2016. december 13., kedd

Csillagszóró

Tegnap vidékről hazafelé tartván benéztem egy ismert bolthálózat egyik egységébe, ahol SMS-ben megkérdeztem a gyermekem anyját, hogy szükségük van-e valamire, amit elvihetek a gyermekemnek. Ő egy pelenkát kért.

El is vittem nekik egy almalé és egy narancslé társaságában, de nem is ez a lényeg. Ugyanis az elmúlt időkben már többször előfordult, hogy egy-egy kisebb "ajándékért" cserébe láthattam pár percre a lányomat, tehát mondhatni, hogy bevett szokássá vált az ilyen jellegű kedvesség egymás iránt. 

Tehát, ahogy az lenni szokott, a kislányomnak most is vittem pár dolgot, amire bár nagy szüksége van a kicsikémnek, Dóri leginkább mégiscsak annak örült, hogy ismét találkozhat velem. És ez pedig nem csak a kapcsolatunk erősítésének a szempontjából fontos, hanem azért is, mert így a gyerek talán hozzászokhat, hogy a Családsegítőn kívül is létezem.

Dóri annyira örült a váratlan felbukkanásomnak, hogy boldogan rohangálta körbe az udvart a korom sötét ellenére. Az anyjával alig bírtuk rábeszélni, hogy este lévén már lassan az ágyban a helye, ezért a pár percesre tervezett találkozó végül nagyjából húsz percig tartott. 

Este lévén viszont megleptem a lányomat egy kis érdekességgel is: egy csomag csillagszóróval. Ezelőtt még sosem látott ilyet, ezért nagy-nagy rácsodálkozás lett belőle. Mivel Dóri nem tudta, hogy micsoda az a szikrákat szóró akármi, ezért folyton bele akart hajolni a pontosabb megfigyelés érdekében, mi pedig az anyjával nem győztük őt figyelmeztetni, hogy vigyázni kell vele, mert a szemébe megy a szikra. 

Dóri persze szerette volna megfogni a csillagszórót, amit végül - az anyja tiltakozása ellenére - megengedtem neki, de gondosan a lelkére kötöttem, hogy tartsa magától távol. Az anyja eleinte féltette, hogy a szemébe megy a szikra, vagy hogy megégeti magát tőle, de csakhamar belátta, hogy a félelme alaptalan, mert semmi baja nem lesz tőle.

Ezután nem győztük Dórit lecuppantani róla, annyira beleélte magát. Egyiket a másik után gyújtottam meg neki, az anyja pedig hiába kérlelte őt, hogy menjenek már fel végre a lakásba, a gyerek nem engedelmeskedett a hívó szónak. 

Végül persze rá tudtuk őt beszélni, hogy ideje lesz felmenni a lakásba, ezért - ha nehezen is, de - elbúcsúztunk egymástól. Az ajtó becsukódott, én pedig beülve a kocsiba integettem neki az ablakon át. Dóri az üvegajtó mögött állva ekkor hangos kiabálásba kezdett:

- Szia Apaaa! Szia Apaaa! Szia Apaaa...!

És ezt vég nélkül folytatta, még akkor is, amikor elindultam a kijárat felé. 

Hazafelé tartván aztán eszembe jutott, hogy amikor egy nappal korábban diót vittem nekik a kertből, akkor megdicsértem őt, hogy a legutóbbi találkozónk alkalmával milyen hangosan köszönt el tőlem, ezért gyanítottam, hogy most is ezért kiáltott nekem ilyen hangosan és ilyen sokszor, hiszen emlékezett rá, hogy a múltkori esetnél is nagyon örültem neki. 

Azt hiszem az ilyen apró kis dolgok teszik bizonyossá a tényt, hogy a kislányom nagyon szeret engem és nagyon kötődik hozzám. És tudja jól, hogy én is szeretem őt és mindig kitalálok neki valami újat, egy apróságot, ami különlegessé, mássá teszi a kapcsolatunkat az anyjáéval szemben. 

Persze nincs semmi baj az anyjával ezen a téren, de vele szemben más élményeket kap tőlem a gyerek, amit a kislányom íly módon értékel. 

Kis apróság, egy csillagszóró. 
És milyen nagy a gyermek öröme...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése