2016. október 9., vasárnap

Készségfejlesztő játékok

Október hetedikén tartottuk a harminckettedik kapcsolattartásunkat, amely az egyik legsikeresebbnek mondható az utóbbi időkben, s amely azt hiszem egy merőben más vonalat jelent immár, mint az eddigiek. Hogy miről is van szó pontosan, azt alább kifejtem részletesen.


Mielőtt belevágnék az ezen a napon esedékes kapcsolattartásunk ismertetésébe, engedje meg a Kedves Olvasó, hogy egy kis eszmefuttatással éljek.

Annak ellenére, hogy a kapcsolattartásaink általában jól sikerülnek és mindig sikerül lekötnöm a gyerek figyelmét, azért ez sok-sok fejtöréssel jár a részemről, hiszen a rendelkezésünkre álló két órában kell kitalálnom olyan elfoglaltságot, amit a gyerek eddig nem csinált, vagy ami más, mint amit otthon megszokott. De legalábbis olyan dolgokkal kell lekötnöm őt, amiket nem utál vagy kényelmetlen a számára.

Úgy érzem, hogy Dóri élvezi egy kicsit, hogy az otthoni szigor ellenében velem valamivel szabadabban játszhat, még ha én sem engedek meg neki mindent, vagy inkább olyan dolgokat nem, amely az otthoni nevelését félresiklatná. Nem akarom elrontani az anyja nevelési szokásait, de az ő módszerével szemben lehetnek más ötleteim is, amelyeket az anyja nem szeret vagy esetleg károsnak is gondol - tévesen.

Nehéz egy kibontakozni vágyó, fejlődés alatt álló gyermek figyelmét lekötni oly módon, hogy az akaratával szemben mi mégis a tanulás felé terelgessük őt. Mondhat bárki bármit, egy "rakoncátlan" gyermek megzabolázása mindenkinek nagy feladat. 

A lányom legszívesebben térdig gázolna a vízben az időjárástól függetlenül, vagy leborogatná a polc összes könyvét, darabokra tépkedve azok lapjait, amelyeket persze nem engedhetünk meg neki - viszont lehet ezeket az "ösztönöket" olyan irányba mozgatni, amely a készségeit fejleszti, mert egy tiltással még esetleg hátráltatnánk őt a személyiségének kibontakozásában, nemhogy az előnyére kovácsolnánk mindent.

Például gumicsizmában belemehetne a vízbe bármikor, s akkor akár még patakocskát vagy gátat is építhetünk közösen a hatalmasra duzzadt pocsolyából, vagy leboríthatna minden könyvet a földre, ha azokból aztán építünk gyorsan egy tornyot vagy egy házat. A kislányom édesanyja ezeket mind tiltaná tőle, de csak azért, mert neki egyáltalán nincs kedve a gyerekkel a pocsolyában "ökörködni", s talán fantáziája sincs hozzá, hogy a könyvekből felhőkarcolót építsen. Tökéletesen értem amúgy, mert a könyvek nem arra valók, hogy építőkockaként használjuk, viszont úgy vélem, hogy a könyv is csak egy tárgy, aminek más célú felhasználása még nem jelenti azt, hogy a könyv esetleg sérül vagy tönkremegy, viszont a gyereknek lehet egy akkora élmény, amely esetleg egy céljainktól eltérő pályára irányítja. Talán építész lesz belőle, ki tudja. Mindenesetre a fantáziáját engedi szabadjára, s megtanulhatná az építés mikéntjét...

Egy példa: Édesapám óvodás koromban megmutatta nekem a híres jáki templomot, amely annyira magával ragadott akkor, hogy általa megtanulhattam mit jelentenek a "kapubélések" és az "oszlopfők", valamint azt, hogy mit jelent maga a "templom", mint építészeti műremek és fogalom. És igen, ilyenkor bementünk a templomba is, ahol hosszú időn át csodálhattam a hatalmas belső tereket és a mennyezeti freskókat. Ámultam azt az új világot, amely elém tárult ilyenkor, s magamba ittam vele az egykori, letűnt korok atmoszféráját, ami a későbbiekben a történelem és az építészet szeretete felé terelt engem. És bár sem építész, sem történész nem lettem végül, de azért kialakulhatott bennem a tisztelet az ősök (és a régmúlt korszakok) felé. Ez egy másfajta életszemléletet jelent, amely kevés embernek adatik meg. A legtöbb embernek fogalma sincs a Múltról, ezáltal a helyüket sem találják a világban. Egy nép a történelmi ismerete, származása és kultúrája nélkül olyan, mint egy fa gyökerek nélkül. A múlt ismerete megbocsátóbbá teszi az embert, és még sorolhatnám hosszasan... 

A jáki templom óta szeretem a történelmet, s rengeteg ilyen témájú könyvet olvastam el. Végül ez segített abban, hogy megalkothassam a Budapesttel foglalkozó történelmi-turisztikai honlapomat, s hogy a felhasználják cikkeimet különféle szakdolgozatok, diplomamunkák és könyvek megírásához. Ehhez csak annyi kellett, hogy Édesapám annak idején elvigyen olyan helyekre, ahová általában csak kevesek viszik el a gyerekeiket.

A kislányom édesanyja például gyűlöli a templomokat és megveti az Egyházat, és épp ezért képtelen lenne akár csak egy orgonakoncertre is beülni a templom padjai közé, amely - lássuk be - még a kislányunk kárára is válhat, hiszen a gyerek ezzel elveszthetné azt az érzést, amely a templom adta atmoszférát, és a gyönyörű zenét jelenti. 

Vajon a pocsolyában ugrándozás és a könyvtorony építés milyen útra tereli a gyermeket, ha megengedjük neki? Azt tudom, hogy kisgyerekként imádtam a patakba gátat építeni. Megzabolázni a féktelen vizet, s egy másik mederbe terelni. Talán ez segített abban, hogy messze az egyik legkiválóbb sziklakert építő legyek - még ha ezt az oldalamat a kislányom édesanyja nem is ismeri. 

Szerteágazó lehetőségeket teremthet meg az, ha az ember nem szorítja a gyermekét korlátok közé.

"Ne ugrálj a pocsolyában!"

"Ne borogass könyveket!"

Pedig csak ártatlan játékokról van szó, amely felemelhetné a gyermek lelkét, ha a szülő meglátja benne a fantáziát. Persze egy olyan szülő, akit folyamatosan tiltottak gyerekkorában, maga is tiltani fog. Olyan képet ad tovább a gyermekének, amilyent ő is kapott a szüleitől. 

Akárhogy is, de a szüleink lenyomatai vagyunk. Ahogy Édesapám szereti a történelmet (és számtalan könyvet írt általa), ugyanúgy én is a múltban járok és kutatom folyton. Terveimben van például egy olyan könyv megírása Magyarország fővárosáról, amelyet ezidáig még nem írt meg senki. Nagy feladat ez, de képes vagyok rá. Egy sajátos világban élek - hogy emlegessem fel a pszichológus szakvéleményét. 

Tehát a gyermek lelkének és készségeinek fejlesztése elengedhetetlen. 

De mivel járunk el jól, milyen módszer a legjobb?

Nekem két óra adatik meg egy héten, hogy a kislányommal érdemben foglalkozni tudjak. Két óra, és nem több. Két óra alatt kell őt szeretnem, tanítanom és szórakoztatnom, lekötnöm valami játékkal, amely dolog egyszerre könnyű és nehéz feladat is. Könnyű, mert rengeteg játékot tudok, ami érdekelheti őt, de nehéz, mert a gyerek előbb-utóbb megunja azokat és valami változatosságot akar. Szoktunk ugyan ismételgetni és van olyan, hogy az ismétlés is jobban megy, mint korábban ugyanaz, de könnyűszerrel belátható, hogy egy gyermek hétről-hétre újabb programokat akar, hiszen falja az ismeretlent, habzsolja a tudást, és éhes minden újra, amely őt éri. Mint szülő, ennek kell gátat szabnom, vagy ezt kell engednem, hogy minden folyjon a maga medrében a természetesség mentén.

Nekem a Családsegítő olvasószobájában kell megvalósítanom mindezt. Gátat kell szabnom az indulatainak, de ki is kell őt bontakoztatnom. Emellett nem várható el tőlem az, hogy "egész nap" a kanapé párnáit dobáljunk egymásra vagy motorozzunk a szoba közepén, ugyanis tanítani szeretném őt. Átadni azt a tudást, amit egykoron kaptam mástól, vagy épp az idők folyamán magam szereztem meg. Rengeteg tapasztalat gyűlt fel bennem, amely tudásról a legtöbb embernek halvány lila gőze sincs, vagyis nincs annak birtokában, aminek én. Megjegyzem, hogy a gyermekem édesanyjában sincs meg az a tudás, mert nem élte át. És itt most nem szeretnék ebbe belemenni, mert vég nélkül mesélhetnék, de legyen elég az, hogy TUDOM. A viselkedése alapján legalábbis elmondható, különben ha nem így lenne, ő maga is másképp viseltetne irántam. 

Visszakanyarodva a történetünkhöz: két óra áll a rendelkezésemre, hogy APA legyek. Két óra egy héten, és nem több. Anya szerint ez épp elég, míg szerintem nem. Nemcsak, hogy igazságtalan velem és a gyerekkel szemben, hogy korlátoznak engem a kislányommal való foglalatoskodásban, de felettébb erkölcstelen is. Ugyanis, mi alapján adnak nekem csupán csak két órát, amikor erre sem OK nincs, de még csak a Törvényben foglaltaknak sem felel meg (amely kimondja, hogy "A gyermek érdekét veszélyeztető körülmény vagy felróható magatartás hiányában a kapcsolattartásra jogosulttól az elvitel, és (...) a meghatározott időtartamú külföldre vitel jogát is magában foglaló kapcsolattartás nem vonható meg"). 

Két órát kaptam egy héten, hogy legyek a kislányom apja. Hiába kértem a Tisztelt Bíróságtól annak kibővítését négy vagy hat órára az elvitel jogával élve, a kérésemet különösebb indoklás nélkül utasították el (erről majd egy későbbi bejegyzésemben számolok be). 

Mivel ezáltal nem hagytak nekem elegendő teret arra, hogy a kislányommal érdemben foglalkozni tudjak, ezért mondhatjuk úgy is, hogy a kislányomat kár érte, hiszen nem kaphatta meg eddig azokat az információkat, amit a fiatalabb vagy hasonló korú gyermekek már megkaptak. 

A kislányommal ugyanis nem hagyhatjuk el a Családsegítő területét, s emiatt minden tevékenységünk annak birtokán belülre korlátozódik. Egy olyan helyre, ahol nincs homokozó, nincs hinta, nincs csúszda, és nincs semmiféle játék, s ami van, azt is én hoztam be a lányomnak. És valljuk be, ahogy telnek a hetek és hónapok, a gyermek úgy növi ki a játékait és veszíti el az az iránti érdeklődését, én pedig nem tehetem meg ilyenkor, hogy új játékokat veszek, mert az egy vagyonba kerül és teljességgel felesleges. 

Olyan játékokra van tehát szükség, amit korlátlanul játszhat különösebb befektetés nélkül. De vajon mik azok a játékok?

Elmondom: olyan játékok, amelyeket a Családsegítő berkein belül már nem lehet megvalósítani. 

A kislányom két éves még csak, tehát a Családsegítő könyvei és társasjátékai még nem alkalmasak arra, hogy őt lekössék. Hiába van több tucat puzzle a polcon, ha a gyerekem még nem érti annak lényegét. 

És különben is: a gyermekem még nem akar egy helyben ülni a földön (hacsak nem rajzolásról van szó), hanem mászkálni, "rombolni", ugrabugrálni akar a leginkább. Ha le is ülünk rajzolni, azt hamarosan abbahagyja, mert nem hagyom neki, hogy összefirkálja a padlót. Bezzeg, ha kimehetnénk a szabadba, akkor rajzolhatnánk krétával a járdára. De nem lehet. Méghozzá azért nem, mert még nem engedték meg. Valakik úgy döntöttek a fejünk fölött, hogy az apa nem viheti el a gyerekét (a saját gyermekét!) a kapukon kívülre. Hozzáteszem, hogy ha Anya megengedné, akkor a Bíróság is engedné, de hát az Anya nem akarja, így a Bíróság is elutasította az erre irányuló kérelmem.

Hogy a gyermekem édesanyja miért ilyen "szigorú" (több jelzőt szándékosan nem írok), azt a beadványaiból már ismerheti az olvasó:

Ennek kapcsán már érthető, ha a gyermekem édesanyja nem akarja, hogy többet legyek a lányommal, de azt már nem értem, hogy a Tisztelt Bíróság miért "dőlt be" neki, ha egyszer a hazugságait és ellentmondással tarkított rágalmait nem tudta érdemben bizonyítani. Sőt, sehogyan sem tudta, így az megmaradt egyszerű locsogásnak. A Bíróság külön felhívta rá a figyelmét, hogy bizonyítania kell a vádjait, de azokat a Felperes nem tudta, így - véleményem szerint - a Bíróságnak a fokozatosság elvének mentén haladva már régen bővítenie kellett volna a kapcsolattartási időmet - az elvitel jogával, amelyről maga a Törvény is rendelkezik.

Enélkül hogyan legyek APA a rendelkezésünkre álló két órában?? Valaki tud erre értelmes választ adni? Mert én nem...

Hogy egy gyerekben milyen apakép és kötődés alakul ki az apjával szemben heti két óra alatt, azt nem tudom. Az Anya 166 órájával szemben magam csupán 2 órát kaptam. Látható, hogy mennyire szánalmas, ehhez különösebb kommentár sem kell. 

Tehát ezen idő alatt kell helyt állnom, s kitalálni olyan dolgokat, amely a gyermekemet leköti és még tanulhat is belőle. Eleinte vittem neki lótücsköt, kárászt, tengerimalacot majd nyulat, de mivel ezek rengeteg pénzbe kerültek és körülményes a tartásuk, ezért nem erőltettem a továbbiakban. Bár szamarat, lovat és egyéb háztáji állatokat is vihettem volna, azokról végül a Családsegítő vezetője beszélt le. 

A kislányom ennek ellenére nagyon örült az állatoknak, de sajnos elbukta a további lehetőségeket. Az egész nyár úgy telt el idén, hogy gyakorlatilag nem járt sehol. Ha az elvitel jogával élhettem volna, akkor elvittem volna őt egy közeli tanyára, farmra, vagy egy gyerekfürdőbe, játszóházba, kilátóba, erdőbe, mezőre... vagy csak szimplán hozzám, ahol megtekinthette volna egy ház felépültét. De, ha csak egy tanyára látogattunk volna el, már azzal is milyen tapasztalatokat szerzett volna! Megnézhette volna hogyan fejik a tehenet, hogyan készül a sajt, vagy elmehettünk volna szamaragolni, amit még az ilyen pici gyerekek is gond nélkül megtehetnek (hiszen képzett oktatók segítik őket). 

Közösségbe mehettünk volna, s akkor talán az anyja is be tudta volna őt szoktatni a bölcsődbe, ami nélkül ez valahogyan nem valósulhatott meg. Lenne a gyereknek közösségi élménye, amivel a beilleszkedés is könnyebb lehetett volna. De nem lett. Még csak egy egyszerű vonatozást sem ismerhetett meg, amellyel kitárulhatna előtte a világ. Hogy miért nem? Mert az anyja nem szeretné, ha emberek közé kerülne, hiszen ott "elkaphat valami betegséget". Na meg nem is ül fel a vonatra csak úgy, ha nincs vele semmi célja. Pénze sincs rá, kedve sincs hozzá, így a kislányom szépen elbukott minden lehetőséget idén, amely a készségeinek a fejlődéséhez járult volna hozzá. 

Hogy miért lett a harminckettedik kapcsolattartásom címe a "Készségfejlesztő játékok"? Azért, mert a gyermekem anyjával való legutóbbi vitám épp e köré épül. 

Azt nem tudom ő mivel foglalkozik vele otthon, de azt igen, hogy amiket magam kitalálok a gyereknek, az neki nem tetszik. Folytonosan kritizál, és amikor megpróbálom megmagyarázni neki a játékaink lényegét, akkor leszid és káromkodik. Olyan jelzőkkel illet, amelyet csak egy primitív, ősbunkó ember engedne meg magának, de nem egy anya, aki a gyermekének elvileg jót akar. És igen, itt a fokmérője az anyaságának, hogy ő maga hogyan viszonyul a gyermek apjához, ugyanis ha az apát elítéli, azzal a gyermek sorsa fölött dönt. Ha elveszi a gyerektől az apját, akkor olyan lehetőségektől ejti el, amelyeket ő maga sosem adna meg neki. Mert nem tudja, mert nem szereti, mert nem akarja - azért, mert nincs hozzá kedve, nincs rá pénze, nincs hozzá tudása. 

A gyermekünk a tudást két helyről kaphatja meg: a környezetétől és a szüleitől. A szülei pedig két személyből állnak: az anyjából és az apjából. Ők az Anya és az Apa, akik védelmezik őt és gondoskodnak róla. 

Ezek közül iktatták ki az egyiket, az Apát, vagyis engem. Kiiktatták az egyik színt a gyermek életéből, amivel csupán egy színt kaphat meg ezután. Ha az anya a piros, az apa meg a kék, akkor a gyermek mindkét színt megkapva rózsaszínű lesz - legalábbis egy egészséges családban. Mivel engem kizártak az életéből, ezért a kislányom olyan színű lesz, mint az anyja, vagyis piros. A saját képére fogja formálni, amely a történések tükrében látható, hogy messzemenően káros. 


Vajon az anyja milyen tudást ad majd át a kislányomnak? Milyet, amikor maga amúgy semmihez sem ért? Ja de, az ezotériát keni-vágja. Az okkult "tudományokat" és mindenféle ezotériás áltudományt ismer. Ez az élete. Nem a mindennapi, minket körülölelő és kézzelfogható világgal él, hanem a szellemi, kitalált mesevilággal, amely egyszer kimondta, hogy engem el kell hagynia, mert veszélyt jelentek a számára. Legalábbis egy jósnő ezt olvasta ki a kártyáiból, amikor elment hozzá, hogy tanácsot kérjen tőle a jövőjét illetően. 

Tehát ez az a Tudás, amit a kislányom szerezhet tőle (meg néhány alap dolgot, mint betűk és számok). Ilyen szemlélettel nem is csodálkozom rajta, ha az én tanítási módszeremet elítéli.

Hogy melyek ezek?

Fentebb az állatokat már említettem. Általuk megtanulhatja a természet iránti tiszteletet és a gyengébbek iránti - hogy is mondjam - kegyességet (?), önzetlenséget és bizalmat. Például a gyerek iszonyodik a pókoktól (épp, mint az anyja), holott a pókok csak kis százaléka lehet veszélyes, de amúgy roppant hasznos szereplői az állatvilágnak. Hogy miért, azt fokozatosan ismertetem a lányommal, több-kevesebb sikerrel. Próbálom a gyerek személyiségét a pirosból a rózsaszín irányába terelni, amennyire persze a két órás időnk alatt erre lehetőségem adódik.

Volt idő, amikor a zene iránti érdeklődését próbáltam meg felkelteni. E célból vittem a foglalkozásainkra gitárt, de játszottunk dob- és szintetizátor-szimulátoron is, de volt olyan, hogy táncoltunk valamilyen zenére, amely őt végtelenül szórakoztatta. 

Amikor az udvaron jártunk, rengeteg növényről magyaráztam el neki, hogy micsoda. Volt olyan, amelyik csípett (nem próbáltuk ki), de volt olyan, amelyikkel festeni lehetett vagy meg lehetett enni. Az anyja ezeket bemutatta már neki? Kötve hiszem. De titokban egyszer meglestük a pincét és a padlást is, ahol sok-sok rejtélyes dologgal találkoztunk, s a kislányomnak egy merőben új hely rajzolódott ki a buksijában, amit azóta is felemleget. Megtudta például (többek között), hogy a pincében miért van hűvösebb, s hogy a padlás tulajdonképpen a ház teteje, amely a falakat óvja meg a víztől.

De rengeteget rajzoltunk is, amivel rengeteg színt vagy formát tanítottam meg neki. 

Próbálkozom minden egyes találkozón valami újjal, már amennyire a lehetőségeink azt engedik. És a gyereknek ez tetszik, amit bizonyít, hogy a búcsúzáskor haza sem akar menni és hosszasan csimpaszkodik a nyakamba, vagy az, hogy ha lehetséges, akkor inkább hozzám szalad oda, mint az anyjához (lásd a bölcsődei beszoktatás alkalmával). 

A kislányom szeret engem és szeret velem lenni, amit annak tudok be, hogy másmilyen foglalkozást nyújtok neki, mint az anyja.

Én kézráütés és kiabálás helyett inkább elmagyarázok neki dolgokat, ha kell százszor is, mert úgy érti meg a gyermek, máskülönben pedig nem a félelmére alapozom a tanítását, hanem a megértésre és a bizalomra. 

Persze sokszor megkapom mástól, hogy csak azért van türelmem a gyerekhez, mert két órát vagyok vele csupán, de ez úgy ahogy van marhaság. Ugyanis én jó apa vagyok, aki szereti a lányát és tanítaná mindenre, ha engednék neki. 

Millió számra tudnám neki a különféle programokat, de ahhoz ki kellene mozdulnunk otthonról. Átadnám neki az élet azon dolgait, amik az apákhoz kötik a gyerekeket, magyarán, amik férfias dolgok, s ebbéli mivoltukból az anyák nem tudják azt átadni.

A kislányom például szereti a kocsikat, és a Trabantomat már "vezette" is. Szerintem elámulna attól, ha megmutatnám hogyan működik, vagy ha csak kicserélhetnénk egy kereket. Ugyanis látná, hogy az mi, s amit piciben lát játékként, az a valóságban hogyan is működik. De szerezhetnék neki egy mini barkácskészletet is, és ő maga építhetne fel valamit vagy alakíthatna ki, természetesen az apai felügyelet óvó biztonsága mellett. 

Az élet ugyanis ez, s ha a gyermeket ez már két évesen érdekli, akkor miért ne adhatnánk neki meg?? Miért kell őt megfosztani a Tudás megszerzésétől azáltal, hogy eltiltjuk tőle az apát (koholt vádak alapján)?

A mai napon a készségeinek fejlesztésére szántam az időt. A mókás, de felesleges párnacsatával szemben ma elkezdtem vele egy olyan vonalat követni, amelyet az anyja szó szerint tilt.

Ez pedig a tablet, a kapcsolattartás és a szórakozás ördöge.

Anyuci nem szereti, mert szerinte ezzel elrontom a gyereket; rászoktatom a telefonra és majd nem lehet róla "levakarni", s ezzel fogja tölteni az idejét, amikor foglalkozhatna mással is. 

Hát ja, foglalkozhatna mással is, mint például eljöhetne velem a tanyára, ahol megfejnénk egy kecskét és megkóstolhatná, hogy milyen a tej íze (merthogy az anyja tejutálata miatt a gyerek sem ihat tejet) - feltéve, ha élhetnék az elvitel jogával. De nem élhetek.

Így tehát bekerült az olvasóterem falai közé a TABLET, mint a társadalom megrontására alkalmas eszköz. 

Hát lássuk, hogy valóban ördögtől való eszközről van e szó, vagy valami másról:

A harminckettedik kapcsolattartásunk a tízóraival indult. Dóri már ismeri a műanyag kutyafejet, amely a finomságokat rejti, így amint megérkeztünk, már vette is elő a szatyorból. 

Bár édességek tömkelegéről van szó, a csokikupacból csupán két darabot 
szokott elfogyasztani

A csoki majszolása közben megkértem rá, hogy amíg eszik, addig üljön le nyugodtan, nehogy összekenjen vele valamit. Dóri le is ült a földre és csendben nyammogott magában. 

Ügyesen kicsomagolja, majd megfogja a csokit

Mivel ez egy jó lehetőség ilyenkor a beszélgetésre, leguggolva elé megkérdeztem tőle:

- Használod a sámlit, amit a múltkor vettem neked?

Erről azt kell tudni, hogy amikor valamelyik áruházban járok, akkor mindig megkérdezem az anyjától SMS-ben, hogy kell e valami a számukra, mert ha igen, akkor megveszem nekik és elviszem. Ilyenkor többnyire pelenkát kér, de volt olyan, hogy ivólevet vagy ezt a bizonyos sámlit vittem el nekik (vagy diót a kertből). A gyerek a sámlira állva már eléri a csapot és kezet tud mosni, vagy a nagyobbikkal akár az asztalon is ügyködhet, ha úgy adódik rá alkalom. 

Dóri a feltett kérdésre nem válaszolt, de láttam az arcán, hogy érti miről van szó. Szerintem válaszolt volna ha tudna, csak épp nem tudta ezt hogyan tegye, illetve hogyan magyarázza el, amit akar. Cikáztak a gondolatok a fejében, csak épp kinyilatkozni nem tudott. 

Közben egymás tekintetét fürkésztük, s éreztem, hogy a gyereknek ez jó, mert az általa oly mókásnak és játékosnak tartott apukájával lehet.

Ezután újabb kérdést tettem fel neki:

- Könnyebb úgy kezet mosni, ha felállhatsz a sámlira, ugye?
- Igen ("ien") - felelte, majd kinyújtott egy darab csokit, hogy én is majszoljak vele együtt.

Leharapva a csoki végét, diskuráltunk tovább:

- És anyának szoktál segíteni a főzésben? Most már feléred az asztalt és segíthetsz neki megpucolni a zöldséget.

Dóri motyogott valamit, de bevallom őszintén, hogy nem értettem belőle egy kukkot sem. Viszont helyeslően bólintottam, amit ő lelkesen fogadott. Aztán magyarázott még valamit, majd csendben folytatta a csokievést. 

- Levest szoktatok főzni? Szereted a levest, ugye?
- Igen ("ien") - válaszolta. 
- Na és most mivel szeretnél játszani? Rajzoljunk valamit? - kérdeztem.
- Nem.
- Szeretnél könyveket nézegetni?
- Nem.
- Hát akkor segíts nekem kitalálni, hogy mivel kössük le magunkat.

Dóri erre átadta nekem a maradék csokit, majd felpattanva a helyéről szétborogatta a kanapé párnáit.

- Mi lenne, ha inkább mást játszanánk? Olvasok neked valamit a mesekönyvekből.

Dóri ekkor lejött a kanapéról és odajött hozzám, hogy felemelhessem őt az ölembe. Mikor ez megtörtént, határozottan rámutatott az egyik szekrényre, ahol a puzzle és más társasjátékok voltak. Kinyitva a szekrény ajtaját, a számtalan doboz közül kiválasztotta az egyiket, amit az asztalra téve rögvest ki is nyitott. Kis dominó-féle lapocskák voltak benne, amelyeken nem pöttyökkel, hanem a kresztáblák segítségével kellett sort alkotni.


Dóri nézte a doboz tartalmát, de nem tudta eldönteni, hogy ezzel most valójában mit is lehet kezdeni. Piros-kék összevisszaság volt az egész, amiken amolyan fura ábrák vannak. Ekkor elmagyaráztam neki, hogy mindez az út szélén található táblákon szerepel, s ennek alapján mehetnek az autók. Ezt hosszasan részleteztem neki, mint például, hogy ez meg ez a tábla mondja meg, hogy milyen gyorsan mehet egy autó, vagy épp azt, hogy melyik irányba mehet. Dóri szótlanul figyelt és minden általam megmutatott darabot megvizsgált.

Az egyik ilyen darab szétesett a kezében, majd amikor átvettem tőle, hogy összerakjam, ő egy másikkal szótlanul ugyanezt tette. Tulajdonképpen a feladat sikerült, csak még erőtlenül nyomta össze az alkatrészeket.

Ahogyan Apa megmutatta neki

Amikor ezt megunta - mert lássuk be, hogy nem igazán tud még ezekkel mit kezdeni a dobálózáson kívül - , akkor lemászott az asztalról és a ventilátorhoz lépett. Még a múltkori találkozásunkkor figyelt rá fel, hogy ha a pörgő szerkezetbe kiált, akkor megváltozik a hangja.

"Ááááááááááá"

Annyira élvezte a furcsa, szélkeltő, hangtorzító eszközt, hogy vagy tíz percen át kiabált bele (velem együtt). A hangzavar miatt sajnos nem magyarázhattam el a jelenség okát, de olyannyira vicces volt az egész, hogy videót is készítettem róla, amit feltöltöttem e blog Facebook-oldalára is. Csupán akkor hagyta abba a mulatságot, amikor lekapcsolva a ventilátort megkértem rá, hogy igyon valami folyadékot is. Ő nem akart inni még többszöri kérésemre sem, hanem inkább odahúzta hozzám a hátizsákom, hogy megkérje nyissam ki neki, mert körbe akar benne nézni.

Hát jó, gondoltam, nézz bele, hátha találunk benne valami érdekeset. 

Amikor kinyitottam neki a zsák száját, eszembe ötlött valami. Fel is tettem neki a kérdést:
- Iszol velem egy kupica sört?

Dóri rám pillantott, majd a táskára, de nem értette, hogy mit is kínálok neki. 

- Nem ittál még sört? - kérdeztem tőle. - Na gyere, megmutatom mi az.

Azzal elővettem a tabletemet, amin elindítottam a sörivó programot. Ennek lényege az, hogy lenyomva egy gombot, a képernyő telítődik sörrel, majd amikor a tabletet a számhoz emelem, a giroszkóp érzékelésével a sör szépen kifolyik a számba - legalábbis úgy tűnik. Dóri épp ezt nem értette benne, hogy a folyadék honnan jön és hogyan távozik a tabletből, s szentül hitte, hogy a folyadék egyenesen belefolyik a számba.

Az alkalmazás reklámfotója

Nézte is jobbról meg balról, de nem értette amit lát. Még többszöri ismétlésre sem, pedig igyekeztem mindent alaposan megmutatni neki. Persze Dórikámnak is kellett belőle egy korty, ezért kinyújtva a karjait kérte, hogy adjam oda neki a tabletet. Hát jó, itt van, igyál te is - gondoltam, majd átadtam neki.

Nem értette miféle folyadékkal áll szemben

Ekkor megkértem rá, hogy töltse tele a táskámat sörrel, mire ő odatette a nyílásához a tabletet, majd gondosan töltögetni kezdte belé a finom nedűt. Egyiket a másik után, hogy lehetőség szerint mindent elöntsön a folyadék...


Egy idő után megunhatta a töltögetést, mert egyszer csak letette a kezéből a szerkentyűt, majd széthúzva a hátizsák száját, belekukkantott a mélyébe maga is, hogy mégis mennyi folyadék van már benne. De nem látta, mert sötét volt, ezért inkább belenyúlt, hogy megbizonyosodjon róla. 

Viszont semmit sem talált...

Kérdőn nézett rám, hogy hová tűnt a sör, mire felkapva őt az ölembe elmagyaráztam neki, hogy ez az egész valójában csak egy trükk. Hogy megértett e belőle valamit vagy sem, abban nem vagyok biztos, de ezután végre rátérhettünk a lényegre, a készségfejlesztő játékokra. 

Az első, amit megnéztünk, az állatos játék volt, ahol rengeteg fajta állatot mutatnak be nekünk a hozzá adott hangokkal. Dórit valahogy nem kötötte le igazán (talán mert egyiket sem látta még élőben), viszont a panda macinál sokáig elidőzött, maga elé kiáltva, hogy "masziii", azaz maci. 

Maci és Dóri, két jó barát

Maci felbukkanása óta tudjuk (lásd: Utazás), hogy szereti a macikat, így érthető, ha egy drága kis medve megpillantása után elérzékenyül. Most is magyarázott valamit a pandáról, de sajnos nem értettem, hogy mit. Valami fontosat annyi bizonyos, mert még a kezeivel is gesztikulált, s hol rám, hol pedig a pandára pillantott. 

- Óóóóó, igen? - kérdeztem. - Az nagyon jó!

Valamit reagálnom kellett a mondandójára, hogy lássa, együtt érzek vele. Bármiről is magyarázott, én helyeseltem rá, hiszen ha látja, hogy érdeklődőn figyelek rá, akkor talán ő is szívesebben kezd el mesélni. Bárcsak érteném, amit mond...

- Másik játék... - mondta végül, majd mutatta a tabeleten, hogy unja már az állatos játékot.

Picit elszomorított, mert ez is annak a jele, hogy még sosem látott élőben más állatot a kutyán, a macskán és a madarakon kívül. Pedig milyen nagy élmény lenne egy elefánttal találkozni ormánynyi távolságra, vagy közvetlen közelről meglesni egy hatalmas és félelmetes oroszlánt. Testközelből érezni a szagát, vagy csak megrezdülni rá, amikor a "fenevad" felüvölt. Onnantól kezdve másként nézne a képekre, hiszen mindig is tudná, hogy az az állat milyen tulajdonságokkal bír. Az óriási és behemót elefánt, a félelmetes és hatalmas oroszlán, a dzsungel és a szavanna lakói. Talán még a Dzsungel könyvét is szívesen nézné, hiszen felismerné benne azokat a lényeket, akiket Apa mutatott neki.

De egyelőre még nem tud mit kezdeni ezekkel a képekkel, úgyhogy ideje volt váltani. A következő feladat már valóban az ügyesség fejlesztéséről szólt: ez egy egyszerű pont-összekötő játék volt, ahol a felvillanó csillagokat kellett összekötni, amely által egy kép rajzolódott ki előttünk.

A csillagok összekötése a cél

Eleinte nem értett az egészből semmit, de miután megmutattam neki a játék menetét, ő maga is megpróbálkozott vele. Direkt megmutattam neki az ujjtartást, hogy pontosan eltalálja vele a célt, majd rányomtam az ujját a felvillanó fehér csillagra, hogy érezze, hogyan kell összekötni a pontokat. Az első kört még így játszottuk végig, majd a másodiknál már mindent egymaga csinált. 

Eleinte még félre-félre nyomta az ujját, de végül egész hamar belejött, hogy az apró csillagot hogyan kel pontosan eltalálni. Volt olyan is, hogy nem találta meg a sok-sok csillag közt, hogy épp melyik az amelyik villog, de aztán ezzel is megbirkózott, s a ki tudja hányadik menetnél már egészen gyorsan reagált.

Amikor végig megyünk a pályán, kirajzolódik egy tárgy

Dóri ezzel a játékkal nem csak azt tanulta meg, hogyan kell felismerni a változásokat, azaz kiszúrni valamit a sokaság közül (villogó csillag), hanem azt is, hogy hogyan érintse azt meg a lehető legpontosabban. Egy két éves gyereknek mindez hatalmas feladat, de ezzel azok a "motorikus képességek" csak-csak fel lettek pörgetve, így addig-addig birkózott vele, amíg tökéletesen nem sikerült minden. 

Emellett nagyon tetszett neki az is, hogy a játék végén mindig kapott egy képet. Azaz kezdte gyanítani, hogy a csillagokból kirajzolódó vonal egy bizonyos tárgy körvonalai. Kérdeztem is tőle, hogy vajon ez minek a vonala, mi lesz vajon a pálya végén, amit Dóri minél előbb szeretett volna megtudni, így megunhatatlanul küzdött, hogy a csillagokra koppintva mihamarabb megtekinthesse a rajzot. 

Nem is tudom ezzel a játékkal mennyi ideig foglalta el magát, de végül én voltam az, aki átváltott másra, hogy minél több dologgal megismertessem. 

A körvonal felismerős játék

E játékban az volt a lényeg, hogy a földön szétszóródott tárgyakat bele kellett rakni a ládába, de csak úgy sikerülhetett mindez, ha az adott körvonalhoz illő tárgyat húztuk oda. Dóri eleinte a szín alapján választotta ki a beemelendő tárgyat, és csak sokadszorra tudtam neki elmagyarázni, hogy azt kell odahúznia, ami a leginkább hasonlít a körvonalára. A játék csalóka lehetett a számára, hiszen a tárgy három dimenziós volt, míg a körvonal kettő. 

Ez a tárgy se ide...

...se oda nem illeszthető be

Egy-egy pályának többször is nekirugaszkodtunk, és éreztem Dórin, hogy meg akarja oldani a feladatot, nekem pedig csak annyi volt a dolgom, hogy részletekbe menően elmagyarázzam, hogy hogyan illenek össze a képen látható tárgyak a ládán szereplő körvonalakkal. Ezt úgy mutattam be, hogy a vonatot a körvonalára tettem, s közben elmondtam, hogy tökéletesen beleillik, hiszen teljesen eltakarja a "foltot". Sokszor megismételtem ezt, míg Dóri egy idő múltán kezdte kapizsgálni, azaz megérteni a játék lényegét. A tárgyak csúsztatását és elengedését egy szempillantás alatt elsajátította, úgyhogy azzal nem volt gond. 

Hogy ez a játék melyik készségére van hatással, azt szaknyelven elmondani nem tudom, de úgy vélem, hogy az alakok és formák felismerésével lehet kapcsolatban. A hatodik szintig jutottunk el, után a gyerek újabb játékot kért ("másik játék").

Ezután következett a kirakós játék.


A csúsztatás-elejtés már csípőből ment neki, míg a formák behelyezése még nem annyira. Azt rögtön levágta, hogy a nagyobbik kirakót a nagyobbik helyre kell tenni, de a két kisebbikkel már hadilábon állt. Azt hiszem az egyes elemek görbületével voltak gondjai, mert a lekerekített sarkokat nem vette észre, vagy legalábbis nem tűnt föl neki, hogy míg az egyiknél a bal-felső sarok van lekerekítve, a másiknál a bal-alsó. 

Végül is ezzel is eljátszott egy darabig, de érezni lehetett, hogy nem ez lesz a kedvence. Anno én sem szerettem annyira, tehát lehet, hogy genetikailag ódzkodunk ettől a játéktól, nem tudom.

A továbbiakban kipróbáltuk a párkeresőt is, azaz az úgynevezett memória játékot. Dóri számára ez volt a legnehezebb feladat.

Vajon hol van a kártya párja?

Eleinte roppantul élvezte, hogy az általa megbökött kártyák mindig visszafordulnak a hasukra (és nem tetszett neki, hogy folyton beleszólok a játékába), de egy idő után belátta, hogy amit Apa mond, annak lehet valami értelme, hiszen csak úgy maradnak a kártyák a hátukon, ahogy ő mutatja meg neki. 

Épp ezért egy idő után hallgatott rám és végignézte közbeszólás nélkül, hogy mit is kell csinálni a kártyákkal. Amikor elérkezett az idő, nekiveselkedhetett egyedül is: rábökött az egyikre, majd hosszas gondolkodás után a másikra. Ha nem találta el a párját és a kártyák visszafordultak a hasukra, akkor elmagyaráztam neki, hogy mire kell odafigyelnie. Azaz elmondtam, hogy itt látta a nyuszit, amott pedig a robotot, tehát ha valahol felbukkan egy nyuszi vagy egy robot, akkor már tudni fogja, hogy merre találja meg a párját.

Sajnos ez a játék még meghaladta a képességeit, mert nagy odafigyelést, azaz memóriát igényelt a részéről, de úgy vettem észre, hogy megértette a lényegét. 

Levezetésként még versenyautóztunk egy kicsit, majd az időnk leteltével készülődnünk kellett. Sajnos...

A búcsúzás perceiben mindig elszorul a szívem. Ugyanis épp mikor belemelegednénk a játékba, máris készülődnünk kell hazafelé. Épp megszoknánk egymás társaságát, s máris búcsúznunk kell a másiktól. 

Mikor jön el az idő, amikor a kislányommal érdemben foglalkozhatok? Ez a két óra olyan, mint a gumicsont, hogy "nesze, itt van, láttátok egymást, de most már vége". Vagy mint "Jól érezte magát, kedves Apuka? Igen? Akkor jó, de az ideje lejárt, kérem búcsúzzon el a gyermekétől". 

Mit is mondjak. Igazságtalan ez az egész!
Ilyenkor mindig kiborulok.

Persze a gyerek anyja úgy jár-kel ilyenkor körülöttünk, mint egy felsőbbrendű lény, aki pökhendi módon osztja az instrukciókat, hogy mit hogyan csináljunk, mert a gyerek így szokta, úgy szokta, és különben se szóljak bele semmibe, mert ő jobban tud mindent és a gyerek az övé.

És itt értünk el e bejegyzés lényegéhez...

Amikor Anyuci felszólította a lányát, hogy készülődjön, mert menniük kell, Dóri szólt nekem, hogy szeretné megmutatni neki azt a játékot, amit eddig a tableten játszottunk. Oda is adtam neki, hogy mutassa meg, Dóri pedig azonnal elkezdte a csillagokat összekötözgetni. Persze a mutatvány nem ért el akkora hatást, mint amikor kettesben műveltük, mert az anyját egész egyszerűen nem érdekelte. Pedig a gyerek olyan lelkesen mutatta, hogy mit tanult az imént, az anyjának viszont egy kedves szava nem volt hozzá. Sőt, még meg is szólt engem, mondván, hogy miért kell erre rászoktatni egy két éves gyermeket.

Rászoktatni? Mire? Arra, hogy fejlesztem a "motorikus képességeit"? Arra, hogy fejlesztem a memóriáját és a kombinációs készségeit?

Nézzük meg, hogy pontosan miről is szólnak ezek a játékok:
térbeli irányok és viszonyok megismertetéséről,
mozgáskoordinációról,
- szem- és kézkoordinációról,
- megfigyelőképességről,
- figyelemről,
- koncentrációról,
- fogalmak kialakításáról,
- ún. keresztcsatornák kifejlesztéséről és
- térpercepcióról. 

Ezek azok a dolgok, amiket a mai nap átadtam a gyermekemnek, és ezek azok, amelyeket az anyja elítél. Csupán azért, mert abból indul ki, hogy a mai kamaszok a nyári szünetben inkább a számítógép előtt ülnek, minthogy kimenjenek a szabadba mozogni. Ami tényleg baj, de itt nem erről van szó. 

Ugyanis mi nem mehetünk ki...

Ha olyan dolgot erőltetek rá a gyerekre, amit maga nem szeret, akkor csinálhatok én bármit, akkor sem fog vele játszani, maximum még meg is utálja a helyet és engem. Mit mondjak neki? Azt, hogy "kislányom, itt ez a könyv és akkor is megnézegetjük benne a rajzokat, ha neked egyáltalán nem tetszik"? 

Mindjárt elmesélem, hogy ez miért érdekes a számunkra...

Miután elbúcsúztunk, még aznap délután elmentem vásárolni a közeli hipermarketbe, ahol megkérdeztem SMS-ben a gyerek anyjától, hogy kell e nekik valami, mert akkor megveszem nekik. Ő egy 3 literes őszibaracklét kért, de mivel az nem volt, vettem nekik másik félét 5 literes kiszerelésben. Anyuci kapott még egy kekszet, amiről tudom, hogy szereti, s mint ahogy később kiderült, a gyerek is odáig van érte. Az átadásnál mindig találkozom a lányommal tíz percnyit, ezért mindig örülünk mindannyian; anyuci is, hogy nem neki kell megvenni ezeket, a gyerek is, hogy láthatja az apját, és én is, hogy láthatom egy kicsit a lányomat.

Én naiv ember, azt hittem, hogy ezzel a kedves gesztussal elindulhatunk végre a megbékélés útján, de hatalmasat tévedtem. Ugyanis másnap este írtam egy SMS-t Anyának, idézem:

"Tegnap a lányunk nagyon ügyes volt, amikor a tableten a készségfejlesztő játékokkal játszott. Eleinte nehezen ment, de megértette végül, hogy mi a játék lényege"

...amire az alábbi válasz érkezett:

"Nem kéne rászoktatnod őt két évesen"

Mint feljebb már felvázoltam, a gyerek anyja elítéli, ha a gyerek tableten játszik, hiszen - szerinte - az  a kütyü magától az ördögtől való, káros dolog. Az üzenete szerint nem szeretné, ha a gyerek rászokna, mint mások a cigire, a piára vagy a drogra. Anyuci csupán a tabletet látja, de a benne rejlő lehetőségeket és tudást már nem. Nálam ugyanezt eljátszotta a Bíróság előtt, amikor megjegyezte, hogy egész nap a számítógép előtt ültem és nem foglalkoztam velük, de csak azért mondta ezt, mert nem fogta fel, hogy épp pénzt kerestem ezzel nekik. 

Szóval, gépezés és gépezés között is szakadéknyi különbség van, amit ő valahogy nem lát. 

Kicsit felháborodtam a fafejűségén, mert nem értettem miért nem büszke arra, hogy a gyerek egy agysejteket megmozgató játékkal játszik, és azok feladványait többé-kevésbé ugyan, de végül is eredményesen oldja meg. Azt se látta meg, hogy a gyerek milyen örömmel mutatja meg neki a legújabb felfedezését. 

Nem egy kamaszról beszélünk, aki egész nap a kanapén fetrengve kapcsolgatja a televízió távirányítóját, hanem egy két éves kislányról, aki most sajátítja el azokat a készségfejlesztő dolgokat, amelyek nagyban hozzájárulnak majd a gondolkodásához és a viselkedéséhez. 

Persze-persze, ezek a tableten meglévő programok kaphatóak igazi, papír alapú játékban is, de kérdem én: hol vannak? Mert nekem nincs olyan, és ahogy a gyereket ismerem, nem is foglalkozna velük. Össze tudná kötni a csillagokat ceruzával is, de abban nincs benne az a látvány, ami motiválná őt, hiszen az összehúzott vonalaktól nem jelenik meg a papíron egy valódi gitár, hanem azt a gyereknek kell elképzelnie oda. És az vagy sikerül neki, vagy nem. 

Lehet amúgy, hogy otthon az anyjának van rá ideje, hogy kivárja a pillanatot és egyszer a gyerek mégis ceruzát ragad, de nekem nincs időm rá, hogy ezt kivárjam, hiszen nekem mindössze két óra adatott meg egy héten, és nem több. Erőltessek rá a gyerekre olyat, amit maga nem szeretne? És csak azért, mert az anyuci elítéli a tabletet...

Ebből is látszik, hogy igazából leszarja a kapcsolattartásom és a lányának az apjával való kapcsolatát, és valójában csak nyűg vagyok neki ezzel a kötelező, hetenkénti két órával. Olyan vagyok a számára, mint púp a hátán; kényelmetlen, csúnya és undorító. Hogy is akarhatja ezek után, hogy a lánya egy ilyen emberrel érintkezzen, nem igaz?

Muszáj voltam neki valamit válaszolni, mert igencsak feldühített:

"Valamivel le kell kötnöm, ha már nem tudunk kimenni onnan. Amúgy úgy vettem észre, hogy a logikai képességeit növelik ezek a babajátékok. Az elején nem értette, hogy mit kell csinálni, de aztán ügyesen rájött. Erősíti a figyelmét és a logikáját. Az ujjait is ügyesebben használja, meg a tablet kezelését is. Szerintem ez még egyelőre az előnyére válik. Sok-sok készségfejlesztő, játékos program van rá, amiből tanulhat. Annyira szeretem ezt a kis bambit :)"

Direkt kedves voltam vele, hogy elinduljunk a béke útján, de anyuci nemsokára bizonyságát adta rá, hogy nem változott semmit és maradt a régi önmaga:

"Két évesen rászoktatod ezekre, hogy függő legyen, mert nem tudod lekötni. Azt, hogy nem tudsz vele játszani, az téged minősít"

Pffff... Tényleg? Na ne mondd... 

Ez a hülye csupán ennyit tudott erre mondani, mert annyira korlátolt, hogy egy földrésznyi menekült sem volna képes rajta átmászni!

Rászoktatom? Mire? A gondolkodásra?

Persze értem én, hogy mire gondol, de a mi esetünkben nem erről van szó. A gyerek valóban él-hal a tabletért és a telefonért, de szerencsére azért otthon korlátozva van bennük, és ezt nagyon jól tudom én is. A mi esetünkben épp az a lényeg, hogy a gyerek elkezdett gondolkodni, amit ő maga is akart, hiszen nem dobta félre a feladatot, hanem addig rágta magát rajta, amíg sikerült azt megoldania. Gondolkodott, küzdött és győzött! Látnia kellett volna a gyerek arcát, amikor a "Congratulations" feliratnál felragyogott az arca! Ezt az örömöt nem tagadhatja el sem tőle, sem tőlem. 

A másik: mi az, hogy nem tudom lekötni???

Képzelje el, hogy le tudom, ha kell akkor ezerszer játsszuk el ugyanazt minden alkalommal, még akkor is, ha a gyerek sírni fog és megutál - de nem teszem, mert egyrészt nem kell, másrészt pedig ennél több fantáziám van! Aki elolvassa az eddigi összes kapcsolattartásunkat, az nagyon is jól látja, hogy minden egyes alkalommal kitalálok neki valami újat, de egy idő után ez nehézkessé válhat, a hely és az idő körülményei miatt. És lássuk be: normális szülő nem kényszeríti be a gyerekét órákra egy 5x5-ös helyiségbe, főleg nem hosszú hónapokig. Vajon anyuci is azt szeretné, ha a gyerekével a játszótér helyett inkább egy játékok nélküli szobában töltenék el az idejüket? Kipróbálhatjuk. Szíves örömest cserélek vele! Gondolkodjon ő harminckét héten át, hogy egy olvasóterembe zárva miképp foglalja le az örökmozgó gyermekét! (és persze utána mehet haza egyedül, egy hetet várva az újabb találkozásra)

Szóval nem tudom lekötni. Gratulálok.

De nem lehet elmenni amellett sem szó nélkül, amit az üzenete végére tartogatott: "...téged minősít". Valóban?

Az olvasóim és ismerőseim az olvasottak alapján valahogy nem így látják. Amúgy tényleg minősít, csakhogy épp pozitív előjellel! Tudom, a gyerek anyja negatív előjelre gondolt, de mint mondtam, az már az ő korlátoltsága (és szűklátókörűsége). 

Vajon a szemében milyen minősítést kapnék?

Undorodik a tengerimalacoktól, és kifordul a bele a halaktól, tehát valószínűleg egyest kapnék. Szerencsére viszont nem neki kell engem minősítenie, hanem a kislányomnak, aki az irántam érzett szeretete alapján eddig maximális pontszámmal jutalmazott engem!

És ez a lényeg...

Az alábbit válaszoltam neki:

"Ne mondj butaságokat!
1: nem szoktatom rá,
2: tudok vele mást is játszani,
3: le tudom őt kötni mással is,
4: nem akarom folyton ugyanazokat ismételni,
5: könnyen beszélsz, amikor vele vagy minden nap, míg nekem csak két óra jutott,
6: próbáld ki te, hogy egy héten csak két órát látod és akkor kell neki mindent átadni egy szobába zárva játékok nélkül,
7: a szűklátókörűséged téged minősít,
8: ne legyél rosszmájú és ne kötekedj!"

Később még ezt is hozzáfűztem:

"Pont a hozzáállásod miatt bukik el a gyerek csomó mindent. Több élményt és tudást kaphatna, ha az apját nem tiltanád el tőle. Két éves korára többet kéne tudnia, mint amit jelenleg tud"

Az utolsó mondattal kapcsolatban annyit mondanék el, hogy az unokanővérem lányának a lánya még csak nemrég múlt el egy éves, de már felismeri az állatokat és többet beszél, mint a lányom. Ismeri továbbá a színeket és mindenféle dalokat dúdol, méghozzá azért, mert az anyja tableten rengeteg készségfejlesztő játékot játszik vele. Mondom: egy évesen! A lányom ezzel szemben talán csak a macit, a kutyát és a macskát ismeri fel.

Ezzel most nem a lányomat akarom lehúzni, de mindenképp elgondolkodtató. 

Ezek után már kíváncsi vagyok rá, hogy vajon ő milyen feladatokat tesz a gyerek elé, amelyekkel tanítgatja őt?

Azért, mert maga elvet pár dolgot, még nem azt jelenti, hogy hülyeségről van szó. A tejet is elveti és azt vallja, hogy káros az emberi szervezetre, de mégis azon nő fel az ember és azt issza az egész világ. A tej ősidők óta természetes tápláléka az embernek, tele rengeteg féle vitaminnal és tápanyaggal - de ő elveti. A tudomány már bizonyította a a tej egészséges mivoltát (és én is bizonyítékot találtam benne, amikor a patkánymérget evett kutyámat a tej által gyógyítottam meg > a patkányméreg ellenszere a K-vitamin <), de mivel anyuci nem hisz a Tudományban, ezért tejet sem iszik. 

Persze, ez az ő élete, szíve joga eldönteni, hogy magával mit tesz és másról mit gondol, csakhogy van már vele egy kisgyermek is, aki történetesen az én lányom, s lehet, hogy őt már nem kéne elrontania illetve meghülyítenie a sok-sok áltudományos marhaságával. Mert, ha ez így van, akkor a kislányom szellemi és testi fejlődésére káros az ő tevékenysége. Igen, káros. Már az is káros, ha a kislányom később tanul meg dolgokat, mint a korosztálya. Sajnos tapasztaltam, amiről e bejegyzésben most nem szeretnék írni...

Amit ezután az SMS-em után kaptam, az külön tanulmányt érdemelne:

"Te egy faszkalap vagy. A gyerek tökéletesen fejlődik, honnan is tudnád milyen egy két éves gyerek, mikor sose voltál valódi apa"


Nos, igen. Ez ő. A kislányom anyja.

Vajon hogyan is lehetnék "valódi apa", amikor korlátozva vagyok az apai teendőim ellátásában? Egyrészről a Bíróság korlátoz engem akkor, amikor a két órás kapcsolattartásomat nem bővíti ki (holott erre nincsen semmiféle oka), más részről az exem is korlátoz engem, amikor a két órás kapcsolattartás kibővítése ellen agitál. És ahogy a jelek mutatják, a Bíróság az ő térfelére hajtja a vizet azzal, hogy a Törvényben foglaltak ellenére elutasítják a bővítés iránti kérelmemet. 

Tehát nem vagyok valódi apa. Tényleg nem.

Milyen egy valódi apa?

Milyen???

Gondolom a szemében az az ideális apa, aki egész nap dolgozik, hazahoz egy halom pénzt, elviszi őt vacsorázni, minden este szeretkezik vele és sohasem fáradt, megeteti, tisztába rakja és megfürdeti a gyereket, főz, mos, takarít és még az autót is megjavítja, akinek jó kocsija van és nem csak egy Trabant, és aki külföldre viszi nyaralni, új ruhákat vesz neki, egész nap udvarol és hízeleg, valamint lenyírja a füvet és leviszi a szemetet.

Kihagytam valamit?

Ja, igen: és nem pofázik vissza, valamint végrehajt mindent utasítást, felépít egy házat, saját kocsija van, de lehetőség szerint neki is vesz egyet... és megvédi őt mindentől, és talán még helyette is dolgozik, hogy kénye-kedvére lakkozhassa a körmét és elmehessen fodrászhoz.

Ezzel szemben nekem csupán egy Trabantom van és egy tehermentes, dizájnos, modern házam, munkám, biztos, de szerény jövedelmem, nevem a Budapesttel történelmével foglalkozó nyomik között. Szeretek kertészkedni és értek is hozzá. Az építkezést magam végeztem egyedül, és értek is hozzá. Talpraesett vagyok, aki minden problémát megold, és aki sokat segít másoknak, akik sok mindenhez nem értenek. Főzök, mosok, takarítok. A rezsit én fizetem akkor is, ha történetesen más is lakik velem. Rettentő jó webgrafikus vagyok és széles körben elismert cikkeim Budapest történelmével kapcsolatban. 

Persze mindez nem elég. Ennél több kell. Jobb kocsi, jobb ház, több pénz... és odafigyelés, kedvesség, amit állítólag én nem adtam meg.

Nem is tudom, hogy akkor azt minek nevezzük, amikor a gyerektartáson felül még ilyen-olyan dolgokat megveszek nekik. Amikor megírom neki SMS-ben, hogy a viselkedése ellenére is szeretem, mert a gyermekem anyja, és épp ezért nem tudom őt gyűlölni. Minek nevezzük azt az embert, aki a szemétségei (például az öt hónapig tartó gyerektől való önkényes eltiltás) ellenére is felköszöntöm őt a névnapján, a szülinapján, Karácsonykor, Anyák napján és Húsvétkor. Valószínűleg ennek ellenére sem vagyok valódi apa, aki törődik vele és a gyerekkel.

Vajon az fáj neki, hogy nem fordítottam neki hátat, mint ahogy azt az apja, vagyis az apósom megjósolta? Az fáj neki, hogy vele szemben nekem van némi sütnivalóm?

Vajon ő milyen anya? Valódi? Csupán azért, mert eteti, fürdeti és ruházza a lányomat? Ha ez a valódiság fokmérője, akkor rám egy követ sem vethet senki, hiszen nem élek a gyermekemmel. És állítom, ha együtt élnénk, akkor a gyerek inkább az én nyakamban lógna, mint az övében, mert valódibb vagyok én nála, csak nem tudja, mert nem engedi, hogy bizonyíthassam.

"A tettek bizonyítanak" - hangoztatta oly sokszor, de nem engedi. Sem ő, sem a Bíróság.

Harminckét hét két órája után már régesrég bővíteni kellett volna a kapcsolattartási időmet, de nem tették. Hogyan bizonyítsak, ha nem az elvitel jogával???

Tehát nem vagyok valódi apa. Anyuci a valódiság fokmérője, de még arra sem képes, hogy a gyerekét beszoktassa a bölcsődébe. Felajánlottam neki, hogy én egy hét alatt beszoktatom (mert más és jobb módszerem van erre), de az nem volt neki jó, mert akkor esetleg kiderülne, hogy igazam van. Meg az, hogy valódi vagyok, de különben is, mit akarok én a gyerekkel több időt eltölteni, amikor a Bíróság csak két órát engedett a számomra?!

Ő beszél nekem valódiságról, holott még jogosítványa sincs. Ha valami baj éri őket, hogyan intézi el a dolgait? Megkéri a testvérét, hogy furikázza el valahová? Vagy a szomszédokat?

Az is milyen dolog már, hogy a Bíróság a velük együtt élő testvérét nem vizsgálta egyáltalán, míg felhívták rá a figyelmem, hogy az esetlegesen velem élő élettársamat is pszichológiai vizsgálatnak kell alávetni, ha netán a gyereket elengedik hozzám. Milyen dolog az, hogy úgy élnek együtt a nagybácsival, hogy közben az igazi apát nem engedik érvényesülni?? Egy olyan nagybácsival él együtt, aki turhásan köpni tanítja meg a lányomat, de érdemben más értelmes dologra nem? Jobb az, ha vele érintkezik a lányom, mint a saját tulajdon apjával?

Megannyi kérdés, amely felmerül még ezzel kapcsolatban, de nem írom le, mert úgy vélem ez rajtam kívül mást (és más hasonszőrű, eltaszított apán kívül) nem igazán izgat.

Egy olyan nő okít engem valódiságból, aki egyébként semmit nem tett le az asztalra egész életében, s aki erkölcsileg egy nulla. Hagyta magát megvezetni akkor, amikor elhitte másoknak, hogy nem szeretem őket, és hogy rájuk gyújtottam a kéményüket, hogy ezzel lehetetlenítsem el a lakhatásukat. Még a szakértői véleményt is lesöpörték az asztalról mondván, hogy "mindenki azt mond, amit akar".

Ezek akarják megmondani, hogy milyen a valódi apa.

Félelmetes ez az erkölcstelenség a részükről, és félelmetes ez a közöny, ami a Hatóságokat illeti. 

A kislányomnak másfél éve nincs apja. Talán a szokásjog miatt, amely jog egyébként nem is létezik, csupán kitalálták?

"Három éves koráig nem szokták elengedni a gyereket az apjával" - mondták már több helyen, bezzeg azzal senkinek semmi baja, ha a gyerek idegenek között van, mondjuk a bölcsődében (vagy, ha netán az anyja esetleges új pasija megy érte).

A Bíróság tényleg meg akarja várni, amíg a kislányom betölti a három éves kort?

Nem látok rá okot, de úgy néz ki ők jobban tudják...

Mit is lehet erre mondani... Semmit.
A felháborodáson kívül semmi mást.

Csak idézzük fel mit is szeretne a Felperes: azt, hogy a gyermek öt éves koráig ne vihessem el a gyereket a Családsegítő kerítésén túlra, és utána se vihessem el magamhoz úgy, hogy ott aludjon nálam. Ismétlem: öt éves koráig!

Ha ezt valaki megítéli, akkor kénytelen leszek perújrafelvételt indítani, s kérni a Tisztelt Bíróságot a váltott elhelyezés meghozatalára.

Békét szerettem volna, de ahogy látszik, a gyermekem anyja nem szeretné. Holott csak egy egyszerű és ártalmatlan készségfejlesztő játékról van szó, amit a gyerek kedvel és amitől többet tanulhatna, mint amit az anyja gondol.

Tök mindegy miről van szó, a gyermekem anyja még mindig gyűlölködik ellenem, holott erre már egyáltalán nem volna szükség.

Mit is mondott róla a pszichológus?

"...neurotikus oldal kissé emelkedett"

Ezt.

A neurózis egy súlyos betegség, amit ideje volna komolyan venni az esetében. Hogy a gyermek ne piros legyen vagy vörös, vérvörös sötétség, hanem rózsaszín, mint a frissen nyíló tavaszi virág szirmai.

Szeretem a lányom, és ez az a dolog, ami miatt nem hagyhatom, hogy elvegyék tőlem és tönkretegyék. Mert bizony az bizonyított tény, hogy a gyerekek ebben az esetben sérülnek, s olyanokká válnak mint a szüleik. 

Ebben a történetben nem én vagyok a káros, úgy érzem...

Bízom benne, hogy a hónap végén esedékes bírósági tárgyaláson kedvező ítélet születik az esetemben. Ez lenne a gyermek érdeke, és ezt kívánja meg a logika is. Ha már mások döntenek a sorsa felől, akkor azt tegyék felelősséggel, minden egyes mozzanatot mérlegelve. Egy emberi életről döntenek. De ne bízzuk ezt egyedül az anyára, mert ő maga képtelen helyesen dönteni.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése