2016. szeptember 9., péntek

Második születésnap

Elérkezett a várva várt nap, amikor is a kislányom a második születésnapját ünnepli. Nem viccelek vele, ha azt mondom, hogy tavaly december óta készülök rá. Hogy pontosan mivel, azt majd egy későbbi bejegyzésben mesélem el, de addig is lássuk, hogy mi történt a tegnapi nap folyamán...

Hajnali 5-kor keltem. Annyi dolog kavarog a fejemben a körülöttem zajló történések miatt, hogy képtelen vagyok visszazuhanni, ha egyszer felébredtem.

Az építkezésem már a vége felé tart, de még mindig sok a tennivaló a házzal, hogy abból egy lakható otthont varázsoljak záros határidőn belül. Napok óta a szigetelésen és a belső helyiségek falazásán ügyködöm, de mivel segítségem nincsen, ezért meglehetősen lassan haladok. A mai nap reggelén a villanyszerelőket vártam, akik egész délelőtt azon dolgoztak, hogy a régi kis házról átrakják az új házra a villanyórát. Ezzel megszűnt az áramellátás a korábbi hajlékomban, amely innentől kezdve csak raktárként funkcionál tovább. 

Szoros volt az időbeosztás, mert délben a fiamért kellett mennem a vasútállomásra, azután fel kellett vennem a szülinapi tortát is az egyik helyi cukrászdában, majd délután egy órára a kapcsolattartáson kellett megjelennem, hogy megülhessük végre a születésnapot. Kérdéses volt, hogy a villanyszerelők végeznek e addig, mert nem akartam őket egyedül hagyni a házban, ráadásul az ELMŰ-től is vártam a szakikat, hogy plombálják le az órát, akik viszont dél és hat között voltak várhatók. Mivel abban az időpontban, vagyis egytől háromig a kislányommal vagyok, ezért megkértem egy barátomat, hogy jöjjön ki hozzám és engedje be őket, ha netán olyankor érkeznének meg, amikor épp nem vagyok otthon. Tehát a barátomért is el kellett mennem a vasútállomásra, akit elvittem hozzám, majd vissza a fiamért, onnan a tortáért, majd onnan a Családsegítőbe. 

Padlógáz egész nap...

A villanyszerelőim szerencsére fél 12-kor letették a lantot, úgyhogy simán mehettem mindenkiért a megbeszélt időpontban. Fél egykor megérkeztem a fiammal karöltve a Családsegítőbe, ahol nemsokkal később megjelentek a vendégek is, azaz egy idős házaspár barátom, akiknek nagyon sokat köszönhettem az elmúlt években és mélységesen tisztelem őket az életfilozófiájuk és a munkásságuk miatt. 

Tehát együtt voltak a meghívottak, s már csak az ünnepelt hiányzott köreinkből. A kislányom és az édesanyja percre pontosan, délután egykor érkeztek meg.

A kicsikémet a bejárati ajtóban fogadtam, aki ugyanúgy örvendezett nekem, mint az elmúlt időkben minden egyes alkalommal. Jó volt őt magamhoz ölelnem és magamba szippantani az illatát. Ha lehetne, akkor két órán keresztül csak ölelném őt, hogy bepótoljam azokat a napokat, amikor nem lehetek vele. Ilyenkor egy szempillantás alatt lefut bennem, hogy milyen lenne, ha együtt élnénk az anyjával, hármasban. Minden reggel én készítenék neki reggelit, én öltöztetném fel, megtörölgetném a kis száját, ha maszatos lett az étkezés közben, és hasonlók. Rengeteget beszélgetnék vele, és mindenhová magammal vinném, amikor valamilyen elintéznivalóm van a városban. Mindent megmutogatnék és elmagyaráznék neki, hogy minél rövidebb idő alatt magába szívja a tudást: például ha levelet adnék postára, akkor ő ragaszthatná fel a borítékra a bélyeget és ő adhatná oda a pénzt a pénztárosnak. A bevásárlásnál együtt választanánk ki az aznapi menüt, de a tankolásnál is megmutatnám neki, hogy a töltőpisztollyal mit kell csinálni. Hétköznapi gyakorlatok, amelyek az életre nevelnék rá. Szóval ilyenek futnak át az agyamon, ha találkozom vele. Egy lehetőség az életre, amit az édesanyja elvet - legalábbis velem kapcsolatban. 

(Még kint az udvaron megkérdeztem a kislányom anyját, hogy volt e meglepi reggel, mire azt felelte, hogy igen, s elmosolyogta magát. Megkérdeztem, hogy a gyerek örült e neki, amelyre azt mondta, hogy igen. Hogy miről van szó, arról a következő posztomban teszek majd említést)

Amikor beléptünk a Családsegítő olvasótermébe, a kislányomat követte az anyja is, aki szemmel láthatóan leellenőrizte, hogy valóban azok a vendégek vannak ott, akiket ő jóváhagyott (lásd: Szülinapi készülődés). Amikor ezzel megvolt, elővett egy három példányban nyomtatott papírost, amelyet elém tett, hogy írjam alá. Ezeken a hozzájárulását adta, hogy a korábban megbeszélt három személy jelen lehet a szülinapi zsúron. Mivel megbeszéltük előre, hogy kinyomtat egy ilyen papírt, ezért aláírtam neki, de nem lettem volna köteles, az alábbi okok miatt:

1: A hozzájáruláson csak az ő aláírásának kell szerepelnie, hiszen ő nyilatkozza ki az óhaját és nem én. A tudomásulvételt szóban is elég közölnöm, magyarán, a Hozzájárulási nyilatkozathoz nincs szükség az aláírásomra. 

2: Mivel nincs ellenem semmiféle tiltás, és a Bíróság még nem hozott döntést a gyermekem felől, valamint csupán azt írták le, hogy hol, mikor és mennyi időre találkozhatom vele, ezért - úgy vélem - egyelőre bárkit odaengedhetek a kapcsolattartásom ideje alatt. Az ideiglenes végzés csak a találkozás helyéről ír, minden mást függőben hagy. 

De mindegy, végül is aláírtam a papírt, mert nincs kedvem vitatkozni ezen is. Hétköznap lévén úgysem jöhettek el a születésnapra a rokonok, akit pedig elhívtam, azok ellen az anyának semmi kivetnivalója nem volt.

Odabent az olvasóteremben az exem hűvös távolságtartással köszönt a jelenlévőknek, amelyből kiérződött egy parányi dölyfösség is. Mintha azt akarná sugallni ezzel, hogy ő külön utakon jár, és lám, milyen boldog nélkülem, és amúgy meg szarik rá mindnyájunkra. Talán nem így van, talán tévedek, de a hangsúly, amivel beszélt, nekem ezt mutatta. Nem akarom őt bántani, mert talán izgult ő is és csak a hangsúly volt rossz, de mindenesetre elvárható lett volna tőle, hogy az idős házaspár barátaimtól megkérdezze hogy vannak, ha már korábban ők segítettek rajtunk.

Ezután feltett nekem pár kérdést, amely arra engedett következtetni, hogy le akar járatni a vendégek előtt, de az is lehet, hogy diktafonra vett mindent, hogy annak felvételeit egy adott pillanatban felhasználhassa ellenem. Ennek részleteiről azért nem írok egyelőre, mert még nem jött el az ideje, és mert egyelőre nincs értelme belekezdeni ebbe a szálba is. Az exem meg is kérdezte tőlem, hogy erről miért nem írok a blogban, mire azt feleltem, hogy csak. Amúgy pedig azért nem, mert nem a történet része, és mert magányügy. Kábé olyannyira, mint a mi korábbi szexuális életünk. Meséljek arról is? 

Szóval piszkálódott egy kicsit, majd távozott köreinkből. 

A kislányom, Dóri pedig megszeppenve állt, mert nem látott még az olvasóteremben ennyi embert egyszerre a jelenlétünkben. 

- Gyere Kicsim, ne félj. Ők a barátaink - nyugtatgattam, majd felvettem őt az ölembe, mert nem mert eltávolodni a közelemből. 

Odamentünk a vendégek közelébe, de a kislányom szégyellősen félrefordította a tekintetét. Még hosszú percekig szoktattam őt az idegenek jelenlétéhez, ami negyed óra múltán többé-kevésbé sikerült. Akkor már lemerészkedett a kezemből és oda mert lépni hozzájuk, hogy aztán figyeljen rájuk, mit mondanak. 

Pici Dórim nagyon megszeppent volt. Laci bácsi megkérdezte, hogy hány éves lett ma, amit Dóri nem egészen értett. Ekkor elmagyaráztam neki, hogy két évvel ezelőtt született, és ma ünnepeljük meg. Persze ebből semmit se értett, hiszen nem tudja mi az a születés és mik azok az évek, de figyelmesen nézte, ahogy Laci bácsi megszámolja neki az ujjait, majd azokon, hogy hány éves is lett a mai nap. Tulajdonképpen egy kis számolósat játszottak, amit Dóri szorgalmasan figyelt.

Laci bácsi neje, Jutka néni ekkor az ajándékokat Dóri felé nyújtotta, aki erre összeszedve minden bátorságát odalépett hozzá, hogy szemügyre vegye mik azok. És bár kíváncsi volt rájuk, de nem merte átvenni, mert annyira még nem ismerte az "idegeneket". Ekkor jeleztem, hogy lehet be kéne hozni a tortát, mire Jutka néni és a fiam kimentek érte. Addig Laci bácsi lekötötte Dóri figyelmét.

Pár perccel később felnyílt az ajtó, és a vendégek behozták a tortát. Dóri szótlanul figyelte, hogy ez most mégis micsoda, és nem is mert közelebb lépni, mintha még nem látott volna ilyet. Ahogy a tortát figyelte szótlanul, térült-fordult, s odahozta a tányérokat:



- Gyere Baba, ez a te tortád! - hívogattam Dórit, de nem mert közelebb jönni, mintha nem hinné el, hogy mindez miatta történik.

Ekkor mindenki biztatni kezdte őt, hogy lépjen oda bátran és fúja el a gyertyákat. Megjegyzem, hogy a tortán három gyertya volt: egy-egy szál sima gyertya, plusz egy kettest ábrázoló is, amit a cukrászda tehetett a dobozba úgy, hogy nem is tudtam róla. A vendégek pedig meggyújtották azt is, mert hát ott volt a dobozban. Na mindegy :)


Dóri nézi a lángokat, s még a kezeit is hátrateszi, 
mert tudja, hogy a tűz forró

Aztán odaadja a kanalát, hogy azzal szedjek neki a tortából


- Köszönöm a kanalat Kicsim, de előbb el kell fújni a gyertyákat - mutattam a tortára. Dóri továbbra is megszeppenve állt, s láthatóan a közönsége miatt nem mert a torta felé hajolni. Ekkor megmutattam neki hogyan kell elfújni a gyertyákat, de csak annyira, hogy azok még égve maradjanak.



Néhány percnyi idő már eltelt, mire a kislányom úgy döntött megpróbálja a lehetetlent és ráfúj a lobogó lángokra. Ehhez az is kellett, hogy a tortát odahúzzam közvetlen elé az asztal szélére.

A fújás előtt

A fújás után

A második fújásnál egyszerre fújta el az utolsó két gyertyát, mire mindannyian tapsolva éljeneztük őt. 


Dóri büszkén mosolygott, hogy sikerült egyedül elfújnia a gyertyákat, s tüstént bele akart harapni a tortába, de persze felhívtam rá a figyelmét, hogy előbb fel kell azt szeletelni és meg kell kínálnunk vele a vendégeket, majd csak ezután láthat neki az evésnek. Minden szót értett, úgyhogy amikor elővettem a kést, velem együtt markolta meg a nyelét.

- Jól fogod, de most te is nyomd lefelé, hogy elvágjuk a tortát - mondtam, mire Dóri elkezdte lefelé nyomni a kést.

Tortaszelés közben

A tortaevés a részéről nem tartott tovább néhány falatnál, azután nekiállt a kanapén ugrabugrálni, hogy megmutathassa mindenkinek hogyan kell elbújni a párnák közt. Szemmel láthatóan feloldódott az idegenek miatti feszélyezettségből, s már nem érdekelte őt különösebben, hogy mindenki őt figyeli. 

- Figyelj Kincsem - szólongattam - Itt vannak még az ajándékaid, nem bontod ki? 

Dóri ránézett a kezemben tartott szatyorra, majd odatipegett, hogy szemügyre vegye mit rejt a belseje. 

- Gyere a szőnyegre, bonts ki és nézd meg mit kaptál szülinapodra.

Ajándékbontás közben

A csomagolópapír hamar lekerült a játékokról, s mindegyiket nagy érdeklődéssel forgatta a kezeiben. 


Sok-sok apróság volt az ajándékok között, amelyek közül talán a szakszofon kötötte le a leginkább. Ez egy műanyag cucc volt, amin négy billentyű segítségével lehetett megszólaltatni a hangokat. A fújás még csak-csak ment neki, de a gombok helyes lenyomását egyelőre nem sikerült elsajátítania. Hiába mutattam meg neki többször is, ha a billentyűt nem a jó végén nyomta le, és annyira nem is figyelt rám, hogy azt normálisan el tudjam neki magyarázni. A másik probléma ezzel még az volt, hogy a tüdejének kapacitása kevésnek bizonyult ahhoz, hogy teljes erőből kifújja a hangot, így az eleinte erőtlennek tűnt. Azon a véleményen vagyok, ha nem is sikerül még használnia a szakszofont a rendeltetése szerint, de mindenképp erősíteni fogja vele a tüdejét.


A vendégek egy órányit maradtak, ezután hármasban maradtunk: Dóri, a fiam és én. Dóri a szokásához híven azzal kezdett el foglalatoskodni, amivel minden egyes alkalommal, vagyis bújócskázott a kanapén és összefirkálta a lábait. 


A tortából evett még ugyan néhány falatot, de majdnem a fele megmaradt. Kínáltam vele az édesanyját, de nem fogadta el a meghívást, pedig nagyon finom és egészséges étek volt, ahogyan azt ő szereti: se cukor, se zsír, se E-betűs adalékanyag nem volt benne.


A búcsúzás kicsit lassabbra sikeredett, mint szokott, mert Dóri nem akart még hazamenni, hanem inkább elbújt az édesanyja elől. Aki viszont hiába kérlelte, csaknem akart előkászálódni a párnák mögül. Végül a kérésemre mégis leült a kanapé szélére, s ráadtam a szandálját. 

Ekkor az anyjától megkérdeztem, hogy mi újság van vele a bölcsiben, mire bevallotta, hogy nem járnak, mert nem tudta őt beszoktatni. Ugyanis a gyerek állandóan sírt és nem tudta magára hagyni. Megkérdeztem, hogy így hogyan tud bejárni dolgozni, mire azt felelte, hogy sehogy, mert nem tartják fenn neki a helyet hónapokig, mire a gyereket a bölcsődében tudja hagyni.

Felajánlottam, hogy segíthetek neki a beszoktatásban, hiszen egy 24 órás szolgálatom után két napom szabad, amikor is a rendelkezésükre állhatok bármiben, de azzal hárította el a felajánlásomat, hogy a bölcsőde vezetője ezt nem engedné. Erre kifakadtam, hogy ez hülyeség, hiszen a gyerekünk a miénk, vagyis az övé és az enyém, és ha mi megállapodunk végre valamiben, akkor a bölcsőde vezetője ahhoz tartja magát. Elmondtam neki, hogy bemennék a gyerekkel a bölcsibe és játszanék vele egy-egy órát, s ha az én módszeremmel járunk el, akkor talán sikerülhet őt otthagyni a többi gyerekkel. Legalábbis megpróbálhatnánk, mert nem veszíthetünk vele semmit, és a gyerek is lehet az apjával - amit szerintem viszont az anyuci nem akar. 

Az exem nem reagált rá különösképp, de azt hiszem belátta, hogy az együttműködésünk nélkül neki nehezebb lesz nekik minden. 

Nézzük csak, hogy mit is vesztett eddig a kislányom:

1: Elvesztette az apját, akivel akár együtt kelhetne minden reggel, ha az anyja ki tudott volna vele békülni.

2: Elvesztette a lehetőséget, hogy ebben az évben különféle programokra járjon: strandra, tanyára, Balatonra, kilátóba, kalandparkba, játszóházba és még sorolhatnám, nem is beszélve arról, hogy megnézhette volna elejétől a végéig, hogy miképp kell felépíteni egy házat.

3: Elvesztette azokat az anyagi forrásokat, amelyeket az egy-egy találkozás alatt adtam volna nekik, ha az anyja a közelembe engedi.

4: Elvesztette a bölcsit (legalábbis erre az évre), s ki tudja emiatt mennyivel kevesebb élményre és tapasztalatra tesz szert - hozzáteszem, hogy csak azért, mert az anyja nem engedte, hogy részt vegyek ebben.

Vajon mi mindenről marad le a kislányom csak azért, mert az anyja rajta keresztül akar bosszút állni rajtam?

Elzárja őt tőlem, mint egy konzerv a halat a külvilágtól, s talán ennek is köze lehet hozzá, hogy a kislányom egyelőre nem képes beilleszkedni a bölcsődébe. Vendégségbe nem járnak, buszon, vonaton nem utaznak, az apjával nem mehet el sehová, s még csodálkoznak, ha a gyerek nem tud beilleszkedni a közösségbe?

Ráadásul a kislányom aktívan "verekszik". A bölcsiben belemart a másik gyerek arcába, mint ahogy azt tette már velem is némelyik találkozásunkkor, s ahogy azt tette a vendégekkel is a mai szülinap alatt. Zavarja őt az idegenek közelsége. Agresszív lesz, ha közösségben van, s mindezt azért, mert úgy tartják, mint a konzervhalat. 

Az a legbrutálisabb a részükről, hogy a gyereket a saját apjától fosztják meg, holott ez az apa rettentően szereti a gyermekét és tenni akar érte!

Persze vannak gyerekek, akiket nem lehet beszoktatni a bölcsibe, és talán nincs is ezzel gond, mert én is úgy vallom, hogy egy két éves gyermeknek még inkább a szüleinél van a helye és nem az idegenek között. Kétévesen fiatal még ahhoz, hogy kiszakítsák őt a megszokott környezetéből, viszont a kislányomnál úgy vélem felfedezni, hogy a családi problémák miatt is lehetnek ezek a magatartásbeli gondok, ami ki tudja mivé fog felfejlődni az évek során.

Csak gondoljunk bele, hogy mennyi kalandban vehetett volna részt, ha az anyja nem tiltja el őt tőlem. Fentebb már írtam. Vajon mennyivel fejlettebb lenne most az ismeretanyaga, ha velem tölthetett volna egy-egy hosszabb időt a nyáron?

Most elbukott egy nyarat és egy bölcsit. Jövőre mit fog?

Remélem az édesanyja kezdi már kapizsgálni, hogy nem jó úton jár, s ha továbbra is a hülye rokonok és barátnők tanácsaira hallgat, akkor nagyobb kárt okoz ezzel a gyerekének, mint azt gondolta volna.

Mindezt elmondanám neki, de úgysem értené, mert még mindig a bosszúszomja élteti. Én pedig azt nem értem, hogy miért nem a gyerekéért él és hal, ha egyszer anya. Miért hiszi azt, hogy a kislányomnak jó ez a helyzet? Nem lett volna jobb, ha közösen ünnepeljük meg a gyerek szülinapját?

Most csak annyira tellett neki a megbeszélés helyett, hogy megkérdezze a fiamat (sunyin, a hátam mögött), hogy szokott e velem találkozni, mire a fiam mondta, hogy mostanában nem. Az exemnek ez igazi örömmámor lehetett, hiszen a Bíróság előtt ő már feltette a kérdést, hogy vajon foglalkozom e a fiammal, látogatom e őt, mire azt találtam mondani, hogy igen, de ehhez semmi köze, mert nem a per tárgya. És lám, most kiderült, hogy nem találkozok a fiammal, pedig azt mondtam, de gondolom azt már elfelejtette, hogy mindezt nyár elején hangoztattam, közvetlen az építkezésem megkezdése előtt. 

Szóval sunyiskodott, és lefogadom, hogy még diktafonnal is felvette.

Nem akarom őt bántani, mert lehet, hogy csak a fel-felbukkanó paranoiáim mondatják ezt velem, de egyszer-kétszer már úgy átbaszták a fejem a palánkon, hogy nehezemre esik nekik hinnem. Talán nincs emögött semmiféle összeesküvés, de akkor pedig azt nem tudom felfogni, hogy miért teszik azt, amit, vagyis miért tiltanak el még mindig a gyermekemtől, s miért nem akarja megbeszélni a vélt vagy valós problémáinkat.

Van erre egy elméletem, de nincs kedvem kifejteni, mert úgy érzem csak magamat szórakoztatnám vele.

Végül ez a nap is eltelt, s ugyanúgy kevés volt ez a két óra, mint az ezt megelőző időkben. Amikor kikísértem a lányomat az ajtón, akkor látom, hogy apósom vár rájuk. Odalépve hozzá, illendően köszöntem, majd puszit adva a kislányom pofijára, elbúcsúztam tőlük. Apósom a kicsikémet betette a gyerekülésbe, majd beindítva a kocsit, elindultak a kapu felé. A kislányom mindvégig engem nézett, majd mikor felemeltem a kezem és integettem neki, ő visszaintegetett felém.

Ilyenkor majd meg szakad a szívem :/

A fiammal még lementünk hozzám, hogy megmutassam neki az új házam, majd miután egy óra múltán kivittem őt a vasútállomásra, véget ért a nap.



Ajánlott:
Karácsonyi készülődés
20 perc



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése