2016. augusztus 13., szombat

Titkos küldetés

Augusztus 12-én találkoztunk ismét, immáron a huszonnegyedik alkalommal. E napon a kislányommal egy titkos küldetésben vettünk részt, amely olyan titkosra sikeredett, hogy sajnos nem számolhatok be róla még egy fénykép erejéig sem.

Aznap az exem percre pontosan érkeztette a gyermeket, aki szokásához híven, mosolyogva üdvözölt. Amint lehetett kikaptam a babakocsiból és magamhoz öleltem, míg ő nyugodt örömmel fészkelte bele magát a karjaimba, s csendben várt, amíg az átadás-átvétel lezajlik.

Az anyjától közben megkérdeztem, hogy miért nem hajlandó válaszolni az SMS-eimre, s miért nem veszi fel a telefont, ha hívom, mire azt válaszolta, hogy ami nem a gyerekkel kapcsolatos, arra ő nem válaszol.

(Legutóbb ezt írtam neki SMS-ben: "Azt álmodtam az éjjel, hogy baleset ért téged. Ugye nincs baj?")

Erre azt feleltem, hogy a telefont viszont felvehetné, hiszen nem tudhatja miért hívom, emellett mint apa, jogomban áll felhívni néhanap, és jogomban áll tudakolózni a gyermekem hogyléte felől, esetleg még beszélgetni is vele pár mondat erejéig. Ugyanis van egy lányunk, akinek én vagyok az ÉDESAPJA - ha nem tudná. Nem egy mellékes kis izé vagyok, hanem a gyermeke apja...

Persze a kislányom még nem tud beszélni, de bizonyára nagy örömét lelné benne, ha hallhatná az édesapját pár perc erejéig, ha az anyja kihangosítja a telefont. Nem olyan megerőltető dologról van szó, amit hetente egyszer nem lehetne megtenni. Majd ha elhozom a gyereket hétvégére, akkor nyomjam ki én is a telefont?? Ugyan már... Annyira gyerekes, amit művel.

Mellesleg, az is egy szempont, hogy a gyerekünkben tudatosítani kell, hogy kik az ő szülei. Vagyis tudnia kell, hogy nem az Apa nevű játszópajtás vagyok abból a furcsa, sárga házikóból, hanem az édesapja. Az anyja mellett a másik (és nem a második) legfontosabb személy az életében. Nem a nagyanyja, és nem is a nagybácsi-nagynéni páros a legközelebbi rokona, hanem én, az édesapja. 

Ahogy elmondtam neki eme elmélkedésemet, úgy láttam rajta, hogy megértette a lényeget. És bár nem válaszolt rá érdemben, végül is úgy nézett ki érti, hogy mégis mire akarok kilyukadni. Sajnos viszont fogalma sincs arról az érzésről, amit nap mint nap átélek a gyermekem hiánya miatt.

Nem értem miért ilyen velem még mindig. Nem tudom felfogni miért a fogyatékos családjának hisz és miért nem nekem és az érveimnek. Nem tudom miért nem volt képes legalább egyszer meghallgatnia engem. Jobb gyűlöletben élnie? Jobb az ész-érveket félresöpörnie és tudomást sem venni róluk? Jobb lesz valami attól, ha a homokba dugja a fejét? Kétlem...

Na mindegy, ez van.

A mai napon úgy láttam, hogy nincs kedve vitatkozni. Végül is meghallgatott és nyugtázta a mondandómat, majd átadta a gyermeket. Elvileg 10-től délig lehet velem a lányom hetente egyszer, de az anyja most megkérdezte tőlem, hogy nem baj-e az, ha egykor jönne érte. Azt feleltem, persze, hogy nem, nyugodtan intézze a dolgát. 

És bár a búcsúzás megtörtént, de valamiért az exem nem akaródzott elindulni. Nézett vissza a kapuból és integetett a kislányomnak, de úgy tűnt, mintha várna valamire. Máskor mindig sietett, de most olyannak tűnt, mintha el se akarna menni. Valami elintéznivalója viszont biztos volt, hiszen ő maga kérte, hogy dél helyett egykor jöhessen a gyerekért. 

Fura volt a viselkedése. Túlságosan nyugodt, s mintha tervezne velem valamit, vagy legalábbis, mintha történt volna valami otthon. Valamilyen családi esemény, konfliktus vagy dráma. Ki tudja. Engem nem igazán érdekel, ő pedig nem oszt meg velem semmit, szóval eméssze magában, ha van valami baja.

Mikor végre elindult és kettesben maradtam a kislányommal, eljött a nagy pillanat, hogy beavassam Dórit a titkos akció részleteibe.

Dóri figyelmesen hallgatott, miközben felvázoltam neki a haditerv részleteit, majd lassan, feltűnés nélkül elindultunk végrehajtani a feladatot.

Erről viszont sajnálatos módon nem számolhatok be, legalábbis még nem, hiszen ha kitudódna az akciónk, fejek hullhatnának a porba...

Tehát se kép, se hang.


........................

Egy órával később, a titkos küldetés végrehajtása után nagy megkönnyebbülés fogott el minket, hogy az akciót sikeresen zártuk, így nekikezdhettünk a szokásos elfoglaltságainknak. 

Dóri imád a kocsimban ücsörögni és rámolgatni, így nagyjából negyven percet tartózkodtunk benne. Meglepetésemre olyan akrobatamutatványokat mutatott be, amire egyáltalán nem számítottam: például az anyósülésen ülve egyszer csak két kézre állt és felgyalogolt az ülés tetejére, gyakorlatilag fejjel lefelé állva. Mire a fényképezőgépemhez kaptam, már be is fejezte a kézenállást, és hiába kérleltem őt, nem ismételte meg. 

Amikor épp visszaereszkedik a helyére...

...majd mikor átkarolja a támlát

Kicsit labdakilövőztünk is...

...majd váltottunk pár szót pingvin úrral


Kevéssel később Dóri jelezte felém, hogy vezetni akarja az autót, illetve menjünk el kettesben kocsikázni. Mivel legutóbb ígértem neki, de végül a kocsikázás elmaradt, ezért most rábólintva beraktam alá egy pokrócot és egy párnát, majd feltettem őt az egésznek a tetejére. Azonban mielőtt elindultunk volna, egy kérdést kellett feltennem neki:

- Baba, figyelj csak! Mi kell ahhoz, hogy elinduljunk a kocsival?

Dóri nézett rám, de nem értette.

- Nos? Nem tudod? - kérdeztem. - Mikor indulhatunk el, mit kell csinálni, mielőtt elindul a kocsi?

Dórin látszott, hogy töri a buksiját, töri, de nem tudja mire akarok kilyukadni. Pedig a legelső kocsikázás idején már elmondtam neki, hogy milyen feladatot kell elvégezni indulás előtt, de úgy néz ki még nem elégszer gyakoroltuk, hogy meg is jegyezze.

- Kicsim, hát be kell kötnünk a biztonsági övet. - adtam meg neki a választ. - Anélkül nem indulhatunk el.

Dóri arca felragyogott, majd a háta mögé kapva, előre húzta az övet. Vagyis emlékezett az övre, hogy a múltkor is külön felhívtam rá a figyelmét.

- Köszönöm! - dicsértem meg őt, majd megsimogattam a buksiját. 
- Mindjárt be is csatollak. - nyugtáztam.

Dóri odáig volt az örömtől, hogy nemsokára Apával fog kocsikázni, majd mikor mindkettőnket becsatoltam, kezembe adta az indítókulcsot. Nem is tudom hogy került hozzá a kulcs, de úgy néz ki, ő már számított a lehetőségre, így kicsórta azt a helyéről. 

Ezután behelyeztem a kulcsot az indítóba, majd nagy magyarázkodások közepette szép lassan elindultunk. 

Nem mentünk gyorsan (nagyjából 2km/órával), de a kicsikémnek így is óriási élmény volt minden méter, amit a tereptárgyak között lavírozva megtettünk. Mindent elmagyaráztam és megmutattam neki az autó működtetéséről; figyelmesen nézte hol a sebességváltó kar, mit csinálok a gázpedállal és hogyan tekerem a kormányt. Mindenre kíváncsi volt, én pedig félig-meddig meghatódva repestem az örömtől, hogy a kislányomnak ismét egy jó kalandot adtam. 

Lassan megkerültük a főépület mellett parkoló autókat és az udvar közepén álló garázst, majd átpasszírozva magunkat a garázs és a kerítés között, felhajtottunk a főbejárat felé. Itt elkanyarodtunk jobbra, majd megkerültük a zöld szigetet, és visszaindultunk a kiindulópont felé. Sajnos az egész mutatvány nem tartott egy percnél tovább, de a kicsikémnek ez jelentette a nap fénypontját (ha a titkos küldetésünket nem vesszük bele). 

Dórit nagyon felvillanyozta, hogy kocsikázhatott Apával egy kicsit. Egyfolytában lelkendezett és nevetgélt, felpörgött, mint egy fordulatszámmérő. Egy pillanatra sem hervadt le a mosoly az ajkáról, annyira élvezte az utat. Mikor leállítottam a motort, nekiállt kérlelni, hogy menjünk még egy kört, de sajnos nemet kellett mondjak. 

- Sajnálom Kicsim, de nem mehetünk. Nem szabad, mert ránk szólnak. Elvinnélek én a világ végére is, de nem tehetem. Legközelebb majd ismét kocsikázunk, ígérem.

Dóri tudomásul vette, és láttam a szemeiben, hogy elszontyolodik egy pillanatra. Rossz volt látni a szemeiben a csalódottságot, amiért megértette, hogy ma már nem lesz több vezetés. Ezután kérte, hogy kapcsoljam ki az övet, mert szeretne kikászálódni az ülésből. Miután a kérésének eleget tettem, Dóri kitúrta maga alól a pokrócot és a párnát, majd a sütis dobozt kinyitva, nekiállt a falatozásnak.

Leharapva a csokit a tallér tetejéről, a maradékot átadta nekem

- Apa, ez annyira finom!

Az időnk hátralévő részében bejártuk a Családsegítő főépületének minden zegét-zúgát, de nem nagyon találtunk értelmes elfoglaltságot. Tanakodtunk rajta, hogy mitévők legyünk, végül elcsórtunk egy kerekesszéket a főbejárat mellől. Ezzel suhantunk pár kört az udvaron.

- Most akkor tologatsz vagy fényképezel, Apa?

- Na jó, akkor megpróbálom magam

Ezt megunva, az időnk utolsó fél órájában az olvasótermet vettük célba, mert Dóri valamiért be akart oda menni. Gondolom az elmúlt bő fél év emlékei miatt, hiszen január óta járunk oda játszani, neki pedig már kialakult egy egyfajta kötődése az olvasóteremmel kapcsolatban.

(Megjegyzem, hogy az exem szerint jól van ez így. A viselkedése alapján szerinte ez a legjobb kapcsolat egy apa és gyermeke között. A Családsegítőben. Hetente két órára)

Mivel a játékaink a kocsiban maradtak, ezért a szobában nem volt más, csupán a szokásos berendezési tárgyak. Dóri viszont határozottan emlékezett a korábbi elfoglaltságainkra, így automatikusan tudta, hogy mihez kell nyúlnia.

Első lépésben a könyvek borogatásának látott hozzá

Második lépésben gitárszimulátorozott

Harmadik lépésben bújócskázott a párnabarlangban

Sajnos a három óránk letelt, így lassan-lassan készülődnünk kellett. Épp az ablakban álltunk, amikor Anya megérkezett. 

Nekem szomorúnak tűnt, ahogy a főépület lépcsőjén jött lefelé. Gondolom odabent keresett minket, és nem úgy nézett ki, mint aki fel van dobva. Odasúgtam Dórinak, hogy kiáltson oda neki, mire ő odarikkantott egyet, az anyja pedig mosolyogva visszaintegetett.

Mivel a gyerek pelusából kis pisiszag érződött, mondtam a lányomnak, hogy most bizony peluscsere lesz, amit muszáj lesz megejtenünk, hogy ne érje szó a ház elejét, persze ő nem hagyta magát, mert úgy bepörgött a találkozónk végére, hogy képtelenség volt nyugvásra inteni. 

Amíg küzdöttem vele, hogy bepelenkázzam és visszahúzzam rá a nadrágot, a gyerek anyja addig a Családsegítő vezetőjével beszélgetett a bejárati ajtó előtt. Annyit hallottam a beszélgetésükből (akaratlanul is), hogy a létesítményvezető mondja, érdemesebb lenne megállapodnunk végre, mielőtt a Bíróság lesz kénytelen döntést hozni. És bár nem láttam az exem reakcióját, mert takarta az ajtó, nekem úgy tűnt, hogy egyetért vele. Azért gondolom így, mert az eddigi tiltakozásának másféle kicsengése volt eddig, mint amit most kivettem a hangsúlyából. 

Vajon tényleg egyezkedni akar? Ha igen, akkor mi okból? Kétlem, hogy már jó apának tartana, ezért ha valami egyezségfélére is gondolt, azt inkább valamilyen külső körülmény miatt teszi, de semmiképp sem a személyem végett.

Vajon belátta, hogy a kislányunknak szüksége van rám is és nem lesz jó vége, ha kizár engem az életéből? Megmondjam őszintén, kétlem.

Nem tudom, viszont a jelek valami változás felé mutatnak. Ma határozottan nyugodtnak volt mondható és kerülte a konfrontációt velem, emellett láttam az arcán némi szomorúságot is.

Lehet, hogy tévedek, de most egész másképp viselkedett, mint szokott.

Miután elbúcsúztunk, a szokásomhoz híven utánuk gurultam a Trabival, hogy integethessek az én tündérkémnek. Dóri ilyenkor lelkesen mosolyog rám és integet, s a legtöbbször a nevemen is szólongat, amelyre általában könnybe lábad a szemem. Ilyenkor addig nézem őt a visszapillantó tükörben, amíg be nem fordulok a sarkon, s látom, hogy a kislányom egész addig utánam néz, amíg el nem veszt szem elől. 

Édes Istenem, annyira hiányzik a kislányom...

* sóhaj

A mai három órás foglalkozás úgy feltöltött energiával, hogy még másnap is mosolyogtam mindenre, ami körülöttem történt. A kislányom egyértelmű jeleit adja hétről-hétre, hogy szeret velem lenni és élvezi az együtt töltött időnk minden percét. 

A mai titkos küldetésünk után pedig új fejezet kezdődött a kapcsolatunkban, amit egyelőre a legnagyobb titokban kell tartanunk...


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése