Egy másik apa

Szeptember 28-án találkoztunk ismét, immáron a harmincegyedik alkalommal. Mit is mondjak: az egyik legelcseszettebb kapcsolattartásunk volt az eddigiek között...

Nem a kislányommal vagy velem volt a baj, hanem a hellyel. Igen, a hellyel: a Családsegítő ma nem állt a helyzet magaslatán, mert egy helyre két kapcsolattartást is leszervezett, amely miatt volt egy kis kavalkád a programunkban.

Még 27-én írt egy SMS-t az exem, hogy a Családsegítőnek nem jó a 29-e, ezért át kellene raknunk a találkozót egy nappal korábbra, azaz 28-ra, s kérdi, hogy jó e nekem aznap 10-től 12-ig a kapcsolattartás megtartása. Azt feleltem, hogy a 28-a jó lenne, de egész délelőtt orvosnál vagyok, ezért keressünk inkább másik időpontot. Végül az aznap délután 2-től 4-ig tartó időszakban állapodtunk meg. 

Az érkezésem után a Családsegítő egyik alkalmazottja odajött hozzám, hogy a menetrendet egyeztessük, mert mit ad Isten, épp egy másik család is abba az időpontba lett beosztva. Kérdésemre, hogy akkor most mit is tegyünk, azt a feleletet kaptam, hogy 2-től 3-ig játsszak a gyerekkel az udvaron, majd 3-tól 4-ig bemehetünk a szobába. Kérdeztem, hogy ezt vajon a másik család is tudja? Állítólag igen, jött a válasz. Fasza, hogy ezt a két órámat is variálni kell!

Mi mást is tehetnénk, ezt osztották le nekünk odafönt. A gyereknek úgyis elég az apjából heti két óra, úgyhogy tök mindegy hol vagyunk - ugye. 

Amikor a kislányom megjött, első dolgom volt megölelgetni őt. Dóri most nem futott oda hozzám, hanem csak csendben mosolygott, ahogyan azt szokta. Ilyenkor folyton elvarázsolódom tőle, amit le sem lehet írni, mert kifejezhetetlen. 

A Családsegítős nő ugyanazt elmondta az exemnek is, amit nekem, majd mikor ezzel megvoltunk, ki-ki ment a maga dolgára.

Dórival rögvest gesztenyegyűjtésbe kezdtünk. Amikor a sok-sok gesztenye már nem fért bele a markába, elkezdte azokat átadogatni nekem. Persze egy idő múlva az én kezem is tele lett velük, ezért az egészet beraktam a zsebembe, amit Dóri rögtön ki is szúrt, majd innentől kezdve ő is a zsebeibe gyűjtötte tovább a gesztenyét. Picit megdöbbentem rajta, hogy az egész mozzanat, amikor a zsebembe rakom a gesztenyéket, szinte a háta mögött zajlott, de ő a szeme sarkából mégis észrevette, amit egy szempillantás alatt megértett és rögzített magában, majd akképpen cselekedett, ahogy azt tőlem látta. Két éves kis pára, de már kombinál és mérlegel. Mi járhat ennek a gyereknek a fejében egész nap?

A gesztenyegyűjtési kedvünk hamar alábbhagyott, úgyhogy más elfoglaltságot kellett találnunk. De mit?

A pinceajtót a garázdálkodásunk óta már zárják, így sem a pincébe, sem a padlásra nem mehetünk többé. Homokozó vagy hinta nincs az udvaron, a kerti csap tabu, fára mászni nem tudunk, Dóri pedig nem akar focizni, pedig kértem őt többször is.

Szerencsére a gyerek nagy örömét látta abban, ha csak simán körbejárja a bokrokat, úgyhogy hűséges kobzosaként követtem őt a kacskaringós "úton". Alig lehetett utolérni őt, úgy rohant előre, s még azt sem vette észre, hogy egyenest egy nagy csalános felé vette az irányt.

- Állj meg! - kiáltottam utána, amikor megláttam, hogy a csalános felé szalad, mire Dóri egyszer csak megtorpant, s kérdőn nézett rám, hogy mi a fenéért kellett megállnia. 

Mikor odaértem mellé, leguggolva mutattam neki a csalánost, hogy ettől a növénytől óvakodni kell, mert nagyon-nagyon csíp. Dóri figyelte a növényt, s hallgatta a mondandómat.

- Kicsim, ez a csalán és nagyon vigyázni kell vele, mert a levelein tüskék vannak, amik megszúrnak, ha hozzáérsz, az pedig nagyon fájdalmas és sokáig viszket - magyaráztam.

Dóri nézte-nézte a csalánost, s látszott rajta, hogy érdekli, amit mutatok. Mivel nem volt nálam kesztyű, ezért egy lehullott falevelet tekertem az egyik csalán szárára, amit óvatosan kihúztam a földből. A kezemben tartva végül megfordítottam a csalánt, hogy megmutathassam Dórinak a tüskéket. A Nap sugarai szerencsére pont olyan szögből világították meg, amely miatt láthatóvá vált, hogy miről is beszélek. 

- Látod Kicsim? Ezek azok az apró kis tüskék, amik megszúrják a kezed, ha hozzájuk érsz.

Dóri ámulva figyelte a fehér kis tüskéket, és gondolom képzeletben azon morfondírozott, hogy milyen sok van belőlük és milyen veszélyesek. Ezután elmagyaráztam neki, hogy a csalánt miről ismerni fel; azaz, hogy a csalán levele hegyes csúcsban végződik és szaggatott a levél mintázata. Megkérdeztem tőle, hogy vajon a fűben hol lát még csalánt a többi növény között, mire Dóri egyértelműen rámutatott a gyom között fel-felbukkanó apró kis csalánnövendékekre. 

Olyan büszke lettem rá, hogy élete első szembesítésekor egyértelműen felismerte a csalánt! Ha otthon lennénk, akkor leszakajtanék pár levélkét a száráról, s főznék neki egy gyors csalánteát, hogy az ízét is megismertessem vele. És persze elmondanám neki, hogy ez miért egészséges. Nekem is így tanította meg Édesapám kisfiú koromban, hogy milyen a csalántea, s azóta is élénken él bennem az élmény. A kislányomban is élne, ha engednék nekem, hogy édesapjaként gondoskodjak róla és neveljem őt.

(De nem engedik!)


A csalános kaland után kézen fogva mentünk tovább a pavilon irányába, ahol korábban már játszottunk párszor, s ahol Dóri mindig jól érezte magát. Mikor odaértünk, Dóri rögtön felismerte a helyet, s kérte, hogy tegyem őt fel az asztalra. Amikor ez megtörtént, kérte, hogy tegyem le a szivacsot, amelyre leülhet, de mutattam az üres kezeimmel, hogy most nem hoztam magammal, így nem tud rá leülni. Kicsit elszontyolodott, de végül helyet foglalt az asztal lapján, lelógatva a lábait a szélén. Én pedig odahajoltam elé, s a szemeibe nézve elmondtam neki, hogy nagyon örülök a találkozásnak és nagyon-nagyon sokat gondolok rá.

- Szeretlek, ezt ne feledd el kislányom... - mondtam, mire Dóri a szemembe nézett és hosszasan értékelte a történteket. Láttam a szemeiben, hogy szeret engem és szeret velem játszani, de igazából még mindig nem tudja, hogy kije vagyok neki. Érzem is, hogy a rajongása felém nem ér fel azzal a szeretettel, amit az édesanyja iránt táplál, hiszen nem velem fekszik és nem velem kél minden nap, s nem én etetem meg őt, amikor éhes. Pár év múlva már tudni fogja az "apa" jelentését, de ki tudja milyen érzések fogják majd el, ha az eszébe jutok. Rajongani fog majd értem ugyanúgy, mint ahogy az anyja iránt teszi? Nem tudom, de azt hiszem, hogy nem. Nem velem él. S bár szeretni fog, az biztos, de a biztonságot az anyja jelenti majd a számára és nem én. 

Így kell tönkretenni egy családot, így kell tönkretenni egy gyermeket. Így kell kiirtani az életéből egy apát. A heti két órával - három vagy öt éves koráig, az elvitel joga nélkül. Pedig a jogom meglenne hozzá, de odafönt meredeken szarnak rá.

Annyira szeretem őt... 
Annyira hiányzik!

Néztem a kis csillogó szemeit, akik tanulmányozva pillantottak rám a cuki kis arcocskából, majd odahajoltam hozzá és adtam egy puszit a kobakjára. Dóri ekkor kinyújtotta a karjait és átkarolta a nyakam. 

- Gyere Kicsim - súgtam a fülébe, s felvettem őt a karjaimba. - Hová menjünk? - kérdeztem tőle. Dóri az udvar másik végébe mutatott, jelezve, hogy a kerítéshez akar menni. Én pedig odavittem őt, majd letettem a földre. 

Dóri rögtön lehuppant a kerítés tövébe, majd kiszedegette a gesztenyéket a zsebéből. Mikor épp le akartam ülni mellé, megcsörrent a telefonom. Édesapám hívott. Megnyitva a vonalat, kihangosítottam a telefont s mondtam, hogy a nagypapa hív minket. Dóri felkapta a fejét és kikapta a kezemből a telefont. Édesapám hangosan köszönt, majd várta Dóri reakcióját, aki csodálkozva mosolyogta el magát azon, hogy a telefonból hangok jönnek kifelé.

- Így kell telefonálni. - hívtam fel rá a figyelmét, majd mondtam, hogy beszéljen bele valamit.

Dóri pár másodpercig habozott, majd hangosan belemondta a telefonba, hogy "Szia nagypapa, hogy vagy?" - persze mindezt a sajátos nyelvezetével.

Édesapám felnevetett, majd ismét üdvözölte őt, Dóri pedig mosolygott, mert tetszett neki, hogy valaki hozzá beszél a telefonból. 

Végül is alig egy percig tartott a konzultáció, majd elbúcsúzva egymástól bontottam a vonalat. Innentől kezdve képtelen voltam lerobbantani a telefonról, s folyamatosan azt várta, hogy valaki ismét telefonálni fog. Hívás ugyan nem érkezett, de mi ennek ellenére is jól éreztük magunkat. Kezében a telefonnal, elindultunk a Családsegítő főépülete felé. 

Nem is tudom mire számítottam, amikor beléptünk az ajtón, hiszen az épületet már betéve ismerjük, s nagyon jól tudjuk, hogy ott semmilyen elfoglaltságot nem fogunk találni. Épp ezért kezet mostunk, majd leültünk az asztalhoz, hogy elfogyasszuk az elemózsiánkat.

Alább látható a menü:


Mivel délután volt, gondolom a kislányom már átesett az ebéden, ezért nem volt olyan étvágya, mint a délelőtti találkozók alatt. Ennek ellenére elfogyasztotta a kedvenc csokikockáit, amit egyszerűen csak "kocsi"-nak hív (felcserélve a 'cs'-t a 'k'-val). 

Közeledve az első óránk végéhez, ismét körbejártuk az udvart, fokozatosan készülődve arra, hogy 3-kor bemehessünk végre az olvasóterembe. 


Amikor az olvasóterem ajtajához értünk, meglepődve vettük észre, hogy egy férfi, egy nő és két kislány várakoznak a bebocsátásra. Kérdőn tekintettem rájuk: - Maguk is ide várnak? - kérdeztem a széken ülő férfitől.

- Igen - jött a válasz.
- Úgy tudom mi leszünk most itt, mert megfeleztük az időt. - feleltem.

A férfi értetlenül nézett rám, merthogy őt erről senki sem tájékoztatta. Erre én is értetlenül néztem rá, mert úgy éreztem átejtettek minket.

Közben a nő és a két gyerek kimentek az udvarra, ahol összefutottak a Családsegítő dolgozójával, aki elmagyarázta nekik, hogy most kényszerhelyzet áll fenn, ami miatt muszáj megosztaniuk az idejüket velünk. A nő is értetlenkedve állt, de végül is beleegyezett, hogy az idejük egy részét az udvaron kell tölteniük. A férfi eközben valami olyasmit motyogott az orra alá, hogy "ezek bármit megtehetnek", majd erőtlenül, kiábrándulva nézett maga elé a földre. Láttam rajta, hogy egy sorstársamról van szó, aki a két kislányával tartja a Családsegítőben a kapcsolatot, pont úgy, ahogy én az enyémmel.

Meg volt törve, határozottan látni lehetett rajta. Míg a nő fölényeskedően és lenézően tekintett körbe, a férfi önmaga árnyékának tűnt, akit ugyanúgy eltiport a feminista rendszer, mint engem. Áldozat ő is, mint én. Egy sorstárs, akit ugyanúgy szívat a Bíróság, mint engem. És hozzáteszem, hogy nem a Törvény, mert ha azt betartaná a Törvénykezés, akkor mindenki egyenlő jogokkal bírna. A döntést sajnos nem a Törvénykönyv szerint hozzák, hanem a Bíróságok kénye-kedve, szokásjoga alapján. Példa rá az, hogy már réges régen ki kellett volna bővíteniük az időmet legalább négy órára az elvitel jogával, de nem tették (erről majd egy későbbi posztban írok). Ez a szerencsétlen volt rá a tökéletes példa, hogy a Rendszer az anyáknak kedvez, de nem annak, hogy a gyermekeknek minél jobb legyen. A két kislány úgy rohant ki az anyjuk után, mintha az apjuk nem is létezne, holott azért voltak itt, hogy elvileg vele találkozzanak. 10-11 év körüliek voltak, akik látszólag fittyet se hánytak az apjukra. Ki tudja mióta élnek külön, de olybá tűnt, hogy a férfi beletörődött a sorsába. Persze lehet, hogy a történetük alapján megvan mindennek az oka, de ahogy a fickót végigméricskéltem, szerintem nem lehetett olyan nagy a baj, hogy elvegyék tőle mindkét gyerekét. 

De különben is: ha két gyerek van, akkor miért nem kaphatja meg az egyiket az apa? Annyira szerencsétlen vagy éhenkórász szegény, hogy a Tisztelt Bíróság jobbnak látta, hogy mindkét gyereket az anyjuknál helyezze el?

Szerettem volna megszólítani őt, hogy megismerjem a történetét, de nem mertem. Az egy másik élet, egy másik apa. Nem akartam a saját érzéseimet összekeverni az övével, de messzemenően sajnáltam őt, annak ellenére, hogy ismeretlen volt a számomra. Lesújtott az anya "ki, ha én nem" nagyarcúsága, valamint a gyerekek közönyössége az apjukkal szemben, és lesújtott az apa is, aki úgy össze volt törve, hogy szinte le-lecsúszott a szék alá bánatában. 

Vajon ő mikor találkozik a gyerekeivel? Hetente két órát láthatja őket, mint ahogy én az enyémet? Vagy többet? Vagy kevesebbet? Mit élhet át ez az apa nap mint nap, ami ilyen tüneteket produkál nála, hogy megtörten, feladva ült összerogyva, megkeseredett arccal?

Még sokáig ő járt a fejemben azután is, hogy végül bemehettünk a szobába. Dórikám örömittasan vetette bele magát a játékba, s közben nem tudta, hogy a jelen pillanatban dől el az ő sorsa is azzal, hogy hamarosan határoznak róla odafönt, hogy mennyit találkozhat az édesapjával. Nemsokára eldől, hogy jelen lehetek e az életében vagy sem. Nemsokára elmondja majd nekünk valaki, hogy lesz e mellette egy apa, aki taníthatná és törődhetne e vele, vagy csupán az anyját tudhatja majd maga mellett (és később egy mostohát), aki egymaga nem fog tudni annyi mindent átadni neki, mint amit ketten együtt adhatnánk. 

Most dől el minden, úgy ahogy van az egész jövője. Anyagi, érzelmi és értelmi téren, minden.

Végül is a részleges bánatomat a közös rajzolás felejtette el velem. Kérdeztem Dórit, hogy volna e kedve rajzolni valamit Anyának, mire nagy lelkesedéssel lehuppant mellém a földre és nekiállt az újabb alkotásnak. Közösen rajzoltunk: rajzoltam egy házat, majd kértem, hogy színezze ki. Dóri keresztül-kasul húzta-vonta rajta a vonalakat. Végül kiszínezte, majd folytatta a lap alján ugyanazt, rajzolva hozzá egy kertet is. Amikor mondtam neki, hogy lerajzolom Anyát, abbahagyta a munkát és figyelte a mozdulataimat. Az Anya mellé került egy Dóri is, majd melléje egy Apa, majd az egész köré egy körbeölelő szívet húztam. Közben kifejtettem neki, hogy Anya, Apa és Dóri a család, akik szeretik egymást. 


Valószínűleg ebből még nem értett semmit, viszont tetszett neki, hogy közösen rajzolunk, és azt is Anyának. Végül csak akkor hagytuk abba, amikor meglátta a kezemben a telefonom, amit azon nyomban el is kobozott.


Szegény telefon nem nagyon örült a játéknak, mert egy idő után már nekem sem akart működni, hanem össze-vissza ugrált rajta minden. Gyorsan újraindítottam a rendszert, amit Dórim tűkön ülve várt. Ezután beléptem a csengőhang választó menübe, s megmutattam neki, hogy hogyan kell megnyomni a kijelzőt, ha dallamokat szeretne hallgatni. Le se tudtam cuppantani róla, annyira élvezte a műsort. Szinte az összes dallamot végighallgatta, gondosan ügyelve rá, hogy a mutatóujjával érjen csak hozzá. 

Hogy ne unatkozzak közben, gondoltam egyet és felpattantam a földről, hogy a hallható zene ütemére busman-táncban törjek ki. Dóri meredtem figyelte, hogy az apja mit csinál, mire a zene váratlanul elhallgatott, én pedig abban a pózban amiben akkor voltam, megmerevedtem, mint egy kőszikla. 

- Na most mi van? - gondolhatta Dóri, majd elindított egy újabb zenét, mire én is elkezdtem egy újabb táncot. 

A kincsem erre hangos kacajban tört fel, én pedig idétlenebbnél idétlenebb mozdulatokkal szórakoztattam őt (infantilis vagyok, nem tehetek róla). Természetesen, amikor a zene elhallgatott ismét, én megint csak mozdulatlanságba dermedtem. Dóri gyors ütemben elindított egy újabb zenét, én pedig megint egy újabb táncot mutattam be neki. Erre ő oly hangosan kacagott, hogy alig lehetett valamit hallani a telefon hangjából. 

Ezt gyakorlatilag az időnk lejártáig folytattuk, majd felhívtam rá a figyelmét, hogy készülődnünk kell. És ahogy lenni szokott, ő nem akart menni, de kénytelen volt rá, mikor az anyja benyitott hozzánk, hogy átvegye a gyereket.

Tartalmas két órát tudhatunk a magunkénak, de mégis ez volt a legrosszabb kapcsolattartás az olvasóterem beosztásának kavarodása miatt. És ahogy az ajtóra kihelyezett beosztás tervezetét néztem, szinte telt ház van a Családsegítőben kapcsolattartások terén. 

Ennyi család szakadt szét?? Ennyi élet ment tönkre?

A Felügyelőnk szerint még ennél is több család áll sorba az olvasóterem előtt hétköznaponként, s nem győzik kiszolgálni az igényeket. 

Borzasztó :/

Mi miért nem kezdtük újra, amikor még javítani lehetett volna?

Statisztikai adatok lettünk, és beálltunk abba a sorba, amely a gyermekek tönkretételéig vezet. Miért?

Miért nem nyeltünk egy nagyot és próbáltunk volna meg javítani a dolgokon?

"PÁRBESZÉD"

Csak beszélgetnünk kellett volna és nézeteket ütköztetni. Harcolni a családunkért és egymásért, hogy ne vesszen kárba az a hét év, amelynek gyümölcse végül a kislányunk lett.

Felfoghatatlan számomra ez a makacsság és büszkeség, amely végigkíséri az utóbbi másfél évet.

Ez a másik apa látványa pedig nagyon lelombozott, mert rájöttem általa, hogy a társadalmunk messzemenően beteg, s ennek a betegségnek vagyunk a kórtünete mi is. 


Megjegyzések