Nyuszi ül a...

2016. június harmincadika, STOP. Családsegítő szolgálat olvasóterme, STOP. Megjelent egy rész apuka, STOP. Megjelent egy rész kisgyermek, STOP. Megkezdődik a két órás foglalkozás, STOP.

A mai napon ismét találkoztunk. A tizennyolcadik kapcsolattartásunkon vagyunk túl, amelynek élményküszöbe egy hullámvasút szinuszgörbéjének bármely pontján elhelyezhető: volt már olyan kapcsolattartás, amely nagyon jól sikerült, de volt olyan is, amely nem annyira jól vagy egyáltalán nem. A mai napot nem tudom besorolni sehová sem, mert az inkább az átlagos szintet közelítette meg; az elején úgy tűnt, hogy a kislányomnak nincs kedve az egészhez, majd olyannyira belemelegedtünk a játékba, hogy a végén nem is akart elmenni. A szememben minden pillanat jó, hiszen két órára láthatom végre a gyermekem, viszont az ő szemszögéből nézve egy kényszerű ott-tartózkodást jelent, aminek okát úgy néz ki nem egészen érti. Hogy miről is van szó, alább bemutatom...

Amint azt már korábban írtam, a kislányom a babakocsijában ülve olybá tűnik folyton, mintha nem akarna tudomást venni a külvilágról. Most is úgy érkeztek meg az édesanyjával, mintha nem ismerne meg, s hiába tébláboltam előtte, valahogy nem akaródzott kiugrani a bőréből. 

Mi tagadás, a helyében én is nyűgnek tartanám azt a kötelező két órát, amit abban a bizonyos, ötszörötös szobában kell eltöltenie velem. No persze nem velem vagy a játékaival van gondja, hanem inkább azzal, hogy abban a két órában nem mehetünk el máshová (például a játszótérre), hanem az adott körülmények között az adott lehetőségekkel kell elfoglalnunk magunkat. 

(könyvborogatás van és kész)

Nem is kerülöm a kását és megmondom nyíltan: a gyerek sokkal jobban érezné magát akkor, ha mondjuk nálam tölthetnénk el az időnket a homokozóban ülve, minthogy egy olyan helyiségben fülledjünk a harminc fokos melegben, ahol vajmi kevés lehetőség kínálkozik a gyerek energiáinak a levezetésére.

Ugyanis a kislányom nem abban fejti ki a tehetségét, hogy mindig ugyanazzal a gyurmával formázzon gombócokat, hanem inkább abban élné ki magát, hogy szaladgáljon a szabadban és kavicsokat dobáljon a vízbe. Sokkal nagyobb kaland számára tapicskolni egy egyszerű pocsolyában, minthogy arra keljen vigyáznia, nehogy összekenjük a padlót vagy leverjünk egy könyvet.

Az érkezés után hiba kértem tőle puszit, valamiért nem akart adni. Valamilyen oknál fogva elzárkózik tőlem, ha a babakocsijában ül, vagy ha az anyja ott van a közelünkben. Nem tudom miért; talán az anyja folytonos veszekedései váltják ki belőle ezt a reakciót? Vagy csak azért ilyen, mert minden egyes héten újból és újból meg kell szoknia engem? Nem tudom, nem értem, de az biztos, hogy amint az anyja elhagyja a közelségünket, a kislányom magához tér és előjön a jókedve. 

Mivel az exem a két héttel ezelőtti találkozón nem hitte el, hogy már befizettem az adótartozásom felét (a 64 ezerből 30 ezret) (lásd a bejegyzés végét: Egy kislány és a malac), ezért ma direkt elhoztam neki a befizetést igazoló papírt, plusz a NAV fizetésre felszólító levelét. Miközben némán tanulmányozni kezdte a dokumentumokat megkérdeztem tőle, hogy vajon ezután is hazugnak tart-e vagy elismeri végre, hogy alaptalanul vádolt meg? Ő a levél elolvasása után visszaadta a papírokat, majd tök nyugodtan közölte, hogy hazug vagyok és kész.

Nem is vártam tőle mást, hiszen mára elvesztette minden kapcsolatát a valós történésekkel, s csupán az motiválja velem kapcsolatban, hogy beszóljon nekem valamit és alaposan feldühítsen. Persze dühöt már nem érzek ilyenkor vele kapcsolatban, hanem csak szánalmat és mélységes mély csalódottságot amiatt, hogy egy ilyen nőre pazaroltam el az életemből hét évet. Sajnálom őt, hogy benne ragadt a saját hazug világában, s hogy a kislányom egy olyan anya mellett kénytelen felnőni, aki nem a realitások talaján áll. Téveszmék áldozata ő, meg a családjáé, akik teletömték a fejét. 

Szerinte hazug vagyok, szerintem pedig nem. És ezt már többször is bebizonyítottam neki, amit ő az agyi képességei vagy a szándékos rosszindulata miatt eddig képtelen volt felfogni és elfogadni. Számtalan dolgot rám kent már és számtalan dologgal meghazudtolt, de egy-egy dolog kivételével majd' mindegyik tévedésével szembesítettem őt. De nem érdekli. Hiába mutattam meg most is a befizetést igazoló számlát, szerinte hazug vagyok, pedig a saját két szemével láthatta, hogy az az összeg be lett fizetve a NAV számlájára.

Na, mindegy. Ezzel sajnos meg kell küzdenem minden olyan napon, amikor találkozom vele.

(Az erről szóló bővebb eszmefuttatásomat ITT olvashatja el az érdeklődő)

A mai napon tombolt a gyermekemben az energia. Össze-vissza szaladgált az olvasóterem falai között, leborított egy sor könyvet, összefirkált mindent amit ért (vagy ért volna) az összes létező filccel, majd feltúrta a kanapét - igaz, az én aktív közreműködésemmel karöltve. Fullasztó egy két óra volt, annyi biztos. Viszont amennyire tűnt kedvetlennek az érkezésükkor, olyannyira bújt ki belőle a kisördög a négy fal között, aminek természetesen örültem, csakhogy vannak játékszabályok, amiket be kell tartanunk, akár tetszik, akár nem.

Az első dolog, amit elővettem a farzsebemből, egy édes kis törpenyuszi volt, amely megilletődötten szimatolt körbe, amint levettem a terrárium tetejéről a törülközőt. 

Simi-simi közben

Dóri éles hangon felkiáltott, majd rávetette magát, hogy megvizsgálja mi az. Úgy vélem, hogy már látott ilyesmit korábban, mert a reagálásából ítélve egyértelműen látszott, hogy annyira nem érte őt meglepetésként, mint a múltkori malac.

Miután a nyulat kivettem a helyéről és leszedtem a szőrére tapadt forgácsokat, elengedtem a szőnyegen. Dóri azon kívül, hogy ki akarta nyomni a szemét, tulajdonképpen egész jó barátságba került a lénnyel. például leült elé a szőnyegre, s hosszasan nézte, míg a nyuszi a végigszagolja a kezét, vagy felfeküdve a kanapéra figyelte, ahogy a nyuszi elaraszol a szőnyeg szélén.



Ha a nyuszi kicsit is távolabb került tőle, rögtön felpattant a helyéről és a nyomába eredt, s közben hangosan fel-felnevetett, ha a nyuszi ijedtében odébb ugrott pár centit. Bő fél órát ezzel a faltól-falig kergetőzéssel voltak elfoglalva, mígnem a nyuszi megpihent az alsó polc könyveinek a tetején, Dóri pedig kimelegedve lerogyott tőle karnyújtásnyira. 

Nyuszi ül a... könyveken

A legutóbbi bírósági tárgyaláson elhangzottak miatt most direkt megkérdeztem a lányomat, hogy nem szomjas e véletlenül, vagy nincs e pisi a pelusban, mire határozott NEM-mel jelezte, hogy nincs semmi gond. Hát jó, mondtam, majd letettem az italát az asztalra, ha netán megszomjazna, tudja hová kell nyúlni. 

Dóri ekkor felhördült, mert a szandáljának a tépőzára odaragasztotta őt a szőnyeghez, amitől egész egyszerűen fel se tudott kelni. Próbálkozott többször is, de nem ment. Ez már régebben is előfordult, úgyhogy az anyja tiltása ellenére kénytelen voltam megengedni neki, hogy levegye a lábáról a szandáljait, ugyanis szó szerint képtelen volt felállni vele a szőnyegről, mert a tépőzár oly szinten ragadt össze a szőnyeg mikroszálaival. 

Ahogy lekerült a szandál, lekerültek a zoknik is. Dórim gyorsan lábra állt, majd körberohanta kétszer a szobát, én pedig morogva mint egy kutya, követtem őt négykézláb. A legjobban azt szeretem ebben, amikor látom a gyermekem végtelen örömét, amint felnevet és elkezdi utánozni a mozdulataim. Most is leereszkedett mellém, majd ugyanolyan morgásokkal és mozgással körbetrappolta velem a helyiséget.

Erre írta az anyja a legutóbbi beadványában, hogy infantilis (gyermeteg) lélek vagyok, hogy olyan a viselkedésem, mintha egy gyermek vigyázna egy gyermekre. Én az egészet úgy látom inkább, hogy a kislányom előhozza belőlem azt a gyermeki énemet, amellyel tökéletes összhangot tudunk teremteni egymással. Leereszkedem ugyan az ő szintjére, hogy átérezhesse milyen jó az édesapjával játszani (hiszen Apa annyira jó fej és annyi hülyeséget tud csinálni, amit Anya egyáltalán nem), ugyanakkor megmaradok felnőttként a szemében, hogy legyen kire felnéznie és támaszkodnia, ha szüksége volna rám. 

Szó szerint létrejött egy olyan kapcsolat közöttünk, amellyel egyenrangú félnek tekint. Élvezi, hogy grimaszolok neki, mellette pedig különféle artikulált hangokat adok ki, amit ő folyamatosan utánoz. 

Például az egyik nylon-szatyorból maszkot készítettem azáltal, hogy egy arcot festettem rá, majd felhúztam a fejemre. Jellegzetes hangot adva elkezdtem totyogni a földön, mire a kislányom ugyanolyan hangon szólalva meg, maga is totyogott utánam a szobában. Ugyanazt csinálja amit én; magyarán ökörködhet velem és nem szól rá senki. 

A külső szemlélőnek ez valóban infantilisnek tűnhet, de mivel a gyermekemnek tetszik, ezért egyáltalán nem érdekel, hogy mit szólnának mások. A kislányom jókedve a lényeg és nem az idegenek véleménye.

Dóri föl s alá ugrált a kanapén, közben néha meg-megállt egy korty italra, majd ott folytatta rögtön, ahol abbahagyta. Az első óránk olyan gyorsan eltelt, hogy azt hittem elnéztem az időt. Az első 70 percünk mintha nem is lett volna.


Kanapé-dzsembori

Fenébe! Alighogy nekikezdünk a játéknak, lassan már készülhetünk is haza.

Valahogy nem fair ez az egész, és épp ezért is kértem a Bíróságtól a kapcsolattartási időm kibővítését az elvitel jogával élve. Itt a nyár, a forróság, a jó idő, s nekünk egy szerencsétlen szobában kell kanapékon ugrálni ahelyett, hogy a homokozóban építenénk a homokvárat. De ezt az ugrálósdit egy játszóházban is megtehetnénk hatalmas szivacslabdák közt bukfencezve, minthogy szétszedjük a berendezést a Családsegítő olvasótermében.


Kanapébarlang

Miután lehiggadtunk, Dóri leült mellém a szőnyegre, s elkezdte összefirkálni magát a filcekkel. Imádja a testfestést, mert a bőrére jobban fognak a filctollak, mint a papírra, viszont sosem tudom eldönteni, hogy hagyjam e ezt neki, vagy tiltsam, mert bár nem ártalmas az egészségére a filc, mégsem ildomos összefirkálnia magát mindenféle színre. 


Igazi művész

A testfestésen kívül a falfirkát is szereti, és minden létező felületre megpróbál "oda-tagelni" egyet. Ezt persze nem hagyhatom, ami miatt nekem folyton kapkodnom kell a fejem, neki pedig túl kell járnia az eszemen. Macska-egér játék, de szeretem, mert szereti :)

Ezután egy fém 200-ast vettem elő a zsebemből, amit megpörgettem a földön. Dóri kitörő örömmel bámulta a nagy sebességgel forgó akármit, amit pár másodperc után lecsapott. Ezután ismét megpörgettem az érmét, ő pedig ismét rácsapott, hogy maradásra bírja. Gyakorlatilag fogócskázott az érmével, én pedig csodálkoztam, hogy mi mindennel le lehet kötni a figyelmét.

A pénzzel kapcsolatosan eszembe jutott egy készségfejlesztő játék: elővettem az összes aprómat, amit letettem elé az asztalra, a Túró Rudit pedig elővéve a táskámból letettem magam elé. A gyerek érdeklődve nézte a különböző pénzérméket, mire én elmagyaráztam neki, hogy mire valók. Tudom, hogy nem értett az egészből semmit, de úgy vélem, ha elkezdem neki megmutogatni ezeket a dolgokat is, egy idő után megjegyzi, s alkalomadtán - a példákon keresztül - már emlékezni fog rá és eszébe fog jutni. 

Megnéztük az 5, a 10, a 20, az 50 és a 200 forintos érméket, amit növekvő sorrendben kiterítettem elé. Mondtam neki, hogy a pénzzel ennivalót lehet venni, magyarán amikor Anyával elmennek a boltba, Anya a pénzzel veszi meg neki a finomat. A gyerek csak nézett és figyelt, s próbálta megérteni a hallottakat. 

Erre én odamondtam neki, hogy ha akarja, megveheti tőlem az egyik Túró Rudit. A gyerek nyúlni kezdett a Rudiért, de visszatartottam a kezét mondván, hogy most boltosat játszunk, és csak akkor kapja meg, ha megvásárolja. Nézte-nézte a Rudit meg a pénzeket, majd amikor mondtam neki, hogy 100 forintért megkapja, ő nekem adott egy 5 forintost.

- Áááá, adtál nekem egy 5 forintost? - kérdeztem. - Ez még kevés lesz. Kérek még két darabot ugyanebből. 

Dóri keresgélni kezdett az érmék között, majd két darab 5 forintost a kezembe adott.

- Köszönöm szépen! - mondtam, majd megdicsértem, hogy milyen ügyesen vásárolt. Ezután átadtam neki a Túró Rudit, ő pedig visszaadta, hogy bontsam ki neki. Kibontás után elmajszolta az egészet :)

A két óránk ezzel gyakorlatilag letelt.

Megjött az anyja, akihez kiment ugyan, de mikor látta, hogy én nem megyek, nemsokkal ezután visszajött hozzám a szobába, s becsukta az ajtót.

- Sajnos mennünk kell. Anya eljött érted. - mondtam.

Kinyitottam az ajtót, ahol az anyja állt és mosolygott rá, de a gyerek fogta és újból becsukta azt. 

- Gyere Kicsim, indulnunk kell.

Végül kijött velem az előtérbe, ahol kipróbálhatta még a tőlem kapott négykerekű kiskocsit. 



Amíg tologatta az udvaron, én kihordtam a cuccainkat az ajtó elé, köztük a letakart terráriumot a nyuszival. Az exem látva, hogy egy újabb szerzeményről lehet szó, megkérdezte tőlem, hogy most milyen állatot hoztam? Azt feleltem, hogy egy óriás patkányt. Erre ő lenéző mosollyal rám nézett és megkérdezte:

- Olyan patkányt, amilyen te vagy?

Először nem értettem, hogy mit akar, de végül átszaladt az agyamon az egésznek a lényege. Kézenfekvő, hogy szemétkedni akar velem. 

- Ez hülye... - gondoltam, de nem reagáltam rá semmit. Fel akart ültetni, de tökéletesen hidegen hagyott a szemétkedése.

- Inkább nyuszit hozz neki, mert azt szereti. - mondta, én pedig arra gondoltam közben, hogy épp azt hoztam, amit ő nem tud, de azt sem, hogy a gyerek néha-néha már kínzásnak felérő módszerrel játszadozott vele. 

Dóri eközben valahogy elhelyezkedett a kiskocsin, ami a rossz súlyelosztás miatt két kerékre állt, ő pedig hátrahuppanva leesett a földre. Szegénykém rögtön elkezdett sírni, én pedig felkapva őt a földről, megpuszilgattam a kobakját.

- Na még ez is... - gondoltam magamban. - Ismét "bebizonyosodik", hogy nem tudok vigyázni a gyerekre - legalábbis ezt gondolhatja az anyja, de ha nem basztatna a folytonos piszkálódásával, akkor talán nem terelné el a figyelmem róla. 

A Felügyelőnk épp akkor ért oda az irodából, aki a gyereksírást hallva megkérdezte mi történt, mire azt feleltem, hogy semmi különös, csak a gyerek leesett a kocsiról. Ezután fogtam a gyereket és beleültettem a kocsiba, de most a másik irányból, hogy a súlyelosztás jó legyen, majd óvatosan elkezdtem őt húzni. Mivel a murvás udvaron a kocsi kerekei akadozva jártak, ezért nem jutottunk messzire, így csakhamar abba is hagytuk a szórakozást. Mondtam neki, hogy ezt a kiskocsit elviheti haza, majd elbúcsúzva tőle átadtam őt az anyjának a kocsival együtt. 

Miután az anyja beültette őt a babakocsiba, ismét hallgatásba zuhant. Ilyenkor se kép, se hang, még észre sem akar venni. Tudom, hogy hall mindent és tudja, hogy ki vagyok és mit akarok, de hosszas unszolás után sem akar nekem puszit adni. Talán az anyja tömködi a fejét, hogy mit ne csináljon, amikor velem van? Vagy csak a gyerek lett sérült amiatt, mert folyton hallja az anyját velem veszekedni?

A legelső találkozások elején mindig kitörő örömmel fogadott, míg az utóbbi időkben már nem. Miért?

Abban biztos vagyok, hogy nem velem van a gondja, hiszen akkor nem érezné magát ilyen jól a foglalkozások alatt, de arra egyelőre nem jöttem még rá, hogy akkor miért zárkózik el előlem teljesen, ha az anyja is jelen van köreinkben. 

Ez a nap most így sikerült. Jó is volt benne meg rossz is. 
Ki ki vonja le belőle a konzekvenciát...



Megjegyzések