2016. november 5., szombat

Harminchatodik

Bár nem minden találkozóról mondható el, hogy tökéletesen sikerült, de azért mindegyik kapcsolattartás alatt történik egy-egy olyan dolog, amelyek miatt boldogan gondolok rá vissza.

A harminchatodik kapcsolattartásunk nem sikerült valami jóra. Hogy miért nem? Hát azért, mert Dóri nagyon jól tudta, hogy semmi újra nem számíthat az olvasóteremmel kapcsolatban. Nagyon szeret velem lenni, ezt látom rajta és érzem, de tisztán kivehető volt a tekintetén, hogy nem szeret már oda járni, mert nem talál benne semmi újat és felfedezni valót. 

Amint beléptünk az ajtón, Dóri egykedvűen tekintett körbe. Felnézett a könyvespolcokra, megvizsgálta a kanapét és a fotelokat, majd rám nézett, hogy akkor csináljunk valamit. Ilyenkor legszívesebben kimennék vele a szabadba, de sajnos nem lehet, mert tiltják nekünk. Hogyan magyarázzam meg neki, hogy miért? Amióta csak "ismerem" őt, mindig őszintén, kendőzetlenül beszéltem neki a valóságról, az anyjával való kapcsolatomról és arról, hogy miért kell a Családsegítőben találkoznunk. Úgy érzem, hogy nagy vonalakban érti, de azt már nem, hogy az anyja miért tiltja a velem való találkozást például akkor, ha összefutunk az utcán vagy megkérem őt, hagy játsszunk még egy kicsit a játszótéren is. Tudja jól, hogy nem mehetünk ki az intézmény kerítésén túlra, csak épp az okával nincs tisztában. 

Most is úgy nézett rám, aki tökéletesen tudja, hogy jelen pillanatban az olvasóteremben kell együtt lennie velem. Itt, és nem máshol. 

Megkérdeztem tőle, hogy mihez volna kedve, de csak egykedvűen sétálgatott a fotelok között. 

- Rajzoljunk valamit? - kérdeztem tőle.
- Nem - hangzott a válasz.
- Építsünk barlangot a kanapén?
- Nem.
- Kimenjünk az udvarra?
- Nem.
- Akarsz enni valamit?
- Nem.
- Inni?
- Nem.
- Mit szeretnél csinálni?

Erre már nem felelt.

- Kicsim, figyelj csak! Viszont itt van velünk valaki más is, akit nagyon szeretsz. Tudod ki?

Dóri kérdőn nézett rám, mert nem értette, hogy mire (vagy kire) gondolok.

- Szerinted hova bújt el? Itt van velünk és mindent hall, amit beszélünk.

Dóri ekkor körbenézett, de nem látott rajtunk kívül senki mást.

- Ejjnye, hát nem néztél rendesen körbe. Nem látod? Pedig ott van előtted. 

Kicsikém ismét körbenézett, de nem látott rajtunk kívül senki mást.

- Nézd meg a fotelokban. Ott ül és minket figyel - mondtam neki, hogy segítsek megtalálni a kedves kis ismerőst.

Dórinak szerintem nem volt kedve keresgélni, mert folyamatosan engem nézett, ahelyett, hogy inkább megnézte volna a fotelokat.

- Ott van előtted a fotelban - biccentettem a fejemmel a fotel irányába.

Dóri ekkor odanézett, majd a meglepetéstől elkiáltotta magát:

- Haaaaajh!

Nyuszi volt az, akit már korábbról ismert (lásd: Nyuszi ül a...).

Tüstént odarohant hozzá, hogy felmásszon mellé, de mivel nem fért el tőle a fotelban, ezért panaszkodva jelezte nekem, hogy tegyek valamit, mert nem tud odaülni melléje. Ekkor odaléptem hozzájuk, majd megfogva a nyuszit, átraktam őt a nagyobbik fotelba. Dóri alig érintve a lábával a talajt, szinte átrepült mellé, hogy mielőbb játszadozzon a reszkető kis állattal.


Annyira édes volt vele, hogy muszáj voltam megörökíteni őket videón (ezt a blog Facebook-oldalán lehet megtekinteni). 

Ezután nem lehetett őt levakarni Nyusziról, aki megpróbált minél jobban meglapulni, hátha nem veszik őt észre. Dóri hosszú percekig simogatta, nyomkodta és tépkedte a bundáját, és hogy végre egy kis pihenőt is tartsanak, elővettem az elemózsiás dobozt, hátha sikerül a lányomat elmozdítani mellőle. Az elképzelés bejött, mert Dóri rávetette magát a finomságokra.


A Kinder tojás tetszett neki

A csokitojásban egy kislányoknak való műanyag karkötő volt, amit összerakva feltettem Dóri csuklójára. Majszolgatás közben nézte-nézte a karkötőt, de nem tetszett neki, illetve - azt hiszem - zavarta őt, hogy valami a csuklóján fityeg, ezért megkért, hogy vegyem le. Úgy is lett, ő pedig elfogyasztva a csokit, felugrott a nyuszi mellé és letúrta őt a földre.

Nyuszika ekkor ijedtében menekülőre fogta, Dóri pedig követve őt a sarokba, lekuporodott melléje.

- Nyusziiii...

Szegény kis pára nyüstölésével nagyjából fél órát foglalatoskodott, majd amikor a játék kezdett átcsapni kínzásba, jobbnak láttam elmenekíteni tőle a reszkető kis állatot. Ugyanis hiába szóltam rá, hogy ne tapossa meg az állatot, Dóri valamiért örömét lelte benne. Talán azért csinálta ezt a lányom, mert a nyuszi tulajdonképpen mozdulatlanná dermedt, Dóri pedig nem lelte benne örömét, mert a legszívesebben kergetőzött volna vele. Így tehát Nyuszi felkerült a szekrény tetejére, mert hát Dóri egyedül ott nem fért hozzá.

Meg is mondtam Dórinak, hogy azért tettem fel őt oda, mert nem hagyta békén, a nyuszi pedig fél tőle, ha nyomkodja meg ütögeti. Hát igen, ez van. Megértette, úgyhogy mit volt mit tenni, muszáj volt más játék után nézni. 

Ekkor kitaláltam, hogy megpróbálom neki megtanítani a számolást. Odahívva magam mellé, megkérdeztem tőle, hogy megtudja-e számolni az ujjait, mire készségesen kitárta a tenyerét, hogy számoljam meg inkább én.

Úgy is lett: - Egy, kettő, három, négy, öt.

Dóri mosolygott, majd elismételte hangosan: - Egy, kettő, négy, négy, öt.

- Milyen kis okos vagy Kicsim! - dicsértem meg, majd kijavítottam: - A hármast kihagytad. Úgy van sorban, hogy "egy, kettő, három, négy, őt". 

Dóri ismét elmondta: - Egy, kettő, négy, öt...

- A hármas megint kimaradt, de nagyon ügyesen tudsz számolni! - mondtam, azzal megsimogattam a buksiját.

Dóri nagyon büszke volt magára, én pedig rájöttem, hogy az anyja valószínűleg már átrágta vele az ujjacskák számolásának mikéntjét. Ennek örültem, de valahol egy kis szomorúság is feljött bennem.

Ugyanis, igazságtalannak tartom, hogy az anyjának megadatik minden lehetőség arra, hogy tanítgassa őt, hiszen oda viszi és azt csinál vele, amit csak akar, míg vele szemben nekem az olvasóterem falai között kell kitalálnom valamit, amit a lányom vagy elfogad vagy nem, és hát többnyire nem. 

Az ujjak számolásával se foglalkozott többet, hanem inkább felugrott a szemközti kanapéra, hogy lehajítsa róla a párnákat.

Igazságtalan ez az egész...

Hiába tanítanék neki valami újat, ha a gyereket nem érdekli, mert a hely eleve unalmas a számára. Nem köti le. Maga a hely. 

Elvittem neki a könyveket most is, amiket kiterítettem elé az asztalra, hogy nézzük meg mit írnak benne, de nem akart leülni velem olvasni. Kértem, hogy üljünk le beszélgetni, de nem akart. Elővettem a gyurmákat, hogy csináljunk közösen hernyót meg csigát, de szó szerint rá se hederített. Egész egyszerűen nem akar velem tanulni, bármivel is próbálkozok nála.

Hogyan legyek az apja és a játszópajtása egyben, ha a körülmények olyanok, hogy nem bontakozhatok ki teljesen? Hogyan adhatok át neki mindent abban a nyomorult szobában a számomra megítélt két óra alatt???

Mire kibontakozik szegény, a két óránk fele csaknem lejár, s mire végre belemelegedhetnénk valamibe, már kopog is az anyja, hogy viszi haza a gyereket.

Hogy mire jó az elvitel joga? Hát arra, hogy szülőként bánhassak a kislányommal! Ne egy nyomorult játszópajtásként, hanem apaként, aki játszik vele, tanítgatja, és megmutatja neki az egész világot - amely utóbbit az anyja egészen biztos nem mutat meg.

Például elmehetnénk a budai Várba, hogy letekinthessünk annak faláról az alattunk elterülő városra. Milyen hatalmas élmény lehet a számára egy hatalmas "metropoliszra" tekinteni abban a szédítő magasságban, majd utazni a Siklóval azon a meredek nagy falon, amely a hegy gyomrán átvezető Alagútig jár. De azt hiszem Budapest hídjainak a látványa is lenyűgözné őt, hiszen még sosem látott ilyet. Egy nagy-nagy folyó, rajta hatalmas, szinte felfoghatatlan hidak... Rengeteg autó, hatalmas házak...

És persze út közben mindenfélét magyarázhatnék neki a városról, hogy mi hogyan működik, mi a jelentősége, stb. Például megnéznénk egy rendőrautót villogóval együtt, és megmutatnék neki egy rendőrbácsit is, akiről elmondanám, hogy ő védi meg az embereket, és ha baj van, akkor neki kell telefonálni. Ugyanígy tennék a mentőautóval is, és egészen biztos vagyok benne, hogy láthatnánk egy villogó, szirénázó példányt is az utunk során, ahol elmondhatnám neki, hogy épp most sietnek egy betegért, akit lehet, hogy kórházba kell vinni. Ezután már magától jönne a téma: mi az a kórház, kik azok a doktorbácsik, meg hasonlók.

De megmutatnám neki a közlekedési lámpák jelentőségét is, vagy a számtalan szobrot, amiket az út szélén és parkokban látni. Még az is lehet, hogy elvinném őt valamilyen kiállításra vagy múzeumba is, amiről bár tudom, hogy még kicsi hozzá és vajmi keveset értene belőle, de tudom, hogy minden érdekelné, amit ott láthatna, s idővel - az ismétlésekkel együtt - már emlékezne rá és értékelné, amit hajdanán az édesapja megmutogatott neki. 

Még hosszasan sorolhatnám, hogy mennyiféle programot találhatnék ki neki - ha az elvitel jogával élhetnék...

Páratlan héten egyszer hat órát, páros héten pedig péntek délutántól vasárnap délutánig lehetnénk együtt. Ekkor már lehetne egymásra annyi időnk, hogy tartalmas időtöltést tudjak adni a gyermekemnek. lehetnék az édesapja, aki óvja és tanítja őt az élet dolgaira.

Az nagyon helyes, hogy az anyja számolni tanítja őt, de úgy érzem, hogy emellett kellenek neki a kalandok is (hiszen még kisgyerek, aki hancúrozni akar), s egy városnézés épp megfelelő kaland a számára, látnivalókkal, játszótérrel és egy tartalmas ebéddel együtt. 

Milyen poén lenne Apával megebédelni valahol? Ahol beülhet Apa ölébe és aki megeteti őt finom gulyáslevessel, majd saját kezűleg fogyaszthatná el a krumplipürét és a sült csirkét. És persze vonatozva mennénk utána haza, mert olyan jó kitekinteni a vonat ablakán... és persze Apa ölében szenderülhetne álomra, mígnem haza nem érünk.

Jahj, mennyi mindent csinálhatnánk együtt.

Télen meleg vizű termálfürdőbe járnánk. Mondjuk, a budai Vár és az Erzsébet híd megtekintése után milyen jó lenne a Rudas-fürdőben pancsikolni egy kicsit? A régi, török kori fürdőrész a halovány, sejtelmes fényben igazi érdekesség lehetne a számára, amikor mindent beborít a "köd", azaz a pára, s a régies, számára még újdonságnak ható oszlopok között csapkodhatná a vizet. Apa nyakába karolva úszkálhatna, s megtaníthatnám neki, hogyan lebegjen a vízen lélegzet visszatartva. Majd amikor elpilledtünk és el kell indulnunk haza, akkor az öltözőben megszáríthatnám a kis buksiját, ő pedig boldogan pillázna a szemeimbe tudatva velem, hogy milyen jó nap volt ez Apával, s mennyi érdekes dolgot csinálhattunk együtt. Egy kezdődő, új kapcsolat lenne a mienk. 


Szeretnék az édesapja lenni. Szeretném őt tanítani, megmutatni neki a világot. Szeretném átölelni őt, fogni a kezét és éreztetni vele, hogy megbízhat bennem, mert vigyázok rá.

Igazságtalannak tartom a Bíróság döntését, amiért elutasították az elvitel jogát. Szerintem bele sem gondoltak abba, hogy ezzel milyen kárt okoznak a kislányomnak. Azzal, hogy továbbra is a Családsegítőbe kényszerítenek minket ahelyett, hogy igazságos döntést hoztak volna, megfosztották a gyermekemet az élményektől. Persze-persze, nincs még veszve semmi, de mennyivel talpraesettebb lenne a gyerekem, ha már idén világot láthatott volna. Mennyi mindennel tudna többet, hiszen tapasztaltabb lenne valamennyivel. Ehelyett jó, ha talán jövőre szerzi meg azt az információt, amit már idén is megkaphatott volna. 

Igazságtalannak (és erkölcstelennek) tartom az exem döntését is, aki talán még ezt a két órát is soknak tartja, amit a kislányommal tölthetek, nemhogy még hat órányi hosszra magammal is vigyem ki tudja merre. Szerintem bele sem gondolt igazán, hogy ezzel mekkora nagy hátrány, sérülést és kárt okoz a gyermekünknek. Azzal, hogy tilt engem a gyerektől. Ilyen a régebbi korokban elő sem fordulhatott, hogy egy asszony elveszi a családfőtől a jogot, hogy az a gyermekével lehessen. Főleg úgy, hogy az okot sem adott rá!

Nálam mi az ok?

Már fel sem sorolom azokat, hiszen amit az exem rólam állított, semmilyen téren sem nyertek bizonyságot. Mint kiderült, tudok vigyázni a gyermekemre, meg tudom etetni-itatni, ha kell, tisztába is teszem, és a gyermekem is kötődik hozzám. Kell ennél több?

Pszichikai téren is megállom a helyem, sőt... még messze felülmúlom az átlagot, úgy vélem. 

Vajon, lehet-e rossz gondolkodású egy olyan apa, akinek a cikkeit több diplomamunka megírásához és számos könyv kiadásához felhasználtak már? Vajon, hátrányos lehetek-e a gyermekemre nézve, amikor olyat tettem le az asztalra, ami csak nagyon keveseknek sikerült?

És különben is: kell e tiltani a gyermekétől egy olyan apát, akit az a gyermek olyannyira szeret?

Szerintem a választ mindenki tudja. Még a Bíróság is, aki viszont olybá tűnik nekem, hogy nem valamiért nem akar az édesanya ellen tenni. Pedig a Törvény (A TÖRVÉNY!) teljesen világosan fogalmaz: a kapcsolattartó szülő élhet az elvitel jogával, ha nincs ellene semmilyen tiltó határozat, sem pszichés tünet, és a többi... Azt is írja a Törvény, hogy kötelességem gondoskodni a gyermekemről, emellett pedig a gyermek jogáról is ír, miszerint az tarthatja a kapcsolatot a kapcsolattartó szülőjével. És gondolom a paragrafusok nem azt írják, hogy ez a kapcsolattartás heti egyszeri két órában ki is merülhet. Nem ezt. Kapcsolatról írnak: szülő és gyermek kapcsolatáról, amely nem jöhet létre heti két órában. Egyszerűen kevés erre a két óra.

Egy szó, mint száz: NINCS OK, AMIÉRT ENGEM A GYERMEKEMTŐL ELTILTSANAK!

Bármennyire is fáj ez anyucinak, de nem az ő joga eldönteni, hogy a gyerek mikor lehet az apjával és mikor nem. Különben is: mi jogon teszi, hogy egymaga határoz a gyermek sorsa felől?!

Varga Dóra Felícia, a kislányom
(az isteni összetétel alapján elmondható, hogy a gyermek fele az enyém)

Mindegy. Nem akarom ebbe belelovalni magam, de folyton elfog a szomorúság, ha arra gondolok, hogy adhatnék a gyermekemnek többet is. Olyan dolgokat, amit az édesanyjától egészen biztos nem fog megkapni. Erre a fejemet tenném!

Hiába is töprengek ezen, ha egyelőre nem tehetek mást, minthogy türelmesen várok arra az időre, amikor már elvihetem a lányomat bárhová.

Csak megjegyzem, hogy a legutóbbi bírósági tárgyaláson felajánlottam az exemnek, hogy ha félti tőlem a gyermeket (mert szerinte nem tudok rá vigyázni), akkor jöjjön velünk a különféle programokra, s bizonyosodjon meg róla, hogy jó apa vagyok. Felajánlottam neki, hogy ezt a gyermek három éves koráig teheti meg, vagyis még majdnem egy évig. Ebben is kompromisszumképes vagyok, amit nem tudom a Bíróság hogyan értékelt. Majd kiderül a február elsejei tárgyaláson.

Addig is marad a Családsegítő és annak olvasóterme, meg az unalomig ismert játékok.

A kislányom ha lassan is, de feltalálta magát: ismét előhúzta a sarokban lévő játékos dobozt, aminek egyesével hajigálta ki a tartalmát.

Kihúzni a szoba közepére...

...majd kidobálni belőle azt, ami nem kell

Az időnk háromnegyedén túl a dobozra is ráunt, ezért a korábbi ötleteimet vettük elő ismét. Kérte, hogy tegyem fel őt a szekrény tetejére, de amikor feltettem, már kérte is, hogy vegyem őt le. Unta. Rájött, hogy mégsem érdekes számára a szekrény teteje.

Elővette a táskámból a tabletet is, de pár perc nyomkodás után ahhoz se volt kedve. Hiába kértem, hogy olvassunk könyveket vagy rajzoljunk valamit, mert nem akart. Igazából semmihez se volt kedve.

És most érkeztem el oda, amit e bejegyzés bevezetőjében írtam: bár nem minden találkozóról mondható el, hogy tökéletesen sikerült, de azért mindegyik kapcsolattartás alatt történik egy-egy olyan dolog, amelyek miatt boldogan gondolok rá vissza.

A mai nap az a dolog történt, hogy amikor megkérdeztem a kislányomat, hogy van e pisi a pelusban, ő a velem való találkozások alatt most először mondta, hogy igen.

- Van pisi a pelusban? - kérdeztem.
- Igen - válaszolta, majd azon nyomban lehuppant a kanapéra, hogy cseréljem ki a pelust. Még a lábait is úgy tartotta, ahogy azt pelenkacserénél csinálni kell. 
- Hát akkor cseréljünk pelenkát, Kicsim... - mondtam, azzal nyúltam is a szatyor felé, amit az anyja hoz mindig kanállal, zoknival és pelenkával együtt.

Most viszont nem volt benne a pelenka...

Keresem-keresem, de nincs benne. Miért nincs?

Korábban már vitatkoztam erről az exemmel. Akkor megállapodtunk benne, hogy ő hoz majd pelenkát neki, hiszen amit én vettem csomagot, azt a gyerek pár hónap alatt kinőtte, így használhatatlanná vált majdnem az egész csomag. Nem nehéz rájönni, hogy heti egyszeri találkozókkal egy csomag pelenka nagyon hosszú időre elegendő lenne, ha addig ki nem nőné. Felesleges azért pelenkát vennem drága pénzért, hogy aztán ne használhassuk fel, úgyhogy a megmaradt pelusokat odaadtam nekik, majd két alkalommal vettem még újakat is.

Tehát nem volt a szatyorban pelenka, így a kislányomat nem tudtam tisztába tenni. Mondtam is neki, hogy sajnos a pelenkacsere most elmarad, mert Anya nem tett a szatyorba belőle, mire a kislányom láthatóan elszomorodott, hogy hiába feküdt le automatikusan a kanapéra, mégsem sikerült nekem örömöt adnia.

Pedig adott!

Korábban mindig könyörögnöm kellett, hogy hagy cseréljek rajta pelenkát, és volt olyan is, hogy alig bírtam lefogni, mert folyton meg akart szökni, viszont most önként és dalolva adta át magát nekem, hogy tisztába tehessem a kis popóját. Ilyet még sosem csinált a kapcsolattartások alatt!

Csodálkoztam is, mert nem tudtam mire vélni ezt az engedékenységet. Szinte boldog volt, hogy Apa tisztába fogja tenni... és épp ezért is lett szomorú, mert végül erre a pelenka hiánya miatt nem keríthettünk sort. 

Aztán amikor feltápászkodott a kanapéról, kopogtak. Anya volt az.

A gyerek meglepődött, és ahogy rám nézett, láttam a tekintetén, hogy nem akar menni. És itt megismétlődött megint az, ami már a korábbiakban is: úgy kellett könyörögni neki, hogy menjen ki az anyjához az előtérbe és kezdjen el öltözködni.

Miközben ők odakint öltözködtek, én elkezdtem összepakolni a szétszóródott játékokat. Közben megemlítettem az exemnek, hogy nem hozott pelenkát a gyereknek, mire rám förmedt, hogy az az én dolgom. Mondom neki, hogy ezt már megbeszéltük egyszer és mindig hozott neki pelenkát, de csak hajtogatta tovább, hogy nekem kell hozni és nem neki, hiszen ez az én kapcsolattartásom. Persze-persze, nekem. De az meg nem az én feladatom, hogy a tartásdíjon túl még pelenkát is vegyek neki, és ezt már megtettem négyszer is; egyszer-egyszer még tavaly és idén év elején, kétszer pedig az utóbbi két hónapban. Négyezer forint egy csomag pelenka, amit elvittem nekik a tartásdíjon fölül, mert azt kért a boltból, amikor megkérdeztem vihetek-e valamit. Nem kellett volna, de elvittem. Ugyanúgy két darab ikeás babazsámolyt (fellépőt) és egy esőköpenyt is. Elvittem. És ezek után ő képtelen elhozni hetente egy darab (1db!) pelenkát a kapcsolattartásra. Már nem is tudom mit mondjak.

Talán az fáj neki, hogy a Bíróságon elmondtam miket veszek még a gyereknek a tartásdíjon felül?

Vajon, ha az általa követelt havonkénti húszezer forintot megadom gyerektartás gyanánt, akkor hozni fog nekünk pelenkát a kapcsolattartás két órás idejére? Ezt kötve hiszem...

Egyszerűen nem értem a gondolkodását, mert teljes mértékben természetellenes. A paraszti logikával is egyértelmű kellene, hogy legyen, hogy mit kellene tennie, de ő nem úgy teszi. Csak azért sem, nehogy már ismét nekem legyen igazam. Amit ő gyűlöl, mert hát okoskodom. 

Okoskodom, mert "okos" vagyok. Ha tapló lennék, akkor meg azért hagyott volna el. Szerintem igazából tök mindegy mi a baja, mert már átmosták az agyát és ellenem fordították őt teljesen. belemagyarázták a kis buksijába, hogy ilyen vagyok meg olyan, és jobb, ha megszabadul tőlem. Ő meg elhitte, majd felerősítette magában. És persze olyanok mondták meg neki a frankót, akik egyébként ugyanúgy nem tettek le az asztalra semmit. Mások munkájából élnek egytől-egyig. Ismétlem: mások munkájából, egytől egyig!

Mások dolgoztak meg azért, amijük van, de ők járatják a pofájukat, és ha csettintésre nem mennek a dolgok, akkor azzal az illetővel probléma van. Én nem moccantam csettintésre, és ezzel volt a bajuk. 

Jah... Hát igen. Hosszasan mesélhetnék erről.

Szóval, annak ellenére, hogy a harminchatodik kapcsolattartásunk nem volt az igazi, a kislányom mégis meglepett engem. 

A kapuban állva aztán felvettem őt az ölembe, majd búcsúzó gyanánt a fülébe súgtam:
- Nagyon szeretlek kislányom és sokat gondolok majd rád! Ne felejtsd el sosem: szeretlek téged és te vagy az én drága, okos kislányom. Nemsokára találkozunk és ismét játszunk egy jót!

A kicsikém ekkor adott egy puszit, majd integetve elbúcsúzott tőlem.

Kigurulva utánuk, a Trabantból még integettem neki, aztán hazafelé vettem az irányt. Egy hét múlva ismét megpróbáljuk...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése