2016. szeptember 15., csütörtök

Az Agytröszt

Ismételten megpróbáltam békekötést kezdeményezni a gyermekem édesanyjával, eredménytelenül. Hiába tettem neki számtalan ajánlatot a megegyezés érdekében, ha ő nemes egyszerűséggel lesöpörte azokat az asztalról. Vajon miért olyan makacs és ellenálló velem szemben? Milyen erők tartják őt fogva, amelyek gátolják őt a kompromisszum megkötésében? Ennek próbálok meg utána járni…

Úgy vélem, hogy egymagában hajlandó lenne a megegyezésre, de valakik a háttérben visszahúzzák őt. Valakik, akik jó tanáccsal látják el, nehogy esetleg elkövessen egy olyan hibát, amit később nehéz lehet helyrehozni. Kik ők? A szomszédok? A rokonok? A barátok? Biztosat nem mondhatok, de azt hiszem nem járok messze az igazságtól, ha őrájuk gondolok. Ők az ún. Agytröszt, akik körbevéve őt, iránymutatást adnak a számára.

Az Agytröszt

Elsőként nézzük meg, hogy mi is az az Agytröszt.  A Wikipédia így ír erről: „Az agytröszt (angolul think tank) olyan tanácsadó szervezet, amely a politikai életben, a pártpolitikai versenyben tanácsokat ad, stratégiai vagy taktikai elemzéseket készít". Tágabban: "Az elnevezés olyan szervezetekre utal, amelyek alapvetően két területen, az aktuálpolitika illetve az általános közélet szempontjaira fókuszálva politikai és társadalomtudományi elemző, illetve kutatómunkát végeznek, valamint közérdekű és közérdeklődésre számot tartó témákat tárgyalnak azzal a céllal, hogy hatással legyenek az aktuális- és általános közpolitika alakulására, a politikai gondolkodásmódra, illetve közbeszédre". 

Az Agytröszt tehát átvitt értelemben egy olyan zárt csoport, amelynek tagjai magukat kiválónak tartják (hiszen ezért osztogatják az észt), s akiknek tanácsaira hallgat az ember (valószínűleg azért, mert maga nem képes dönteni, vagy ha dönt, akkor rosszul). 

Az Agytröszt létszáma az ügytől függően változó lehet, de esetünkben nagyjából 5-10 főről lehet szó. Ők alkotják a közvetlen érintkezési pontot, a Burkot, amely - elméletem szerint - a gyermekem édesanyját körbeveszi. 

A háttér

Most, hogy felvázoltam az Agytröszt jelentését, lássuk, hogy miről is van szó az esetemben:

Az elmúlt időszakban gyakran kerestem fel az exemet, hogy valamilyen úton-módon egyezségre jussunk, azaz sikerüljön megállapodnunk némely kérdésben. A megegyezés tárgya a kislányom, akit ő nevel, s nekem csak kapcsolattartási jogom van vele szemben, amely a meglátásom szerint rendkívül kevés, legalábbis időben mérve. Az exemnek nincs vesztenivalója, hiszen nála van a gyermekem, így a megegyezés tulajdonképpen az én érdekem elsősorban, de átvitt értelemben pedig a kislányomé is, aki a nem megfelelő "megegyezés" miatt pszichésen sérülhet. Ennek próbálok meg gátat szabni oly módon, hogy békét kötök az exemmel és megegyezek a kapcsolattartások módjáról, még a Bíróság döntése előtt (a Bíróság tulajdonképpen arról hoz határozatot, amiről mi megállapodunk; ha nincs megállapodás, akkor mérlegelés útján hoz döntést). 

Mint fentebb írtam, az exemnek nincs vesztenivalója, hiszen nála van a gyermekünk. Amit ő szeretne, azt már az első időktől kezdve elérte ezzel, más pedig nem érdekli ezzel kapcsolatban. Nem érdekli, hogy az Apa érdekei sérülnek, sem az, hogy hosszú idő távlatában a gyermek érdekei is. Ő egy rendkívül önző, rövidlátó és bosszúszomjas ember, aki képtelen belátni, ha valamit rosszul csinál vagy tévedett. Hogy miért? Azért, mert szent meggyőződésévé vált, hogy személyemet ártó szándék vezérli: szerinte "elmebeteg" vagyok, aki csak rosszat akar nekik. Hiába van számtalan bizonyíték a kezemben ennek cáfolatára, ha ő mégis kitart az álláspontja mellett. 

Miért??

Nos, ennek több oka van:

1 - képtelen meglátni az összefüggéseket és a realitásokat, 
2 - bosszút akar állni,
3 - a háttérben befolyásolják valakik, akikben szentül hisz.

Hogy miért csinálja mindezt? Ennek is több oka van:

1 - szerinte elnyomtam őt az együttélésünk alatt (ez bőven megérne egy külön bejegyzést),
2 - feltörtem az email-fiókjait,
3 - feltörtem a családtagjainak az email-fiókjait is,
4 - megpiszkáltam a kéményüket, amely ettől kigyulladt,
5 - üldözöm, követem őt, megfigyelem őket.
(kapcsolódó bejegyzések: Egy mocskolódás margójára - 1. rész, 2. rész)

Nos, ennek alapján van miért gyűlölnie engem, csak épp azt nem veszi figyelembe, hogy már pusztán a logikai következtetések alapján is hülyeség az egész, ráadásul szinte minden vádjukat cáfolni tudom bizonyítékok által. Ezek azok a dolgok, amelyeket nem vesznek figyelembe már közel egy éve. 

Hiába kezdeményeztem vele és a családjával többször is beszélgetést, ha mereven elzárkóztak előlem, mert meggyőződésükké vált, hogy minden rossz mögött én állok és csak ártani akarok nekik. Emiatt már kétszer korlátozták a kapcsolattartási jogomat önkényesen, ezzel megsértve a gyermekem jogait is, és azóta is gátolnak engem minden olyan törekvésemben, ami a kislányom javát szolgálhatná. Valószínűleg úgy vélik, hogy nélkülem is mindent megkap a gyermek és így is lehet boldog élete. Ha így van, akkor elég szűk látókörű életre vall mindez.

A jelen

Az utóbbi egy év alatt számtalanszor próbáltam velük megegyezni, s legfőképp az exemmel, akinek bizonyítani szerettem volna az ártatlanságomat. Egész egyszerűen azért, mert ha megoldódik minden baj, akkor azzal okafogyottá válik a gyűlölködésük, s megindulhatunk azon az úton, amely a kislányunk egészséges fejlődését szolgálja. 

Tehát kerestem a békét, de nem sikerült velük szót értenem. 

Az exemnek többször is jeleztem, hogy üljünk le beszélgetni, menjünk el egy kicsit sétálni, de nem állt kötélnek, s így maradt minden a régiben. 

Régebben bármikor elmentünk hármasban a gyerekkel sétálni, de a balhék kitörése óta csupán hetente egyszer, mindössze két órát láthatom a saját lányomat, ami botrányosan kevés, főleg annak tekintetében, hogy ártatlan vagyok. Mondom ismét: ártatlan!

Az exem egy évvel ezelőtt már-már belátta, hogy itt valami egészen másról lehet szó, mint amit feltételeznek velem kapcsolatban, de az a bizonyos Agytröszt ekkor folyton folyvást visszarántotta őt a mélybe, hogy fenntartsák benne a kétkedést és a gyűlöletet. És bár erre semmiféle bizonyítékom nincs, de a cselekmények (utalások, beszólások és megjegyzések) és a józan paraszti logika erre engednek következtetni.

Mindenki életében jelen van egy bizonyos "tanácsadó testület", s ez többnyire az ember közvetlen környezetét és a családját jelenti. Kétlem, hogy itt másképpen lenne. Ugyanúgy okosítják a rokonok és barátok az embert az ő életükben is, mint mindenki máséban, ezért ha szépen összerakjuk a kockákat, csakhamar egy világos képet kapunk minderről.

Tehát nézzük, hogy az Agytröszt miben fejtette ki régen és fejti ki napjainkban a tevékenységét:

A kezdetek

Amikor az exemet megismertem, még épp jártam valakivel. Nem volt tőlem szép dolog, hogy "randizgattam" vele, de hát ilyen az élet, gyakran megesik a társadalomban, hogy valaki félrelép. Van, aki megbotlik, van aki nem. Van, aki csupán egyszer téved tévútra, van aki többször is. Az okokat most nem firtatom (mert hosszú lenne és nem kapcsolódik e bejegyzéshez), de tudni kell ezzel kapcsolatban, hogy a titkos találkákat két éven át folytattuk hosszabb-rövidebb kihagyásokkal. Egészen addig, amíg a barátnőmmel szakítottam; ekkor ugyanis a kislányom anyjánál kötöttem ki, akivel hét évig voltam együtt. 

A családja persze okkal gyűlölt meg engem, hiszen a szemükben a lányuk egy olyan pasiba volt szerelmes, akinek barátnője van, s aki "csak" szeretőnek használja őt. Meg is próbálták őt lebeszélni rólam, s folyamatosan hangolták ellenem. Az egyik legjobb barátnője nemrég ki is jelentette nekem, hogy annak idején ő is ellenem beszélt, amikor arra próbálta rábírni, hogy ne jöjjön velem össze. Akkor is, amikor szeretőmnek állt, s akkor is, amikor a volt barátnőm után végül összejött velem. 

"A barátnőm barátnője az én ellenségem" - tartja a mondás.

Tehát ilyen légkör fogadott, amikor az exemmel elkezdtem járni; Az ég adta egy világon mindenki megpróbálta őt visszafordítani attól, hogy a barátnőm legyen, de nem sikerült, mert ő határozottan engem akart.

Az exemmel szerelmesek lettünk egymásba, s a döntésünk véglegessé vált.

Az Anyós

Anyósomban persze munkálkodott az ellenszenv. Képtelen volt elfogadni, hogy a lánya két év szeretősdi után végül összejött velem. 2010-et írtunk ekkor, s a leányzó fülig szerelmes lett belém. Meg is jegyezte nekem, hogy két évet várt arra, hogy végre szabad legyek és egy párt alkothassunk, s íme, végre velem lehet immár, titkolódzások nélkül.

Anyósom megrögzötten hitt abban, hogy a lánya rosszul jár velem, s eltökélten küzdött azért, hogy ellenem fordítsa őt. Ezt a lánya is alátámasztotta párszor, amikor elmondta, hogy a családja ellenében mindig meg kellett védenie engem, azaz kiállt mellettem, hiszen az anyján kívül a testvérei és a mostoha faterja is folyamatosan oltogatták őt, hogy hagyjon el.

Megismétlem: az exem többször is kijelentette az együttélésünk alatt, hogy a családja ellenében mindig meg kellett engem védenie.

Hogy mégis mi alapján gondolom mindezt én is?

Nos: közvetlen az összejövetelünk után történt, hogy egy barátommal való találkozás után nem mentem haza Horányba, hanem váratlanul megjelentem náluk Pilisvörösváron, mintegy meglepetésként. A meglepetés sikerült: az exem pár másodperc hezitálás után a nyakamba borult, míg a családja értetlenül állt az események fölött. Látszott rajtuk, hogy nem kívánt ember vagyok a számukra. Úgy látszik ők nincsenek felkészülve a váratlan vendégek fogadására...

Anyós egész éjjel azon törte a fejét, hogy mégis mi történhetett velem, hogy hívatlanul, őket nem értesítve állítottam be hozzájuk. Másnap hajnalban a barátnőm elment dolgozni, s a család többi tagja is elszállingózott otthonról. Amikor végül dél körül felkeltem és elindultam tőlük, mielőtt kiléptem volna az ajtón az anyósom a hátam mögött termett és közölte: "Tudom, hogy te nem a barátoddal találkoztál a városban, hanem barátnőzni voltál, és csak azért jöttél el hozzánk, mert már nem érted volna el az utolsó kompot". Ezt. Így, röviden, tömören.

Jó, mi?
Megmondjam őszintén, mellbe vágott a kijelentése rendesen.

Szerinte csajozni voltam Budapesten és csak azért mentem el hozzájuk, hogy tudjak hol aludni, hiszen ha lekésem az utolsó kompot, akkor a Duna túlpartján maradok. Ennek viszont ellentmond néhány tény, amit nem gondolt át egészen:

1 - este 8 órára értem ki hozzájuk, az utolsó komp pedig 8:30-ig jár (tehát hazaértem volna, mert Budapestről ugyanannyi idő kijutni a kompig, mint Pilisvörösvárra),
2 - ha valóban csajozni voltam Budapesten és nem a barátommal találkoztam, akkor ugyanúgy felhívhatom a barátnőmet telefonon, ha akarom, de nem hívtam, mert meg akartam lepni (tehát nem látok összefüggést a csajozás és a telefonálás között).

Vagyis elmondható, hogy anyósom képtelen volt felfogni a tényt, hogy a lánya miatt mentem ki hozzájuk és nem azért, mert nem volt hol aludnom. Talán telefonálnom kellett volna, ez igaz, de szerettem volna meglepni a szerelmemet, mert kíváncsi voltam rá hogyan reagálja le. Megbocsátható dolog, úgy vélem. Egy ilyen helyzetben az első pillantás a legőszintébb, s a barátnőm pillantásában azt véltem felfedezni, hogy szeret engem és örül. Ellenben a családjával, akik teljesen meg voltak rökönyödve, és mint látjuk, szabadjára is engedték a fantáziájukat. 

Anyósom egész éjjel agyalhatott rajta, hogy miért mentem ki hozzájuk, míg reggelre meg is szülte a téveszméjét, magyarán, hogy a lányukat megcsalom és csak azért mentem ki hozzá, mert nem tudtam volna hazajutni. Legalább egyenesen beszélt és nem rejtette véka alá, amit gondol.

Ha lehetett, innentől kezdve - érthető okokból - kerültem a társaságukat. Ha pedig valamiért mégis találkoznom kellett velük, akkor igyekeztem tőlük a lehető legnagyobb távolságot tartani. Talán rosszul döntöttem, mert előfordulhat, hogy így még inkább elmélyítettem a gyanakvásukat, nem tudom, de mindenesetre mindvégig érezni lehetett a levegőben, hogy a barátnőm családja ellenem munkálkodik. Ezt a leányzó is megerősítette alkalmanként, amikor kijelentette, hogy neki folyton meg kell védenie engem a családja ellenében. Ezek szerint a családja folyton-folyvást azon mesterkedett, hogy minket valamilyen módon szétválasszon, azaz folyamatosan győzködték őt, hogy hagyjon el engem. Ez hét éven át nem sikerült nekik, most pedig teljes a győzelem.

Az öcs

Az öccsét egy jó dumájú, közvetlen fickónak ismertem meg, akit eleinte még kedveltem is. Nem is értettem, hogy a barátnőm és a mostohaapjuk miért ódzkodnak tőle, akik szerint kibírhatatlan jellem és nem lehet vele együtt élni. A barátnőm sokszor sorolta a hülyeségeit, de nem érdekelt annyira, mert egyrészt nem érdekelt a családja, másrészt amúgy is alig voltam náluk. Meghallgattam őt, de nem véleményeztem különösképp, mert nem akartam az ő életüket élni. Furának találtam őket, talán mert áradt belőlük valami mesterkélt, idegen szerű érzés. 

Az öcsre visszatérve: amikor a mostohájuk kibaszta őket a családi fészekből, a három testvérnek új helyre kellett költöznie. A barátnőm és az öccse Piliscsabára költöztek az édesapjuk házába, míg a húguk azt hiszem kollégista lett. A barátnőm apja viszont hol otthon volt, hol nem, de ahogy emlékszem, többnyire inkább nem, így végre kettesben lehettem a barátnőmmel, ha meglátogattam őt Piliscsabán. 

Kezdetben jól kijöttem az öccsével, de aztán a srác egyszer elkezdett vitatkozni a nővérével valamin, amire kénytelen voltam reagálni, mert olyan csúnyán beszélt vele. Megmondtam neki, hogy beszéljen emberi hangon a testvérével, mert már engem zavar, ahogy a hülyeségével oltogatja. Az öcs ekkor rám förmedt, hogy mi közöm hozzá ő hogyan beszél vele, és különben is mit pofázok itt neki, amikor folyton oda járok kimosatni a ruháimat a nővérével, holott a rezsibe nem adok bele egy petákot sem.

Akkor majdnem összeverekedtünk, s akkor döbbentem rá a tekintetéből kiindulva, hogy ez az ember tényleg egy pszichopata, mint ahogy a családja beállította őt. De még valamire rádöbbentem akkor, mégpedig arra, hogy a barátnőm kettős játékot játszik. Ugyanis nem csak nekem szidta a mostohafaterját és az öccsét, hanem engem is áztatott a családja előtt, mondván például azt, hogy elege van abból, hogy őhozzá viszem a ruháimat mosni (és gondolom, hogy kihasználom őt, stb.).

Mivel akkoriban építkeztem és nem volt otthon fürdőszobám, ezért a mosások elég nagy nehézségbe ütköztek. Bár évek óta kézzel mostam mindent, azért alkalmanként nagy megkönnyebbülést jelentett, ha valaki kimosott nekem géppel. És amikor a barátnőmnél jártam, az ő felajánlására kimostuk a rajtam lévő ruhákat, hiszen a pasija voltam, s mint ilyen tök természetesnek vettem. Nem nagy dolog kéthetente kimosni egy nadrágot, egy pólót és a fehérneműket, így nem is gondoltam volna, hogy ebből ilyen balhé lehet. Hogy az öcs ezt megjegyezte, arra enged következtetni, hogy szóba került otthon a gönceim mosása, s hogy ilyen indulatosan tette mindezt, annak alapján úgy vélem, hogy a barátnőm is bepanaszolt emiatt.  

Nyilvánvalóvá vált, hogy a barátnőm kettős játékot játszik: egy részről ócsárolja a családja egyes tagjait, másrészről rólam is panaszkodik nekik. Bizonyítja ezt az is, amit a húga mondott nekem, miszerint "életképtelen" vagyok, mert a nővére mossa a ruháimat és hoz nekem hétvégenként kaját, hogy ne haljak éhen. Mindez abszurd hülyeség, amiről a lentiekben később még szó lesz.

Az öccsel tehát ekkor szakadt meg minden kapcsolatom. Ha lehetett, vele se kommunikáltam többé, mert nem éreztem szükségét. Rádöbbentem, hogy van némi alapja annak, amit a barátnőm róla mondott, s lám, most mégis kénytelen együtt élni vele a kislányommal együtt (aki már eltanult tőle ezt-azt, hogy az őt ért káros hatást kiemeljem). Megjegyzem, hogy azzal bajuk van, ha a gyerek az édesapjával találkozik, de azzal nincs, ha az öccsel pedig igen.

Amikor a kéménytűz megtörtént, az öcs rögtön rám kente az egészet. Apósomnak magyarázta, hogy egész biztosan én állok az egész dolog mögött, s apósom volt az, aki rájuk szólt, hogy hagyják már ezt abba és ne fogjanak rám ismét egy hülyeséget (az email-feltörés után).

Úgy látszik nem volt rájuk hatással az apai intelem, mert azóta is engem gyanúsítanak a kéménytűzzel (lásd: Összeesküvés-elmélet). 

A húg

Korábban ő is szimpatikusnak tűnt, de csakhamar beláttam, hogy ugyanazon az állásponton van, mint az anyja. A találkozások alkalmával tűnt föl, hogy csak azért áll velem szóba, mert mégiscsak a nővére pasija vagyok, s ha meglátogatom őket a pilisvörösvári otthonukban, akkor nem teheti meg, hogy kikerül engem és hozzám se szól. Végül is beszélgettünk egymással, de nekem tökéletesen egysíkúnak és butának tűnt, így nem volt vele miről diskurálnom. 18 évesen úgy osztotta az észt, mintha mindenkinél jobban tudna bármit is, nekem pedig nem volt kedvem neki magyarázkodni, mert nem osztott-szorzott az életemben semmit. 

A nővérével való szakításom előtt egy évvel össze is vesztem vele az egyik közösségi portálon: ő konkrétan megmondta, hogy szerinte életképtelen vagyok, mert a nővére mos rám és folyton ellát mindenféle kajával, ha kijön hozzám Horányba. Ez tényleg így volt, hogy a barátnőm időnként kimosta a gönceimet és ha kijött hozzám, akkor hozott némi harapnivalót, de azt önszántából tette és nem azért, mert én valóban nélkülöztem volna. 

Magam mindig is keveset ettem, és nem izgatott különösebben, ha hetekig párizsis kenyéren kell éljek. Szeretem a párizsit, így ha pirítós kenyérrel és fokhagymával ehetek belőle, még jól is érzem magam. 

Hogy miért? A hajléktalan időszakomban megtanultam becsülni a legkevesebbet is, ezért ha jutott kenyér és felvágott az asztalra, azzal úgy véltem már megteremtettem a létszükségletet. És bár az együttlétünk alatt volt pénzem más kajákra is, mégsem éreztem szükségét annak, hogy azt felesleges étekre költsem. És hozzáteszem, hogy mindig is mondtam a barátnőmnek, hogy ne hozzon nekem semmit, mert nincs szükségem rá, viszont ő kifejtette ilyenkor, hogy legalább akkor egyek jót, ha ő meglátogat, különben pedig neki is szüksége van meleg ételre, ha kijön hozzám két-három napra. Ennyiben is maradtunk, úgyhogy ő hozta hétvégenként a meleg ételt, a húga szemében pedig "életképtelen" voltam. 

Ez is arra világít rá, hogy ment otthon a diskurzus rólunk: egyrészről a barátnőm mesélhette el az otthoni dolgaimat nekik, másrészről pedig elég valószínűnek tartom, hogy ellenem beszéltek a családtagjai már ekkor is.

Anyós és a gyermekei, elválaszthatatlan kötelékek. És ebben tök mindegy, hogy igazuk van e vagy sem, mert sosem mondanak ellent egymásnak. Példa rá az is, hogy a mai napig képtelen a gyermekem anyja észrevenni a valós történéseket, és nem hajlandó szembe menni a családjával és az esetleges rossz döntéseivel. 

Tehát a húg szemében egy csóró és életképtelen fasz voltam, míg az én szememben ő egy buta kis fruska, aki okoskodik és próbálgatja a szárnycsapásait. A szemében én folyton megcsalom a nővérét, de azt már elfogadhatónak tartja, ha a spanyolországi körútján félrelép egy "maccsóval"... Persze oka lehet rá, s még meg is sajnálom őt mindjárt.

Egyébként ő volt az, aki a nővérének a fejébe verte azt is, hogy a szerelmem csak "színház", s valójában nem is szeretem őt. Az exem folytonosan hangoztatta nekem a szakításunk után, hogy én nem is szeretem őt és nem is szerettem soha, s amit állítok, az csak színház, s hiába bizonygattam az ellenkezőjét, ha képtelen volt elhinni. Méghozzá azért, mert az egész környezete másról pusmogott. Azokban az időkben csak a húga volt nála otthon, mert a családja nyaralni volt, s az öccse is máshol lakott (ha jól tudom, akkor épp Dorogon az apai nagyanyjánál). 

Azokban az időkben bármit mondtam a gyermekem anyjának, egyszerűen nem hitte el. Mondtam például, hogy a fiam szeretné megismerni a testvérét, mire azt válaszolta, hogy hazudok, mert egy tizenakárhány éves srác nem mond ilyet az apjának. Miután felhívtuk a fiamat és megkérdezte tőle, rögtön kiderült, hogy igazat mondtam. Persze bocsánatot ezért nem kért, sőt, még volt pofája megjegyezni, hogy ennek ellenére hazug vagyok. 

A másik eset az volt, amikor a számba akarta adni, hogy a fiam anyja miért hagyott el: szerinte őt is megcsaltam és hasonlók, de amikor felhívta telefonon a volt feleségemet, ő valahogy nem ezt támasztotta alá. Ismét pofára esett, és tartok tőle, hogy csak azért nem akarja velem feszegetni a problémáinkat mostanában, mert fél tőle, hogy igazam lenne most is.

A mostohafater

Az anyósom pasiját mindig is egy beszólogatós, bunkó faszinak tartottam. A barátnőm is folyton panaszkodott rá, hogy mindenért beszól nekik és cseszegeti őket, s alig-alig tudják elviselni. A fickó a barátnőm öccsével sosem jött ki, s kerek-perec megmondta, hogy nem akar vele egy fedél alatt élni. Talán nem ok nélkül...

Amikor összejöttem az exemmel, nem sokkal rá el is hagyták a családi fészket, mert a fickó egész egyszerűen kitúrta őket a lakásból. A részleteket nem ismerem, de a lényeg ez, vagyis az, hogy el lettek üldözve onnan. A barátnőm legalábbis ezt mondta. 

Korábban úgy véltem, hogy a gyermekem anyjával való szakításom után ő az egyetlen személy, aki nem szól bele az eseményekbe, de tévedtem. Ő is ugyanúgy osztotta az észt mindenkinek, de csak azért, mert engem soha, egyetlen egyszer sem kérdezett meg semmiről, s minden információt tőlük tudott meg. Az exem panaszkodott a családban mindenkinek, és bár volt alapja a panaszainak, de végeredményben mégis csak elferdítve adott át mindent. És ebből indultak ki a jelenlévők, akik ellátták őt mindenféle jó tanáccsal.

Az exemmel való szakítás után a mostohafater volt az első, aki reagált az egyik blogbejegyzésemre. Nem átalkodott megkérdezni, hogy hol voltam akkor, amikor született a lányom, s nem voltam ott egyetlen egyszer sem, amikor fürdetni kellett. Magyarán lebaszott engem, úgy állítva be mindent, mintha szarnék rá a családomra.

Holott erről szó sem volt! 

Azért nem látogattam meg őket sokszor a szülés utáni másfél hónap alatt, mert a hazajöttük előtt még rendbe kellett tennem a házat, ugyanis akkor raktam le a földszintre az új padlót, aminek a kivitelezése rengeteg időt vett igénybe, máskülönben pedig újrafestettem a szobát, hogy friss falak közé térjenek haza. Volt elég dolgom, s mindössze kétszer mentem el az anyós hajlékába. De nem csak azért, mert el voltam foglalva a ház rendbetételével, hanem azért is, mert nem akartam velük érintkezni. 

A kislányom és én anyóséknál
(mert szartam rájuk)

Megmondjam őszintén, rühelltem a képüket, mert kiérződött belőlük a rosszindulat és a kétszínűség. Eszükben se volt engem soha befogadni, s legfőképp szeretni nem, s csak azért álltak velem szóba a későbbiekben, mert a barátnőm állapotos lett tőlem. 

Anyósommal évekig nem is nagyon beszéltem. Nyugtáztam, hogy van és ennyi. Amikor a lányát kiköltöztette hozzám Horányba (mert a piliscsabai házból is menniük kellett), akkor a korábbi beszólására csak annyit mondott, hogy "borítsunk rá fátylat". Ennyivel intézte el azt, amikor megvádolt vele, hogy megcsalom a lányát. Ez az ő módszere. Ha valóban békét akart volna velem kötni, akkor bocsánatot kér, mert már másképp látja a dolgokat, de nem tette. Pedig megbocsátottam volna neki, mert az emberi becsület (ha van még egyáltalán olyan) ezt kívánja, s mert az őszinte bocsánatkérésre nem is lehet másképp reagálni. Ez jelenti a szeretetet és nem más! De nem akart ő bocsánatot kérni, dehogy akart, hiszen továbbra is úgy gondolta, hogy én a lányát megcsaltam régen és megcsalom ezután is. Olyanért nem kér bocsánatot senki, amiről amúgy szentül meg van győződve. Számára egyszerűbb fátylat borítani a múltra, mert azt hiszi, hogy akkor az nem lesz majd látható. Persze a kis göröngy akkor is ott lesz az életünkben, hiszen nem temettük el a problémáinkat. Csupán fátylat borítottunk rá, de semmi esetre nem tüntettük el. 

Erről pofáztam nekik mindvégig, hogy le kell ülnünk és beszélgetnünk kell a problémáinkról, amire az egész família képtelen volt mindeddig, hiszen ők egyszer már elhatároztak valamit, s ezt sikerült véghezvinniük; történetesen azt, hogy a barátnőm végleg lelépjen tőlem. Amit ugye utólag is fenn kell tartani, nehogy már talán még ki is béküljünk és visszajöjjön hozzám. Ezért fontos az, hogy ők minden szinten elzárkózzanak tőlem, s lehetőleg a gyermekem anyja is ehhez tartsa magát. Nem szabad meginognia, különben elveszhet az eddig tökéletesen kivitelezett terv. 

Tehát ez az a bizonyos Agytröszt, akik kiokosították és okosítják azóta is az exemet: az anyósom és a pasija, valamint anyós két gyereke. Ők a mag, a másik oldal képviselői. Áldozatuk pedig egy két éves gyermek, aki a megegyezésre képtelen felek közt megy tönkre. Még nem látszik, de egészen biztos, hogy sérül, s még akkor is, ha esetleg a későbbiekben ellenem fogják őt fordítani.

Az Agytröszt. 

Emberek egy csoportja, akiket átsző a tudatlanság és a rosszindulat. Ha nem ilyenek lennének, akkor leültek volna velem beszélgetni és megvitattuk volna a problémáinkat. És nem úgy, mint amikor meglátogattam anyósomat és leültünk beszélgetni a kertben (lásd: Párbeszéd). Akkor ugyanis kerülte a valós problémákat és nem szembesített a feltételezéseivel, történetesen azzal, hogy én gyújtottam e fel a kéményüket vagy sem. Amikor szóba hoztam, akkor remegő hangon, kissé ingerülten közölte, hogy ezt hagyjuk, ne firtassuk a történteket, de továbbra is vádolt, csak éppen nem mondta ki. A végén pedig lesajnált, mintha egy szerencsétlen kis ügyefogyott lény lennék, akit útjára kell engedni abban a tudatban, hogy igazából mindenki szereti őt, csak hát így alakult az élete szegénynek...

Szóval ebben a trösztben senki sem egyenes. Van a Burok, amely körbeveszi az exemet és befolyásolja őt mindenben, akik átmosták az agyát, hogy még véletlenül se higgyen el nekem semmit. S ennek érdekében az a legjobb, ha az ex szóba sem áll velem, hiszen ha csak kialakul köztünk a kontakt, már esély lehet arra, hogy megfertőzöm az igazsággal.

A Burkon kívül van a Második vonal is, amelynek tagjai ugyanolyan véleményen vannak, mint az előzőek, csak éppen nem élnek vele együtt. Az egyik a legjobb barátnő, míg a másik az exem édesapja.

A barátnőről nem szólnék, mert egyáltalán nem ismerem, illetve amit tudok, az kevés lehet. Apósom viszont nehéz eset. Az egész hóbelevanccal együtt az ezotéria szent mocsarában kérődzik ő is, amelynek alapjai ugyebár az isteni erő, meg az angyalok és a szeretet, stb., de mégiscsak ellenem hangolta a lányát, amikor leírta neki, hogy hagyjon el. Egész pontosan azt írta, hogy a Sors annak idején összehozott minket, és a gyermek választott minket szüleinek (még a születése előtt), de most azt akarja a Sors, hogy hagyjon el engem, hiszen annyi pasi van még a világon és nem kellene leragadnia egynél, vagyis nálam. Hozzátette, hogy úgysem lesz elég vér a pucámban, hogy harcoljak a gyermekemért, vagyis vigye el nyugodtan őt is mellőlem, nem lesz semmi baj.

És mondom: mindezt akkor, amikor még együtt éltem a lányával!

Persze az egészet az ezotéria szeretetteljes ölelésében. Mert az angyalok ilyenek. 

Ilyenek volnának? Ezt mondják mindig, ez a létezésük lényege, ugye. Nem a megbocsátás meg hasonló maszlag, neeeem. A Sors és az angyalok azt mondják, hogy hagyd el, szakíts vele, ne tedd rendbe, hiszen az egy balek, egy szerencsétlenség, egy örök vesztes.

Mindez így van, ugye?

Immáron a második házamat építem jelenleg, míg apósom házát elvitte a bank. Azután, miután felvette a hiteleket, hogy kifizethesse belőle a feleségét, hogy az végre leléphessen a három gyermekével. Jó, mi? De én vagyok a szerencsétlen... Nem ő baszta el az élete munkáját, ugye? Az ő őrangyala hol volt ekkor? Épp félrenézett?

Hozzáteszem, hogy apósom azért írt rólam ilyeneket, mert a lánya nagy részben hülyeségeket fecsegett rólam. El lehet olvasni mindent az Egy mocskolódás margójára című bejegyzésemben (amit fentebb már linkeltem). Hosszú olvasmány, de a válaszaimból tökéletesen kitűnik, hogy miről van szó. Megjegyzem, hogy apósom sosem vont kérdőre engem, hogy ezt meg ezt mondott neki a lánya, s meséljem már el, hogy mégis miről van szó. Ismétlem: sosem!

Hogy miért, azt nem tudom. Talán a lánya megtiltotta neki, mint ahogy azóta is ráparancsol folyton, hogy mit tegyen és mit ne tegyen. Ha én lennék ilyen helyzetben, azért a lányom pasijával mégiscsak elbeszélgetnék, hogy mi történt közöttük. Más is ezt tenné - szerintem. 

Akinek van némi esze, az ezt teszi, hiszen a másik felet is meg kell hallgatnunk ahhoz, hogy tisztán lássuk az eseményeket. Vagy nem így van? Magamból kiindulva: én elbeszélgetnék a lányom pasijával, hiszen a tisztán látáshoz józan ítélőképességre van szükség, azt pedig egyoldalú és fél-információkból nem lehet kivitelezni. Mégiscsak egy gyermekes fiatal anyáról van szó, akinek nem kéne szétbaszni az életét, legalábbis első körben nem. Azért van ennek jelentősége, mert ha lehet, akkor feleslegesen ne verjünk már szét egy családot, főleg akkor, ha ott egy csecsemő korú kisgyermek is van. Mi értelme ennek? Ha valami helyrehozható, akkor nem érdemes azt helyrehozni? Vagy csak megpróbálni.

Talán csak én látom így, nem tudom, hiszen egy "sajátos világban" élek - írja rólam a pszichológiai szakvélemény (lásd: Egy pszichológiai szakvélemény margójára).

Na, persze ott van még az a fránya Sors is, aki ugye folyton mást akar, mint ahogy azt az ember tervezi. Fura egy dolog olyanban hinni, aki folyton-folyvást betesz az embernek. Mint egy állatkertben, ahol nézegetjük a különféle állatokat, s majd eldöntjük mi legyen a jövőjük. Beteg egy dolog ez, eskü... A Sorssal magyarázni mindent, nem egy ép elmére utal, főleg úgy, ha ezt senki nem nyilatkozta ki fentről. 

Vagy tán álmában jelent meg valaki és közölte, hogy beszélje rá a lányát, hogy az hagyjon el engem? Ha odafentről tényleg így döntött valaki, akkor miért nem személyesen az exem álmában jelenik meg? Csupa ellentmondás és hablaty.

A lényeg az, hogy a családdal karöltve az apósom is ebben hisz. Körbeveszi őket az ezotéria "igazsága". Egymást spanolják vele. Valószínűleg ezért is tagadtak ki engem már az elején, mert látták, hogy én "hülye" vagyok ezekhez. Én nem látom a kinyilatkozást, sem azt, hogy az anyósom most 7 éves fia az anyós apjának a reinkarnációja. Nem értek ehhez, s mint ilyet ki kell vetni magukból. Nem ám megmagyaráznák, inkább elüldöznek. Az angyalok már csak ilyenek.

Szóval ez az igazi Agytröszt: a közvetlen Burok és a Második vonal, amely utóbbiban még sok mindenki lehet.

Manapság

A napokban megkíséreltem utoljára "kapcsolatba" lépni az exemmel. És itt most nem az SMS-re gondolok, hanem agyi, tudati kapcsolatra - de nem sikerült. 

Kértem őt, hogy menjünk el sétálni valahová és beszélgessünk a múltról, vagyis inkább el szeretnék mondani neki valamit. Ugyanis eszembe jutott egy lehetőség, amely alapján neki is lehet némi plusz pénze és a gyermekünknek is megalapozhatjuk a jövőjét. Hogy miről van szó pontosan, azt ezen oldalon nem írom le, de annyit tudni kell róla, hogy már folyamatban van. Ennek tetejében olyan információt is megosztottam volna vele, amelyből rögtön kiderül, hogy sok mindennel tévesen vádoltak meg. Olyan bizonyítékok ezek, amiket ha a kezébe teszek, rögvest megvilágosodik - amit ugye az Agytröszt nem akar. 

Ezt írtam neki SMS-ben:

"Holnap beszélni szeretnék veled. El akarok mondani valamit. Kérlek menjünk el valamerre sétálni. Utána nem nyaggatlak többet, de ez még fontos lenne"

A válasz:

"Újabb eszelős terv, hogy megszerezz magadnak? Nekem nincs időm a hülyeségeidre. Láthatáson elmondod röviden"

Magyarán azt hiszi, ha valamit mondani szeretnék neki, az csakis az lehet, hogy bocsásson meg és jöjjön vissza. Paranoia. Máskülönben pedig időt tudna ránk szakítani, ha akar, és ha a gyereket épp akkor viszi sétálni, amikor velem találkozik. Méghogy nincs ideje. Persze. Na és honnan veszi, hogy hülyeségről van szó? Neki minden az, ami velem kapcsolatos? Ebből is látszik, mennyire buta, gyűlölködő és megegyezés képtelen, mellesleg önző is, hiszen a saját sértettsége miatt a gyermekünket fosztja meg valamitől, amiről még maga sem tudja micsoda. 

Mondjam el a láthatáson? Röviden? Magyarán majd akkor mondhatom el neki, ha időt szakít rám (és lám, egy kényszerhelyzet miatt ilyen idő hetente egyszer adódik, méghozzá a kapcsolattartások alatt), de ez az idő is legyen rövid, mert ő aztán nem szán rám öt percnél többet az életéből. Pfff... kis hülye. Ha tudná miről van szó, akkor nem így vélekedne. Nem is elemzem a viselkedését, mert tök felesleges. Begubózott a saját nyomi világába, s képtelenség őt onnan kimozdítani. Gondolom a jósnők és jóskártyák megmondták neki mit tegyen, mert amúgy maga alapjáraton egy döntésképtelen személyiség. Mások mondják meg a frankót, mert ő nem tudja mit kell tennie. Ha pedig azt hiszi tudja, akkor is hülyeséget csinál, mert addig már nem jut el a gondolat a fejében, hogy rájöjjön, a tévedéseivel a gyermekünknek árt a leginkább. 

"Eszelős terv..." -írja. 

Szerinte én otthon költöm a terveket, hogy aztán végrehajtsam ellenük? Milyen eszelősségről beszél?? 

Komplett idióta...

Ez a pár sor is arról tesz tanúbizonyságot, hogy amit csinál, az nem normális. A pszichológiai szakvélemény is megírta róla, hogy a neurotikus oldala kissé emelkedett. Szóval nem tiszta...

Másnap ismét írtam neki:

"Tudunk ma beszélni?"

A válasz:

"Nem tudunk ma, pénteken elmondod röviden láthatáson, nem vagyok kíváncsi a hülyeségeidre"

A válaszom:

"Nem hülyeségről van szó, máskülönben pedig mutatnom kellett volna hozzá valamit, amit a Családsegítőben nem lehet. De mindegy, jelenleg a gyereket fosztod meg valamitől a makacsságod miatt. Nem tudom észrevetted e, de én a javatokat akarom, legfőképp a gyerekét. A buta ellenállásod miatt tönkreteszed a jövőjét. Jó lenne, ha végre levennéd a szemellenződet és felnőtt fejjel gondolkodnál az oktalan gyűlöleted helyett"

Hogy mi volt ebben a sértő, nem tudom, de ez a válasz jött tőle:

"Te egy fasz vagy és az is maradsz"

Én:

"Te meg egy buta szamár :)"

Ezzel le is zártuk a témát, én pedig eldöntöttem, hogy semmiben nem fogok neki segíteni soha többé. Megpróbáltam neki elmagyarázni bizonyos dolgokat, amellyel mindhárman jól járnánk, de neeem, ő szarik az egészre, mert nem érdekli.

Hát jó, legyen.

El fog jönni majd az az idő is, amikor számadást kell adnia a lányának arról, hogy mit és kiért tett. Meg fogja majd kérdezni tőle, hogy miért viselkedett úgy Apával és miért mondott róla hazugságokat, amikor abból egy szó sem volt igaz. Mert a bizonyítékok megvannak mindenre, amik megvárják őt a fiókomban a nagykorúvá válásának idejéig. Ahhoz kétség sem fér, hogy megpróbálják majd őt ellenem nevelni (mert ilyen agyakkal másképp nem is történhet), de már most elmondom, hogy ebbéli igyekezetükben egészen biztos kudarcot fognak vallani. És, hogy miért? Azért, mert az igazság mindig győz, ehhez kétség sem férhet. Én már csak ilyen idealista balfasz vagyok...

Homokba dughatja a fejét az Agytröszt befolyásolása miatt, de a végén úgyis minden kiderül, s akkor foghatja a fejét. Lehet még új partnere, új és szép élete, biztonságos jövője, de mit csinál akkor, ha abban is csalódni fog? És esetleg még kiderül az is, hogy mi is történt valójában? Hogy kár volt tönkretennie egy életet, a kislánya életét azért, mert ő egyszer régen úgy döntött, ahogy... Szíve joga, de azért ne higgyük azt, amit a szív diktál, sokszor hasznosabb, mint az, amit az ész - és fordítva. 

Hogyan lehet valaki ennyire vak?

Persze megértem, hogy valaki bízik a családjában, de az Istenért, nem nekik szülte a gyermekét, hanem a párjának, azaz nekem, illetve magunknak. Nem tőlük van a gyermeke, hanem tőlem! Nem a testvéreivel és az anyjával fog megöregedni, hanem - elméletben - a gyermeke apjával! 

Miért nem tud egy kicsit hallgatni arra az emberre is, akivel hat és fél év után a saját családját tervezte? Azt hiszi, hogy ez az ember csak ártana nekik? Miből gondolja mindezt? Azokból az eseményekből, amelyek nem történtek meg?

Annyi meg annyi kérdést nem értek a viselkedésében. Ahogyan cselekszik, nem normális dolog, az egészen biztos. Ha nem is jönnénk össze újból, de azért nem elvetendő gondolat meghallgatni a másik felet, hiszen kiderülhet, hogy a gyűlölet tárgya nem is létezik. Miért ilyen fafej??

Szóval, nem értem, hogy miért ilyen. Biztos vagyok benne, hogy a kezdetekkor is ilyen volt, csak valamiért nem vettem észre vagy nem vettem róla tudomást. Bizonyos kérdésekben én is fafej voltam, de túl tudtam lépni önmagamon, míg ő saját magán nem. Ugyanazt a butaságot fújja, mint amit az Agytröszt is mond, s képtelen a szellemi fejlődésre. Ő azt hiszi, hogy nem így van, de csak azért, mert egy kitalált világban élnek, amely szürke leplet von a szemük elé. Azt hiszi boldog, de közben csak szerencsétlen.

Az olvasó szemében felvetődhet a kérdés, hogy miért szenvedek ettől és miért küzdök még mindig? A válaszom erre az, hogy van egy kislányom, akit elvettek tőlem, s akinek az édesapja szeretnék lenni. Azért küzdök, mert a téveszméik áldozata ez a gyermek, s nem tartom jónak, ha ezen eszmék miatt lesz szerencsétlen és megtévesztett a kislányom is. 

De miért is adnám fel? 
Miért is hagyjam őt hátra?

Nincs rá ok, nincs rá megfelelő magyarázat. A gyermekemről van szó, akit ugyanúgy szeretek, mint ő, s úgy vélem hiába az anyja szülte meg, ha belőlem jött annak 50%-a. Az a gyermek az enyém is, akire nem teheti rá a kezét az anyja kizárólagosan, s nem dönthet egyedül a sorsa felől. Nincs hozzá joga és kész. Hiába hiszik ezt, ha nem így van. 

Pedig így gondolják, ahhoz kétség sem fér.

Szellemi közösségben élnek, ahol a férfiaknak kuss van. Hiába a pasi adja a pénzt, s hiába ő jelenti a biztonságot, ha a nők a termékenység istennői - vélekednek erről. 

Még ahhoz is volt merszük, hogy az apjukat az újdonsült feleség ellen hangolják, mondván, hogy el kell őt hagynia, mert az csak kihasználja őt. Olyan dolgokat hoztak fel a nő ellen, amelyeket - mint az esetemben - szintúgy csak feltételezésre alapoztak, de konkrét bizonyítékuk nem volt semmire. Az apósom már-már beadta a derekát, amikor egy ismeretlen nyilvánosságra nem hozta a levelüket. Engem annyira feldühített akkor e levél tartalma, hogy az érintettek mindegyikének elküldtem a rá adott válaszomat. Persze mindenki tagadott mindent, majd szépen kitalálták, hogy a majdnem létrejött válásuknak nem a levélben szereplők voltak az okai, hanem az, hogy én a levelet mindenkinek elküldtem. Tehát valahogyan kipattant a fejükből, hogy miattam veszekedtek otthon, mert kitaláltam az egészet, holott a levélben szereplő dolgokról fogalmam se lehetett. 

Tehát ez az az Agytröszt, amely az exem és közém állt, s akik jelenleg épp tönkreteszik a kislányom jövőjét. 

Végül, hogy az ártatlanságomat bizonyítsam, kénytelen voltam a Hatóságokhoz fordulni, s feljelentettem őket hamis vád alapján. Persze ez olaj volt a tűzre, s ahogy sejtettem, nekik most sem az jött le mindebből, hogy esetleg mégiscsak igazam lehet, hiszen nem tennék feljelentést, ha simán belebukom az egészbe a nyomozás ideje alatt, ha én voltam az elkövető. Nem, ők nem erre gondoltak ebből, hanem arra, hogy a Hatóság emberei hazudnak, amikor megállapították, hogy a kéményük műszaki hiba miatt gyulladt ki, s hogy én átverek mindenkit és zaklatom őket, és mindenkire ártó szándékkal vagyok. Még a gyermekemre is, amit viszont semmi sem támaszt alá, sőt... A gyermekem végtelenül szeret engem, mert érzi, hogy jó ember vagyok. Az Agytröszt tagjainak csupán az esett le mindenből, hogy engem távol kell tartani a gyermekemtől, mert közveszélyes és őrült vagyok, s foggal körömmel ragaszkodnak hozzá továbbra is, hogy a heti két óránál többet ne találkozhassam a kislányommal, s a Bíróság ítélete után is csak az ő felügyeletükkel. 

"Ezért kérem a semleges terepet minél hosszabb ideig kitolva és azt, hogy ne vihesse a gyermeket magához, ne ültesse be az autójába. 5 éves korig hétvégékre ne vihesse el. A gyermek 2.5 éves koráig 2 vagy 3 órát (a gyermeknek most is sok a 2 óra) Iehetne a gyermekkel hetente egyszer a Családsegítő intézményében. 3 éves kortól 4 órát Iehetne vele hetente egyszer. 5 éves kortól 4 órára vihetné el, de még nem alhatna ott egy egész hétvégét"

Ezt írta az exem a bírósági beadványában, amelyre - mint fentebb már említettem - részletes választ adtam Egy mocskolódás margójára 2. címmel. Nonszensz az egész. Egy agyrém! Téveszméktől fulladozó agygörcs, semmi több.

A gyermek 5 éves koráig felügyelettel? Heti négy órában? És utána sem aludhatna nálam?? Miért is? Azért, mert az exem neurotikus téveszméktől szenved?

A kislányom valahogy nem támasztja alá a tévképzeteiket, ezért úgy vélem, hogy nincs oka a Bíróságnak kizárni engem a gyermekem életéből.

És tegyük hozzá, hogy a feljelentésemet azután tettem, miután a gyermekemet öt hónapon át elzárták előlem mindenféle ok és magyarázat nélkül. És miután megérkezett az ideiglenes bírósági végzés és engedték látnom a lányomat, még azután sem álltak velem szóba, holott könnyen bizonyíthatóvá vált ezután minden, hogy milyen erők állnak bizonyos dolgok mögött. De leszarták... Hát jó, ha nem akarnak róla beszélni, majd beszélnek a Bíróval a hamis vádas eljárás alatt. 



Tehát ez az a csoportosulás, akik mindenkinél jobban tudnak mindent, s egymással karöltve védelmezik az általuk feltételezett igazságot. A szemükben van az ő oldaluk és van a másik oldal. Én a másikba tartozom.

Hogy milyen ez a szellemi közösség, amelyben élnek, s amely mára behálózza az egész világot, arról majd egy későbbi bejegyzésben mesélek...


Folyt. köv.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése