Szia, Apa!

A kislányom egyértelmű kötődését mostanában folyamatosan megtapasztalom, amit nem csak én, de mások is látnak. Két olyan helyzet is volt az elmúlt pár napban, amikor anyósom és a gyerek anyja is láthatta, hogy a kislányom mennyire szeret engem és mennyire ragaszkodik hozzám.

Alkalmanként, amikor vásárolni megyek valamelyik áruházba, akkor SMS-ben mindig megkérdezem az exemtől, hogy mire van szükségük, mert akkor megveszem és elviszem nekik. A felajánlásommal általában élni is szokott, s olyan dolgokat kér, amire a gyereknek szüksége van: például pelenkára és tejre, stb., de volt, hogy ezek mellé némi apróságot is vittem, mint a kekszet vagy Túró Rudit, vagy a gyerek anyjának egy esőköpenyt. 

Hogy miért segítek nekik ezen a téren? Két dolog miatt:

Az egyik, hogy szeretném a gyerek anyjának bebizonyítani, hogy nem kell rám haragudnia, mert jó fej vagyok és nem az, aminek hisz, vagy aminek a családja beállít engem. Megtehetném, hogy leszarom őt és hagyom, hogy vásároljon meg egymaga mindent, de én nem az a srác vagyok, bármennyire is egy valamiféle rosszindulatú bunkónak tartanak engem

A másik, hogy ilyenkor pár percre mindig láthatom a lányomat. Nem sok, 5-10 perc az egész, de arra még ez is jó, hogy a kislányomban rögzülhessen, hogy nem csak a Családsegítőben vagyok az apja, hanem a hétköznapokban is. Ezzel talán sikerül nála elérnem, hogy ne a Családsegítőhöz kössön és ne egy családsegítős játszópajtása legyek a szemében.

A legutóbbi ilyen találkozásnál a kislányom egyértelmű jelét adta annak, hogy mennyire kötődik hozzám: amint meglátott, rögtön odaszaladt hozzám, majd szélesre tárt karokkal jelezte, hogy vegyem őt fel az ölembe. Miután ez megtörtént, adtunk egymásnak egy-egy puszit. Nem is akart lejönni a karjaimból, és hiába kérte rá az anyja, inkább belecsimpaszkodott a nyakamba, minthogy letehessem őt a földre. Persze, végül kénytelen volt, de hosszas rábeszéléssel tudtuk csak elérni, hogy képes legyen elengedni. 

Miután viszont beültem a kocsiba, hogy elinduljak a dolgomra, a kislányom a társasház üvegajtaját verdesve kiabálta a nevem, lengetve közbe a karjait: - Szia, Apaaaa! Szia, Apaaa!

Hogy az anyja látta e a jelenetet nem tudom, de mindenképpen hallhatta, hiszen még én is hallottam a kocsiban a zárt ajtók mögött. És feltételezem, hogy az anyósom is fültanúja volt ennek, hiszen az érkezésemkor épp a korábbi bevásárlásuk terheit cipelte fel az emeletre., tehát látta is, hallotta is, ahogy a kislányom odaszalad hozzám, majd a nevemet kiabálja szakadatlanul a búcsúzás után...

A másik ilyen eset épp tegnap történt, amikor az ötödik bírósági tárgyalás után hazafelé tartottam: egy eladó telket mentem megnézni, amikor a játszótér mellett sétálva belebotlottam a játszótéren játszó kislányomba és annak felmenőibe: az anyjába, anyósomba és anyósom hét éves kisfiába. Volt is meglepődés a részükről, amikor megpillantottak engem a játszótér kapujában! Ilyenkor mindig ledermednek és próbálják megemészteni a látványomat. A lányomnak viszont velük ellentétben ez a pillanat mindig kitörő öröm, hiszen találkozhat velem, akitől annyi meg annyi mókás pillanatot és önfeledt játékos órát kapott már eddig.

Csakúgy, mint ezelőtt, most is kitárt karokkal rohant oda hozzám, miközben a nevemet kiáltozta. Hamarosan a karjaimban ücsörögve élvezte az együttlétet, s az anyja felháborodása ellenére is maradni akart. Viszont sajnos mennem kellett, így mintegy félpercnyi beszélgetés után máris búcsúzkodni voltam kénytelen. A gyerek természetesen nem akart elengedni, és szemlátomást rosszul esett neki, hogy Apa most megint elmegy és nem játszik vele. Az anyja is ezt hajtogatta: - Apának dolga van és mennie kell, nem játszhat veled!

Én pedig nem hagyhattam a gyermekemet hazugságban: - Látod, Anya nem akarja, hogy játszunk. Mennem kell Kicsim. 

Nem tudom, hogy a gyerek mennyit ért mindebből, de úgy érzem, hogy az anyja szemétségével szemben tudatosítanom kell benne, hogy miért és ki miatt kell folyton-folyvást búcsút intenünk egymásnak. Valahol vissza kell ütnie annak a dolognak, hogy anyuci tiltja a gyereket apucitól, hiszen amíg nem látja ennek káros mivoltát, addig nem is fog változni benne semmi, hiszen úgy érzi majd, hogy minden a legnagyobb rendben van.

De nem, a tiltása ne legyen a szőnyeg alá söpörve, tudja csak mindenki, hogy bizonyos dolgok miért nem jöhetnek létre. 

Érdekes, hogy más hasonszőrű szülők meg tudják oldani a gyerek körüli dolgokat. Több elvált anyával és apával beszélgettem az utóbbi fél évben, akik mindegyike elmondta, hogy egyik szülő sem korlátozza a másikat abban, hogy a gyerekkel találkozzanak. Volt olyan szülőpár, akik a válóper után nem is indítottak bírósági hercehurcát, mert mindent egyértelműnek találtak: vagyis, hogy az apa elviheti a gyereket BÁRMIKOR, hiszen a gyerek az övé is, nemcsak az anyukáé, anyuka pedig megkapja a gyerektartást és ki tudja még mennyi pénzt, hiszen őnála él a gyermek, akiről tulajdonképpen ő gondoskodik nap mint nap. Az egyik szomszédom például minden nap elmegy a gyerekért az oviba, mert az anyja dolgozik és ezt tartották a legmegfelelőbb megoldásnak. Nem is értik az emberek, hogy az exem miért viselkedik így velem és a gyerekkel, s még azok után sem, hogy mindent elmesélek nekik részletekbe menően. Igen, mindent: a hibáimat és az exem rágalmait is. 

Nagyjából két tucat emberrel beszélgettem erről. Volt olyan szülő, akik tettlegességig fajuló viták után váltak el egymástól, de a gyereket mégis engedik a másikhoz, és nem korlátozzák a kapcsolattartásukat. Ezzel szemben az exem annak örülne a legjobban, ha nem is léteznék és a gyerekkel se tarthatnám a kapcsolatot. Hogy miért, azt részben ismerem, de a másik részét nem, így feltételezem, hogy valami elmebajról lehet szó. Ugyanis nem normális az, ha az anya ilyen ingerült velem, amikor a kislányommal találkozom. Nem normális az sem, hogy heti két órát elegendőnek tart ahhoz, hogy a kislányom az apjával lehessen. Nemcsak ésszerűtlen, amit tesz, de erkölcsileg is rossz... és megismétlem: több szülő is értetlenül áll az események előtt. 

De tényleg: mi is a problémája velem?

Szerinte - például - feltörtem az emaileit. Ha így is történt, tegyük fel, akkor a gyereket kell szívatnia azzal, hogy eltiltja őt az apjától? Mi köze a kettőnek egymáshoz??? Jelentsen fel, veressen meg, törje fel az én emaileimet is, de ne akarja elvenni a gyerektől az apját, mert az egy gerinctelen, gennyes dolog, és nem függ egyik a másiktól. A szülők legalja, aki ilyet tesz, feltéve persze, ha különösebb oka nincs rá. 

Megvertem őt? Nem, ugye...
Akkor?

Nem vagyok bűnöző, nem vagyok lusta, munkakerülő alak, és nem vagyok drogos, piás fickó, nem járok kurvákhoz, nem török be másokhoz és nem kötegszem az utcán. 

Más szülők egy verés után sem tiltják el a gyereküket a másiktól, míg az exem ezzel áll bosszút, mert... hogy is mondjam... mással nem tud. Egy sértődésből fakadó, kicsinyes bosszúról van szó csupán, amellyel viszont a gyerek életét teszi tönkre. És még ezt sem veszi észre, mert annyira elvakult a féktelen gyűlöletében. 

Persze, a kapcsolatunkban nem csak az emailek "feltörésével" van gondja, hanem a kéményük felgyújtásával, a személyigazolványa ellopásával és még sok mindennel együtt, például azzal, hogy folyton üldözöm őket.

Hát ja, üldözöm, megfigyelem és követem őket, mint például most, amikor összefutottunk a játszótéren. Fájdalmas lehet a számukra, az egészen biztos. 

- Hogy lehet az, hogy Apa a bírósági végzésben foglalt időn kívül is összefut a lányával??? Na ne mááár, ezt mégis milyen jogon teszi??? - kérdezhetik magukban.

Hát elmondom: az apa jogán. Abból az okból kifolyólag, hogy én vagyok a gyermek édesapja (bármennyire is fáj ez nekik), és Isten adta jogom tartani a kapcsolatot a lányommal, mondjon erre bármilyen más intézmény vagy rendszer akármit! Egy Isten adta jogot nem írhat felül semmilyen földi halandó, főleg akkor, ha hazugságokra épül. Itt most nem azt akarom ezzel mondani, hogy nem érdekel a Bíróság határozata és nem akarom azt betartani, de bizonyos fokig nem tudok vele egyetérteni, hiszen alaptalan a félelmük velem szemben. Az exem se tudta bizonyítani a vádjait és a gyermekem reakciói is azt mutatják, hogy felesleges engem korlátozni a kapcsolattartásban. Igen, a Bíróság elutasító határozatával nem értek egyet, mert már régen bővíteniük kellett volna a kapcsolattartásomat az elvitel jogával élve. 

De különben is: nem ám örülnének neki mindkét oldalon, hogy olyan apa vagyok, aki törődni akar a gyermekével és nem pedig hátat fordítani neki! Ezt a pozitív dolgot valahogy nem látják, nem értékelik, sem azt, hogy a kislányom nem akarja azt, amit ők, vagyis a lányom szeretne velem találkozni, szeretne velem játszani és szeretne a közelemben lenni. 

Természetellenes, amit az exem és a családja művel. És nem csak szerintem, de más családok és külön élő szülők szerint is. 

A kislányom, ahogy mindig, most is velem akart lenni. Csak úgy ücsörögni a karjaimban és beszélgetni velem. Az anyja pedig egyre csak ismételgette magát, hogy Apának mennie kell, mert dolga van. 

- Már csak kettőt kell aludnunk Kicsim, és találkozunk - mondtam a nyakláncommal babráló lányomnak, majd folytattam: - Alszol egyet ma este, majd alszol egyet holnap, aztán ismét játszunk egy jót!

Dóri megérthetett belőle valamit, mert engedte, hogy letegyem őt a földre. Az anyja - gondolom - hálát adott az Égnek, hogy ilyen könnyen elengedtem és nem kellett felemelnie a hangját, hogy tudatosítsa bennem, kinek merre és hány méter a jussa. 

Tüstént oda is hívta a gyereket a mérleghintához, hogy hintázzanak egy kicsit, amit fel-le nyomkodott egykedvűen, ahogy a gyerek felkapaszkodott az egyik végére. Nem is értettem, hogy miért nem ül le a gyerekkel szemben, s miért áll a mérleghinta mellett. Kívülről ez olyannak tűnt, mintha maga nem akarna játszani a gyerekkel, hanem csak szórakoztatja a gyereket, mert az igényli. 

Ez a különbség kettőnk között: én nem játszadoztatom a gyereket, hanem vele együtt játszom, s ha kell, kúszok-mászok vele együtt a földön, leülök vele együtt a homokozóba is, csakhogy a gyerek érezze, hogy az édesapja vele együtt játszik, nem pedig csak sétáltatja, mint egy kutyát. Úgy gondolom, hogy a gyerek nem játszani akar, hanem a szülőjével játszani, ami azért nagy különbség, azt hiszem. 

Pici Dórim annyira élvezhette a hintát, hogy mindeközben hátra-hátra nézett a válla fölött, hogy megbizonyosodhasson róla, vajon ott állok e még a játszótér kapujában vagy már elmentem e a dolgomra haza. Én pedig bár hátrálva, de még ott álltam, Dóri pedig azon nyomban lepattant a mérleghintáról és odaszaladt hozzám "Apaaa" felkiáltással kísérve. 

Ismét felvettem őt a karomba, majd gyengéden magamhoz öleltem. Az anyja pedig ismételten felszólított, hogy engedjem őt el és menjek végre a dolgomra. Nem értem, hogy mit feltételez rólam: lökjem el a gyereket, ha odaszalad hozzám? Mely szülő lenne képes ilyenre?

Igen, tudom, elvileg ott sem kellene lennem, de hát ott vagyok, mert épp arra jártam. Természetes ösztön a részemről, hogy megyek a kölyköm után, nem igaz? Lehet, hogy injekciózni kéne az agyam, hogy az ilyen kényszeres és "mániákus" dolgaimról leszokjak. Talán az lehet rá a megoldás.

Dóri persze, az ölemben ülve a mérleghinta felé mutatott, hogy szeretne velem hintázni. Én pedig majdnem belementem, de megszólalt egy vészcsengő a fejemben, hogy ennek veszekedés lesz a vége, ezért inkább búcsúzóra fogtam ismét. 

Kicsikém erre elszontyolodott, de végül elfogadta, hogy ma nem fogunk játszani egymással. Így tehát mit is tehettem mást, minthogy letettem őt a földre. 

Miközben távolodtam a játszótértől, azért vissza-vissza pillantottam a gyerek felé, aki épp a csúszdára mászott fölfelé, közben hangosan a nevemet kiabálva: - Apaaaa! Szia Apaaaa!

Mit is mondjak, összeszorult a szívem. Legszívesebben odarohantam volna hozzá és magamhoz öleltem volna, de nem tehettem, mert az anyja nem engedi. Nem engedi és ennyi. Az igazi miértekre csak ő tudja a választ, mert én nem. A fentebb is felsorolt okok nem lehetnek okok rá, mert nem azok. Az ember ezeket tudja és kész, nem is kell különösebb magyarázat rá. Soha nem voltam velük erőszakos, nem bántottam senkit (még ha ezt is hiszik páran), nem vagyok bűnöző, nem vagyok kártékony, nem vagyok beteg, sem pedig pedofil (mint ahogy az exem ezeket feltételezi rólam (lásd: Egy mocskolódás margójára 2.). 

Miért ilyenek velem?

Egyre távolabb kerülve a játszótértől, láttam, ahogy a kislányom lecsúszik a csúszdán. Olyan boldogan tette, és gondolom titkon arra vágyott, hogy az apjának is megmutathassa, milyen ügyes és bátor kislány. Mint akkor, amikor a Családsegítő olvasótermében felteszem őt a szekrény tetejére és hagyom, hogy lehuppanjon az ölembe. Ő olyankor a szédítő magasság miatt fél ugyan egy picit, de végül a biztatásomra lehuppan a karjaimba, amitől én olyan óriásira nagyon büszke leszek rá, ő pedig olyan nagyon boldog, hogy Apa megdicséri a bátorsága miatt. Ha ott lettem volna most is, ahogy lecsúszik a csúszdán, megdicsértem volna az ügyességéért, ő pedig büszke lehetett volna, hogy milyen kis ügyes, és Apa felnéz rá a tehetsége miatt.

Apró örömök.

Mikor az első utcasarkon befordultam, visszanézve láttam, hogy a kislányom a kerítés oldalába csimpaszkodva kiabál utánam: - Szia Apaaa, szia Apaaa! - s közben integet felém vég nélkül. Én pedig mosolyogva visszaintegettem neki. Két éves a kis drágám. Még csak kettő!

Csak akkor hagyta abba a kiabálást, amikor az anyja odaállt mögé, s lehajolva magyarázni kezdett a fülébe valamit. Ki tudja mit. Valamit rólam. 

A gyerek pedig nézett utánam, mígnem eltűntem az utca mélyén...

Aznap sokat agyaltam rajta, hogy vajon mi játszódhat le a kislányomban egy ilyen találkozás után. Vajon a búcsúzás után még sokáig gondol e rám? Felidézi a mosolyomat, az ölelésemet és a szeretetteljes hangomat? Mire gondol, miközben lecsúszik ismét a csúszdán? Hogy de jó lenne, ha Apával is játszhatna egy keveset?

Mi tagadás, lehet benne valami. Valahol ott élek benne, az biztos, és ott érez engem a szívében.

Az utóbbi harmincnégy hétben gyakorlatilag csak az olvasóterem polcai közt lehettünk együtt, és milyen jó is lett volna, ha néhanap együtt csúszdáztunk, hintáztunk vagy mászókázhattunk volna.

El se tudom képzelni, hogy milyen öröm lett volna  a számára, ha mondjuk egy tanyán járva maga simogathatta volna meg azokat az állatokat, amelyeket eddig csupán fényképről látott. És lássuk be: Dórinak azért nem élmény állatos képeket nézegetni, mert még nem tudja, hogy azok mik... Állatok, oké... de mifélék?

Egy elefánt? Na és... mi az? - kérdezhetné magában.
De, ha egyszer is testközelből látná, hogy milyen hatalmas termetű és milyen félelmetes trombitaszó-hangja van, akkor másképp közelítené meg az elefánt látványát.

Milyen lehet megsimogatni egy lovat, s közben megetetni szalmával a kezünkből? Milyen lehet megfogni egy kecske szarvát, vagy nézni, ahogy megfejik? Megfejik, s közben Apa elmagyarázza, hogy ez a tej és ebből lesz a sajt. De ugyanezt egy tehénnel is eljátszhatnánk, amelyik egész nap rág és eszik, meg fekszik a fűben, majd estére tejet ad a gazdának, aki mindenféle jót készít a családjának, például túrót. Azt a túrót, amelyből a kedvenc túrótortáját készítik. És ezt a túrót ott helyben meg is kóstolhatnánk. Éreznénk a tej eredeti illatát és zamatát, éreznénk benne a legelőt magát.

Hosszasan sorolhatnám, hogy mennyi minden kalandban lehetett volna része a kislányomnak idén, ha az édesanyja megengedi és nem tilt el engem tőle. 

Miért nem látja be, hogy egymaga képtelen megadni annyi tudást, amelyet a gyerek igényel és megkaphatna. Sok-sok gyerek két éves korára már tisztában van ezekkel az alapvető dolgokkal. A kisfiam például már ilyen idős korára tudta jól, hogy az úton mit jelent a zebra és mit jelent a piros vagy a zöld szín a közlekedési lámpán. Méghozzá azért volt tisztában ezekkel, mert jártuk a várost és mindent megmutattam neki. A fiamnak megmutattam annak idején, hogy a csipkebogyó ehető, és hogy melyik bogyó nem. Apró dolgok ezek, de végül erre építette fel a jelenlegi tudását. Ezek voltak az alapok. Vajon a kislányom mikor kapja meg az alapokat? 

Ki tudja...

Nem hiszem, hogy korai lenne, hiszen már ő maga jelzi felénk, hogy mire kíváncsi, ő maga igényli az újabbnál újabb dolgokat. Számára minden új még, és mindenre vevő, így gondolkodás nélkül bármit elé tehetünk, mert garantáltan leköti a figyelmét. 

Drága Lelkem, ha tudnád mennyit gondolok rád...

Itt az ősz. Gyűjthetnénk falevelet vagy faraghatnánk gesztenyebábukat, de felmehetnénk a kilátóba is, hogy megmutassam neki, milyen nagy a világ. Megmutatnám az őzek és a disznók csapásait az erdőben, de megmutatnám azt is, hogy a víz honnan ered, hogy honnan lesznek a folyók és a tavak. Leereszthetnénk a patakban egy kis hajót, majd süthetnénk szalonnát a barlang bejáratánál. Kint lehetnénk a vadonban.

Óriási kalandok ezek egy kisgyermek számára! Óriási élményt jelent számára a nagyvilág bemutatása, amelyhez egyetlen szülő, az édesanyja kevés. 

A kislányom hangja, a "Szia, Apaaa" még órákig a fülemben csengett. Annyira imádom a hangját. Annyira imádom a mosolyát. Miért veszik el őt tőlem? Miért nem lehetek az apja a valóságban is?

A tegnapi bírósági tárgyalásban bízom, hogy végül megadják nekünk azt az időt, ami eleve járna. Abban bízom, hogy a Bíróság végül belátja majd, hogy nincs mitől tartania, mert a gyermek sorsát jó kezekben tartja nálam is. És bízom abban, hogy a kislányom édesanyja végül belátja, hogy a gyermekünknek csak akkor tehet jót, ha hagyja az édesapát is érvényesülni. Ez lehet a gyermekünk érdeke egyedül, és semmiképp sem az, ha eltiltják tőle.

Vajon anyósom látta és hallotta, hogy a kislányom mennyire kötődik hozzám? Vajon hallotta ő és a lánya, hogy Dóri mennyire szívbemarkolóan szólongatott engem a búcsúzáskor?

Ha igen, akkor vajon mire gondolnak közben? Arra, hogy jó ez így, ahogy van?

Kétlem...


Megjegyzések