2016. október 21., péntek

Harmincnegyedik

A harmincnegyedik kapcsolattartásunkra október 19-én került sor. Nem volt rossz idő odakint, de a két óránkat inkább az olvasóterem melegébe helyeztem, hogy kényelmesen foglalkozhassunk a játékainkkal. 

A kislányom a megérkezésükkor alighogy átkerült a karomba, odadünnyögte elém, hogy "". Néztem rá bambán, majd megkérdeztem az anyjától: - Azt mondta, hogy ""? Jól hallottam?

A gyerek anyja mosolyogva rám nézett, majd helyeslően bólogatott: - Jól hallottad...
- Miért mondja, hogy tó? Voltatok a tónál? - kérdeztem.
- Nagyon is jól tudod... - válaszolta.

Ekkor a kislányom közbevágott: - Koszos tó - mondta, majd lehajtott fejjel a nyakláncomat kezdte el babrálni.

- Koszos tó? - kérdeztem tőle.
- Koszos tó - felelte.

- Miért mondja ezt? - kérdeztem az anyjától, aki ugyanazt hajtogatta, mint az előbb: 
- Nagyon is jól tudod...

Na, mindegy - gondoltam, majd beléptünk az olvasóterem előterébe, hogy levetkőztessük a gyereket. 

Odabent aztán elővettük az unalomig ismert játékainkat, amit a kislányom már csípőből fújt. És bár e napon ismét jót szórakoztunk, bennem azért fel-feljött a csalódottság, amiért arra vagyok kárhoztatva, hogy készségfejlesztő programok helyett ezen a helyen kelljen marasztalnom őt.

Tudom, már sokadjára írom le a blogban, hogy milyen más és jobb elfoglaltságot tudnék találni magunknak, de sajnos nem lehet ezt elégszer elismételni, mert ha nem hangoztatom a problémánkat, akkor a végén még azt találják hinni az olvasók, hogy minden a legnagyobb rendben zajlik.

Bizonyos értelemben ez így is van, de azért lássuk be, hogy ennél minden más jobb lehetne. A kislányom a mai napon például eljöhetett volna velem a Boldog Özséb-kilátóba széjjel nézni, majd utána megebédelhettünk volna Dobogókőn egy étteremben, feltéve, ha nem utasítják el Odafönt a beadványomban kért és a törvény által - elvileg - kijáró 'elvitel jogát'. 

Az Olvasó szerint mennyivel lett volna jobb program ez, min az olvasóterem falai közt ugrabugrálni?

Az exemtől már megkaptam párszor, hogy engem minősít az, ha nem tudom lefoglalni a gyermekem, és ugye ez is csak azt bizonyítja, hogy milyen szar apa vagyok (lásd: Készségfejlesztő játékok).

Hogy idézzem: 

"Két évesen rászoktatod ezekre, hogy függő legyen, mert nem tudod lekötni. Azt, hogy nem tudsz vele játszani, az téged minősít

...és:

"Te egy faszkalap vagy. A gyerek tökéletesen fejlődik, honnan is tudnád milyen egy két éves gyerek, mikor sose voltál valódi apa"

Tehát engem minősít a tehetetlenség, hogy egy két éves kisgyerekkel nem tudok a seggünkön ülve könyveket lapozgatni, rajzolgatni vagy még ki tudja miket csinálni. És nem azért, mert én nem akarom, hanem azért, mert a gyerek nem. Talán rá kéne erőszakolnom a rajzolást? Vagy le kéne őt fognom, hogy hajlandó legyen velem végiglapozni egy mesekönyvet? Nem hinném...

Talán az anyát minősíti a helyzet, hogy megnyugtatónak tartja az apa-lánya kapcsolat milyenségét, vagy a Bíróságot, hogy a törvényben foglaltak ellenére sem bővítette még ki a kapcsolattartásomat, holott erre - mondjuk úgy - ígéretet is adott. 

Kit minősít a hetenkénti két óra kapcsolattartás?
Kit minősít az, hogy a kislányom hetente csak két órát kap az édesapjából?

Szerintem a Társadalom értelmesebb képviselői nagyon is jól tudják, hogy kit...

Na, mindegy. Harmincnégy hete vagyunk a Családsegítőben. 

34

Mindezt a "fokozatosság elvén" haladva. 

És ezt nem én mondtam, hanem a Bíróság. Igen, a Bíróság közölte velünk még az első tárgyaláson, hogy a fokozatosság elvén haladva előbb két órát, majd négyet, majd hatot lehetünk együtt egy héten, aztán el is vihetem őt magammal, majd egyszer csak nálam is aludhat. 

Anyuci azt kérte, hogy a gyerek három éves koráig ne hozhassam ki az intézmény kerítésén túlra, majd ezt módosította öt éves korára, biztos ami biztos alapon.

Vicces, ugye?
Inkább szánalmas...

Mindegy, eddig türelmesen vártam, hiszen egy hét múlva esedékes az ötödik bírósági tárgyalásunk, s bízom benne, hogy a Bíróság olyan döntést hoz majd, amely mindenki számára megnyugtató lesz.

Emlékeztetőül: 

"A" héten heti egyszeri, hat órás kapcsolattartást kértem, míg "B" héten péntek délutántól vasárnap délutánig tartót. Ennyit és nem többet.

Tehát ma is az olvasóterem falai közt kellett "szórakoznunk", úgy ahogy eddig. Csupa változatosság. Hogy mivel kötött le engem a kislányom, azt alább mutatom be néhány kép által:

Első a tízórai, mindenféle jóval

A kanapémaratont se lehet kihagyni, ráadásul Maci is beszállt a játékba

A Trabi-festés jó vicc...

...meg az, ha letörölhetjük

A kanapé mögé bedobált tárgyakért imád saját maga lemászni

Apa ivólevei mindig nagyon finomak

A fura gumikacsa is lekötötte vagy öt percig

Tök vicces, amikor felfújódik a feje

Megtanultuk milyenek a déli-gyümölcsök...

...és azt, hogy ezeket nem lehet megenni

A játékdobozban mindig találni valami érdekességet...

...de a legjobb az, ha kiborítjuk az egészet

Macival jobb a ládában kettesben ücsörögni

Karnyújtásnyira mindentől

- Apa, nem akarok hazamenni :/

Az időnk lejártakor a kislányom nem akaródzott készülődni, és inkább beült a sarokba. Hosszasan kérleltem őt, hogy kezdjünk el szedelődzködni, s csak akkor tápászkodott fel a helyéről, amikor az anyja is bekukkantott az ajtón. 

Egy közös fotósorozat azért még kijárt a hazamenetel előtt:




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése