2016. augusztus 27., szombat

Bölcsődével

Másnap, azaz 24-én ismét találkoztunk, hogy aláírjuk a szerződést a bölcsődével.
(lásd még az előzményeket: Bölcsőde, Bölcsődében)

Néhány perccel az édesanya előtt értem a bölcsőde bejáratához, így amikor megérkeztek ők is, a kislányom tárt karokkal jelezte felém, hogy vegyem őt ki a babakocsiból. Így is lett. 


Alig ölelhettem magamhoz a lányomat, az anyja máris jelezte felém, hogy le kellene őt raknom, mert "bemegyünk" (azaz ő és a gyerek), mire azt találtam mondani, hogy "velem is be tud menni". 

- Rakd le, hogy szokja - jött a válasz, majd az exem kinyújtott karral intett, hogy adjam oda neki a gyereket. Persze nem adtam, ezért kénytelen volt elfogadni, hogy a kislányunk az édesapja ölelő karjaiban fog belépni a bölcsőde területére. 

Odabent köszöntött minket a bölcsőde vezetője, aki kérte, hogy menjünk be az irodájába. Miután helyet foglaltunk, egy három példányban nyomtatott papírt tett le elénk, hogy átolvasás után aláírhassuk. Mindeközben a kislányom a karomban ült, ahol ismét a nyakláncommal kezdett el molyolni. Viszont mivel nehéz volt úgy átolvasnom a dokumentumokat, hogy közben a gyereket a karomban tartom, ezért megbeszéltük az anyjával, hogy amíg átrágom magamat a papírokon, addig ő kimegy a gyerekkel az előtérbe és várakoznak egy kicsit. 

A háromoldalas szerződés átolvasása közben folyamatosan hallani lehetett a kislányom hangját, amint a nevemet kiabálja és vissza akar jönni hozzám. Mivel az anyja nem engedte, ezért néha már-már sírós állapotba került. 

Persze, azért néhány szót váltottam a főnökasszonnyal a családi helyzetünkről is: itt elmondtam, hogy mivel jelenleg még nincs tisztázva a kislányom és a szülők jogi helyzete, magyarán még nincs bírósági végzés, ezért ragaszkodom a bölcsődei hercehurca körüli eljárásban való jelenlétemhez és nem azért, mert kötekedni szeretnék. Még nincs letisztázva a szülők törvényes jogaik és lehetőségeik, ezért szeretném, ha az én véleményemet is figyelembe vennék és nem csak az anyáét. Vagyis mindkettőnk neve szerepeljen az aláírásunk előtt, és szeretném, ha az én elérhetőségemet is feljegyeznék, hogy baj esetén ne a Rendőrséget vagy a Gyámhatóságot hívják, hanem engem (mint törvényes képviselőt).

A hölgy ezeket tudomásul vette (és úgy vélem meg is értette), de közölte, hogy ne vegyem ezeket üldözési mániának... majd belé fojtottam a szót, mert elkezdett egy anyával részlehajló bla-blablába. 

Nekem van üldözési mániám? Miért is?

Kicsit kiakadtam, mert az apai, szülői részvételi szándékomat ő egy valamiféle üldözési mániának állította be, holott egyáltalán nincs szó üldözésről sem (hiszen engem nem üldöz senki), sem pedig mániáról (hiszen az apai szeretet és törődés nem mániákus viselkedésre utal). Szóval a nő össze-vissza beszélt, mint valami pszichológus, de közben fingja sem volt arról, hogy köztem és az exem között milyen konfliktus feszül. Épp ezért közöltem vele, hogy öt hónapon át tartottak engem távol a kislányomtól mindenféle épkézláb indok nélkül, önkényesen, hamis vád alapján, és így érthető a hozzáállás tőlem, ha részt szeretnék venni a gyermekem életében a lehető legrészletesebb szinten. Nem nézhet engem egy akadékoskodó, felesleges és idegesítő szálnak, mert a gyerek apja vagyok, azaz a gyermek másik szülője. 

Persze ahogy elnéztem, a bölcsőde vezetőjét nem igen érdekelték az általam elmondottak. Hümmögött, mintha figyelne, de szerintem csak az illendőség miatt és nem azért, mert egyetért velem bármiben is. Úgy vélem, hogy ő már elkönyvelte magában a tényt, hogy anyuci hozza-viszi a gyereket a bölcsibe és nem az apa, ráadásul úgyis az anyának ítélik meg a gyereket, tehát bármilyen szó és egyezkedés velem teljesen felesleges. A szemében nem lehettem más, csak egy akadékoskodó apa (akit jó hogy otthagyott az anyuci, mert látszik, hogy tök nem lehet vele együtt élni).

Lehet, hogy mindez nem igaz, de nekem ez jött át a bölcsőde vezetőjének az ábrázatából és gesztusaiból. Az illemet betartotta ugyan, de minden másban hűvös volt velem. 

Mikor a gyerek hangja beszűrődött az irodába és tisztán kivehető volt, hogy engem keres, a hölgy felállt és kiszólt az ajtón, hogy "Apa mindjárt jön, csak dolgom van vele". Erre azt feleltem, hogy "Látja, hogy mennyire szeret a gyerek. Ezt akarják korlátozni?" - utalva arra, hogy az exem titokban akarta volna beíratni a gyereket, a továbbiakban is az én teljes mellőzésemmel együtt. Azt a választ kaptam, hogy "Ezt mondtam tegnap is, hogy mindkettőjüknek részt kell ebben venni", de azt már nem magyarázta el, hogy akkor mégis miért a Felperest kell a dokumentumokban előnyösebb helyzetbe hozni (az apa teljes mellőzésével együtt). Ugyanis eredetileg a nevem és az elérhetőségem nem is szerepelt az iratokon, és amit a kezemben tartottam sem felelt meg teljes egészében a formai követelményeknek. 

- Mi itt a bölcsiben mindkét szülővel úgy járunk el, ahogy azt a Törvény szerint kell, és ahogy látjuk, a hivatalos papír szerint a felügyeleti jog még nincs korlátozva - közölte a bölcsőde vezetője, majd hozzátette, hogy ezért kell mindkettőnknek úgy viselkednie, mintha összetartoznánk, és megbeszélés alapján hoznunk-vinnünk a gyereket (amit természetesen az anyuci nem akar). 

Majd folytatta: - Azért jobb az, ha bekerül egy gyerek az intézménybe, mert akkor nem az van, hogy az anya van egész nap vele, magukra zárják az ajtót és nem mennek sehova, hanem kicsit kinyílik a világ. Így mindenki érvényesíteni tudja azokat a jogokat, amit szeretne. Ennyi. 

Nos, ezzel csak annyi a baj, hogy a mondandójának a második fele egy nagy hülyeség. Ugyanis, milyen jogok érvényesítéséről beszél, ha az anya hozza majd viszi a gyereket, és engem még csak be sem akarnak engedni a bölcsődébe, hogy meglátogathassam a gyermekem?? A Jog szerint ugyanis még azt is megtehetném, hogy magam hozom el a gyermeket, hiszen én vagyok az ő (egyik) törvényes képviselője, másrészről pedig a szülői felügyeleti jogomat sem korlátozták. Stimt? Ez a jogi helyzet és nem az, amit a bölcsőde vezetője nyomat. A részéről mindez egy sima parasztvakítás, de nem az együttműködés jele. Hülyíteni próbál, de nem pártatlanul szemlélni a dolgokat. 

("Apaaaaaaa!" - hallatszott közben a folyosóról, amint a kislányom engem hív)

- A munkáltatói igazolást is legyen szíves behozni majd - kérte a bölcsőde vezetője.
- Az mihez is kell pontosan? - kérdeztem.
- A kisgyermek bölcsődei elhelyezéséhez. Az a lényege, ha Apa nem dolgozna, akkor nem vehetném fel a gyereket a bölcsibe, mert van otthon egy ember, aki a gyerekre vigyázni tud. 

Bár helyeslően bólogattam, azért mégiscsak felvetődött bennem a kérdés, vajon ha ők tudják, hogy nem élünk már együtt és nemsokára a gyermekünk elhelyezéséről is bírósági döntés születik, akkor mégis miért kérik be a papírt tőlem is? Nem mindegy nekik, hogy dolgozom e vagy sem? Ha munkanélküli lennék? Akkor a lányomra is vigyázhatnék, hiszen az anyja dolgozik én meg egész nap otthon süttetem a hasam. Érte is mehetnék akár? Ugye, hogy nem. Külön élünk, külön keresetből tartjuk el magunkat, és ahogy az exemnek sincs köze a magánéletemhez, úgy a bölcsődének sem. A Bíróságnak már beadtam az igazolást a gyerektartás megállapítása végett, de hogy egy bölcsődének miért van szüksége az én keresetemhez, azt nem értem. Erre vonatkozó jogszabályokat eddig sehol sem találtam, és azért van ennek jelentősége - a megítélésem szerint - mert jelenleg jogi csatározás van folyamatban a gyermekem anyja és én köztem. Itt mindennek jelentősége van, s nem engedhetem meg magamnak, hogy bármit is felelőtlenül aláírjak vagy beszolgáltassak. 

A bölcsőde vezetője ezután elmondta, hogy megkereste a Családsegítő vezetőjét, akinek elmondta, hogy a bölcsődei ellátás miatt át kell szerveznünk a kapcsolattartás időpontjait. 

("Apaaaaaa!"...)

Hozzátette, hogy erre mielőbb sort kell kerítenünk a beszoktatás miatt. 

("Apaaaaaa!"...)

Azzal folytatta, hogy ő a héten szembesült vele, miszerint van ez a családsegítős dolog (vagyis az exem úgy intézte eddig a bölcsődei felvételt, hogy sem engem, sem a bölcsőde vezetőjét nem tájékoztatta a gyerekelhelyezési perről), és miután anyától végül is megtudta, elmondta neki, hogy a beiratkozáshoz az apára is szükség van. 

Erre azt feleltem, hogy teljesen véletlen, hogy tegnap én is jelen lehettem itt, mert az anyuka semmiről sem tájékoztatott engem és nem is akart beavatni a részletekbe.  

A bölcsőde vezetője elmondta, hogy felhívta rá az anya figyelmét, hogy az aláírásom nélkül nem lehet elhelyezni egyik intézményben sem a gyermeket. Ha én most nem írnám alá a szerződést, akkor nem tudná felvenni "Patríciát" (és nem Felíciát - teljes nevén Varga Dóra Felícia), és ezután is meg kell beszélnünk mindazt, hogy hogyan fogunk tudni találkozni.

Anya szerint majd a Bíróság döntése alapján - ugye.

Ekkor elmondtam ismét, hogy az exem és a családja eddig öt hónapon át elzárták előlem a gyermekem, és azóta is gátolják, hogy a kislányommal minél több időt tölthessek együtt, hivatkozva a Bíróság ideiglenes végzésében foglaltakra. Majd hozzátettem, hogy csak felnőtt fejjel látom be, hogy jobb lett volna számomra, ha apám nevel fel. 


- Az anyai ösztön furcsaságokra képes - jött a válasz. - Elég sok mindent nem veszünk figyelembe, amikor elborítanak az érzelmek. Így vagyunk kódolva - magyarázkodott a bölcsőde vezetője.

Tehát az olvasatomban ez annyit tesz, miszerint az anya cselekedeteit az ösztönei és a "kódjai" irányítják és nem a tudatos, racionális gondolkodás, amely miatt sérülhetnek az apa és a gyermek jogai. Vagyis az anya egy ösztönlény, ami kizárja az erkölcsös és normális viselkedést, ugye? Ha viszont az apa követ el ösztönösen bizonyos dolgokat, mondjuk erőszakkal elhozza a gyermeket, akkor azt nem lehet figyelembe venni és börtönnel büntethető. Nincs mit tenni, ilyen világban élünk. 

(Vajon miért nincsenek óvóbácsik?) 

Ekkor kinyílt az ajtó és megjelent benne a kislányom, aki lihegve (gondolom nagy küzdelmek árán) tipegett oda az ölembe. 

- Adunk egy puszit és bemegyünk a csoportba - mondta az anyja, majd búcsúzkodás után visszavitte a kislányomat a gyerekek közé. 

A dokumentum elolvasása, kitöltése majd aláírása után helyet cseréltünk az exemmel, aki most nem hozta magával a gyereket, hiszen már beadta őt a terembe, a gyerek viszont torka szakadtából sírt, mert az anyja után akart menni. Amikor meglátott engem a terem üvegajtaján keresztül, kinyújtott karokkal szaladt oda az ajtóhoz, hogy vegyem őt fel magamhoz. Az eltűnt édesanyja után siránkozott, mert megrémült, hogy ismét magára lett hagyva egy csomó idegen között. 

- Kicsim, figyelj csak rám egy picit! - szóltam hozzá. - Anya nem ment el, csak bement abba a szobába beszélgetni - mutattam az iroda felé. - Nincs semmi baj, ne sírj. Itt vagyok veled, és vigyázok rád.

A kislányom a hatalmas sokk után végre megnyugodott, de látszott rajta, hogy még mindig félelem tölti el, hogy elveszíti az édesanyját.

Ebből egy dologra tudtam következtetni: a kislányom ugyan szeret engem és kötődik hozzám, de nem tekinti a személyemet a szülőjének (hiszen még nem ismeri a szülő fogalmát), s csupán annak a fickónak tart, aki alkalomadtán mindenféle muris játékot játszik vele. Magyarán: szeret engem, de a végtelen nyugalmat és a biztonság érzését az anyja jelenti neki. 

Mindez érthető, hiszen egy éve külön él tőlem, és abból is öt hónapig nem láthatott engem az anya közreműködése által (és ezután is csak annyit találkozhat majd velem, amennyit a Bíróság megítél). Az anyát nem érdekli egyáltalán, hogy már most sérült, mert nem is veszi észre. Számára ugyanis az a fontos, hogy a gyerek minél kevesebb időt töltsön az apjával. Más okot erre nem találok, úgyhogy mindez semmi mást nem jelent, mint a sértett büszkeségéből fakadó befolyásoltságát. Vagyis a hatalmas EGO-t, ami benne munkálkodik.

Miközben az exem az irodában beszélgetett a bölcsőde vezetőjével, én nyugtatgattam a kislányomat, hogy nem hagyja őt itt senki, mert később érte fog jönni az anyja. Elmondtam neki, hogy Anya dolgozni megy majd és addig idehozza őt minden nap, hogy játszani tudjon a sok-sok aranyos kisgyerekkel. 

Dórin látszott, hogy mindent megért, csak épp nem akar az anyja nélkül itt maradni, mert anyával jobb. 

Hosszasan beszélgettem vele a bölcsődéről, s végül teljesen megnyugodott.

Viszont fájdalommal töltött el, hogy a kötődése ellenére sincs meg benne az apja iránt érzett tudatos "vonzalom", mert nem tudja, hogy mit jelent az "apa". Vajon milyen kötődése lesz irántam az évek múltával is? Érezni fogja az apa iránti vonzódását, csakúgy, mint az anyja iránti vonzódást? Ki tudja...

Aztán a terem ajtaja felnyílt, majd kitipegtek sorra a gyerekek. Készülődtek az udvarra. Megkérdeztem az egyik dolgozót, hogy feladjam e rá a cipőjét, mire azt felelték, hogy igen. Miután ez megtörtént, az exem is megjelent, s közölte, hogy ne én vigyem ki a gyereket az udvarra, hanem menjen ki a saját lábán, hogy szokja meg a helyet és a rendet. Ezzel egyetértettem, így tehát letéve a gyereket az útjára bocsátottam. 

Közben elindultunk mi is kifelé a kapunk, amit a kislányom kiszúrt, s megint sírásban tört ki. "Apaaaa, Apaaaaa.... Apaaaaa!" - üvöltötte, mígnem a dolgozók oda nem terelték őt a többi gyerekhez. 

Összeszorult a szívem.

Értem én a lényeget, de mégiscsak olyannak tűnik az egész, mintha elhagynám a gyermekem. Mintha magára hagytam volna őt a ragaszkodása és a könyörgése ellenére is. Bízom benne, hogy nem okozok ezáltal neki sérüléseket és hamarosan megérti, hogy miért van szükség a bölcsődére. 

Ezután az exemmel megbeszéltük a részleteket a kapuban (mialatt a kislányom szorosan figyelemmel kísért minket) a családsegítős találkozók időpontjairól. Állítása szerint a bölcsőde vezetője elmondta, hogy a beszoktatás menetét nem lehet megbontani, ami nagyjából két hétig tart, tehát a gyereknek délig biztosan a bölcsődében kell maradnia, így nem jöhet a Családsegítőbe 10-re. Ezzel egyetértettem, de akkor felmerül a kérdés, hogy mikor láthatom a gyermekem? Az exem szerint mindenképp délután egytől jöhet szóba a kapcsolattartás, de akkor pedig a gyerek már fáradt lesz, "ki fog dőlni" és aludnia kell. 

- De akkor mikor találkozhatok vele - kérdeztem.
- 2-től 4-ig - válaszolta. 
- És 2-ig felébred majd? 
- Nem tudom. Majd megpróbáljuk úgy időzíteni. Ez most neki sokkal fontosabb.

Ja, fontosabb. Fontosabb, minthogy az idióta és "infantilis" apjával találkozzon - gondoltam magamban. 

Sokat elmélkedtem ezen a későbbiekben. Megértem, hogy a modern társadalmunk működése miatt szükséges a bölcsődék és az óvodák fenntartása, de úgy vélem, hogy épp emiatt hal el bennünk a családi kötődés és természetes összetartozás, összefogás képessége. Egy rohanó világba neveljük bele a gyermekinket, ahol eleve arra "fejlesztik" fel a gyermekeket, hogy a kor követelményeinek megfeleljen. és mint mondtam, sajnos ez elkerülhetetlen, és épp ezért szükséges, viszont épp emiatt lesz "robotizált" és "irányított" az emberi elme, ahelyett, hogy a család szerepét erősítenénk. Ez épphogy a család ellen nevel, hiszen a gyereket már kétéves korában arra tanítjuk, hogy a közösségért éljen és hagyja békén a családját. 

Nem vagyok pszichológus, így nem is tudom e kérdést a tudományos nézetek szerint felvázolni, de biztos érthető, amit mondani szeretnék ezzel. Úgy vélem, hogy kétévesen egy gyermek még nem képes megérteni, hogy mi miért történik, és épp azzal okozzuk neki az első komolyabb törést az életében, hogy belekényszerítjük egy tőle (és a család eszméjétől) egy merőben idegen élethelyzetbe. 

Persze tudom, hogy túléli és még talán kedvelni is fogja, de a seb, a törés mindvégig benne lesz, amely valamilyen formában jelentkezni fog a későbbiekben. Az elhagyást, az idegenek közé erőszakolást nem fogja tudni feldolgozni, maximum megérti, hogy most ez van és nem tehet mást. Úgy vélem, hogy a nyugati kultúra alapvető hibája, hogy a pénzért való hajsza miatt magára hagyja a gyermekeit, amellyel szemben látható, hogy azok a kultúrák, amelyek a családon belül (törzsközösségben) nevelik fel az utódaikat, sokkal összetartóbban és erősebbek, mint mi. Ilyen népeket, közösségeket a mai napig fellelhetünk a világban, akik sokkal életrevalóbbak, mint az elkényeztetett európai fajta. Afrika és Ázsia országai között leginkább a családban való nevelkedés az alap, s láthatjuk, hogy (a gazdasági erőfölényt leszámítva) sokkal inkább talpraesettebbek, ha az önvédelemről vagy a túlélésről van szó, mint mi.

Szerintem a kislányomnak még az anyja mellett volna a helye, és talán még az óvodát is kihagyhatná, ha erre a Törvény nem kötelezi őt a későbbiekben. De sajnos nem lehet, mert egyedülálló szülőként muszáj elmennie dolgozni.

Hogy elmehetnék én gyedre és bölcsi helyett vigyázhatnék én a kislányomra, már szóba se merem hozni, mert képtelenségnek tartaná. Pedig járhatóbb és kedvezőbb lehetne a gyermekünk számára, mint az, ami jelenleg fennáll. Délelőtt lehetne nálam a gyerek, délután pedig lehetne nála, s akkor talán a kapcsolattartás szabályozása is okafogyottá válna.

Jogos a kérdés, hogy akkor hogyan járnék dolgozni, ha minden délelőtt a gyermekemre vigyázok?

Nos, sehogy. Van erre tervem, amelyet nélkülük is megvalósítok hamarosan, s csak néhány hónap kérdése az egész, hogy mikor indul be. Jelenleg erre várok. Sajnos ezt az anyjával nem tudtam megbeszélni, pedig próbáltam, és ha megtudta volna, hogy miről van szó, maga is belátta volna, hogy ez működhet. El akartam mondani neki a második ajánlatomat, de nem volt rá kíváncsi, így most dolgoznia kellett menni, holott erre egyáltalán nem lett volna szükség. Mindezt nem ismertethetem e blog keretein belül, mert mivel az exemmel az egyezség nem jöhetett létre, így szigorúan titkos minden, ami ezzel kapcsolatos. A lényeg, hogy bizonyos feltételek teljesülése esetén egyikőnknek sem kellene munkába járnia, de mégis meg lenne mindenünk, amire szükségünk van. Így most egyedül csak nálam áll majd fenn ezen állapot, ő pedig járhat dolgozni amennyit csak akar.

Tehát az exemmel nem tudtam megállapodni semmiről, amely miatt a kislányom a bölcsibe kényszerült, s amely miatt kénytelenek voltunk változtatni a kapcsolattartások menetrendjén. Megkérdeztem, hogy a kislányunk hol fog aludni ezután, a bölcsődében vagy otthon? Az exem erre azt felelte, hogy otthon. Elmondása szerint a gyerek a bölcsiben ebédel majd, majd hazavitel után otthon fog aludni. 

- Mikor jöhetek majd a gyerekért? - kérdeztem.
- Most még te nem jössz érte - válaszolta. 
- 5-ig van bölcsőde, és azt szeretném veled megbeszélni, hogy mikor van rá lehetőségem.
- Egyelőre még nincs rá lehetőséged. 
- Miért nincs?
- Mert nincs. A Családsegítőbe szól minden.
- Aha... - vettem tudomásul, hogy az anyuci nem szeretné, ha a kislányomért mennék néha a bölcsődébe. 
- Még nem kaptam a bírónőtől erről semmit - hangzott a válasz.
- Nem feltétlenül kell. Ezt tőled is lehetne.

Az exem erre nem reagált, úgyhogy elkezdte mondani, hogy mikor találkozhatok a gyerekkel: 

- a Családsegítőben 2-től 4-ig van rá lehetőség, illetve pénteken 3-ig. Próbáltam veled megegyezni, de elrontottad, úgyhogy gyakorlatilag maradt egy órád. (2-től 3-ig)
- De két óra jár - feleltem.
- Igen. Azt majd valahogy pótoljuk.

Aha, valahogy. Ahogy az majd neki jó - gondoltam. 

- Te jössz mindig az ideiglenes végzéssel, de most ez valahogy nem számít - feleltem neki, mire az exem csak annyit mondott, hogy jelenleg "egy változó helyzet van", ami annyit tesz, hogy szarik az ideiglenes végzésre - ismét, mert az érdekei úgy kívánják. Vajon akkor mit csinált volna, ha nem írtam volna alá a bölcsődei szerződést?

- Próbáljuk ki, hogy nem viszed haza a gyereket aludni, hanem elhozod a Családsegítőbe.
- Annyira fáradt lesz, hogy ki fog dőlni.
- Nem baj, majd elalszik a karjaimban. Próbáljuk ki, mert lehet, hogy nem fog aludni.
- Jó, akkor 1-től 3-ig legyen a Családsegítőben.

Végül megegyeztünk abban, hogy a gyereket nem viszi haza aludni, hanem elhozza 1-re a Családsegítőbe, ahol maximum majd én altatom el, ha elálmosodna. 

- Látod? Párbeszéd. Máris együtt tudtunk működni - nyugtáztam.
- Az a baj, hogy a gyerek érdekeit szarod le a legjobban - jött ismét a vádaskodás az exem szájából, mintha csak a jogaim betartatása lenne a fő célom és nem a gyermekem alvása.

Ezen kiakadtam, mert ha még igaz is lenne, hogy csupán a jogaim betartatása a fontos, akkor sem vethetne rám egy szem követ sem, hiszen a Jog betartása kötelező, tehát a jogkövető magatartásom és az erre való felhívásom nem lehet bűn. Mellesleg, itt egyáltalán szó sincs erről, hogy ezt erőltetném! Csupán ragaszkodom ahhoz a nyomorék két órás kapcsolattartáshoz, amit ideiglenes végzéssel megítéltek nekem. És persze ott van még az is, hogy nem biztos, hogy a kislányom aludni fog, tehát ne építsünk már megint az anyuci neurotikus félelmeire, mert azok eddig egyetlen egy esetben sem váltak valóra.

Végezetül megkérdeztem ismét, hogy mikor beszéljük meg melyikőnk jöhet a gyerekért, erre azt a feleletet kaptam, hogy "majd a Bírónő eldönti". Tehát nem ő, mint anya, a kislányunk anyja fog dönteni erről, hanem egy idegen, esetünkben az Állam hoz majd döntést arról, hogy Apa elmehet e a saját kislányáért a bölcsibe vagy sem. Jó, mi?

Nem tudom mi abban a bődületes nagy botrány, ha a gyermekemet hazaviszem a bölcsiből, de az exem szerint elszabadul a pokol, ha velem van a gyermek úgy, hogy arra semmilyen hivatalos szerv vagy hatóság nem adott ki engedélyt, és azt nem felügyeli senki. 

"...majd a Bírónő eldönti"

Neki ez a lényeg és semmi más. A gyerekről csak az anya és az Állam dönthet, senki más. Azt nem tudom, hogy akkor is ezen a véleményen volna, ha egy évvel ezelőtt elhozom tőle a gyereket? Vajon nem ugatna a kapum előtt ő és a családja, hogy márpedig adjam nekik vissza? Nem sírna a Családsegítő olvasótermében a két órás felügyelt kapcsolattartás lejárta után? Kétlem. Megindult volna a földindulás aznap, amikor visszaveszem tőle a gyermekem. Simán kést szúrt volna belém a famíliájával karöltve, ha elveszem tőle a "gyermekét". Ez egy ilyen világ, sajnos.

Utolsóként közölte, hogy a gyerekért való elmenetelem a Bírónő kompetenciája (és gondolom nem az övé, azaz az anyukáé). 

- Ez így jó neked? Látod, hogy szeret engem a gyerek. Miért akarod őt ebben korlátozni? - kérdeztem. - Miért fáj neked az, ha néha Apa hazaviszi őt? 20 perc séta.
- Mert még nem teheted meg. 
- De ha azt mondod megtehetem, akkor érte mehetek.
- Nem mondom ezt.
- De miért?

Válasz nem jött rá, mert hátat fordított nekem és elindult a dolgára.

A válasz pedig egyszerű: CSAK

CSAK, mert ő így tartja jónak.

Csupán a bölcsődével kapcsolatos szerződés miatt kellettem, de amúgy pedig nem tart rám igényt, még a gyermekünk vonatkozásában sem.

Ilyen világot élünk. A nevelőnő is fontosabb a kislányom életében, mint a saját édesapja.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése