2016. november 11., péntek

Harminchetedik

Gondolkodtam valamilyen címen, de végül úgy döntöttem, hogy sorszám szerint haladok tovább. Hiába csináltunk a lányommal pár új érdekességet, nagy vonalakban mégsem történt változás.

A múltkori találkozónkat követve (lásd: Harminchatodik), ez sem sikerült valami fényesre. Persze, azért az időnk derekánál belejöttünk a hancúrozásba, de a kislányomon most is láttam, hogy nem szereti azt a helyet, ahová az anyja viszi őt hetente egyszer. És félreértés ne essék: engem szeret nagyon, amit állandó jelleggel kimutat, de a helyet ahol találkozunk, már unalmasnak tartja. Szerintem nem is érti mit keresünk ott, hiszen már nemegyszer találkoztunk az utcán is, és ugye, ha ott "lehet" (fogjuk rá), akkor furán nézhet ki, hogy állandó jelleggel mégis a Családsegítőben futunk össze. Arról a helyről már én jutok az eszébe, csakúgy, mint ő is nekem. 

Na, mindegy. Ezen az értelmetlenségen, minthogy ilyen hosszú ideig a Családsegítőben láthatom a saját lányomat, még mindig nem bírok felülkerekedni. 

Szóval ismét találkoztunk a tegnapi nap folyamán, ahol a kezdeti két percben úgy tűnt, hogy végre simán megy majd minden - de nem így történt.

Hoztam magammal építőkockát, amit a jelek szerint Dóri nagyon szeret: sürgetett, hogy vegyem már ki a szatyorból, mert szeretne vele játszani, aztán pedig azért hajtott, hogy bontsam ki a csomagolásból. Viszont, amikor végre elkezdhetett volna vele játszani, akkor csak félrerugdosta őket, és majdhogynem hozzájuk sem ért. Hiába kezdtem el neki belőle tornyot építeni, nagy ívben tojt a kockákra.

Az egyetlen pillanat, amikor úgy tűnt, kezdeni fog vele valamit

Pedig az anyja is mondta, hogy szeret az építőkockákkal játszani. Mi történhetett, hogy a kezdeti hajrá után hirtelen hátat fordított neki? A hellyel van valami baja? Az a fura neki, hogy ő otthon szokott kockázni és nem itt?

Kicsit lelombozódtam ettől. Se olvasni, se labdázni, se társasjátékozni nem akar már, és nem érdekli a rajzolás sem, hacsak nem a falra vagy a padlóra lehet azt csinálni. A kanapén sem ugrál vagy bujkál úgy, mint régen. A szekrény teteje sem érdekli őt, sem a labdalövő. Még a zenedobozt is összecsukta most és visszatette a szatyorba.

Látom rajta, hogy unja a bezártságot és valami tartalmasabb elfoglaltságot akar. 

Az anyjának szerencséje van, mert akkor foglalkozik vele, amikor csak akar, de nekem ez a két rohadt óra jutott, és ebben a két órában kell valamivel lekötnöm a figyelmét. És nem a múzeumok és a városnézés kalandjaival, mert azt nem engedik. Nem, azt még nem lehet. Igazából semmit sem lehet, mert vigyázni kell a rendre. Nem hangoskodhatunk, nem pancsolhatunk, nem fedezhetjük fel a rejtett helyeket, nem jöhet hozzánk vendég, és gyakorlatilag semmit se csinálhatunk a hely adottságai miatt.

Persze, most jöhet a kedves Olvasó azzal, hogy vacak apa vagyok, mert nem tudom lekötni a gyermekem figyelmét, de higgyék el nekem, ha mondom: a kislányom nagyon is jól tudja, hogy hová jön és kihez, és direkt nem fogadja el az általam kínált játékokat! Az az érzésem, hogy a nyáron már hozzászoktattam őt a különféle kalandokhoz, amit az adottságokhoz mérten nyújtani tudtam, így már nem elégszik meg azzal, ha mesekönyveket nézegetünk, hanem igazi kihívásokra vágyakozik, úgy mint a pince vagy a padlás felfedezése, vagy egy újabb titkos küldetés (lásd: Titkos küldetés), amit a nyáron bonyolítottunk le egyszer. Hát ja... Apával csupa kaland az élet. 

Neki nem építőkocka kell, amikor ezzel szemben locsolhatnánk egymást a kertben. Neki nem a mesekönyvre van szüksége, amikor lehetne nyuszit is kergetni a fűben, vagy akár a Trabantommal furikázhatnánk az udvaron, amikor épp nem jár arra senki. 

Dóri nagyon is jól tudja, hogy Apa valami mást nyújt, mint amit már otthon megszokott. Magam úgy veszem észre, hogy az otthoni, már unalomig játszott építőkockák után nem akarja velem is ugyanazt játszani. Nem és kész...

Nem tudom mit tegyek. Egy ötször-ötös szobában. Rohadtul úgy érzem, hogy a hivatalok és az exem csak kibasztak a gyerekkel, nemhogy valami is a javára válna, miáltal épp abba a folyamatba kerültünk, amikor kitörölnek engem a gyermekem életéből. A saját gyermekeméből, amikor rajtam és az anyja kivételével senkinek semmi köze nem lenne hozzá. 

Ennek ellenére azért megpróbáltam kicsit újítani valamit a tegnapi találkozón, de a gyerek csaknem akarta meghallani, amit mondtam neki. Egy pillanatban még a filctollat is felkapta, hogy odafirkantson vele valamit a falra, amit a kérésem ellenére sem akart abbahagyni, ezért kénytelen voltam lefogni őt. 

Nagy volt az ellenállás. Mintha valaki kiképezte volna őt arra, hogy ne tegye azt, amit mondok neki. Ne egyen a csokimból, ne játsszon a játékaimmal, ne legyen szófogadó. Az anyja valamiért még pelenkát sem hozott neki (immáron második alkalommal), holott kétszer is vettem neki egy-egy csomagot. Valahogy nem úgy mennek a dolgok, ahogy kéne. 

Persze azért történtek jó dolgok is a tegnapi találkozón. Például elmentünk szellemeket keresni a mosdóba, amiről egy röpke kis videót feltöltöttem a blog Facebook-oldalára. Ez is egy apró kis kaland volt neki, amit nagyon élvezett. Kár, hogy csak a végét vettem fel videóra, mert nagyon muris volt az egész. 

De játszottunk kicsit a tabletemmel is, meg beszéltünk Anyával telefonon, amikor felhívott minket, hogy vigyük be a babakocsit, ha eleredne az eső. Azt hiszem a gyerek megértette ezzel, hogy mire való az a kütyü, amivel ő rendszerint babrál valamit. A vicces benne az, hogy ilyenkor mindig kirámolja a táskámat, hogy a telefonról tabletre váltson, vagy fordítva. Szeret a táskámban turkálni, én pedig rendszerint hagyom. Ez érdekli. Igen, tudom, jobb volna mással lekötni a figyelmét. De mivel? Erőszakoljak rá valami mást, amit esetleg nem akar? A végén majd épp ezért nem akar eljönni hozzám...

Hozzám... Mintha hazajönne, vagy mi. Kész téboly az egész.

Amit jelen pillanatban nagyon szeret, az a pörgés. Most is csináltuk: beleültettem őt az ölembe, majd szélsebesen forogtunk a tengelyünk körül. Nagyjából tíz percen át, mígnem kérte, hogy már letehetem őt, mert elég volt. A végét felvettem videóra is, bár épp a kacarászása nincs rajta, mert mire elindult a felvétel, már abba is hagytuk az egészet.

Érdemes megemlítenem még, hogy egyre intenzívebben beszél. A nyelvtana még nem jó, de folyton folyvást mond nekem valamit, amit egyelőre még nehéz megértenem. Ebben is az a rossz, hogy nem lehetek a fejlődésének a része. Tulajdonképpen kiszakították őt belőlem, és már nincs rálátásom az életére. Az anyja elvette őt tőlem, amihez a Bíróság is asszisztál, különben nem utasították volna el a kérelmemet a kapcsolattartás bővítéséről, az elvitel jogával élve. 

(ebbe most nem megyek bele ismét)

Tehát volt jó is a sok negatívum közt. Szép sorjában fel is töltöm a videókat a Facebookra. Képek helyett beszéljenek a videók. 

Sajnos írni sincs erőm, mert éjjel-nappal dolgozom. Vagy a munkahelyemen, vagy otthon. Tegnap délután befejeztem a konyhát: feltettem az utolsó gipszkartont, majd kifestettem a falakat. Az új konyhabútort már összeszereltem, holnap pedig lerakom a laminált padlót. Vasárnap talán kifestem a fürdőszobát. 

Apropó! A múlthéten nálam járt környezettanulmányon az Önkormányzat ügynöke, akivel egyetértésben kifejtettük, hogy a kapcsolattartás nem függhet az otthonom állapotától, hiszen a gyereket nem muszáj hazavinnem, mert akár vihetem őt játszóházba vagy az Édesapámékhoz is. Mivel akkor még gyakorlatilag nem volt kész semmi abból, ami otthonná teszi a házat, ezért megállapodtunk benne, hogy két hét múlva visszajön és megnézi ismét hol tartok a ház építésével. Azóta már megszereltem a villanyt, kifestettem a konyhát, elkészült a WC és a fürdőkád, s csupán a glettelés és a festés maradt hátra. 

Ha nem foglalna le a házépítésem, azt hiszem megőrülnék a lányom hiánya miatt.

Isten bocsássa meg nekik, hogy elvették tőlem a lányomat, mert ő viszont nem biztos, hogy meg fogja, amiért elszakították őt az édesapjától...


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése