2016. szeptember 20., kedd

Huszonkilencedik

Előfordul néha, mikor nem tudok címet adni az aktuális kapcsolattartásról szóló újabb bejegyzésemnek, ezért sorszám alapján nevezem el azt. Persze ez nem azt jelenti, hogy nincs miről írnom, hanem inkább azt, hogy a megszokott mederben zajlik minden, s nincs olyan különösebb dolog, amit meg kellene említenem.

Hosszú volt ez az egy hét, amíg az újabb találkozásra vártam. És bár rengeteg dolgom volt itthon a házépítéssel, az idő nagyon lassan haladt előre. Ami öregedés szempontjából jó, de a kislányomra való áhítozáséból már nem. 

Mit is mondjak, hiányzik.

Minden nap ő jár a fejemben. Pontosabban: egész nap Ő jár a fejemben. Ő, nagy Ő-vel. Az életem értelme, mindennek a mozgatórugója. 

A napokban egy ismerősöm nálam járt és megkérdezte, hogy hol a második szoba, mert hogy én azt mondtam neki egyszer, hogy kétszobás házat építek, de ő most csak egyet lát. Miután elmondtam neki, hogy a ház másik felében lesz és a tél folyamán állok neki a kialakításának, eszembe jutott, hogy az lesz majd a kislányom szobája, amit - remélhetőleg - be fog lakni, ha már 5-6 éves elmúlt. 

Sokszor képzelgek azon, hogy együtt nézzük a Hófehérkét a tévében, vagy diafilmet olvasok neki a nappali falán. Gyerekként szerettem ezeket, s ebből kifolyólag úgy vélem, hogy ő is rajongani fog értük.

Nemrég láttam egy csillagászati távcső-szettet gyerekeknek, amihez járt még egy mikroszkóp is. Emlékszem rá, hogy 4-5 éves koromban nekem is vett az Édesapám ez utóbbiból, amivel órákig kémleltem az apró élőlényeket és tárgyakat. Le se lehetett cuppantani róla! Épp ezért elhatároztam, hogy később megveszem a lányomnak én is ezt a csomagot, mert talán ő is ugyanolyan szenvedéllyel fürkészi majd az alattunk elterülő apró kis világot, ahogy annak idején én is. 

Visszatérve a szobára: gyakran ábrándozom arról, hogy milyen lesz a gyerekszoba. Alul lesznek a játékai és a kincsesládája, no és egy heverő, amelyre lehuppanhat, ha egy kicsit szenderedni akar, a galérián pedig a pihe-puha, friss illatú ágya lesz, ahonnan csodálatos kilátás nyílik majd a csobánkai hegyekre a padlóig eresztett ablakon át. A fal színét is együtt választjuk ki, aminek legalább az egyik oldala rózsaszín vagy lila lesz, hiszen ez a kislányos szobák egyik fő jellemzője. Lesz a falon egy hatalmas rajztábla is, amire kedvére firkálhat amit csak akar. Mert firkálni szeret, azt tudom, hiszen a Családsegítőben is összefirkált már mindent, amely miatt kaptunk is ma a fejünkre a takarítónőtől.

Hát igen, ludasok vagyunk benne mindketten.

A Kincsem sosem bírja megállni, hogy ne firkantson egyet a falra, a padlóra vagy a kanapéra (saját magáról már nem is beszélve), így egy idő után tele is lett a takarítónő hócipője azzal, hogy utánunk kell suvickolnia mindent. Ennek hangot is adott azáltal, hogy ma megszidott minket érte, a Családsegítő egyik gondozójának és az exemnek a füle hallatára. Megérdemeltük. Tényleg nem szabad összefirkálni a berendezési tárgyakat, tudom én azt nagyon jól, s erélyesebbnek kellene lennem, ha a gyermekem mégiscsak bepróbálkozik vele, viszont olyan ritkán látom a kis drágámat, hogy ha velem van, folyton elérzékenyülök és engedékenyebb leszek. Persze ez nem azt jelenti, hogy megengedem neki az irkafirkát, hanem arról van csak szó, hogy nem vagyok vele olyan erélyes és szigorú, mint az anyja. Megállítom én is a kezét, ha a padló fölé emeli, de sokszor olyan rafinált a gyerek, hogy simán átveri a burám, amikor például a lapra kezd el rajzolni, de utána hirtelen átvált a padlóra. Pillanatok alatt odahúz 4-5 csíkot, amit aztán dörzsölhetek, mert alig-alig akar lejönni. S amíg ezzel vagyok elfoglalva, ő felpattan a helyéről, ledobja a filctollat, majd titokban felkapva egy másikat, odarohan a falhoz és folytatja a firkát. Persze ez nem általános jelenség, de néha előfordul. Sok-sok néha pedig ahhoz vezet, hogy kikapunk.

No, mindegy. Több is veszett Mohácsnál...

A huszonkilencedik kapcsolattartásunk tehát ezzel indult. A gyerek megértette miről van szó, mert a gondozónő neki is elmondta, amit a takarítónő nekem. Ezután úgy is lett minden: egy meggondolt próbálkozáson kívül meg se fordult a fejében, hogy a filctoll hegyét a padló közelébe engedje :)

Apropó, majd elfelejtettem mondani: amikor az édesanyjával megérkeztek ma a Családsegítő udvarára, a kislányom azon nyomban kipattant a babakocsiból és elkezdett felém szaladni, miközben kitárt karral a nevemet kiabálta: - Apaaaaa! - Én pedig leguggoltam elé és a karjaimba zártam őt, amikor odaért hozzám.

Felegyenesedve, mintegy tíz percen keresztül csak öleltük egymást mozdulatlanul. Ez a legeslegjobb pillanata a találkozásainknak, mert ilyenkor adjuk át egymásnak azt a kifejezhetetlen szeretetet, amit amúgy a hétköznapokban nem lehet. Ez az a pillanat, amikor a kislányom kiszakadhat pár órára az otthoni forgatagból, s valami egész mással foglalkozhat, mint amivel szokott. Találkozhat az apjával, aki ugyan merőben más, mint az anyja, de ugyanúgy szereti őt és szereti a társaságát.

Igen, a kislányom szeret engem. 

Nem tudom az anyja mit szól hozzá, amikor ezt látja, s mi fordul meg a fejében a gyerekével kapcsolatban, de a történések azt mutatják, hogy nem igazán érdekli, különben nem akadályozna engem abban, hogy a gyermekemmel egy egészséges időintervallumot legyek együtt (a heti két óra helyett). Mintha egy idegen volnék az exem szemében. Szerintem az ő fejében is motoszkálnia kellene már, hogy a gyereknek több időre van szüksége az apjával, az apával szemben pedig igazságtalan, hogy ennyire elzárja őt tőle. 

Vajon miért zavarja őt, ha hetente többször találkozom a kislányommal? Miért a Bíróságtól várja, hogy döntsön a gyermekünk sorsa felől?

Ahhoz kétség sem fér, hogy a Bíróság megadja számomra azt, amit kértem ("A" héten egyszeri 6 órát, "B" héten péntek délutántól vasárnap délutánig), mert nincs ok, amiért eltiltsanak tőle. Mi lehet az ok, amikor eddig mindvégig példásan viselkedtem, s az anyuci sem tudta bizonyítani a rágalmait? Nincs ellenem tiltás, nincsenek pszichés okok, amelyek a korlátozásra okot adnának. Nincs semmi - hiszen az anya problémái még nem azt jelentik, hogy a kislányom szemszögéből nézve is problémák adódhatnának.

Mi jók vagyunk együtt, s erre a legfőbb bizonyíték épp a kislányom, aki őszinte vallomással borul a karjaimba a találkozók alkalmával. Talán épp ezt kellene hagynia kibontakozni, hogy a csemetém egészséges szellemben fejlődhessen tovább...

Ahogy teltek a percek, a kislányom szép lassan kezdte átvenni azt a hullámhosszt, amely a mi két óránkat jellemzi, úgyhogy szép lassan lemerészkedett az ölemből, majd betotyogott velem az olvasóterembe. Odabent aztán kezdődhetett az önfeledt szórakozás...

És ahogy lenni szokott, miután kettesben maradtunk, elsőként a tízóraiját csomagolta ki:


A nápolyi volt az első, amit kivett a túlélőcsomagból, mert olyat még nem látott. Forgatta, nézegette, majd miután az első "tégláját" megette, jelezte, hogy az neki túl kemény, ezért inkább nem kéri. Ezután visszatette a helyére, s nekiállt a csokikockáknak.


A második születésnapjára kapott tőlem egy kisvasutat, amit viszont akkor nem tudtam neki átadni, mert a mozdonyhoz nem volt csavarhúzóm, hogy beletegyem az elemek, ami viszont most sikerült, úgyhogy megmutattam milyen játék az ilyen - mert gyanítom, hogy ilyet se látott még.


A lelkesedése óriási volt, csak épp azt nem bírta megállni, hogy a mozdonyt és a vagonokat ne szedje fel a sínről. Mindenképp meg akarta lesni, hogy miképp működik a dolog, ezért hosszasan vizsgálódott a kerekei körül. Miután nem jött rá, hogy hol kell be- és kikapcsolni, hát megmutattam neki, ő pedig fel s alá járkálva vele a szobában, kipróbálva azt mindenhol, ahol csak lehetett. Ment a mozdony a kanapén, a padlón és a szőnyegen, de végigszántotta vele a párnákat és az ablakpárkányt is. Aztán egyszer csak letette, mert nem találta túl mozgékonynak.

Talán egy távirányítós kisautónak jobban örülne?

Ahogy a gyerek sorra kézbe vette az összes eddig megismert játékát, azon tűnődtem, hogy egy hét alatt is milyen nagy változáson esik át. Például sokkal figyelmesebb, ha beszélek hozzá, és pontosabban értelmezi a mondandómat, mint korábban. Ráadásul még aktívabban is reagál rá; mindent aszerint cselekszik, ahogyan kérem őt. Mindenre figyel és mindent megért. Egy százszázalékos partner, akinek az ismeretei szabnak csak határt abban, hogy mit csinál és mit nem, mert egyébként bármire képes.

Az egyik újítás a részéről mostanában az, hogy a falnak tolt kanapé háta mögé bedob valami tárgyat, amit velem szedet ki. Gondolom azért, mert tetszik neki, hogy Apa milyen erős, hiszen el tudja húzni a faltól azt a nagy valamit. És persze azért is, mert bemehet a fal és a kanapé közé, amely olyan, mint egy barlang.

Ezt a bedobálós-kanapéelhúzós játékot sokszor eljátszotta velem, én pedig szorgosan tettem a magamét, hiszen a kislányom kedvében kellett járnom. Csak akkor hagyta abba, amikor végre sikerült rávennem, hogy rajzoljunk valami szépet.


Girbegurba kis patakocska

Egyelőre még nem bonyolítja túl a rajzait, de határozottan látom, hogy fejlődik: az egyenes, egymástól távol álló vonalak helyett mostanában már a kacskaringós, összegubancolódó vonalakat kedveli. Egyébként kíváncsi vagyok rá, hogy egy baba fejében mi játszódik le a rajzolás alatt. Mi az amit kedvel abban, amit a papírra vet? A színek? A zűrzavar? Mert abban biztos vagyok, hogy maga is tudja, az "ábráinak" nincs semmi értelme, hiszen az nem hasonlít semmire, amit egyébként maga körül lát. Mégis mi az, ami őt megfogja? Netán a filctoll vonalának vastagsága? Vagy tán az, hogy a tiszta, fehér lapot telezsúfolhatja és átszínezheti? Ha választ erre soha senki nem kap, azért kíváncsi vagyok rá, hogy mikor kezd el átalakulni a "semmi" "valamivé". Arra, amikor a semmitmondó vonalak egyszer csak jelentéssel bírnak majd. Amikor felfedezem bennük egy-egy tárgy vonalait, mondjuk egy házét, egy kutyáét, egy emberét.

A kislányom már most rendkívül értelmes, s szinte magam előtt látom, ahogy az agysejtjei hihetetlen mértékben szaporodnak és pezsegnek, és a nap 24 órájából 18-ban pörög csúcsteljesítményen járatva. Mindenre fogékony és mindent megjegyez, megtanul. Talán még a kézügyessége sem képes lépést tartani az értelemmel, ki tudja.


Amikor minden egyszerre...

Annak ellenére, hogy az összes játékával foglalkozott egy keveset, azt láttam a lányomon, hogy igazából már egyikkel sem tudja igazán lefoglalni magát. Tanácstalan vagyok abban, hogy mi köthetné őt le.

Korábban sokan ajánlották nekem, hogy a diavetítő jó ötlet lehet, bár úgy érzem, hogy két évesen még nem tudna rá odafigyelni. Ugyanis ő inkább az ugrálás, párnadobálás és mászókázás felé hajlik, vagyis inkább izeg-mozog, minthogy leüljön és figyelmesen nézzen valamit hosszú perceken át. 

Ezért is problémás már egy ideje ez a két órás kapcsolattartás az elvitel joga nélkül. Szűkös a helyiség adta lehetőség, bár egyelőre még le tudom kötni a gyermekem. Abba már bele se megyek, hogy mennyire igazságtalan és érthetetlen ez az egész. Mindegy is. 

Tulajdonképpen ma is jól érezte velem magát, és úgy veszem észre, hogy az olvasóterem légköre is már egyfajta kellemes helyet, egyfajta emléket jelent a számára. Majdhogynem otthon érzi magát, s amint elfoglaljuk a helyünket, szinte automatikusan veszi birtokba a terepet. 

Egy-egy játék között mindig tart egy kis pihenőt, s ilyenkor vagy eszik valamit, vagy szomját oltja az általam hozott gyümölcslével. A csokis-mogyorós pudingot ma megismertettem vele, és bár nem akart belőle enni, végül is az első kérve kért falat után nem bírt róla lecuppanni.




A pudingevésről készült videónkat feltöltöttem e blog Facebook-oldalára is, amelyen két vicces rész látható: az egyik, amikor a doboz oldalára feltapadt puding folyton fölborítja a tégelyt, a gyerek pedig nem érti az miért nem marad a talpán, a másik pedig az, amikor a pudingevés után a pudingos ujjait a kanapéba törli. Pedig már a kezemben volt a szalvéta, csak épp időm nem volt rá, hogy elkapjam vele az ujjait :)


Ez elfogyott

A kanapé mögé dobott filctoll olyannyira bejött neki, hogy ugyanezt eljátszotta a könyvespolccal is: amikor nem engedtem neki, hogy a könyvekre firkantson vele, fogta a filctollat és bedobta a könyvek mögé. Az pedig le is esett a polc háta mögött a fal tövébe, amit képtelen voltam kivenni onnan, mert a kezem nem fért be a résbe, a polcot pedig nem lehetett elhúzni a fal mellől, mert a szomszéd polcokkal össze volt csavarozva. A könyvek súlya amúgy is alaposan leterhelte az építményt, úgyhogy eleve nehezen volt mozgatható az egész.

Mondom a lányomnak, hogy ezt megszívtuk, mert nem fér be a kezem a polc mögé, mire a gyerek egyszer csak leborogatva a könyveket elkezdett kotorászni a fal tövében. De az ő keze sem fért be a résen, így vakargattuk a fejünket, hogy mi legyen a minket váró, kétségbeesett filctollal. 


- Apaaaa, nem találom!


Aztán nekiveselkedve újra, épp annyira sikerült kijjebb húznom a polcot, hogy a gyerek keze épp beférjen a résen. Volt is ám ujjongás, amikor az ujjaival rátalált a filcre! Magasba emelve jelezte, hogy teljes a siker :)

Mire rávettem volna, hogy kimenjünk egy kicsit az udvarra is, az időnk éppen lejárt. Volt két óra, nincs két óra, ismét jön az egy hét várakozás.

Az exem érkezésekor kénytelenek voltunk szedelődzködni, s bár a lányom nem akart menni, mégis kénytelen volt felvenni a szandálját. Persze előbb még össze kellett pakolnunk, amelyből ő maga is kivette a részét, majd együtt vittük ki a csomagot a Trabiba.

Miután bepakoltam a kocsi hátuljába mindent, Dóri is felkéredzkedett a szatyrok mellé. Már ismeri a járást, úgyhogy egy szempillantás alatt előremászott az ülésbe. Az anyja kérte őt, hogy szálljon ki, mert menniük kell, de rá se hederített. Mondom neki, hogy mindjárt megyünk, azzal beültem a volán mögé és becsatoltam a gyereket az ülésbe. 

Maximum tíz métert haladhattunk a ház oldalából az olvasóterem melletti parkolóig, de a gyerek rendkívül élvezte a mindössze tíz másodperces utazást. Szemben az anyjával, aki amikor meglátta, hogy nem a gyerekülésbe tettem a gyereket, hatalmas patáliát csapott.

Mondom: alig haladtunk tíz méternyik rükvercben, és azt is kb. 3 km/órás sebességgel, de Anyának ez is botrányt jelentett, mert nem a gyerekülésben ült a gyerek. 

Nem is tudom mi történhetne a gyerekkel ezen a távon és ezen a sebességen, egy magán udvar parkolójában.

Az amúgy békés anyuci innentől kezdve átváltozott békétlen anyucivá, amit a búcsúkor és utána is kimutatott. Olyankor szikrát szór a szeme, lekonyul a szája és oly mértékben kitágul az aurája, hogy süt belőle a forróság. Vagyis, a gyűlölet testet ölt... egy ilyen apróság miatt. Nagyjából ilyen piszlicsáré dolgok miatt fordultunk el egymástól az együttélésünk alatt: olyan dolgok miatt sértődött meg vagy idegesítette fel magát, ami kész hülyeség volt. Mint most, amikor a gyerekülés miatt vergődik, holott nem az autópályán száguldozunk 120-szal, hanem egy parkolóban vánszorgunk 3-mal, az egyik virágládától a másikig. 

Ahhh, hagyjuk inkább.

Miután elindultak a járdán, szokásomhoz híven utánuk gurultam, hogy integethessek a kislányomnak.

Dóri ismét visszaintegetett és mosolygott rám, közben pedig egymás után kiáltotta, hogy "Apaaaa"... Végül olyan szívszorító volt ezt hallani és látni, hogy nem hagyhattam őt csak úgy faképnél! Épp ezért befordulva a sarkon félreálltam, majd kiszállva a kocsiból bevártam őket. Dórim odáig volt az örömtől, s már nyújtotta a karját, hogy vegyem ki őt a babakocsiból és emeljem fel az ölembe, de az anyja rám szólt, hogy hagyjam őket tovább haladni és álljak félre. Mondom, jó jó, csak még adok egy puszit a lányomnak. És bár anyuci majd felrobbant dühében, a kislányommal mégiscsak lesmaciztuk egymást :)

- Kicsikém, most mennem kell, de jövőhéten találkozunk. Rendben? - súgtam a lányomnak, akin látszott, hogy érti és tudomásul veszi a hallottakat, és azt, hogy ismét el kell tőlem válnia. - Párat alszol, majd nemsokára megint játszunk egy jót - folytattam.

Dóri ekkor elnémult és ismét átváltozott azzá a kislánnyá, aki akkor lesz, ha az anyjával van. Hogy otthon miképp viselkedik nem tudom, de amikor a babakocsiban ül és az anyja felügyelete alatt áll, akkor elnémul és magába zuhan. Vagy csak akkor, ha búcsúra kerül a sor?

Kár, hogy az anyja ilyen vele és velem. Értem az okokat, hogy dühös és haragszik rám, meg azt is, hogy rossz emlék vagyok a számára, de azt már nem értem, hogy miért nem volt képes meghallgatni engem és megérteni bizonyos dolgokat. Ugyanis a legutóbb kérleltem őt, hogy találkozzunk, mert mondani szeretnék neki valamit (lásd: Az Agytröszt), de egyszerűen nem érdekelte, holott a mondandómtól rögtön rájött volna, hogy a családja jól átejtette őt a palánkot, azaz bolondot csináltak belőle. Emellett pedig egy olyan alternatív megoldást kínáltam volna a problémáinkra, amely mindhármunknak jó lett volna, de legfőképp a gyereknek. És mint mondtam, megértem az okot, amiért haragszik rám, de ezt a buta és makacs ellenállást velem szemben már nem. Egy anya nem viselkedik így. Főleg akkor nem, ha maga sem akarja ezt elvileg: hiszen ő maga írta a bírósági beadványában, hogy nem akarja elvenni a gyerektől az apját, csak megfelelő mederben akarja tudni a kapcsolattartást. Ami jelen esetben úgy néz ki, hogy az apucit mégiscsak elvette a gyerektől, hiszen a két órán kívül nem engedi a gyerek közelébe, emellett pedig az a megfelelő meder a számára, hogy hetente CSAK két órát lehet a gyerek az apjával, de annál többet nem. Az sem hatja meg, amikor látja, hogy a kislányom kinyújtott karral szalad felém és a nevemet kiáltja, sem az, amikor a gyerek nem akar vele hazamenni. Hatástalan számára az a számtalan pszichológiai szakvélemény az édesapa fontosságáról, amit az újságok adnak közzé, hiszen magában már elkönyvelte, hogy az a legjobb a gyereknek, ha az apától úgy ahogy van megszabadulunk. Föl sem fogja, hogy mekkora kárt tesz ezzel a gyereknek és milyen mindez mélységes mély erkölcsi züllés a részéről. Ha megértené ezeket, akkor nem viselkedne így.

Nem akarom ebbe belelovalni magam ismét, de félelmetes az a közöny, amit az apával szemben (és a gyermek egészséges fejlődésével szemben) művel. A kislányom hamarosan óvodába fog járni és egyre nagyobb igénye lesz az apja iránt is. Nemsokára követelni fogja, hogy hagy találkozzon velem többet, és előfordulhat az is, hogy fel akar majd hívni engem telefonon. Ezt akarja tiltani az anyja? Akkor mit szól majd, ha érte megyek az iskolába és elviszem őt fagyizni? Ha mondjuk megvárom őt a suli előtt és hazasétálunk kettesben, érintve közben a cukrászdát? Haragudni fog rám? Miért? Mert a gyerek apja vagyok??? Vagy a kislányunkra fog haragudni, amiért az szóba állt az apjával? 

Ahhoz kétség sem fér, hogy ha ez már most problémát jelent a számára, akkor a későbbiekben is azt fog. 

Csináljunk mindent titokban? Tagadjuk le a gyerekkel, ha néhanap találkozunk egy-egy órára? Mert úgy néz ki, hogy ehhez kell majd folyamodnunk. 

Nem, egyszerűen nem fogom fel ép ésszel, hogy miért ilyen velem az anyja, ha egyszer nem követtem el ellene semmit. Csupán azt látom, hogy az anyósom és a testvérei átmosták az agyát, a barátnőjével és apósommal egyetemben. Mintha embert öltem volna, úgy tekintenek rám. 

Na, mindegy. Ez van.

Huszonkilencedik hete megy ez a szarakodás a Családsegítőben. A heti két óra. Két óra az anya 166 órájával szemben. Ennyit ér egy pénzkereső, dolgozó, védelmet jelentő apa személye a családban. Reménykedem benne, hogy a Jog szemében nem...


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése