2016. július 26., kedd

Trabiban az élet

25-én, két nappal a legutóbbi kapcsolattartás után ismét találkoztunk. Mivel az exemnek a héten fontos elintéznivalói vannak, ezért péntek helyett hétfőn tartottuk meg a huszonkettedik találkozónkat.

Gyakorlatilag ugyanazt a helyet foglaltuk el, mint a legutóbb: a telek végében lévő pavilont. Dórikám nagyon örült a találkozásnak és az újabb játéknak. Amikor a pavilonhoz értünk, már jelezte előre, hogy a szivacsot terítsem ki az asztalra, hogy le tudjon rá ülni. Annyira édes volt, hogy még erre is odafigyelt! :)

Első az uzsonnás csomag kibontása

A helyfoglalás után nekiláttunk az uzsonnának. Túró Rudi és Dörmi süti volt terítéken, ráadásként egy Sport szelettel. Ez utóbbi nagyon ízlett neki, bár csak a felét ette meg, mert aztán rávetette magát a sütire. Azt hiszem valami másra számíthatott, mert ezért a fogásért már nem lelkesedett annyira. Talán az zavarta meg, hogy nem volt benne se krém, se csoki, se szósz, se puding, így a fele után a maradékot átadta nekem.

Ami meglepett, hogy most sem a telefon, sem a tablet nem érdekelte különösképp, hanem inkább csak ücsörögni volt kedve, s érezhetően a közelségemért volt oda, hogy beszélgethessünk és sétáljunk az udvaron.

Most tényleg csak arra volt szüksége, hogy felvegyem őt a karjaimba és sétáljunk egyet a fák alatt. Egyik karjával átölelte a nyakamat, míg a másikkal megmutatta hová szeretne menni. Mi pedig körbejártuk a házat többször is.

Az első megállónál


Az első, amit kiszúrt magának, az udvaron pihentetett üst volt, amit alaposan szemügyre kellett vennünk, hiszen még sosem látott olyat. Mikor elmagyaráztam neki, hogy mi hogyan működik benne, rögtön megértette, hogy a fenti részébe kell beletenni a finomat, alulra pedig a fát, amivel jó meleget lehet csinálni. Rögtön fel is szedett egy marék kavicsot, hogy ő majd tele is pakolja vele az üstöt mindenféle jóval, amiről viszont muszáj voltam őt lebeszélni. Elmondtam neki, hogy ebbe répát, babot, krumplit és vizet kell tenni, amit aztán jó sokáig főznek, hogy finom ebéd készüljön belőle. Erre ő csak azért is bele akarta dobni a kavicsokat, mire megkérdeztem tőle, hogy vajon Anya is kavicsokat dob a fazékba, ha megfőzi az ételt? Dóri csak nézett az üstre és gondolkodott. 

- Kicsim, figyelj csak... - folytattam a mondókámat. - Amikor Anya levest főz neked finom répával és husival, akkor te örülnél neki, ha ráharapnál egy kavicsra és kitörne a fogad? - kérdeztem.
- Nem! - felelte Dóri.
- Szerinted jó a kavics a levesbe?
- Nem! - felelte ismét.
- Na látod. A kavics nem az ételbe való, és nem is a frissen elmosott, tiszta üstbe, amiben ebédet főznek.

Láttam rajta, hogy megértette a dolgok menetét, így elhajítva a kavicsokat megkért rá, hogy vegyem le az üstöt és tegyem őt be a tűztér belsejébe.

Dóri az üstben


Amikor beletettem őt a hordóba, elmagyaráztam neki, hogy hol ég a fa és hol megy ki a füst. Nem tudom ezt mennyire sikerült átélnie, mert egy pillanat múlva már arra kért, hogy vegyem őt ki, mert látni akarja az üstöt is.

Azta, milyen nagy!


Az üst roppantul érdekelhette, mert sokáig forgatta és szemlélte a formáját. Ekkor ismét elmagyaráztam neki, hogy ebben főzik meg az ételt, és azért ilyen nagy, mert sok-sok-sok embernek készül benne a finomság. 

- Ebben olyan sok levest lehet megfőzni, hogy még Anyának is jutna, meg a nagyinak és mindenki másnak a családban. - mondtam. (vajon tudja, hogy mi a "család"?)

Ezután a helyére raktuk az üstöt, hogy elindulhassunk az újabb felfedezésre.

- Merre tovább? - kérdeztem Dóritól. Ő körbenézett, majd az egyik épület mögé mutatott.
- Rendben, induljunk hát. - feleltem, azzal a kinyújtott kezét megfogva, elbandukoltunk az olvasóterem háta mögé.

Ott egy keskeny járdára tértünk, ami zsákutcában végződött. A kerítés csak karnyújtásnyira volt tőlünk, így nagy mozgásterünk nem volt, viszont találtunk a járdán egy bebetonozott faoszlop darabot (vagy fatörzset?), amit Dóri ki akart húzni a helyéről.


Erőlködött, próbálkozott, de nem ment.

- Apaaa, Apaaaa..! - szólongatott, hogy a segítségemet kérje.
- Ezt nem tudjuk kivenni, Kicsim. Oda van betonozva, láthatod magad is. - feleltem. 

Még párat húzott rajta, de mikor látta, hogy nem mozdul, otthagyta a tönköt és odébbállt. Vajon csalódott bennem, hogy nem tudtam kihúzni a helyéről? Sokat gondolkodtam rajta még aznap. 

A földön rengeteg magot látott szétszórva, amit figyelgetett egy darabig, majd elkezdett felcsipegetni belőle párat.

- Hű mennyi mag! Milyen szép gömbölyűek! - mondtam.
- Maaaa! - válaszolta.
- Mag. - ismételtem meg a szót.
- Maaaa! - válaszolta ismét.
- Jól mondod Kincsem, mag :)

Miután kimagoztuk magunkat, visszamentünk a kiindulóponthoz.


A következő állomásunk a főépület eddig fel nem tárt (másik) pinceajtaja volt. A lejáratot Dóri szúrta ki, mert megmondjam őszintén, hogy nekem fel sem tűnt.


Persze az ajtón lakat volt, így nem mehettünk be rajta. Dóri megforgatta ugyan, de maga is belátta, hogy ez bizony nem jön le magától.

- Apaaa! - szólított ismét a segítségemet kérve.
- Nincs hozzá kulcsom, Kicsim. Nem tudjuk kinyitni sajnos. - feleltem.

Ekkor meghallottuk a visszhangot, amely a pincéből verődött vissza.

- Kiabálj be a nyíláson. - mondtam Dórinak, aki azon nyomban rikkantott egyet a sötétbe. Onnan visszahallotta magát, amit magam is megismételtem.


A mutatványt még párszor megismételtük, majd ismét odébbálltunk. De hová menjünk még?

Amikor a parkolóban jártunk, Dóri felfigyelt a Trabimra, amihez odabandukolt és kért, hogy nyissam ki neki az ajtót. Úgy is lett.

A kocsiban ülve aztán ismét lenyugodott. Úgy vélem, hogy tetszett neki a társaságom és élvezte a csendet, ami a kocsiban fogadta. Egy kis kuckóban lehetett Apával, elbújva a külvilág elől, egy saját kis bunkerban, egy menedékben, ahol biztonságban lehet velem. Ekkor megkínáltam pudinggal, amit úgy tömött magába, mint kacsa a nokedlit. Ha lett volna még négyszer ennyi, esküszöm azt is megette volna.

- Nocsak, ennyire szereted a pudingot? - kérdeztem tőle.

Dóri nem válaszolt, de belenézve a szemeimbe láttam rajta, hogy maximálisan elégedett a körülményekkel.

- Na, majd legközelebb is hozok, ha ennyire ízlik. - mondtam.

Miután befejezte az evést, megitattam gyümölcslével. Szomjas volt, mert az üveg felét kiitta. 

- Szeretnél rajzolni? - kérdeztem, majd mutattam a kocsi hátulja felé, hogy ott vannak a rajzlapok és a filctollak.

Dóri felpattant az ülésből, s gyorsan hátramászott a csomagtérbe, ahol szivacsokra térdepelve rajzolni kezdett.

Még egy nyaralás alkalmával is elegendő lenne a hely kettőnknek sátorhely helyett


Dóri szerint viszont sokkal izgalmasabb dolog a falra, a padlóra vagy az asztalra húzni a vonalakat, így miután kimászott a kocsiból, oda tag-elt egyet a kocsi oldalára. Nem is tudom miért nem szóltam rá. Talán azért nem, mert a gyerek olyan örömmel firkált a kocsira, hogy boldoggá tett vele engem is. 


Persze a gyerek megpróbált más kocsikra is ráfirkatani valamit, amit viszont nem hagytam neki, mondván, hogy azok nem a mi kocsijaink, így nem lehet rájuk firkálni, s elégedjen meg a Trabival, mert azt viszont megengedem. Első szóra megértette a lényeget, úgyhogy visszafordult és folytatta a művét.

Mikor megunta, filctollat váltott és beszínezte a járdaköveket. Közben bekapcsoltam az elakadásjelzőt, amit sokáig figyelt, de már úgy, mint régi ismerőst.


A kőre festés után ismét beültünk a kocsiba, Dóri pedig rá akart engem venni, hogy vezessünk egy kört úgy, mint a múltkor. Majdnem beadtam a derekam, de ekkor az oldalsó ablaknál beköszönt az anyja.

Úgy telt el a két óránk, hogy fel se tűnt. 

Kicsikém mosolyogva üdvözölte őt, de egy csöpp kedve sem volt kikászálódni a kocsiból. Ő márpedig maradni akart még egy kicsit.

Már nem is tudom hogyan sikerült kicsalogatnunk őt az anyósülésről, de végül kikászálódott és átadhattam az anyjának. Viszont nem akart elindulni vele, hanem kérlelt rá, hogy egy kicsit hagy üljön be még a Trabiba, mert valamit szeretne tőlem kérni. Gondoltam jó, legyen, talán anyuci sem haragszik meg rá, ha egy perccel később indulnak el haza.

Kinyitottam neki a jobboldali ajtót, a gyerek pedig rögvest elfoglalta az anyósülést, ahol előre-hátra billegve jelezte, hogy kocsikázni akar.

- Jaj, Kicsim... indulnotok kell haza :( - mondtam, majd megsimogattam a buksiját.
Dórinak ez nem tetszett, és nyöszörögni kezdett.

- Gyere pindurkám, mennetek kell. - kérleltem őt. - Ígérem, hogy legközelebb ismét vezetni fogunk a ház körül, de most el kell indulnotok hazafelé.

Pár perc nyöszörgés után végül sikerült beültetnünk a babakocsiba, ahol megmutatta hogyan kell bekapcsolni a biztonsági övet. A sikert tapsviharral dicsértük meg, aminek szemmel láthatóan örült. 

A búcsúnak viszont kevésbé.

Kikísértem őket a kapuig, ahol kaptam tőle egy puszit, majd integetve köszöntünk el egymástól. Még sokáig vissza-visszanézett rám a babakocsiból, majd eltűntek az anyjával a kanyarban.

Mivel a kocsival minden alkalommal mellettük haladok el, így most is lelassítottam, hogy a lehúzott ablakon keresztül integethessek neki. A gyerek ennek mindig megörül, és most sem volt ez másként. Pár másodpercig mosolyogva integettünk egymásnak, majd továbbhaladva befordultam a sarkon. Ahogy távolodtam tőlük, a visszapillantó tükrömben láttam, hogy a gyerek kihajolva a babakocsiból mindaddig néz a Trabant után, amíg el nem tűnök a szemük elől. Végig engem figyelt, s még sokáig hallottam a hangját, miközben azt kiabálja utánam, hogy "Apaaa", "Apaaa"...

Viszonzásképp bekapcsoltam neki az elakadásjelzőt, hogy jelezzem felé, szeretem. 

Hazaérve elgondolkodtam rajta, hogy mennyi mindent játszhatnánk még, ha elvihetném őt magammal. És bár az anyjával ma nem vitatkoztunk össze, de kétlem, hogy bármikor is elbeszélgethetnék vele arról, hogy mi lenne jó a gyereknek és mi nem. Úgysem értené, így tök felesleges neki szóba hoznom, hogy bővíthetnénk a lehetőségeinket. Szerinte a heti két óra nekem bőven elég a gyerekkel való kapcsolattartásra, amit a példák egyáltalán nem támasztanak alá, sőt, még pont az ellenkezőjéről tesznek bizonyosságot, miszerint kevés ez az idő, amit a gyerekkel tölthetek. 

A kislányomnak már kell a komolyabb foglalkozás. Már régen kirándulni kellene őt vinnünk, megismertetni vele a nagyvilágot, utazni, programokra vinni, kalandokat, élményeket nyújtani neki.

Ehelyett mi van?

A NAGY SEMMI...

Úgy telik el a nyár, hogy gyakorlatilag nem ment el sehová.

Már az is nagy élmény lehetne a számára, ha láthatná hogyan épül fel az új házunk. Ha mondjuk láthatná, hogy a láncfűrész hogyan szeleteli fel a gerendákat. Vagy például azt, ha együtt szüretelhettük volna le a meggyfát, és mondjuk a meggyel kapcsolatban megmutathattam volna neki egy doboz meggyjoghurtot, hogy a meggyből például ezt is készítenek. Apróságok ezek ugyan, de neki óriási élménytár még minden, amelyekkel a nyitottságát, az érdeklődését és a tanulási vágyát elégíthetnénk ki.

El is felejtettem mondani: a találkozónk elején megkérdeztem az anyját, hogy eljönnének e dorogi bányatóra fürdeni, ahol egy szupi kis strand üzemel, pont úgy, mint a Balatonon. Mondtam neki, hogy csupán 20 kilométerre van tőlünk és rengeteg gyerek van ott nap mint nap, ami a kislányunknak hatalmas élmény lehetne, tekintve például a pancsolási szenvedélyére is. Az exem természetesen NEM-mel felelt.

Azt hiszi, hogy ez egy jó kis mellbedöfés a bosszúhadjáratában, de téved. Ez leginkább a gyermekünk elleni merénylet, mert a természetes fejlődését gátolja azzal, hogy folyamatosan korlátozza őt a kibontakozásban. Kétlem, hogy ő valaha is megadná neki mindazon kalandokat, amit magam megadhatnék neki. Ilyen sosem fog megtörténni, max akkor, ha majd az új hapsija el nem viszi őket valahová (vagy valamelyik családtagja). Bár, ha belegondolok, az exem utálja a szabad vizű strandokat, na meg a tömeget, illetve a nyilvános helyeket, így ez a lehetőség is kizárva. 

Na, mindegy. Ez van. 

Legközelebb csak jövőhét szerdán találkozunk.

Az mindenképp köszönésre méltó tőle, hogy a jövőheti pénteki találkozót előrehozta szerdára, s így nem kell majd' két hetet várnom a gyermekemre, hanem csupán csak 9 napot. 

9 nap, Istenem...

9 nap...

Miért??

Miért nincs váltott elhelyezés alapból?

Tud valaki erre értelmes választ adni?




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése