Harmincötödik

2016. október 28: immáron a harmincötödik kapcsolattartásunkon vagyunk túl. Különös dolgok nem történtek, és minden a szokásos mederben zajlott.

A kapcsolattartás elején kicsit várnom kellett az exemre. Nem sokat, körülbelül tíz percet. A Családsegítő vezetője láthatta az ablakból, hogy türelmesen várok és a család még nincs sehol, ezért lejött hozzám, hogy beszélgessünk. 

Rögtön meg is kérdezte, hogy van e valami fejlemény az ügyünkben, amelyre azt a választ kapta, hogy február elsejére tűzték ki az újabb tárgyalást. Hozzátettem, hogy az elvitel jogát korábban már elutasították, holott erre nem lett volna okuk, és a Törvénykönyv is teljesen világosan fogalmaz ezzel kapcsolatban, amit valamiért nem vettek figyelembe. A hölgy megkérdezte, hogy milyen indokkal utasítottak el, mire elmondtam, hogy a Bíróság szerint az anya tiltásával szemben már megkaptam amit kértem, vagyis találkozhatok a gyermekemmel hetente egyszer, két óra időtartamra (és hát mit is akarok én többet). 

A Családsegítő vezetője ekkor elmondta, hogy "bírója válogatja" milyen döntés születik, mire én azt találtam felelni, hogy a Törvénykönyv szerint nem lehetne mérlegelni, hiszen nem állok tiltás alatt, nincs ellenem pszichológiai szakvélemény, sem más eljárás, amely indokolttá tenné a röghöz kötést a Családsegítőn belül, és a Törvénykönyv sem mondja ki, hogy mérlegelés kérdése, hanem világosan leírja, hogy "nem tagadható meg...". Lényeges különbség! Hozzátettem, hogy a Bíróság az első tárgyaláson kifejtette, hogy a beszoktatás miatt a fokozatosság elvén kell haladnunk, vagyis először két, majd négy vagy hat órát lehetek együtt a gyermekemmel, majd ezután el is vihetem őt magammal, de ez mindeddig nem történt meg, és nem látok rá okot, hogy miért nem. A hölgy ekkor hozzátette, hogy már milyen régóta itt találkozunk a lányommal a Családsegítőben, amit kiegészítettem azzal, hogy immáron a harmincötödik hete. Ott folytatta, hogy elmesélte van egy apuka, aki kérte a bővítést a Bíróságtól, s azt kapta meg, hogy minden héten két órát, plusz kéthetente szombaton három órát láthatja a gyermekét a Családsegítő berkein belül. Kérdésemre, hogy elviheti e a gyermeket azt válaszolta, hogy nem, hanem felügyelt kapcsolattartás van. Kérdeztem, hogy az apuka miért nem viheti el a gyereket, amire azt a feleletet kaptam, hogy hosszú lenne ezt elmesélni, de ott bántalmazásról van szó.

Picit azért ezen is meglepődtem, hiszen apuka nem a gyermekét bántalmazta, hanem annak anyját - feltételezem. Szerintem a kapcsolattartást akkor sem szabadna korlátozniuk, ha apuka történetesen földbe döngölte anyukát, mert attól még, hogy ők vitatkoznak, az apuka gondoskodhat megfelelően a gyermekéről. Nincs összefüggés a kettő között. Engem is sokszor feldühített az exem, és bizony megérdemelt volna egy-két pofont a szemétségei miatt, de szerencsére nem került sor az ütlegelésre. Ha netán mégis megtettem volna, akkor az azt jelentené, hogy a kislányommal is rossz lehet a viszonyom? Ugye nem...

Elmondtam, hogy nálunk semmiféle atrocitás nem történt (sőt, az anyuka támadott meg engem anno, még az iskola folyosóján), ami miatt végkép nem értem miért nem vihetem el a gyermekem. Hozzátettem, hogy az anyukát külön felszólította a Bíróság még a legelején, hogy bizonyítsa az ellenem felhozott vádjait, különben nem veszi figyelembe a beadványában foglaltakat. Nem sikerült, tehát elvileg tiszta lappal állok a Döntéshozó előtt.

A beszélgetés során röviden elmeséltem a két nappal ezelőtti bírósági tárgyalásunkat, amelyre azt válaszolta a Családsegítő vezetője, hogy megegyezhetünk máshogy is, és akkor a Bíróság arról hoz majd határozatot, mire elmondtam, hogy az exemmel nem lehet megegyezni, mert makacs, mint egy öszvér és a szíve gyűlölettel van átitatva. Elmeséltem rá egy példát is, amikor legutóbb a játszótéren összefutottam a kislányommal (lásd: Szia, Apa!), de ott is afelé mutattak a történések, hogy az exemmel nem lehet kompromisszumra jutni, még a gyerek érdekében sem. 

Nemsokkal ezután megérkezett a kislányom, aki ugyan mosolygott rám, de most nem tárta ki a karjait. Lehet, hogy azért, mert nem voltam egyedül? 

A következő kapcsolattartás időpontjának egyeztetése után végre magunkra maradtunk. Az exem elmondta, hogy odabent a zoknit vegyem majd le a gyerek lábáról és adjak rá egy másikat, mire csak bólogatni tudtam, majd elmondtam neki, hogy legközelebb hozza el a születésnapjára kapott hátizsákját, hogy megszokja a gyerek és abba tehesse a dolgait. Az exem erre azt válaszolta, hogy "nem tudja még cipelni, mert elég faszul oldottátok meg". Mindezt ingerülten.

Itt most megállok egy picit. Hogy a káromkodásra miért volt szükség, arra nem találok magyarázatot. Elég lett volna csupán annyit mondania, hogy nem hozza el a hátizsákot, mert azt valami miatt nem tudja hordani a gyerek, de nem, ő a hátizsák készítőjének munkáját ócsárolja, holott erre egyáltalán nincs semmi szükség. Miért ilyen a viselkedése? Mi oka rá, hogy ilyen aljas és primitív módon beszéljen hozzám?

Úgy vélem, hogy az ilyen apróságokban mutatkozik meg az ember intelligenciája. Már egy éve küzdünk a Bíróságon, s régen le kellett volna nyugodnia (hiszen nem történtek olyan dolgok, amelyek miatt küzdenie kellene), de ő még mindig úgy viselkedik, mint egy vérig sértett kisgyerek; bevágja a durcát és szemtelenkedik. Erre mondta az Egyesület Képviselője, hogy gyerekes. Ő is látta rajta, pedig nem is ismeri, nem is meséltem neki a részleteket, még a blogomat sem olvasta és én sem kérdeztem tőle. De látta rajta: ez a nő nagyon gyermeteg. 

De folytassuk tovább a történetet a Felperes mondandójával:

- Ő még kicsike és raktatok rá (a hátizsákra) egy faszom pántot. (..) Egy vastag pántot kellett volna varrni annak a hülye idiótának (a varrónőnek), és akkor tudná hordani a gyerek...

Csak lestem, hogy miért degradálja le a számára ismeretlen varrónőt, s miért kell ilyen csúnyán beszélnie. A Szent Sors vagy micsoda, amit annyira követnek a spiritualitás ösvényén, erre tanítja őt? Ez a nő, aki oly sokat hisz magáról, hogyan beszélhet ilyen flegmán és ocsmányul?

- Miért idiótázod le? - kérdeztem. - Nem volt nála a gyerek, hogy méretet vegyen róla...
- ...ehelyett vágott rá egy kis szart - folytatta az exem az előző mondatát. 

Szerintem azért viselkedik így, mert a féktelen gyűlöletében totálisan keresztülnéz rajtam. Tökéletesen leszarja a véleményemet, meg úgy kompletten az egész lényemet. Még az sem érdekli, hogy történetesen a gyermeke édesapja vagyok. Annyi sem jelentek a szemében, mint egy légyszar, nemhogy valamivel többet. Ezért beszél úgy, mintha az utolsó mocsokkal beszélne.

Ezt gondolja ő, és ezért beteges a lelke. Amit mond vagy érez, amit bemagyaráz magának, azt el is hiszi, mind egy szálig. Tökéletesen elvakult, és teljes mértékben félre van vezetve, s csak a jó Isten tudja, hogy miket képzelegnek rólam a családjával karöltve. Néha már mosolygok rajta ahogy elképzelem, miképp spanolják fel egymást és beszélik ki, hogy milyen alak vagyok. 

- Hozd el a hátizsákot és rámérem a gyerekre - feleltem, majd betettük az olvasóterembe a játékainkat. Most nem mentünk be egyből, mert a jó idő miatt kicsit szerettem volna odakint játszani a lányommal.

Dóri mondta is hangosan: - Hozd ki a motyojomat...
- Jól van, bezárjuk a szoba ajtaját és kimegyünk motorozni.

Azzal fordult is a kulcs a zárban, a gyerek pedig önfeledten tolta maga előtt a műanyag motorját. Szerencsére az anyja hamar eltávozott, úgyhogy kezdődhetett a játék. 

Már az első bokroknál megálltunk, hogy a kis piros bogyókat megszemlélje rajta.

- Szedjünk bogyót! - hangzott az utasítás.
- Szedjünk bogyót? De ez nem ehető. Sőt mérgező - adtam neki felvilágosítást a bogyóról, mire a pici ujjacskák megálltak a levegőben. Én pedig magyaráztam tovább: - Ez egy olyan bokor, amelyben az a szép, hogy ilyen sok-sok szép piros bogyója van. Ha leszedjük őket, akkor nem lesz szép a bokor. Szerintem hagyjuk rajta őket. Ezek a bokor díszei. 

Dóri nézte a bokrot, és szemmel láthatóan értette amit mondok.

- Sok bogyó... - mondta, majd hátat fordítva a bokornak, elindult a motorjával lefelé a járdán. Olyannyira begyorsult, hogy alig győztem a nyomában haladni, közben fogva őt kétoldalról, nehogy felboruljon lendületében. 

Az udvar végében aztán leszállva a motorjáról, kézen fogva sétáltunk a pavilonhoz. Ott aztán észrevett egy bordó virágzatú krizantémot, amit sietve megvizsgált. Ezzel kapcsolatban elmondtam neki, hogy a krizantém ősz végén, tél elején nyílik, és bár nincs illata, mégis az egyik leggyönyörűbb virág, ami létezik. Dóri megsimogatva a bimbóit, leszakajtott egyet, majd elindult az udvar közepe felé. Igazából itt semmi látnivaló nem volt, de azért megmutattam neki a füvet borító vastag falevélréteget. 

- Látod mennyi falevél van a földön? - kérdeztem tőle.

Dóri megállt egy pillanatra, majd leesett neki, hogy valóban, tényleg sok-sok falevél van szerteszét a földön. Egy bokor mellé érve megmutattam neki, hogyan változik a levél színe a sárgától kezdve egészen a barnáig. Elmondtam, hogy tél közeledtével a növények elkezdenek fázni, majd lehullajtják a leveleiket, de tavasszal, amikor jön a meleg, újból kihajtanak majd. 

Tulajdonképpen a kert átfésülésével telt el az első fél óránk. Megvizsgáltuk az ősz okozta változásokat, s minden egyes részlethez volt valami hozzáfűznivalóm. Dóri pedig kisdiák módjára minden egyes elhangzott információt memorizált. 

Végül még a slagot is kinyitottam neki, ő pedig meglocsolta a növényeket a járda szélén. 

- Vijágot megjocsoj... - mondta. 
- Meg, meg. Meglocsolunk mindent - válaszoltam, ügyelve rá, hogy ne kerüljön víz a nadrágjára. 

Ezek után már kevesebb kedve volt az olvasóteremhez, de muszáj voltam beterelni őt a terembe. Előtte még megmostuk a kezünket, hogy a tízórait tiszta kézzel fogyaszthassa el.

A széket már maga húzta oda a mosdóhoz, pont úgy,
ahogy azt Apától látta

A kézmosót is egyedül használta, bár annak lenyomásához 
még szüksége volt rám is

Az olvasóteremben aztán elővettem a tízóraiját, amibe ugyan bele-bele turkált, de olyan jóízűen - mint korábban eddig - most nem akart enni. 

A csokikocka ízlik neki a legjobban


A kapcsolattartásunk benti része most nyugalommal, mondhatni, inkább beszélgetősre sikeredett, mint hancurozósra. Dóri nem akart játszani semmivel, hanem inkább csak ült mellettem és hallgatta amit mondok.

Elsőként adtam neki egy fényképet, ami mágneses keretbe volt foglalva. Ketten szerepeltünk rajta. Elmondtam neki, hogy ezt azért kapja, hogy nézegethesse, ha netán hiányoznék neki. 



Dóri sokáig nézte. Igazából megdöbbentő volt, hogy milyen mélységben érdeklődik a kép iránt. Azt nem tudom, hogy azóta nézegeti e otthon, de ebben a pillanatban teljesen lefoglalta a kép tanulmányozása.

Elmondtam neki, hogy azért készítek róla annyi fényképet, mert amikor nem találkozunk, akkor nézegetem őket. Elmondtam neki, hogy nagyon hiányzik nekem minden nap és sokat gondolok rá, és ezzel a fényképpel neki is eszébe fogok jutni, ha rápillant néhanap. Úgy vettem észre, hogy Dóri mindent megért, amit mondok. Végül a képet a mágnes segítségével rátapasztottam a radiátorra, s elmondtam neki, hogy ezen van egy mágnes, amitől a kép minden fémre felragad, mondjuk a hűtőre vagy a radiátorra. Gondolom, az anyja egészen biztos megengedi neki, hogy az apjáról készült képet feltegye a hűtőre, vagy bárhová, ahol szem előtt van... Dórinak nagyon tetszett, hogy a kép fent maradt a radiátoron. 

A második kocka

Miután befalta a második csokikockáját is, kért tőlem innivalót, amit illedelmesen meg is köszönt: - Köszi, Apa!

A gyümölcsrizs felét is bepuszilta

Volt egy esemény, amit különlegesnek érzek. Megkérdeztem tőle:
- Ebből kérsz? - mutattam a gyümölcsrizs maradékára.
- Nem... kéjsz... ebbőj... - hangzott a válasz.
- Nem kérsz ebből? Hm? - kérdeztem ismét.
- Nem kéjsz... - felelte.

Ekkor kijavítottam őt:

- Ezt úgy kell mondani, hogy nem kérek belőle.
- Nem kéjek bejöje... - válaszolta rögtön, amire elmosolyogtam magam és megdicsértem, hogy milyen okosan mondja.

A kapcsolattartásunk hátralévő egy óráját szinte csak beszélgetéssel töltöttük. A falon lévő képek mindegyikével kapcsolatban elmagyaráztam, hogy mi zajlik rajtuk, illetve, hogy miket ábrázolnak. Még sosem hallgatta végig, ha egy könyvben szereplő képet magyaráztam neki, most viszont úgy láttam, hogy bármeddig beszélhetnék, mert minden érdekeli, amit mondok. 

Picit rajzoltunk is. Ekkor megkért rá, hogy rajzoljak neki egy bácsit, majd ezután megnézte azt is, hogyan készül a néni meg a kutya. Olyan figyelmesen nézte hogyan rajzolom a vonalakat és hogyan lesz abból egy értelmezhető forma, hogy szinte érezni lehetett ahogyan a mozdulataimat tanulmányozza. Mint egy földönkívüli, aki épp azt vizsgálja, hogy az emberek miket tesznek a hétköznapjaikban. Azt hiszem az E.T.-ben volt hasonló, amikor a körtehasú idegen szótlanul figyelt, amint Elliott bemutatja a szobájának játékai által, hogy milyenek az emberek és milyen hely a Föld. 

Több fényképet nem is készítettem e napon, mert a gyerekkel való kommunikációm annyira lekötötte a figyelmem. Dóri folyamatosan magyarázott valamit. Például, hogy kiszóródott a gumicukor a földre vagy, hogy a maciknak mennyi lába van és, hogy kezet kell mosni evés után. Csak mondta és mondta, én pedig önfeledten hallgattam a hangját.

Egy röpke negyed órában megtanítottam őt táncolni is. Letérdeltem elé, majd megkértem rá, hogy fogja meg a kezem. Ekkor mindkét kézzel megmarkolta a bal kezem, de kijavítottam, hogy csak az egyikkel tegye, a másikkal pedig fogja meg a vállam. Miután nagy nehezen megértette és megcsinálta, én átkarolva a derekát dúdolni kezdtem, táncolást imitálva közben.

- Így táncol a fiú és a lány - mondtam. - Ha nagy leszel, majd te is megtanulsz táncolni.

Közben megpörgettem őt, ahogyan illik, Dóri pedig mosolygott, hogy Apával táncol. 

Az időnk végezetéig nyugisan telt a kapcsolattartás. Nem volt játékdobálás, sem kanapén ugrabugrálás, és tulajdonképpen Dóri abban lelte a kedvét, ha beszélgetünk és magyarázhatok neki valami érdekeset. Itt eszembe jutott, hogy az elvitel jogával mennyi mindent mutathatnék még neki, ehelyett otthon ücsörögnek az anyjával, mert az a bolton és a játszótéren kívül soha nem viszi el őt sehová.

Még felült a nyakamba gyorsan és odairányított a szekrényhez, hogy megtekinthesse a vázát a tetején. Ott megmutattam neki, hogyha belebeszél a váza száján, akkor fura, öblös lesz a hangja, majd miután leutánzott, jókat nevettünk rajta. 

Ekkor megérkezett az anyja, aki amint belépett az ajtón, rögtön ránk is förmedt, hogy miért vettem le a zokniját a lábáról (két zokni volt rajta és abból az egyik fél pár lecsúszott róla). Elmondtam neki, hogy meleg van és a szőnyegen voltunk mindvégig, de anyucit ez nem érdekelte. 

- Megfázik a gyerek - mondta.
- Dehogy fázik. Dög meleg van, mert fűtenek - mondtam. 
- De a padló hideg.
- A szőnyegen voltunk mindvégig.
- Persze, mert a szőnyegen elvan a gyerek két órán át, hagyjad már...

Mivel nem volt kedvem vitatkozni vele, ezért ráhagytam. Odaadtam neki a megmaradt innivalót és egy fél tábla csokit, majd a gyerekkel összepakoltuk a játékainkat. Az előtérben Dóri viszont meglepetéssel szolgált: amikor odaadtam neki a fényképet, hogy vigye haza magával, hangos "Apa!" felkiáltással odaszaladt a radiátorhoz és rátapasztotta a mágnes segítségével. 

- Ki van azon a képen? - kérdezte tőle az anyja, mire Dóri azt felelte, hogy "Apa".

Miután felöltöztünk és kiléptünk az udvarra, a kislányom láthatóan nem akart az anyjával menni. Mondta, hogy játszani szeretne még velem, mire én megkérdeztem tőle, hogy menjünk ki a játszótérre? Dóri helyeslően motyogott valamit, de az anyja elutasította az ötletet. 

- Kérdezd meg Anyától is, hogy megengedi e - mondtam a lányomnak, az anyja viszont ismételten nemet mondott. 

Ekkor megkérdeztem én is:

- Anya, játszhatunk egy kicsit a játszótéren?
- Nem - felelte.

A lányomnak sajnos el kellett mondanom, hogy Anya nem akarja, hogy játszunk. Dóri persze nem akart róla tudomást venni, ezért sűrű apázás közepette felkéredzkedett a nyakamba. Tulajdonképpen az indulás óta folyamatosan apázott, így nem tehettem meg, hogy én is nemet mondok neki. Ekkor közöltem az anyjával, hogy a sarokig elkísérem őket, ami nagyjából harminc méternyire volt a birtok kapujától számítva. Az exem erről hallani sem akart.

- Nem kell, hogy elkísérj a kanyarig! Úgyhogy viszontlátásra...
- A gyerek akarja. A kanyarig elkísérem - feleltem, azzal feltettem a lányomat a nyakamba. 
- Meddig a kanyarig? - kérdezte az exem.
- Hát eddig - mutattam a pár lépésre lévő kanyarig. - Az óvoda sarkáig - pontosítottam.

A gyerek odáig volt a boldogságtól, hogy Apa nyakában ülve mehet hazafelé, de sajnos hamar le kellett őt tennem. Talán, ha húsz lépésnyit mentünk, és ez fájt annyira az anyjának.

Viszont amikor Dórit megpróbáltam leemelni a nyakamból, a gyerkőc csak nem akaródzott leszállni, és a lábaival is szorított, hogy ne tudjam őt elmozdítani. 

- Kicsim, muszáj lejönnöd, mert haza kell mennetek. 
- Apaaa, Apaaa - jött a válasz.
- Akarsz sétálni hazafele? - kérdezte tőle az anyja, mire a gyerek nemmel válaszolt.
- Apával akarsz menni? - kérdeztem Dóritól.
- Apaaa... - válaszolta, s ezzel egyértelművé tette, hogy velem szeretne még lenni.

Az anyja erre újabb nemet mondott.

Nem tudom ki hogy van vele, de ha fordított lenne a felállás, magam nem mondanék nemet, ha egyértelműen kinyilvánítja a gyerek, hogy az anyjával akar lenni. Ha én vagyok az anyja helyében, akkor az azt jelenti, hogy heti 166 órát vagyok a gyerekemmel, míg az apa csak kettőt. Vajon fájdalmas lenne a számomra, ha az apa hazakísér minket nyakában a gyerekkel? Hát nem. Talán csak féltékenységről van szó? Attól fél az exem, hogy engem is megszeret a gyerek?

Hogy az exem agyát miért zavarja a személyem azt máig nem vagyok képes megérteni. Az, hogy a rágalmaikra válaszul és az öt hónapig tartó önkényes és törvénytelen eltiltása után feljelentettem őt az Ügyészségen hamis vád miatt, azzal lenne baja? Az zavarja, hogy nem vagyok egy pipogya kis hülye gyerek, akit át tudnak baszni a palánkon? Gondolom ez...

Mi is történt valójában?

Az exem a bírósági beadványában gyilkossági kísérlettel vádolt meg, mondván, hogy felgyújtottam a kéményüket, amelynek következtében akár meg is hallhattak volna mindannyian füstmérgezésben. Akkor már ötödik hónapja nem láthattam a kislányomat. És mivel a Bíróság befolyásolására használta fel a tévképzeteit, ezért kénytelen voltam feljelentést tenni hamis vád miatt. Ebből fakad a gyűlölete, mert úgy tartja, hogy én egy megátalkodott gonosztevő vagyok, aki ellenük van mindenben, s még az Ügyészségen is feljelentem őt, annyira alá akarok tenni. Szóval nem látja az ok és okozat összefüggéseit. Hiába próbáltam vele leülni megbeszélni a problémáinkat, mert ő mereven elzárkózott előle. Tehettem volna mást? Nem. Úgy voltam vele, ha engem nem hallgatnak meg és nem fogadják el az érveimet, akkor majd meggyőzi őt/őket a Bíró. Az ártatlanságomat kénytelen voltam hivatalos útra terelni, hogy bebizonyíthassam mindenkinek, hogy az egész hercehurca mögött anyósom áll, meg a fia. Ők ketten voltak azok, akik bemagyarázták az exemnek, hogy én gyújtottam fel a kéményüket. Őrültek mind, mert a józan észre már nem hallgatnak. A vakság és a gyűlölet uralja a lelküket. Hiába számos bizonyíték mellettem és az elméletük ellen, őket egyáltalán nem érdeklik. Mit is mondott anyósom egyszer? "Mindenki azt mond, amit akar" - mondta ezt a hivatalos kéményseprői jelentésre. Ilyen fejekkel mit lehet kezdeni? Semmit...

Tehát ez az exem gyűlöletének alapja. 

Meg a bosszú, hogy végre "kicsinálhat" engem. Érti a kedves olvasó, ugye? A gyerekkel akar kicsinálni engem. Csak azért, mert más semmi nincs a kezében. Csak éppen azt nem érti meg, hogy ezzel - a fájdalmam ellenére - nem engem fog kicsinálni, hanem a gyerekét. Egy olyan buta és lelki nyomorék embert fog belőle faragni, amilyen ő maga. Azt a képet adja majd át, amilyet ő is kapott egykor. 

Egy buta embernek vajon milyen gyermeke lehet?

Tetszelegnek, jópofiznak, de igazából semmit nem érnek, mert velejéig gonosz az egész család. Élik a saját kis világukat, amit rajtuk kívül már mindenki elítél, még a legközelebbi barátaik is, csak épp nem tudnak róla, mert nem mondják el nekik. 

És ez az, amit nem értek: ha más emberek ismerik a történetük és megbotránkoznak rajta, akkor ők miért nem?

Nem is akarom ebbe megint belelovalni magam, de folyton kiakaszt az a rosszindulat, amit irántam viselnek, hiszen ezzel nem nekem, hanem a gyermekünknek ártanak a leginkább. Nekem is fáj, az igaz, de koránt sem annyira, mint ahogy ez a hülye képzeli. Azzal, hogy nem engedi a gyereket velem hazáig, nem nekem árt, hanem épp annak, akit a legjobban szeret. A kislányomtól tiltják el azt a személyt, akit a gyerek az anyja mellett a legjobban szeret. Hogy tudja ezt megmagyarázni egy néhány éves gyereknek? Ő a legtisztább lélek a világon, aki az önzetlen szereteten át szemlélve, értetlenül figyeli az eseményeket, s nem lát mást, minthogy az apját szidják úton-útfélen, tőle tiltják el folyton-folyvást... pedig ő szereti az apját, aki mindig olyan jó vele.

Gyakorlatilag az exem azt a személyt tiltja el a gyerekétől, aki csak jót ad a gyereknek, s akit a gyerek is végtelenül szeret.

Mire jó ez?

Lefogadom, hogy a választ senki sem tudja az exem családján belül...

A kislányom tehát bármennyire is szeretett volna, nem lehetett velem.

- Akarsz sétálni hazafele? - kérdezte az anyja.
- Nem - felelte Dóri.
- Nem? Akkor beülsz ide a kocsiba? - mutatott az exem a babkocsira.
- Nem.
- Hát valamelyiket azért válasszad. 

Amit a gyerek már korábban is választott, azt az exem valahogyan nem vette figyelembe, pedig a gyerek többször is kifejezte óhaját, hogy mit akar. 

- Apával akarsz sétálni? - kérdeztem a gyerektől most én.
- Apaaa... - jött Dóri torkából egy félős, bizonytalan kérés.
- Apával? De akkor kérd meg anyát, hogy engedjen velem jönni - mondtam neki.

Dóri ekkor felkiáltott:

- Apaa, ................ szejsz....... (a kipontozott részt azért nem írom le, mert nem értettem mit mond a gyerek, de egyértelműen úgy hangzott, hogy az anyjának mondja azt, hogy velem szeretne sétálni)

- Azt mondta, szeretne velem sétálni - mondtam az exemnek, mire ő hangos és erélyes NEM-mel válaszolt. Hozzátette, hogy tegyem le a gyereket.

- Hát látod - szóltam a lányomhoz - nem engedi Anya, hogy velem sétálj. 

Azzal sajnos le kellett tennem a gyereket a földre, Dóri pedig szomorúan odaállt a babakocsi mellé.

Azért tartom fontosnak, hogy a gyerek is fültanúja legyen ezeknek a párbeszédeknek, hogy a későbbiekben ne hitethessék el vele azt, hogy leszartam őt világ életében és nem érdeklődtem felőle egyáltalán. Tudnia kell a gyermekemnek, hogy én minden körülmény között megpróbáltam vele tartani a kapcsolatot és sosem mondtam le róla. Úgy vélem, ha folyton látja az anyja agresszióját és oktalan tiltását, akkor az idő múlásával beleivódik majd a vérébe a tudat, hogy az apja szereti őt és nem felejti el soha. Nőjön föl ezzel a tudattal, hogy immúnis lehessen bármiféle ellenem nevelési próbálkozással szemben. 

Mert egy csepp kétségem sincs afelől, hogy nemsokára elkezdik átmosni a gyerek agyát, hogy minél alaposabban ellenem hangolhassák a kis elkét.


Megjegyzések