2016. november 20., vasárnap

Harmincnyolcadik

November 18-án tartottuk meg a harmincnyolcadik kapcsolattartásunkat. Sajnos ez is ugyanolyan volt, mint az ezt megelőző másik kettő, azaz "unalmas".

Na jó, talán kicsit erősen fogalmaztam, de azt hiszem érti az Olvasó, hogy mire akarok kilyukadni. A kislányom immáron már az egymást követő harmadik alkalommal fejezte ki, hogy unja a Családsegítő olvasótermét. Téblábolt, egykedvűen sétálgatott a négy fal között, és hiába próbáltam vele bármivel is foglalkozni, mert az valahogyan nem érdekelte. Sem az építőkockával, sem a filctollakkal, sem a mesekönyvekkel nem volt szerencsém.

Megkérdeztem tőle, hogy szeretne e rajzolni valamit, amire rábólintott ugyan, de a tenyerére tett egyetlen firkantás után le is tette a filctollat.

Ezután ő maga kérte, hogy olvassak neki mesét, de miután elővettem a négy darab mesekönyvet a táskámból, már le sem akart ülni mellém, hogy belelapozzunk valamelyikbe.

Kérte, hogy labdázzunk egy kicsit, mire az egyetlen labdahajítás után ezt is abbahagyta.

Megpróbáltam bújócskázni vele, de nem érdekelte különösebben. Egyszer ugyan felmászott a kanapéra, de utána le is ült és csak bámult maga elé egykedvűen.

Egyedül a kindertojás villanyozta fel, amit nagy örömmel csomagolt ki.


A benne található játék viszont abszolút nem érdekelte...

Megpróbáltam számolósat játszani vele, de inkább csak a csokit majszolgatta némán, miközben hosszasan figyelt engem.

Nem tudtam mitévő legyek.

És félreértés ne essék: világosan látszott rajta, hogy szeret engem és örül, hogy velem lehet, de a helyet már borzasztóan unja, mert nincs már ott semmi, ami lekötné az érdeklődését. Egy olyan ingerszegény környezetbe lettünk kárhoztatva, amely már egyértelműen a kapcsolatunk rovására megy. Ugyanis - a megítélésem szerint -, ha ez így folytatódik tovább, akkor nem akar majd odajárni, mert tudni fogja, hogy ott unalmas. Hiába érdeklődik irántam, ha az emlékeiben az él majd, hogy ha Apával találkozik, akkor nem történik semmi.

Rengeteg játékot tudnék neki venni - ha lenne rá pénzem. A Lego egész biztosan érdekelné, de nem tudom neki megvenni az 5-10ezer forintos darabokat. Vehetnék még neki autópályát, távirányítós autót és még ki tudj miket, de egyszerűen nem engedhetem meg magamnak, amikor minden pénz a házépítésre kell. 

Hogy érdekelné-e őt a diavetítő? Egészen biztosan, csakhogy 20ezer forintba kerül. Néztem neki azt a régi, izzós fajtát, de azzal az a bajom, hogy mindig megolvasztja a filmet és az is 10ezer forint környékén mozog, nem is beszélve a filmek ezer forintos darabárán. 

Láttam frankó mikroszkópokat is, amit gyerekként nagyon szerettem. Alig voltam három-négy éves, amikor Édesapám megajándékozott vele. Szinte le sem lehetett róla robbantani engem, így feltételezem, hogy Dórinak is tetszene.

Amit a múltkor elfelejtettem megjegyezni a harminchetedik kapcsolattartásunkról: a kislányom egy héttel ezelőtt megkérdezte tőlem, hogy hol van a nyuszi, s közben nézett a szekrény tetejére, ahová a szerencsétlen, remegő állatot menekítettem előle még azelőtt egy héttel. Akkor elmondtam neki, hogy ma nem hoztam magammal, és ugyanezt feleltem most is, amikor ismét előállt vele. Tehát tökéletesen emlékszik a nyuszira, ami jó, mert erre lehet alapozni a fejlődése során. 

De mivel tudom őt "fejleszteni", ha egyszerűen semmivel sem akar foglalkozni?

Az anyja párszor már megjegyezte rólam, hogy engem minősít, ha nem tudom a gyereket lekötni, de itt nem erről van szó. Ugyanis le tudnám őt kötni, ha nem azon a nyomorult helyen kellene találkoznunk. Programok végeláthatatlan hosszú sorát tudnám neki biztosítani, de a Családsegítő berkein belül erre nincs mód. És a gyerek is nagyon jól tudja, hogyha elindulnak hozzám az anyjával otthonról, akkor az egyenlő az olvasóteremmel és az unalomig ismert könyvespolcokkal, filctollakkal, labdázással és kanapén ugrálással. Ezzel és semmi többel. 

Merem állítani, hogy a gyerek csak miattam jön el oda és nem azért, mert valami mókásat fogunk csinálni. Kérdéses, hogy ez meddig fog neki tetszeni.

Február elsején lesz a következő bírósági tárgyalás, ahol valószínűleg végzést fognak hozni rólunk első fokon, bár addig még megérkezhet a fellebbezésem is, amit a másodfok fok elbírálni. Amit kértem a Tisztelt Bíróságtól az volt, hogy a kapcsolattartásomat terjesszék ki heti egyszeri hat órára az elvitel jogával élve, a gyermek három éves koráig (kapcsolódó: Az elvitel joga), és lehetőség szerint páros héten hétvégére is, péntek délutántól vasárnap délutánig. 

Ezzel kapcsolatban két dolog lehetséges:

Az egyik, hogy megadják, amit kértem, ami által megadhatok a kislányomnak mindent, amit ő a tudásszomja által követel. 

Ahogy a Bíróságnak már elmondtam, a gyermek három éves koráig e kapcsolattartásokon az anyja is jelen lehet (hogy megnyugodjon, a gyermeke biztos kezekben van), de nem szólhat bele, hogy mit, hogyan és miért csinálok. Maximum tanácsot adhat, hogy szerinte ezt hogyan kéne, de semmi esetre sem szólhatna bele a kapcsolattartásunkba. Persze ez újabb vitákra adhat okot, de kompromisszumra képes vagyok, hiszen nála van a tapasztalat, és bizonyos dolgokban ő jártasabb a gyerekkel kapcsolatos teendőkben, mint én. Figyelhet, "taníthat" és segíthet engem, de nem szólhat bele, hogy a gyereket hová viszem. Azt hiszem ez mindhármónknak jó lehet, hiszen a gyerek ezáltal új tapasztalatokat szerezhet általam, valamint az anyjának sem kellene aggódnia, hiszen a gyermeke közelében lehet, és nem mellesleg én is megkapom azt, ami a Törvény szerint jár és amit egy szülő kérhet magának: a gyermekét.

A másik dolog az, hogy a Bíróság ismét elutasítja a kérésemet és nem engedi meg, hogy magammal vigyem a gyereket. Ebben az esetben egyértelműen törvénysértést követnek el, hiszen semmilyen indok nincs rá, hogy az elvitel jogával ne élhetnék.

Ha ez bekövetkezik, akkor újabb pereskedésnek nézhetünk elébe; egyrészt a Felperes ellen, másrészt a Bíróság ellen is.

A kislányom egy elutasító határozat esetén a továbbiakban is a Családsegítőbe lenne szorítva, ki tudja meddig. Ezzel a kapcsolatunk véglegesen sablonossá válna, és a gyerek egész biztosan nem szeretne oda járni. Ez odáig fajulhat akár, hogy már tiltakozna is, ha elindulnak "hozzám" otthonról.

A szarabb ügyvédek általában azt hozzák fel erre, hogy "a gyermek három éves koráig nem szokták engedni, hogy az apa elvigye a gyermekét". Hivatkoznak itt valamiféle szokásjogra, amely természetesen nem létezik. 

"A Bíróság ezt így szokta..."
"A Bíróság azt úgy szokta..."

Olyan, mint szokásjog, nincsen, ezért nem érdekel különösebben, hogy a Bíróság milyen ítéleteket szokott hozni nagy általánosságban. Ugyanis van egy Családjogi Törvénykönyv és egy Polgári Törvénykönyv, na meg a Gyámhatósági Törvény, amelyek teljesen világosan és egyértelműen fogalmaznak erről. 

Világosan fogalmaznak akkor, amikor a kapcsolattartó szülő és a gyermek jogairól írnak, köztük az elvitel jogáról, miszerint az "nem vonható meg"!

Ennek (és a jóhiszeműségem) tükrében most úgy vélem, hogy a Bíróság megfelelő ítéletet fog hozni a kapcsolattartásom terén. Nem tudom, talán naiv vagyok, vagy csupán csak az igazságban hívő idealista apuka, de hiszem, hogy megadják azon jogokat a részemre (részünkre), amelyről a Törvénykönyvek, valamint a természet rendje* is rendelkezik.

* A természet rendjén azt értem, hogy egy gyermeknek két szülője van, akiktől indokolt eset nélkül nem vonható meg a kapcsolattartás, meg úgy általában a szülői felügyeleti jogok. Az ÉN gyermekem felől mi alapján akar egy harmadik fél dönteni? Mi köze a gyermekemhez az Államnak vagy bárki másnak?!

Persze tudom, hogy vannak esetek, amikor a gyermek védelme érdekében szükséges a beavatkozás, de a mi esetünkben ez nem áll fenn. Ugyanis nincs rá ok. Példás életet élek, dolgozni járok, nem vagyok alkoholista, nem drogozok, nem vagyok beteg, rokkant vagy cselekvőképtelen ember. Nem verem a nőket, nem járok kurvázni, nem élek kicsapongó életet. Nem vagyok betörő, sem tolvaj, sem gyilkos. Még az egyéb munkáim is azt mutatják (honlapok, kritikák, észrevételek, kiadványok), hogy messze az átlagon felüli képességekkel rendelkezem, és semmiféle pszichológiai vizsgálat vagy rendőrségi dokumentum nem bizonyítja ezek ellenkezőjét. Magyarán: ideális apa vagyok, akit még a gyermeke is szeret!

Meg úgy alapjában is: miért veszik figyelembe az anya rágalmait, ha azokat bizonyítani nem tudja? Vajon himi-hümi feltételezésekre épít a Bíróság? Ha pedig nem, akkor miért korlátozzák a jogaimat?


Úgy vélem, hogy az volna igazán demokratikus, ha kizáró tényező nélkül alapjáraton váltott elhelyezést rendelne el a Bíróság, hiszen a gyermek nem az anya kizárólagos tulajdona, és nem is az Államé, hanem a két szülőé együttesen. És mivel a gyermeket nem lehet és nem is kívánatos kettévágni, ezért egyértelmű, hogy a két szülőnél kell őt elhelyezni váltott elhelyezés alkalmazásával. 


Úgy vélem, hogy normális felek esetében Isten adta joguk a szülőknek, hogy a gyermekük felől ők maguk rendelkezzenek, amibe az Államnak vajmi kevés köze van beavatkozni. Ennek alapján írtam, hogy a természet rendje, hiszen a gyermek a két szülőé, és senki másé, pont úgy, ahogy azt az Isten - azaz a természet - megteremtette.

Tehát bízom benne, hogy számomra kedvező ítélet születik, s a Felperes alaptalan félelmeit (és a gusztustalan, minden észt nélkülöző vádjait) lesöprik az asztalról.

Egyébként pedig, ez a kislányom érdeke is, amelyről már hosszasan beszéltem az elmúlt időkben, így nem térnék rá ki ismét

De visszatérve a harmincnyolcadik kapcsolattartásra: a mai napon végül találtunk egy játékot, amely mintegy negyed órán át lekötötte őt: a tabletemet. Erre pár nappal ezelőtt feltettem egy játékot, amit nagy érdeklődéssel tanulmányozott. A lényege, hogy bizonyos tárgyakat a megfelelő helyre kell tenni, vagyis bele kell helyezni azokat a saját körvonalát alkotó lyukba.

Mivel már játszottunk hasonlót, ezért könnyedén megértette a lényeget és szemlátomást sikerült neki felismernie a tárgyak alakját (az erről készült videót feltöltöttem a Facebook-oldalunkra is).

Viszont ezt is megunta...

Nem akart ott lenni a Családsegítő olvasótermében, mert már nem elégítette ki a kíváncsiságát a hely.

Ekkor megkérdeztem tőle, hogy kimenjünk-e az udvarra, amelyre rábólintott, s gyorsan oda is szaladt az ajtóhoz, hogy engedjem ki. Mondom neki, hogy várjon ezzel egy kicsit, mert egyrészt fel is kell öltöznünk, másrészt pedig össze kell pakolnunk a játékainkat, mert nem hagyhatjuk itt őrizetlenül azokat.

Itt volt egy érdekes jelenet: amikor elkezdte összeszedegetni és a szatyorba tenni a dolgainkat, észrevett a földön valami falevélmaradványt, ami talán a cipőmről eshetett le az érkezésemkor. Mikor meglátta, egyszer csak megtorpant, majd hangos felkiáltással mutogatta, hogy "koszos".

- Mi koszos, Kicsim? - kérdeztem tőle.
- Koszos! - mutatta a falevelet.
- Az nem kosz, csak egy falevél-vég - nyugtatgattam, de ő csaknem mert a közelébe menni. Talán azért nem, mert félt, hogy rálép a koszra és ettől koszos lesz a zoknija?

Egy ártatlan falevélről volt szó, de ő messziről kikerülte mondván, hogy a koszos dolgok nem jók. És ezzel egyet is értek, viszont ez esetben indokolatlan volt az elővigyázatossága. 

Tartok tőle, hogy az anyja tanításának (vagyis a kosztól, portól, szöszmösztől, baktériumoktól, vírusoktól, természettől és marslakóktól való félelme) hatására tette mindezt. Gondolom, náluk minden csilivili, mert az anyja naponta többször is felmos, ha valami gyanúsat lát a padlón, s mivel ezt - ismét csak gondolom - mindig meg is jegyzi, ezért a gyerekbe beleivódott, hogy ha valami "gyanúsat" lát a földön, akkor az elítélendő, kikerülendő és kiirtandó dolog. Persze ez nem elítélendő, hiszen a tisztaság jó. Csak épp aggasztó számomra, hogy a gyerek ennyire idegenkedik egy falevél maradványtól csak azért, mert az nem az udvaron, hanem a laminált padlón található. 

Mindegy, nem érdekes annyira, hogy hosszasan rágódjak ezen. Végül felöltöztettem őt, majd kiszabadultunk az udvarra.

Odakint gyors ütemben elviharzott a motorjával, én pedig alig bírtam őt követi.

DE EZT IS MEGUNTA AZ ÉPÜLET SARKÁRA ÉRVE!

Nem tudok már ehhez mit hozzáfűzni...

Egyszerűen félredobta a műanyag kis motorját, és gyalog indult tovább a járdán. Ott is felejtettük, amikor hazaindultunk nemsokkal később. 

Az udvaron végül körbejártuk a házat, majd bementünk a főépületbe, ahol leültünk egy fotelba. Az ölembe ültetve őt fényképeket kezdtünk el nézegetni. És mint mindig, most is megakadt az édesanyjával való közös képünkön. Hosszasan nézegette, s ki tudja közben mi járhatott a kis fejében. 

Az időnk leteltével láttam, hogy az anyja megérkezik érte és keresgélni kezdi őt az udvaron. Mire felvettük a kabátot, már az udvart is körbejárta, s végül a lépcsőn futottunk össze. 

Dóri az udvaron megkapta a matricáit (kép alább), majd egy tábla csokival a kezében menekülőre fogta. Alig tudtuk őt betenni a babakocsiba, mert ismét a nyakamba csimpaszkodva kérlelt minket, hogy hagy maradjon még egy kicsit. Az anyja erre mondani kezdte, hogy sietniük kell, mert jön a szerelő, de mikor megkérdeztem, hogy mi romlott el, erre hirtelen nem tudott mit válaszolni. Mindegy...

A búcsúzás zavartalanul telt. Egy Trabiból integetés után elbúcsúztunk egy hétre.

Matricák (hogy legyen mit összeragasztania otthon)

Apa és lánya


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése