2016. augusztus 18., csütörtök

Szeretet

Nehéz nap volt a mai. És nem a huszonötödik kapcsolattartásunkkal, hanem az azt övező dolgokkal kapcsolatban vannak problémáim.

Az alapszitu három részből tevődik össze:

1 - Van egy apuka, aki szeretne többet lenni a gyermekével, de nem lehet, mert
   a) - az anyuka nem engedi, és
   b) - a Bíróság még nem döntött a sorsa felől.

2 - Van egy kisgyermek, aki mindkét szülőjével szeret együtt lenni és mindkét szülőjére ugyanolyan mértékben szüksége van, de
   a) - a szülei képtelenek megállapodni, és
   b) - a Bíróság még nem döntött a sorsa felől.

3 - Van egy anyuka, akinek minden tökéletes, hiszen nála van a gyermek és nem szenved e téren semmiféle hiányt. Ő az egyetlen győztese a történéseknek.

Szóval, ez az alapszitu, amely három személy közül csak egynek felel meg, a másik kettőnek nem. 

Igen, az apuka én vagyok, a kisgyermek pedig a kislányom.

Szeretnék vele minél több időt együtt tölteni, de az anyukával való kommunikációm megfeneklett egy bizonyos ponton. Szerintem ő sem akarja ezt, hiszen ki az, aki a gyermekének ártani akar, de az a bizonyos pont miatt képtelen felülkerekedni önmagán, miáltal képtelen törekedni a megoldás felé. 

2015. augusztus eleje óta próbálom rendbe tenni a dolgainkat, teljesen sikertelenül. Bevallom, hogy eleinte hatalmas egóval tettem mindezt és meglehetősen elfuseráltan, de végül - az egy év elteltével - ráleltem a lényegre, amit viszont az anyuka már csípőből elutasít. 

Mit lehet ilyenkor tenni?

Mindkettőnknek hatalmas sérülései vannak és nagyon nehéz bizalommal közeledni a másik felé, főleg úgy, hogy az egyik már nem is igazán akarja. 

Mindketten elvált szülők gyermekei vagyunk, akik a szüleik döntését a lelkükben hordják. E döntéseket nem bírálhatom el, hiszen nem ismerem a szakításukhoz vezető utat, így pálcát sem óhajtok törni a fejük felett, viszont úgy gondolom, hogy a legtöbb esetben van még visszaút, ha sikerül valamilyen szinten kibeszélni a problémáinkat. És épp ez a lényeg a megbékélés felé: a párbeszéd.

A kislányom édesanyja sajnos erre nem hajlandó, mert nem bízik meg bennem. Az utóbbi egy évben az elvesztett bizalmát szerettem volna visszaszerezni, amit ő úgy érzékelt minduntalan, hogy a hazugságaimról próbálom őt meggyőzni - holott erről egyáltalán nincs szó. Sajnos képtelen megérteni az összefüggéseket, és nem látja azon példákat sem, amelyek a jó szándékomról tanúskodnak. 

Várhatnánk még a Bíróság ítéletéig a végletekig, de közben felcseperedik a gyermekünk és összegyűjti mindazon sérüléseket, amelyeket mi is összeszedtünk a szüleink által. És ehhez nem kell hallania a szülei veszekedését, csupán át kell élnie azokat az éveket, amelyek az elhalasztott lehetőségekről szólnak. Mert mi más is érhetné őt, mint az, hogy nem kapja meg mindazon dolgokat, amelyeket az édesapja adhatna át neki, ha együtt lehetne vele. 

Csak egy példát hozok fel erre, és azzal minden érthetővé válik: az apai törődést és kötődést soha nem kaphatja meg, hiszen nem vele kel fel minden reggel, és nem vele fekszik le minden este. Nem az apja megy érte az oviba, és nem az apja fog mellette állni, ha meg kell őt védenie valamitől, vagy tanácsot kell adnia bizonyos dolgokban. Vég nélkül sorolhatnám még mindezt, de felesleges, hiszen a lényeget mindenki érti: nem lesz vele az édesapja, aki a mintát adja, s akitől a férfias törődést átélheti. Nem lesz benne apakép, mert egy idegen "apa" lesz vele a gyermekévei alatt és nem a saját édesapja. Mellesleg, az anyja nem fogja tudni pótolni az apját, s legfőképp a tudást, amit az apa birtokol.

Felmérhetetlen károkat okozhat ez egy gyermekben.

Tudni fogja, hogy ki az édesapja, de valójában nem fogja átérezni az "édesapám" jelentőségét, mert nem fejlődik ki benne az a szál, amely az édesanyjával már összeköti.

Úgy vélem, hogy épp ezért muszáj mindig is a megegyezésre és a megbékélésre törekedni, mert mindig van egy dolog, amely ezek kudarcánál is nagyobb kudarc, az pedig a gyermeki lélek sérülése. 

Ki lehet a megmondója annak, hogy a szülők harca végül milyen sebeket fog ejteni a gyermeken és e sebeknek milyen megjelenési formái lesznek? Szerintem senki. Pedig elég lenne magunkba nézni, hogy ki milyen felnőtté vált közülünk csak azért, mert a szüleink egykoron hoztak egy rossz döntést. 

Bevallom, jó lett volna édesapám mellett felnőni. Az ő apaképe helyett kalandorok és világsztárok lettek a példaképeim, mert nem volt más. Nem akarom taglalni a gyermekkorom viszontagságos éveit, de azt hiszem egykor tévútra tévedtem. 

Amit elvesztettem gyerekként, azt próbálom most bepótolni felnőttként. És nehéz, beismerem... Rohadt nehéz. Apám tapasztalatait felnőtt fejjel kell magamévá tennem, ami viszont nem megy egyik napról a másikra, s az élet buktatóit ennek hiányában meglehetősen nehéz átlépdelni épségben. Ennek buktatója volt a kislányom édesanyjával való viszonyom. Az életet tanulni kell, és ő volt az egyik, aki mellett részben nem úgy viseltettem, ahogyan azt kellett volna. Igen, hibáztam az együttélésünk alatt, amelynek a jelen helyzet lett a következménye. 

Már nem akarok mutogatni másra, de ahogy a mondás is tartja, két emberen áll a vásár. Magyarán: mindketten hibáztunk.

Hogy miért?
Mert azt adtuk a másiknak, amit a szüleinktől kaptunk... és egy kis extra feltétet, amit mi magunk tettünk rá. Ezen lehetne változtatni, ha egy kicsit is átszellemülnénk a megbeszélések által. 

És, hogy ismét egy mondással éljek: az élet a legnagyobb tanítómester, azaz minden évemben tanultam valamit, miáltal jobb lettem, hiszen beláttam a hibáimat. Jó pap holtáig tanul, ugye...

Ilyen szellemben szeretnék nyitni a kislányom édesanyja felé, aki viszont még mindig bezár előttem minden kaput, mert nem értette meg a lényeget.

A szemében még mindig úgy élek, mint valami rém, aki rájuk gyújtotta a kéményüket, aki lopódzik utánuk és kémlelődik, aki minden cselekedetével rosszat akar nekik, holott erről igazából szó sincs. Elmondanám neki, de nem tudom, mert valakik a háttérből irányítják a megérzéseit, rabul ejtik a gondolatait, amely normális esetben a józan paraszti gondolkodás egyszerűségéhez és megoldásaihoz vezethetne. Annyira egyszerű minden, hogy rajta kívül mindenki látja, csak ő és a családja nem.

Ezért volna fontos a párbeszéd, mert csak annak útján juthatunk előrébb, feltéve, ha egyáltalán előrébb akarnak jutni, s nem akarnak a kislányunknak maradandó (mind ezidáig ismeretlen) sérüléseket okozni. Mert sérülés az lesz garantáltan, s csak Isten a megmondója, hogy mekkora és milyen irányú.

Hogy milyen sérülésekről van szó? Ennek mélységeibe most nem megyek bele, de egy egyszerű példán át mindenki láthatja az alapjait:

Idén egy házépítésen vagyok túl, amelyen a kislányom is jelen lehetett volna szemlélőként. És bár az egészből vajmi keveset értett volna meg, de egészen biztosan megtanulta volna, hogy mi a szög meg a kalapács és, hogy a fából hogyan lesz később az a hatalmas ház, amely történetesen az ő új otthona is lehetne. Megannyi dolgot ismerhetett volna meg, amelyről ő ebben az évben sajnos lemaradt. Lehet ugyan, hogy mindezt majd jövőre megtanulja, megismeri, de egyelőre még nem tudja.

Az egyik kollégám kisfia 10 évesen országos furulyaversenyt nyert meg elsöprő fölénnyel, s emellett felnőtteket megszégyenítő módon ért a bűvészmutatványokhoz és a nuncsaku használatához. 10 évesen! Igaz, ő és a lányom között 8 év korkülönbség van, de az édesapja évről-évre rendszeresen foglalkozott vele és elvitte mindenhová, ahová csak lehetett, s egész pici kora óta mutogatott neki megannyi dolgot, hogy végül 10 évesen országos sztárrá váljon. 10 év kellett hozzá, és az, hogy minden évben, egymásra épülve mutasson meg neki apró-cseprő dolgokat, amelyből végül tudás született.

A kislányom mi mindent veszíthetett el azzal, hogy eltiltották őt tőlem?
Mi mindenben szenvedhetett hiányt az édesanyja ellenállása miatt. Azért, mert képtelen volt velem leülni megbeszélni néhány félreértett pillanatot.

Még felmérni sem lehet...

Tudom, a kislányom még csak két éves. Még éppen, hogy csak kinyílt a Világra s kezdi felfedezni a környezetét. De tegyük fel a kérdést magunkban: egy elvesztett év tudását és tapasztalatait mennyi idő múltán lesz képes bepótolni, hogy eljusson arra a szintre, amilyen szinten a fentebb említett kisfiú áll?

Persze-persze, van más út is, mint azé a kisfiúé, ez igaz, de nem elégszem meg azzal, hogy a lányom más úton is járhat, ha van esélye arra az útra lépnie, amely abba a célba vezet, amelybe az a kisfiú lépett.

Ki tudja mit hoz még az élet, de minden egyes elszalajtott lehetőség az ő pozícióit rontja. Úgy vélem, hogy mindent meg kell neki adni, ami az erőnkből és tudásunkból kitelik (hiszen nem tudhatjuk mit hoz nekünk a jövő), nem pedig ellenállni holmi sérelmek miatt. 

Van e olyan erő, amely képes bennünk legyőzni a sérelmeinket s az abból fakadó bosszúvágyat és büszkeséget? Úgy tudom van: a szeretet.

A gyermekem anyja most biztos mosolyogva gúnyolódik rajtam, hiszen nem hiszi el, hogy épp az én számból hangzik el ez a szó, de csak azért teszi ezt, mert nem ült le velem beszélgetni, s mert egész egyszerűen nem ismer engem. Azt ismeri, amit mások elültettek a fülében, de nem azt, aki magam valójában volnék. Alapjáraton utasít el mindent, ami velem kapcsolatos.

Néha már kétlem, hogy maga tudná mit is jelent ez a szó. Meg az, hogy "megbocsátás". A tettei legalább is nem ezt mutatják. Még mindig gyűlöl, még mindig kizár engem a gyermekünk életéből, holott erre egyáltalán nem lenne szükség. 

Ő erős. Ő egy oroszlán.

Olyan büszkén mondta másnak, hogy ő erős, mert meg merte lépni, hogy engem elhagy, majd később, hogy nem kezdi velem újra. Büszke volt rá, hogy erős.

De ment vele valamire?

Ment az erejével bármire, amely a gyermekünknek a jobbjára vált?

Vajon erőnek lehet e nevezni azt, amikor nemet mond valaki az újrakezdés lehetőségére? Erő mindez? Vagy gyávaság? 

Megfutamodni az újrakezdés elől jelentené az ERŐ-t? Nem inkább ahhoz kell az igazi erő, amikor a saját gondolatunk ellenére mégiscsak megpróbáljuk újra, hogy ezzel létrehozzunk valami jobbat, mint amilyen korábban volt? Az eltávolodás helyett megpróbálni ismét... Akkor, amikor mindenki azt mondja ne tedd, ne menj vissza, de te mégis visszamész, mert erős vagy és tudod, hogy a hét évvel ezelőtti találkozás, majd a kisgyermeked születése nem hiába volt, s talán nem kellene romba dönteni mindent. Amikor mégis visszamész, mások uszításának a dacára, mert hiszed, hogy semmi sem volt hiába és nem akarod, hogy minden kárba vesszen, amit addig felépítettél. Amikor az új iránti vágyadat legyőzve, mégis visszamész ahhoz, akivel eltervezted a jövőt. És aki változni, változtatni akar, s aki megbánta bűneit.

Nem ez az igazi erő?

Ha nem, akkor mi? Mihez kellett az erő, ha erősnek kellett lenni a szakításhoz és a nem visszaforduláshoz? 

Ahhoz kellett az erő, hogy legyőzzük a szenvedélyünket a másik iránt?
Ahhoz kellett az erő, hogy legyőzzük a szeretetünket a másik iránt?
Ahhoz kellett az erő, hogy a szeretetünket gyűlöletté alakíthassuk át?

Szeretet.

Jelent neki egyáltalán ez a szó valamit?

Ha régen nem is tudtam ez mit jelent, mára tisztában vagyok a jelentésével, míg ő épp elfelejtette. Mások gyűlöletét szívta magába, holott erre egyáltalán nem lett volna oka. Még volt idő, amikor visszafordulhattunk volna, de a véletlen balesetek és a háttérzaj ezt megakadályozta benne. Pedig újrakezdhettük volna, ha egy picit is figyel rám, ha meghallgat, s akkor a kislányom nem indulna most egy év hátránnyal mindenki mással szemben. 

Persze, tudom. Majd jövőre megtanulja mi az a szeg és mi az a kalapács. De én jövőre a fűrészt szerettem volna megtanítani neki és nem a szeget meg a kalapácsot. Jövőre egész mást játszottunk volna, mint idén (mindezt képletesen mondva). 

Szereti ő a lányát egyáltalán?
Szereti ő a lányunkat, amikor az édesapját tiltja el tőle?

Vajon, ha leírja a szót, hogy "szeretet", akkor a leírt szótól várja a csodát, vagy attól, hogy saját magában öltsön az testet? Mert, ha ez utóbbi, akkor teljesen felesleges leírni, hiszen nem attól lesz szeretet, hogy otthagyja a jelét. 

A szeretetet megbocsátás előzi meg, majd megbecsülés. Nem fordítva. Aki nem tud megbocsátani, az szeretni se tud igazán.

Amikor leírta a vízforralómra, hogy "szeretet", akkor mit várt el tőle? Hogy ezáltal majd szeretet költözik valahová, amely körbevesz mindent s beköszönt a világbéke? Mert lám, ez valahogy nem jött be, hiszen elváltak útjaink, s egykor akit szeretett, most élete leggyűlöltebb ellenségévé vált.

Miért?

Szerintem igazából ő maga sem tudja.

Eszébe jut néhanap az a pillanat, amikor megpillantottuk egymást a vonaton? Akkor dőlt el minden. E pillanat emlékműve a gyermekünk, akit elvileg szeret, de mégis sérülést okoz neki azáltal, hogy elveszi tőle az édesapját.

Miért teszi mindezt?
Mi a célja vele?
Mit hisz akkor, amikor úgy véli, hogy nélkülem csak jobb lehet?

Úgy véli, hogy majd ő (és esetleg a mostohája) pótolni tud engem?

Hogy miért nem mostam le a SZÓ-t a vízforralómról mind a mai napig? Nem tudom. Talán bízom benne, hogy az általa felvésett betűk valóban jelentenek még a számára valamit. Talán rájön egyszer, hogy a mi problémánkat csak mi oldhatjuk meg, s emellett megérti majd, hogy a gyermekünknek az édesapjára is szüksége van. 


A józan paraszti ésszel is belátható, hogy hármónk közül csak egy személy járt jól. Ez pedig a kislányom édesanyja, de nem én és nem is a gyermekem. 




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése