2016. október 12., szerda

Apa, vagy Máté?

A legutóbbi kapcsolattartásunk után két nappal találkoztunk ismét a lányommal. Azért ilyen hamar, mert az anyjának dolga akadt a meghatározott időpontban, amiért az eredeti napot (a pénteket) nem tudtuk volna tartani. Persze, ez tök jó, hogy ilyen hamar láthatom ismét a lányomat, viszont utána majdhogynem két hétig nem láthatom őt, ami viszont kiborít.

A kapcsolattartásunk menetéről most nem számolok be, mert az ezt megelőzőekhez képest lényegi változás nem történt. A kislányommal ugyanazokkal a készségfejlesztő játékokkal játszottunk, mint két nappal ezelőtt (lásd az előző bejegyzésemet), csupán annyi volt a különbség, hogy most sokkal jobban ment neki a különböző feladatok megoldása, mint korábban.

Viszont mégis meg kell említenem egy eseményt, amely nem hagy nyugodni azóta sem. 

Arról van szó, hogy amikor a kapcsolattartás végén megérkezett a gyerekért az anyja, a kislányom olyat mondott, amit azóta sem tudok mire vélni.

A babakocsiban ülve egyszer csak azt motyogta maga elé, hogy "Máté"...

Erre felkaptam a fejem. Mit is mondott? Máté??

Odalépve hozzájuk megkérdeztem az anyjától, hogy jól hallottam e, Mátét mondott előbb a gyerek?

- Igen, jól hallottad - jött a válasz.
- Annyiszor emlegettek otthon, hogy megjegyezte a nevemet a gyerek? - kérdeztem.
- Nem, hanem megtanítottam neki a szülei nevét! - jött az exem szájából az ingerült válasz.

A gyerek pedig rendületlenül mondogatta maga elé: "Máté, Máté, Máté..."

Miért?

Hm. Azzal semmi baj, ha otthon megtanítják a gyereknek a szülei nevét, de mi értelme van? Miért jó, ha a gyerek "APA" helyett az apja nevét mondja ki? Mit akar vele elérni?

Úgy vélem, hogy ezzel csak összezavarja a gyereket, méghozzá jó alaposan.

Anno nekem sem adták a fejembe két éves koromban, hogy apámat X Y-nak hívják, mert nem volt lényegi kérdés. Hétfő óta bárkitől megkérdezem, hogy megtanították e neki a saját szüleinek a nevét ilyen kicsi korában, kivétel nélkül mindenki azt feleli, hogy nem. És épp azért nem, mert egy két éves kisgyerekben egyelőre azt kell tudatosítani, hogy ki az "Apa", ki az "Anya", és ki a "Nagypapa" vagy a "Nagymama", nem pedig azt, hogy azokat hogyan is hívják.

Nincs értelme megtanítani a kislányommal, hogy az apját Máténak hívják, hacsak az anyjának nincs valami más, határozott célja ezzel. 

Miért érzi szükségét az exem annak, hogy a kislányom mihamarább megtudja, hogy én, mint tulajdon édesapja Máté vagyok? Csak egy dolog jut erről az eszembe: mert ki akar törölni a kislányom életéből.

Durván hangzik, de van egy olyan érzésem, hogy amikor a gyerek apázik otthon, az anyja rászól, hogy én nem "Apa" vagyok, hanem "Máté". Olyannyira belenevelhette ezt a gyerekbe az utóbbi időkben, hogy amikor az anyja is ott van velünk (például az átadás-átvétel alkalmával), akkor a gyerek nem is meri kimondani, hogy "Apa". Talán hülyeség az egész és csupán én látok rémeket, de nem találok értelmes magyarázatot a jelenség okára.

Amikor meghallottam a lányom szájából a nevem, ő épp a babakocsiban ült, míg én a játékait pakoltam be a Trabiba. Az anyja állt akkor mellette, aki esetleg még oda is súghatta neki, hogy ejtse ki a nevem (különben miért kezdte el a gyerek magától, hogy "Máté"??). Hogy miért, azt nem tudom. Talán tudatosítani a gyerekben, hogy ez a faszi vele a Máté?

Lehet, hogy az egészben nincs semmi különös, és tényleg csak tanítgatják a gyereknek a családtagok neveit, viszont mindenképp érdekes, hogy a gyerek épp akkor mondja ki a nevem, amikor az anyja is ott van mellette.

Miért?

A két óránk alatt egyszer sem mondta ki, míg most, a búcsúzkodás alatt igen. Holott - mint eddig bármikor - mondhatott volna "Apá"-t is, de nem mondott, mert mellette állt az anyja.

Ha az anyja nem mondta, hogy Mátézzon abban a pillanatban, akkor vajon a gyerek miért mondta ki mégis? Csak úgy? Eszébe jutott az anyjáról? Ha igen, akkor az csak azért történhetett meg, mert az anyja ezt adta be neki.

"- Ő nem Apa, hanem Máté!"

Ha ezt fokozni akarjuk:

"- Ő nem az apád, hanem Máté bácsi!"

Na de, hogy az összeesküvés-elméletet fokozzuk, ráteszek még erre is egy lapáttal:

Az exem és famíliája megrögzötten hisznek a Sorsban, egy olyan tudatos lényben, aki mindenki életét irányítja és mindenbe beleszólása van. Nevezhetnénk őt akár Istennek, de az ezotériában hívők inkább nem így teszik, ki tudja miért. A lényeg, hogy ez a Sors anno összehozott minket (engem és az exemet), majd a gyermekünk a Sors által irányítva kiválasztott minket a szüleinek. Vagyis nem én meg az exem akartuk a gyereket, hanem a gyerek akart minket (gondolom egész nap azt nézte hol van éppen aktus, és hát mi voltunk neki szimpatikusak). 

Tehát elképzelhető, hogy engem csak a megtermékenyítés miatt tartanak valamiféle biológiai apának, de amúgy meg - mivel az ezotériában a lélek számít - az exemék azt látnak bele, amit akarnak, vagyis képzelhetnek igazi apának valaki mást is. Tulajdonképpen elhintik magukban, hogy az igazi apa nem én vagyok, hanem valami szellem-lény, s ezt annyira beletukmálják a saját fejükbe, hogy voltaképp el is hiszik. A spirituális élet betegeinek ez a természetes. Anyósom is azt hitte régebben, hogy a pasijától született kisfia a saját tulajdon édesapjának a reinkarnációja. Aztán rájött, hogy nem, mert különben a gyerek nem viselkedne úgy, ahogy. 

Persze lehet, hogy tévedek. Az is lehet, hogy csupán arra az időpontra készülnek, amikor megjelenik a színen a mostohaapa, akit úgy akarnak majd beállítani a gyereknek, mintha az lenne az igazi apja, én pedig, nos, csak a Máté.

Tévednék? Lehet.

De akkor mi lehet az exem gyűlöletének az alapja, ha nem ez? Mármint az, hogy engem nem tekintenek semminek, csak pénzszerzési forrásnak.

Egy valódi anya szereti a gyermekét és nem arra törekszik, hogy elvegye annak apját, míg egy elmebeteg bármit megtesz annak érdekében, hogy megszakíthassák vele a kapcsolatot. Magyarán, először csak korlátozzák a kapcsolattartási jogomat heti két órára, egészen a gyerek öt éves koráig, majd amikor már elvihetném a gyereket egész hétvégére (valamikor a távoli jövőben), akkorra a gyermeket már olyannyira ellenem fogják nevelni, hogy az a szegény kis pára azt is megtagadja majd, hogy az apja volnék. De ugye, ehhez már most tudatosítani kell a gyerekben, hogy "Máté" vagyok és nem "Apa".

Összeesküvés-elmélet. Lehet. De nem látok rá magyarázatot, hogy ha nem így lenne, akkor miért tanítják meg a gyermekemnek az édesapja nevét ahelyett, hogy az - természetes módon - Apának szólítana, valamint miért mondta ki a gyerek oly váratlanul (amikor az anyja mellette állt), hogy "Máté", amikor azt nem indokolta semmi?

Egy valami alátámasztja még a gondolatatmenetemet: egy exemnek írt SMS, amelyben megkértem rá, hogy otthon ne azt mondja rólam a gyereknek hogy "Máté", hanem azt, hogy "Apa", de válasz nem érkezett rá. Egy normális szülő ilyenkor megírná, hogy ne beszéljek hülyeséget, mert egyáltalán nem mondják ezt otthon, de az exem nem tette, hiszen semmit sem válaszolt.

Hallgatás, beleegyezés?

Jó, oké. Annyira gyűlöl, hogy semmire sem válaszol, amihez nincs kedve, de akkor pedig erkölcsileg ér egy nagy kalap szart, nemhogy még egy valamirevaló léleknek is nevezzem. 

Nagyon úgy érzem, hogy már nem szabad megelégednem azzal, hogy kapcsolattartási jogot harcoljak ki magamnak, hanem egyszerűen a váltott elhelyezésre irányuló ellenkeresetet kellene benyújtanom. 

A pszichológus is megmondta róla, hogy neurotikus, ami az én szememben annyit jelent: elmebeteg. A viselkedéséből tökéletesen látszik (lásd a Wikipédián: Neurózis).

(érdemes elolvasni az ezt megelőző bejegyzésemet is, és akkor döntse el ki-ki saját maga, hogy milyen viselkedéssel és gondolkodással is állunk szemben)



Végül levezetésként két kép a kislányomról és rólam :)



Ez volt a harmincharmadik kapcsolattartásunk...


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése