2016. július 16., szombat

Rendez-vous

Július 13-án a fejünk fölött lógott az eső lába, s így kérdésessé vált, hogy egyáltalán megtarthatóvá válik e a huszadik kapcsolattartásunk. Végül megtarthattuk, de aznap olyannyira ki volt számítva minden percem, hogy lóhalálában rohantam egyik helyről a másikba.

Az exem SMS-ben kérdezte tőlem, hogy az esősre álló idő miatt nem akarom e inkább elhalasztani a találkozót, mire azt feleltem, hogy nem, hiszen eddig is lóg már nekünk egy pótlással, amit ezzel együtt ki tudja mikor sikerülhet behoznunk.

Sűrű napnak néztem elébe: reggel 8-kor fogadtam az építőmunkásaimat, akik az épülendő faházamat készültek összerakni. Hónapok óta vártam erre a pillanatra, így érthető, hogy nem akartam újabb napokat csúszni, viszont az építőanyag nem érkezett meg a megbeszélt időpontra, ezért mindenki várakozásra kényszerült. Egy óra múltán megérkezett az építőanyag is, amelyre az egyedi méretek miatt két hetet kellett várnom, s ennek megérkeztéhez időzítettük a munkálatok megkezdését is. 

Még tartott a teherautóról való lepakolás, amikor indulnom kellett a 10 órakor kezdődő kapcsolattartásra. Fél 10 után 5 perccel kifizettem a szállítmányt, majd gyors léptekkel a Családsegítő felé vettem az irányt.

A vízszerelő ismerősöm is úton volt hozzám, de ekkor még nem érkezett meg, mert a korábbi lakóhelyemre ment ki Horányba, tőlem nagyjából 60 kilométernyire. Elvileg ő is reggel 8-kor kezdett volna neki a lefolyócsövek lefektetéséhez, de mivel nem érkezett meg időben, ezért csak akkor tudott nekiállni a munkának, amikor én negyed 1-kor megérkeztem a kapcsolattartásról. Mivel egyedül én tudtam, hogy mi hová kerül, ezért kényszerű várakozásra volt ítélve.

A másik, hogy mivel a kocsim ekkor még a szervizben rostokolt, ezért őt kértem volna meg arra, hogy guruljunk el kátránypapírért, mert annak hiányában az ácsok sem tudták lefektetni a gerendákat. Mondtam is az ácsoknak, hogy a kapcsolattartásra muszáj elmennem, mert egy héten csak egyszer találkozhatok a lányommal, és azt a világ összes pénzéért sem hagynám ki, amelyre - szerencsémre legyen mondva - egyetértően bólogattak. Azt mondták, hogy addig elkezdik a gerendavégek farigcsálását, úgyhogy menjek nyugodtan.

Még az indulás előtt hívtam az exemet telefonon, hogy hát az anyagszállítás miatt csúsztathatnánk e a találkozót mintegy fél órányival (fél 11-től fél 1-ig), de nem egyezett bele mondván, hogy déltől neki más programja van, ezért legyek ott 10-re. Hát jó, mondtam, sietek ahogy tudok.

Szerencsére épp be is estem 10-re, így a kapcsolattartást időben el is kezdhettük.

A kislányom akkor már a babakocsi mellett toporzékolt és várt, s amint megpillantott, tárta is ki a karjait felém, hogy vegyem fel az ölembe. Ahogy felemeltem látom, hogy az anyja szépen, csinosan öltözve várakozik: egyrészes, fekete, szoknyás ruciban, ahhoz illő topánkával, frissen nyírt és festett hajjal, egy meglehetősen erős illatfelhőbe burkolózva.

Nocsak... Hová készül így kiöltözve?

Három dolog jutott eszembe:

1 - munkaügy miatt van jelenése valahol,
2 - a névnapi buliját ünnepli meg valakikkel,
3 - randija van az új pasijával.

Hm. Tehát ezért kérdezte tőlem SMS-ben, hogy nem halasztjuk e el más időpontra a kapcsolattartást... 

Gondolom azért szeretett volna halasztani, mert már javában zajlott a randevúja, amit az apuci hülye kapcsolattartása miatt kellett félbeszakítania. A plusz félórás pótlás persze most szóba sem jöhetett, mert hát neki halaszthatatlan dolgai vannak, pont az én kapcsolattartásom alatt. Jó, mi? Tipikus esettel állunk szemben, amikor anyuci nagy ívben szarik a kapcsolattartásra és abba, hogy apucinak csak ez az egy időpontja adott egy héten.

Megmondjam őszintén, talán jobb lett volna elhalasztani a találkozót, hiszen az építkezés megkezdésének napján ildomos lett volna az építőmunkások mellett osztani az észt, valamint a további építőanyag megrendelésével kellett volna foglalkoznom, de mivel az eddig elmaradt kapcsolattartásokat sem pótolta az exem, így ezen alkalom pótlása is kérdésessé válhatott volna, ha nem megyek el.

(Emlékeztetőül: a gyermekem betegsége miatt elmaradt kapcsolattartást úgy pótoltuk eddig (nagy könyörgések árán), hogy a heti két órás kapcsolattartási időmhöz még hozzácsaptunk fél-fél órát, amelyek közül ma lett volna az utolsó alkalom. Természetesen ma ez szóba sem jöhetett az exem sürgős és halaszthatatlan elfoglaltsága miatt. A bírósági beadványában nem is rejti véka alá, hogy én folyton a kapcsolattartások miatt aggódom, amellyel a meglátása szerint csupán a jogaim érvényesítése a célom és nem a gyermekemmel való törődés. Hiába nonszensz és ellentmondásos ez az egész, szerinte akkor is gáz, hogy én folyton akadékoskodom a találkozók miatt. No mindegy. A lényeg, hogy a betegségből fakadó pótlásból még van hátra fél óra (fél óra (!), Istenem), plusz az a két óra, ami abból fakadóan keletkezett, hogy az adótartozásom miatt egyszer visszatartotta a gyereket)


Tehát a mai napon esedékes kapcsolattartásra időben megérkeztem, ahonnan a gyermekem anyja szokásához híven le is lépett. Mivel meglehetősen csinosan volt felöltözve, ezért úgy véltem, hogy biztos jelenése van valahol vagy valakivel. Mi lehetett olyan sürgős, amely miatt a fél órás pótlásról sem gondoskodott?

1 - Nem hiszem, hogy munkaügyben kellett távoznia, mert ahogy emlékszem, ő a kislányom óvodás koráig nem szándékozik munkába járni (amit magam is támogattam mindig), vagyis kétlem, hogy felvételi elbeszélgetésen lenne.
2 - Mivel előző nap volt a névnapja, ezért arra a megállapításra jutottam, hogy babazsúrt tartanak otthon a rokonokkal és barátokkal együtt, vagy csak beültek valahová pletykálni, ahol csinosan akart megjelenni. Szerintem a névnap alkalmából volt ez a felhajtás, de...
3 - ...előfordulhat, hogy az új pasijával randizott, s vele ülte meg a névnapját - ha van egyáltalán új pasija.

Azt azért szeretném már most leszögezni, hogy nem érdekel kivel mit csinál az exem, hanem csupán a fejemben megforduló logikus következtetéseket jegyzem le, mivel a nap egy érdekes eleméről van szó.

Ha pasi van a háttérben, annak örülök is meg nem is. Azért örülök, mert akkor van kivel lefoglalnia magát és talán abba öli bele az eddig ellenem irányuló energiáit, viszont azért voltam lelombozódva, mert így egy idegen pasi kerül bele a kislányom életébe, akitől ilyen-olyan okok miatt féltem őt egy kicsit. De az sem mellékes szempont, hogy megvan rá az esély, a gyerek majd jobban kötődik ahhoz a hapsihoz, mint hozzám. Mert ha jó fej az illető és a gyerek megszereti őt, akkor a jelentősen több, közösen eltöltött idő miatt talán szorosabb kapcsolat alakul ki közöttük, mint köztünk. 

Féltékenység a gyermekemre? Lehet. 

Kinek ne fordult volna meg a fejében, hogy az elszakított gyermeke szeretni fogja e őt az évek múltán, még azok után is, ha mondjuk történetesen minden tőle telhetőt megtett annak érdekében? Ez egy normális reakció tőlem, és ezért fejtegettem e napon magamban, hogy vajon a névnapi összejövetel áll a csinosanöltözés mögött, vagy egy új hapi...

Ahogy elmélkedtem ezekről, eszembe jutott az exem egy mondata, amit a legutóbbi bírósági beadványában írt le velem kapcsolatban: "Túlságosan naiv, fiatal és szerelmes voltam ahhoz, hogy észrevegyem időben, kivel állok szemben". 

Amint végigszaladt az agyamon e mondat, elmosolyodva feltettem magamban a kérdést: vajon most nem naiv és szerelmes ahhoz, hogy lássa kivel akad össze? Vagy megkérdezte a Látóját, hogy ez az a fickó e az, akire ő olyannyira vár már az előző élete óta? Talán az angyalok tanácsolták neki álmában, hogy most aztán eljött az igazi és ő az, akivel leéli majd az életét? :)

Szánalmas, annyi biztos, de ő a Jeleket halálosan komolyan is veszi. Ha a volt szerelmet, a régi érzéseket képes megtagadni ilyen primitív módon, akkor a gyermekét is megtagadhatja nyugodtan, hiszen az is belőlem jött. Vagy nem így van? Az együttlétünk egy kellemes "mellékterméke" az a lány, aki ráadásul még hasonlít is rám. Mindegy, ebbe most nem akarok belemenni, mert órákig fejtegethetném az álláspontomat.

Ki tudja mi történt az exem magánéletében az elmúlt időkben és mi az igazságtartalma a felvetéseimnek, mindenesetre nagy változás állhatott be az nála, ha már ennyire kicsípte magát.

Persze sokat nem gondolkodtam ezen, és inkább arra koncentráltam, hogy amint elmegy végre a dolgára, megkezdhessük a lányommal a foglalkozást.

Az olvasóteremben ekkor épp mások töltötték idejüket, így nem mehettünk be oda, és mivel ezt előre tudtuk, ezért is aggódtunk az esős idő miatt. Ugyanis nem vot más hely az épületekben, amit birtokba vehettünk volna. Viszont szerencsénk volt az időjárással, mert az eső végül nem eredt el és a Nap is kisütött, úgyhogy boldogan futkároztunk az udvaron.

A Felügyelőnk e napon szabadságon volt, ezért egy másik dolgozó fogadott minket. Javasolta, hogy a telek végében lévő pavilonba menjünk be, ahol egy viszonylag nagyobbacska füves terület is a rendelkezésünkre áll, s ahol nem háborgat minket senki.

Le is cuccoltunk oda, csakhogy a pavilonban is összejövetelt tartottak valakik, így oda sem ülhettünk le. Egyedüli mentsvárként maradt a fű...

- Fenébe... - fakadtam ki magamban. - Ez a nap valahogy nem akar normálisan összejönni. Mivel nem tudtam, hogy mennyire kullancsfertőzött a terület, ezért nem kockáztathattam meg, hogy magára a fűre heveredjünk le.

Mindegy. Előkerült a gumilabda és a két villogó kis izé...


A labdázás komoly figyelmet igényelt a részemről, ezért ép nem készíthettem fényképeket a gyerekről, amint az fél lébon ugrálva dekázik és cselez. Komoly kis zsonglőr vált belőle, akinek ha nem ment a gólszerzés lábbal, hát bevitte a labdát kézzel.


Miután a Kicsikém elfáradt a szaladgálásban, kitalálta, hogy átnézi a táskámat, hátha talál benne valami érdekeset. Gyakorlatilag kiszedett belőle mindent, és amit csak lehetett, nagy szakértői figyelemmel próbált ki.


Először a testápoló krém flakonját nyitotta fel, hogy annak nyílását törölgetve az ujjával, kiszedjen belőle némi krémet. Persze azon sok nem volt, viszont azt is nagy örömmel kente az arcára. Tudta jól, hogy rengeteg krém van még a flakonban, csakhogy ahhoz nem jutott hozzá, mert nem ismerte a kinyerés technikáját. Ekkor jöttem én, aki megmutatta hogyan kell azt csinálni. Talán nem kellett volna, mert ezzel legalább egy fél tenyérnyit nyomott ki a krémből a kezére meg a földre, amit alaposan bele is kent a táskámba és mindenbe, amit ért.

- Hajaj, Picim, ez így nem lesz jó - mondtam, majd jobbnak láttam eltenni a flakont. Persze a gyereknek ez nem tetszett és mindenképp azt szerette volna elérni, ha az összes krémet kinyomjuk és rákenjük az arcára. Többszöri sikertelen próbálkozás után lemondott róla, majd odatipegett a táskámhoz és ismételten belekukkantott a mélyébe. Most egy dezodort talált meg, amit egy hajzselé társaságában hozott oda hozzám, hogy mutassam meg neki mik azok.


- Hát, Kislányom... ez egy hajzselé és egy dezodor - magyaráztam, majd a zselére mutatva elmondtam, hogy azt a hajunkra kell kenni.

- Haj... - mondta ki utánam a szót Dóri, majd megpróbált abból is kivenni egy kevéskét. Mikor azonban megmondtam neki, hogy attól összeragad a keze, jobbnak látta ledobni a földre. Ekkor a dezodoros flakon következett, amit odatartott az arcom elé, hogy hozzam működésbe a dolgot. 

Amikor átvettem tőle, azt eltartva magamtól megnyomtam a gombját, mire a levegőbe szisszent egy kis gáz. Dóri erre felnevetett és máris kalimpált érte a kezeivel, hogy bíz ő is ereget belőle egy kicsit. Viszont akárhogyan is forgatta, csaknem akart belőle kijönni semmi. Még a technikáját is pontosan ugyanúgy csinálta mint én: gondosan eltartotta magától, s várta, hogy kijöjjön belőle a felhőcske. Hm... Hm... Törte a kis buksiját. Nem értette, hogy nála miért nem működik a dolog.

Hát persze, hogy nem történt semmi, hiszen nem nyomta meg a flakon tetején lévő gombot. Kitartotta ugyan, ahogyan én, de a gombról halvány lila gőze sem volt.

- Sajnálom Kicsim, de ez csak felnőttek kezében működik. A gyerekeknél nem kapcsol be - magyaráztam neki. Sajnos kénytelen voltam füllenteni, hiszen ha megmutatom neki a működési elvét, akkor gázban úszott volna az egész környék, s előfordulhatott volna az is, hogy arcon fújja magát a permettel, amit érthető okokból nem akartam megkockáztatni. 

A gyerek beletörődve gyermeki létének hátrányaiba, visszavitte a táskámhoz a flakont és ledobta a földre.


Ezután előkerült még egy papírlap és egy nylon-tasak is, majd nem sokkal később a tabletem, amire viszont rávetette magát, mint méhecske a nektárra. 

Hiába győzködtem, hogy ezen most nincs játék, amivel le tudja magát foglalni, neki az is elég volt, hogy az ujjaival ide-oda húzogatta az ikonokat a képernyőn. Volt is belőle zűrzavar, mert majdnem mindent elindított rajta, ami elérhető volt. Mindegy - sóhajtottam fel, és türelmesen vártam, amíg megunja. Olyan csodálattal kezelte a készüléket, mint aki először pillantja meg - mondjuk - a Télapót. Kikerekedett szemekkel, mosollyal a száján, szinte levegőt sem véve bámulta a kijelzőt, míg azt végül kénytelen voltam kikapcsolni és visszatenni a táskámba. Először megpróbálkozott egy erőtlen hisztivel, hátha meggondolom magam és visszaadom, de idővel be kellett látnia, hogy ezzel vajmi kevés eredményt ér el nálam.

Ekkor leguggoltam elé és elmagyaráztam neki, hogy ez nem a gyerekeknek való játék, és ha össze-vissza nyomkodja, akkor előbb-utóbb tönkremegy. Dórim megérthette a lényeget, mert egyszer csak abbahagyta a "hisztit" és odatipegve a táskámhoz, ismét elkezdett benne kutatni.

Ekkor találta meg a csokis nápolyit...


Amíg jóízűen majszolgatta, finoman megsimogattam a kis buksiját és gyönyörködtem egy kicsit a fürtjeiben, amelyek szőlőkacsokként csüngtek a nyakára. Érdekes módon tűrte és nem szaladt odébb. Ezt annak tudom be, hogy örül, ha Apu közelében lehet, s akivel szemmel láthatóan már kialakult a kötődése az elmúlt húsz hét foglalkozásai által. Jól érezte magát velem, ez bizonyos, és abban is biztos voltam, hogy azért is lehet így, mert más jellegű játékokat találtam ki neki, mint amilyeneket az anyja szokott. Úgy vélem, hogy érzi a különbséget kettőnk hozzáállása között, s amíg az anyja szigorúbb szabályokat fektetett le nála, magam engedékenyebb vagyok. Ja igen, az anyja szemében "infantilis" vagyok, azt tudom, de szerencsére a kislányom mondja meg a frankót és nem ő. 

Miután a nápolyi elfogyott, kínáltam mellé egy kis innivalót, de nem kért. Megszagolgattam a pelenkáját is, amely illatos volt, mint a babapopsi, úgyhogy teendőm nem lévén, folytathattuk a kalandozást.

Dóri elhatározta, hogy odébbáll és felfedezi a birtok eddig elrejtett részeit is, ezért nekilódult és a ház felé vette az irányt. Gyorsan bedobáltam a cuccainkat a táskámba, majd utána eredtem, hogy együtt barangoljuk be a környéket.

A kerti slag mellett elhaladva Dóri vérszemet kapott, és a cuki mosolyát elővéve kérlelni kezdett, hogy nyissam ki neki a csapot. Még mondta is nekem, hogy "sssssss", utánozva a kiáramló víz hangját.

- Na jó, egye fene, pancsoljunk - bólintottam, majd felhívtam rá a figyelmét, hogy vigyáznunk kell, nehogy vizes legyen a szandálja. 

Hogy az élményt fokozzam, a slag végét félig befogva nyitottam meg, mitől a víz éles sugárban tört elő a cső végén. Dóri ekkor az ujjával bele-bele nyúlt a folyamba, amitől a víz szanaszét kezdett el fröcsögni, a kislányom pedig hangos nevetésben tört ki magából. Szinte extázisba esett az élménytől, én pedig magam előtt láttam az anyját, aki megint leszid minket a vizes szandál miatt.

Viszont csoda történt, mert a csillagháborús gejzír ellenére sem lett nedves a ruhája! Sem a zokni, sem a szandál, sem a nadrág és sem a pólója.

Hogy meg is őrizzük ezt az állapotot, muszáj voltam rövidre fogni a pancsolást. A lányom kérlelni kezdett, de nem engedhettem neki - a saját érdekünkben. Elzárva a csapot megfogtam a kezét, majd magammal vonszoltam a járdán. Dóri először vissza akart lógni a slaghoz, de amikor a főbejárat felé közeledtünk, a ház oldalában megpillantottunk egy ajtót.

- Milyen ajtó ez Baba? - kérdeztem Dóritól.

Ő nézte-nézte, de nem szólt semmit. Csak figyelte, hogy az vajon hová vezethet, ami eddig fel sem tűnt neki.

- Kopogj be, hátha kijön valaki.

Dóri odalépett, majd erőteljes csapásokkal kettőt ütött rajta.

A masszív fém ajtó hangosan kongott minden egyes ütéstől, majd vártuk a reakciót. 

Semmi.

- Benézünk rajta? - kérdeztem Dóritól. - Hátha nyitva van... 

Dóri odalépett az ajtóhoz, hogy majd egymaga kinyitja azt, de akárhogy is ágaskodott, nem érte el a kilincset.

- Apa..! - szólított meg, mire odaléptem az ajtóhoz és kinyitottam.

- Nyitva van! - feleltem, majd amikor Dóri hátrált pár lépésnyit, kitártam az ajtót.

Egy sötét, hosszú lépcső vezetett le a mélybe, ahonnan dohos, hűs levegő áramlott felénk.

- Ez egy pince - mondtam, majd megkérdeztem a lányomat, hogy van e kedve lejönni oda megnézni hová vezet. Dóri dünnyögött valamit, majd elindult lefelé a lépcsőn. Közben megfogtam a kezét, nehogy leguruljon, ha netán megbotlik. 

Ahogy haladtunk lefelé a homályba, Dórin egyre inkább kezdett eluralkodni az izgalom. Egyáltalán nem félt, mert tudta, hogy a háta mögött jövök én is, de azért biztattam őt, hogy itt vagyok mögötte, s ne aggódjon egy cseppet sem.

Mikor leértünk a lépcső aljára, felvettem őt az ölembe, mert a sötétben szinte nem láttunk semmit. Csak akkor haladtunk tovább, amikor a szemünk már nagyjából hozzászokott a sötéthez. 

- Fuuu, milyen sötét van itt! - magyaráztam Dórinak. - És érzed milyen dohos a levegő? A pincékben mindig ilyen szag van.

Dóri átkarolva a nyakamat, csendben nézett maga elé, s hallgatta, amit a pincékről és tulajdonságaikról magyarázok. Végül találtam egy kapcsolót, amit elfordítva világosságot gyújthattam a sötétben. Dóri szája tátva maradt, ahogy megpillantotta a hegyén-hátán heverő kacatokat. Egyértelműen a Családsegítő Központ lomtárára akadtunk, ahol régi dokumentumokat, kerekesszékeket és bútorokat tartottak, sok-sok más dologgal együtt.

Amint letettem a lányomat a földre, ő megragadott egy vödröt, hogy magával cipelje az úton. Közben elmondtam neki, hogy a pinceablak másik oldalán van a csap, ahol nemrég álltunk, s onnan kukucskáltunk befelé.


Ekkor ő kimondta a szót, hogy "pince", de természetesen nem úgy ahogy én, hanem inkább úgy, hogy "pinpsze". Mosolyogva gratuláltam, hogy ügyesen mondta, de egy picit még javítani kell rajta, így megismételtem neki:
- Pince.
- Pinpsze...
- Majdnem jó. Mondd csak megint: PIN-CE
- Pin....PSZE! - kiáltotta Dóri, majd elnevette magát.
- Jól van, ügyes vagy! - mosolyogtam, és megcsókoltam a kobakját. 

Hogy Dórinak milyen élmény volt alászállni a mélybe, azt nem tudom, de mindenképp érdekesnek tarthatta, hiszen egy merőben más világ tárult elé, mint amit eddig látott. A boltíves plafon, a dohos szag, a sok-sok kacat és a kilátszó téglák komoly benyomást tehettek rá, mert minden egyes sötét zugba be akart nézni, ami elébünk akadt. 

Sokáig elidőztünk odalent. Nemcsak a látvány volt "lenyűgöző", hanem az idő is kellemesebb volt, mint odakint. Dóri legszívesebben megfogdosott volna mindent, de végül nem merte, mert nem tudta, hogy mi micsoda. És végül alig bírtam rábeszélni, hogy elinduljunk kifelé, s még akkor is magával akart cipelni pár dolgot, ami elnyerte a tetszését. A felmosórongy maradt ugyan, de a vödröt megengedtem neki, hogy felhozza. Ebben segítettem én is, mert a meredek lépcsőn vödröt fogni és közben kapaszkodni a falba is, elég megterhelő volt a számára. Persze küzdötte magát felfelé ahogy bírta, de azért néha meg kellett tolnom a popsiját, nehogy visszaszédüljön az ölembe.

Felérve a szabadba egy tartalmas kalandot tudhattunk a hátunk mögött, viszont még mindig maradt húsz percünk a hátralévő időnkből, amit ki kellett töltenünk valamivel.

- Mit csináljunk Baba? - kérdeztem a lányomat. - Körbenézzünk a házban? 

Dóri rám nézett, de nem tudta eldönteni. Közben sétáltunk az udvaron, kezében a vödörrel, amikor megpillantotta az olvasóterem ajtaját. Ekkor elhajította a vödröt és szaladni kezdett az olvasóterem felé. 

- Hékás, oda most nem nem mehetünk be, mert vannak bent - szóltam utána, majd gyors léptekkel próbáltam őt beérni.

Amikor beléptünk az ajtón, Dórim megtorpant a szoba előtt: az olvasóterem tele volt idegenekkel, akik a tévében valami mesefilmet néztek. 

- Látod? Most mások vannak bent és ezért nem lehettünk itt. Ezért vagyunk az udvaron. - magyaráztam a történéseket. - Gyere inkább és nézzünk be a másik házba is.

Láttam a lányomon, hogy a kezdeti öröm hirtelen lelankad benne. Szeretett volna bemenni a szobába játszani, de nem tudott, mert az tele volt idegenekkel. Szó szerint elszomorodott, így lógó orral fordult ki ismét az udvarra.

- Gyere ide Kincsem, gyere fel az ölembe - vigasztaltam őt, majd amikor kinyújtotta a karjait, felvettem magamhoz.

Így sétáltunk be a Családsegítőbe, ahol a korábbiakhoz képest viszonylag nagy élet fogadott minket. Az egyik szobában énekeltek, a másikban éppen ebédelt a nép, míg a folyosókon és az irodákban is idős emberek csoszogtak. 

Dórit nagyon meglepte a nyüzsgés, így amikor letettem őt a földre, ő a lábaim mögé bújva próbálta meg elkerülni az emberek tekintetét.

- Milyen aranyos kislány - szólt hozzánk az egyik néni, majd követte őt egy másik, mondván, hogy milyen szép göndör haja van.

Dóri ismét kinyújtotta a karjait, én pedig felvettem őt az ölembe. Ekkor átkarolta a nyakamat és bebújt az állam alá, hogy senki se pillanthassa meg az arcát. 

Olyan jó érzés volt, hogy a lányom a karjaimban ülve a biztonságot keresi bennem (és meg is találja). Vigyázhatok rá és megnyugvást adhatok neki. A hátát simogatva súgtam a fülébe, hogy ne féljen, mert nem bántja senki és, hogy megvédem őt bármi veszélytől, ami leselkedhet rá.

Lassan végigosontunk a folyosón, majd a végén bementünk egy helyiségbe, ahol a környékbeli bányászcsaládok emlékére rendeztek be egy szobát. Dórim ekkor körbenézett és kérte, hogy vigyem oda a vitrinhez, amiben különféle tárgyak vannak kiállítva. Ekkor elmagyaráztam neki, hogy a bányászok ezekkel az eszközökkel mentek le a föld alá, hogy ezt a mellettünk lévő nagy fekete követ vegyék ki onnan - mutattam a fejmagasságban kiállított feketekőszénre. Dórit elkápráztatta a tárlat, de főleg az egyik porcelánszobor, ami egy légkalapácsot tartó vájárt ábrázolt. Egyből felismerte a figurát, s nagy csodálattal nézte. 

Mivel az időnk lassan lejárt, muszáj volt elindulni a találkozási pont felé. Az exem már kint keresett minket, így amikor a bejárathoz értünk, ő is épp akkor ért fel a lépcsőn. A gyerek odaszaladt hozzá és átölelte, majd azon nyomban visszafordult hozzám, hogy vegyem fel megint az ölembe. 

Nocsak. Ezek szerint jól érezte magát velem?

- Mondd el anyának hol voltunk - kértem a lányomat, aki meg se mert szólalni. - Nem mondod? - kérdeztem. 

Dóri nem felelt.

Hát jó - gondoltam. Majd máskor. Kicsit szégyellős a Kincsem.

A legszívesebben megkérdeztem volna az anyját, hogy jól sikerült e a randija, de féltem, hogy elnevetném magam, így letettem róla. Na meg amúgy sem válaszolt volna rá, úgyhogy felesleges lett volna az egész. 

Mivel a kocsit szervizben hagytam és gyalog jöttem el idáig, egy saroknyit együtt sétáltunk hazafelé. A Kincsem nem akart beülni a babakocsiba, így a karjaimban tartottam őt, míg búcsúznunk nem kellett. Ekkor az anyja kérésére betettem őt a babakocsiba, mire a lányom egymás után a nevemen szólított.

- Apa, Apa, Apa... - mondta, s kinyújtotta felém a karjait.

Leguggolva elé elmondtam, hogy jövőhéten is találkozni fogunk, úgyhogy nem kell aggódnia emiatt, hamarosan együtt leszünk ismét. Kértem tőle búcsúpuszit, de nem akart adni, ezért megcsókolva a homlokát elindultam haza. Még hosszasan integettem feléje, miközben hallottam ahogy apuzik, s láttam, ahogy utánam néz. Hamarosan eltűntek a szemeim elől...

Mikor hazaértem, az ácsok már javában a gerendák faragásán dolgoztak, s össze is illesztettek néhány darabot. A vízszerelővel gyorsan lebonyolítottunk pár kanyar árubeszerzést, majd a nap végén Dinával elmentem moziba. 

Sűrű volt a nap; találkozók és randevúk sora.
Ma mindenkinek összejött...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése