2016. december 31., szombat

Karácsonyi ebéd

Mivel a Családsegítő a két ünnep között zárva tartott, ezért a kislányommal nem találkozhattam hivatalosan az említett időszak alatt, viszont az édesanyja az ünnepekre való tekintettel volt olyan kedves, hogy mégiscsak megengedjen vele egy ünnepi ebédet.

Ezt megelőzően, immáron a negyvennegyedik alkalommal, 23-án voltunk együtt az olvasóteremben, másnap pedig jött a Karácsony, amin ugye nem lehettem jelen, hiszen az az anyukánál zajlott. Persze SMS-ben megkérdeztem az exemtől, hogy a Szentestére való tekintettel elmehetnék e hozzájuk pár percre csillagszórót égetni, mire ő azt felelte, hogy nem, mert nem lesznek otthon. 

Hát jó, ha nem, hát nem. Ez is csak egy nap a többi közül...

Viszont nem akartam otthon, a televíziót bámulva tölteni az estét, ezért kocsiba ültem és körbeautóztam Horányt. Hozzáteszem, hogy a kislányomék az anyja állításával ellenben mégiscsak otthon voltak, mert a főúton haladva látni lehetett az ablakukon át kiszűrődő lámpafényt. Gondolom az egész család otthon volt, akik előtt az exem nem akarta beismerni, hogy néhanap azért mégiscsak szóba áll velem. Más okot nem találok rá, csak ezt. Különben mi van akkor, ha Szenteste lejönnek a kapuba pár percre, hogy adhassak pár puszit a kislányomnak? Megszólja őt érte valaki? Ez valóban ilyen ciki?

Mindegy, mert ígéretet kaptam rá, hogy 27-én együtt ebédelhetek a lányommal, úgyhogy az a nap lebegett a szemem előtt, és más nem számított.

Horány egyébként iszonyúan kihalt volt aznap este. A Duna-parton állva olyan csend fogadott, mint még soha abban a közegben, s mindössze két autót láttam elsuhanni a gáton, majd ezután semmit. Nem csodálom, ha a kislányom anyja hátat fordított nekem és az egész hóbelevancnak, hiszen ezen a helyen az ember csak depresszióssá válik. Aki nem oda született, annak ez a hely egy dög unalmas, mindentől távoli, világvége-helynek tűnik, amiről korábban már írtam egy kis szösszenetet (lásd: Búcsú), így ismét nem térek rá ki. Normális, egészséges ember menekül arról a helyről, s visszagondolva rá felötlik bennem, hogy alig akadt olyan ismerősöm Horányban, akinek ne lett volna valami probléma a fejében. Belterjes, primitív közeg, na. Falun vagyunk...

Szóval, ahogy a parton álltam és hallgattam a csöndet, hálát adtam az égnek, hogy adott egy lehetőséget az életem újrakezdésére azáltal, hogy ilyen hamar eladhattam a házam és a kislányom után költözhettem. Pontosan egy évvel ezelőtt kötöttem meg az adás-vételi szerződést a vevőmmel, amely mintha egy útlevél lett volna a boldogabb jövő felé. 

Emlékszem, azt megelőzően volt egy pillanat, amikor felötlött bennem, talán el kéne adnom a házamat és a családom után kéne mennem. Mintegy öt percet agyaltam rajta, majd feladtam egy hirdetést. A vevőm két hét múlva toppant e hozzám...

Vajon, ha akkor hezitálok vagy csak egy hónappal később adok fel hirdetést, el tudtam volna adni a házat ugyanilyen hamar? Akkora véletlenek összessége volt minden: egy fiatal pár Dunakesziről elhatározta, hogy Horányban szeretne élni. Nézegetik a hirdetéseket, majd ráakadnak az egyikre, ahol találnak egy blogcímet tele képekkel és egy ház építésének történetével. Aznap már telefonálnak is, majd két nap múlva kijönnek hozzám, ahol elfogja őket egy olthatatlan vágy... én pedig pillázok, mert az elhatározásomat két hét múltán a beteljesedés követi. Ha ez a fiatal pár akkor nem látja a hirdetésemet, mert én valamely oknál fogva még nem rakom fel a Világhálóra, akkor egészen biztosan másik házat vesznek, én pedig talán még mindig ott élek azon a magányos helyen, s talán már fel is kötöttem volna magam az egyik gerendára a kislányom hiánya miatt. Nem tudom szavakba önteni, hogy milyen megkönnyebbülés lett úrrá rajtam, hogy a hátam mögött hagyhatom végre ezt a "szörnyű" helyet.

Ahogy Karácson éjjelén a parton állva eltűnődtem ezen, rájöttem, hogy még mindig utálok ott lenni, így miután kiittam az utolsó korty forró kávét a termoszból, visszaindultam Pilisvörösvár felé. Semmi értelme nem volt elmenni oda, de legalább megerősítette bennem a hitet, hogy jó döntés volt új életet kezdeni máshol.

Tehát így telt el a Szentestém.

Ezután jött egy röpke hétvége, majd egy munkanap, hogy azután 27-e reggelén mosolyogva ébredjek az ágyikómban. Eljött tehát a karácsonyi ebéd napja, amikor is a kislányommal ünnepelhetek.

Az ajándékommal már október végén elkészültem, mert nem akartam az utolsó pillanatra hagyni. Ez egy faláda volt, amire fabetűkből ráragasztottam egy feliratot: "Varga Dóra Felícia kincsesládája". 

A doboz kívülről

Gondolkodtam rajta, hogy vajon befessem e valamilyen színre a ládát, de nem akartam a gyermekem keze ügyébe tenni vegyszerrel kezelt dolgot, így végül nyers formájában hagytam meg az egészet. 

A doboz belseje

Az ajándék az maga a faláda volt, de azért pár kütyüt még beletettem, hogy a gyerek valóban egy érdekes kincsesládának találja. Ezek olyan kacatok voltak, amelyekkel Dóri imád babrálni, de engem otthon már zavartak; tipikus porfogók, amiket sajnáltam volna kidobni.

A kacatjaim egykor

Volt közöttük egy Trabant autómodell (amire Dóri egyből rávágta, hogy "Apa Trabija"), egy tengeri csiga háza, golflabda, teniszlabda, napszemüveg, buborékfújó, üvegfesték, illatos gyógynövényszappan, egy cuki kis macika, két mágnes, valamint egy mágneses fényképkeret és egy fényképalbum a közös képeinkkel. Na meg még egy maréknyi Kinder-tojás játék és egy fakockákból alakítható naptár, amely utóbbin a gyerek megtanulhatja a számokat és a hónapok neveit. Jah, igen, volt ott még egy csomag csillagszóró is, amiért a kislányom boldogan adná a fél királyságát.

Vajon jól választottam, amikor ezeket raktam a ládába?

Dóri imádja ezeket a kis izéket, mert színesek, sokfélék és valóban amolyan kincs-jellegük van. Tűkön ülve vártam a pillanatot, amikor végre átadhatom neki...

Délre foglaltam asztalt, ahol időben meg is jelentek az anyjával. Dóri nagyon örült, hogy ismét láthat, de amikor az anyja búcsúzni kezdett tőle, - már ahogy kivettem rajta - furának találta, hogy miért nem marad velünk, s miért itt és nem a Családsegítőben lehet velem. Kértem az anyját, hogy maradjon, hiszen mégis egy családi ebédről van szó, ahol a lányunk együtt lehet a szüleivel, de ő hajthatatlan maradt és elment. Gondolom azért, mert nem akarta lekötelezve érezni magát, amiért elfogadja a meghívást az általa oly gyűlölt és megvetett apuka részéről. 

Mindegy, számomra nem oszt nem szoroz, hogy ott van e vagy sem, csak nem értem, hogy miért munkálkodik benne még mindig ez a buta és makacs ellenállás velem szemben, amikor ez egyáltalán nem szolgálja a gyermekünk javát. Hosszasan fejtegethetném rá a magyarázatot, de bevallom őszintén, nincs kedvem ezzel foglalkozni.

Az ebédre készülve

Dóri már tudta mi vár rá, amikor megpillantotta a csomagolópapírba rejtett valamit az asztal közepén, de türelmesen várta, amíg azt átadom neki, boldog Karácsonyt kívánva. Miután váltottunk pár szót, az ajándékot letettem a földre, hogy ott könnyebben bonthassa ki.


Pillanatok alatt letépte a ládáról a papírt, majd amikor kinyitotta a láda fedelét, hangos kiáltásban tört ki: - Óóóóóóóó..! Óóóóóóó..!

A kincsesláda rejtelmei

Azt se tudta mihez nyúljon először, annyi minden tárult hirtelen a szemei elé. Számtalan kis cukiság volt előtte, s egyik tarkább volt a másiknál, meg érdekesebb, fura kis használati tárgyak.

A fényképalbum tetszett neki, amit tüstént végiglapozott, hogy újraélhesse azokat a pillanatokat, amik a kép készültekor történtek. Elmondtam neki, hogy ezek akkor készültek, amikor az olvasóteremben játszottunk, s láttam rajta, hogy mindenre emlékszik, és megpróbálja átélni azt, amit akkor. Persze ezt nem tudhatom pontosan, mert nem mondta el nekem, de az arckifejezésén tűnődve nekem ez ugrott be elsőként.

Aztán előkerült a buborékfújó, amit ugyan még a nyár elején mutattam be neki, ő viszont ennek ellenére határozottan emlékezett rá, hogy mit kell vele csinálni. Fújta is a buborékokat rendületlenül, de a tégelyt nekem kellett fognom, mert különben pár másodperc alatt kilöttyintette volna a tartalmát. Alig tudtam rábeszélni, hogy most tegyük egy kicsit félre, mert ugye az étteremben nem akartam rendetlenséget csinálni. 

Épp ez a bajom azzal, hogy az ajándékokat nem adhatom át neki normális körülmények között. Egy nyavalyás étteremben kell erre sort kerítenünk, mert anyuci képtelen igazságosan eljárni a kapcsolattartást illetően, hogy a másik szülő is jogot formálhasson a saját gyerekére, és ne egy vendéglátóhelyen kelljen ünnepelni. Az ebéd az oké, mert oda amúgy is elmehet az ember az ünnepek alatt egy ebédre, viszont annyira szánalmas és bosszantó, hogy az ajándékokat is itt kell átadnom neki, ahelyett, hogy meghitten játszanánk otthon a kályha melege mellett. 

Valóban olyan megrázó dolog az anyuci számára, ha a gyerek az apjánál karácsonyozik?? Miért? Féltékeny, hogy a gyerek majd jobban szeret nálam lenni, mint otthon? Zavarja netán, hogy a gyerek engem is szeret??

Amíg az ebédet vártuk, Dóri jól elvolt a játékaival. Sokáig nem tudta eldönteni, hogy mivel játsszon a leginkább, ezért egyiket a másik után fogta meg majd tette odébb, hogy aztán ismét felvegye majd ismét letegye. 

Az üvegfesték nyomkodása volt a legszórakoztatóbb Dóri számára

Végül megjött az ebéd, mi pedig elkezdtünk falatozni. Az egészet egy tányéron hozták, majd kértem egy kistányért külön, amire felvagdostam Dórnak az ételt.

Paradicsomsaláta, rántott hús, rántott sajt, sült krumpli és krumplipüré

Kicsikém csendben és nyugodtan fogyasztotta el az ételt, és látszott, hogy jó nevelést kapott otthon. Azt nem tudom, hogy ott hogyan szoktak enni, de itt hagytam, hogy Dóri a saját kezét használja, mert emlékeim szerint azzal eszik a legkönnyebben, míg a villával sok "szemetet" hagy maga után. Persze azért néha a szájába adtam egy-egy falatot, amit ő készséggel elfogadott, majd majszolt tovább.


Végül egy fél tányérnyit evett meg az elébe tett ételből, majd kérte, hogy vigyem el őt kezet mosni. Miután tisztába tettük magunkat, Dórit visszaültettem a székbe, hogy beszélgessünk egy kicsit. Persze ő egyáltalán nem akart az asztal előtt ülni, így letéve őt a földre, azon nyomban elindult, hogy felfedezze az étterem eddig sosem látott zugait. Én pedig gondosan követtem őt a rend fenntartása érdekében...

Dóri benyitott a pult szekrényeibe és megnézte azok mit rejtenek magukban. Egyik ajtót nyitotta ki a másik után, s egy helyen a cukrot is megkóstolta, mégpedig oly módon, hogy a tenyerébe szórtam belőle egy kicsit. 

Aztán a sarokban lévő recepciós pult mögötti ajtón is benyitott, hogy megnézze a mögötte talált lépcső hová vezet. Sajnos nem mehettünk fel, hiszen illetéktelenek voltunk hozzá, na meg a cuccainkat is az asztalon hagytuk felügyelet nélkül. Egyszóval, most nem a Családsegítőben voltunk és így nem csinálhattunk azt amit akarunk. Szerencsétlen helyzet, ami anyucit láthatóan nem zavarja. 

A karácsonyi ebédünk tulajdonképpen így zajlott. Mire Dórit visszacsalogattam az asztalhoz, az anyja is megérkezett érte. Összecsomagolva a dolgainkat hazakísértem őket, ahol érzékeny búcsút vettem a lányomtól. 

Az ajándékait rejtő szatyor alján volt még egy másik csomag is, amit az exemnek szántam: ebben volt egy fekete gyapjú pulóver (amit turkálóban guberáltam, de nagyon tetszett, ami ráadásul az exem stílusa is volt), valamint egy díszdobozba csomagolt gyógynövényes szappan, tusfürdő és kézkrém. Tavaly is egy ilyen csomagot kapott, és tudtam, hogy annak akkor is örült. Mindehhez csatoltam egy levelet is, amelyben kifejtettem neki, hogy bármi is történt közöttünk, bennem nincs harag iránta, s kérem, hogy gondolja át a lehetőségét annak, hogy esetleg megbékéljen velem a gyermekünk érdekében. Egy rövid, hirtelen íródott levél volt ez, amelyben arra kértem őt, próbáljon meg túllépni az elmúlt időszak eseményein és nyissunk egy barátságos fejezetet kettőnk (hármunk) életében. 

Este megkérdezte tőlem SMS-ben, hogy ezt az ajándékot neki szántam e (mintha nem lett volna egyértelmű) mire megírtam neki, hogy igen, neki, amelyre azt felelte végül, hogy nem kellett volna. 

Nem tudom ki hogy van vele, de úgy vélem, hogy ha egyszer két ember szerette egymást, akkor az nem múlhatott el belőlük nyomtalanul, így közöttünk is kialakulhat egy valamiféle normális viszony - és ahogy számtalan példa van rá, a két szülő akár még újra is kezdheti egymással. 

Nem tudom én mit szeretnék és azt sem, hogy jó döntés volna e, ha újrakezdenénk a gyerekem anyjával, de mindenesetre ez az állapot, ami jelenleg közöttünk fennáll, nem tartható fenn mindörökre. Ezzel csak a gyerekünk szívna, így muszáj egymás felé nyitni.

Próbáltam már többször is beszélni erről az exemmel, de nem volt rá hajlandó, mondván, hogy nincs értelme. Persze mondta ezt úgy, hogy fogalma sem volt arról, mit akarok vele megbeszélni. Igazából mondanom se kellene, mert ösztönből értenie kellene, hogy amit tesz velem és a gyerekkel, az csak a gyereknek árthat. 

Az egyik szomszédomat tudom felhozni pozitív példaként: a kisfiát a gyerek anyja neveli, akit a nő bármikor odaad az apának, s ezt azzal indokolja, hogy egyrészt a gyerek nagyon szereti az apját, másrészt az apáé is a gyerek, akit nincs joga eltiltani tőle. Így az apuka minden nap elmegy a gyerekért a bölcsibe, majd egy ebéd után hazaviszi őt. Gondolom ezt azért is így oldották meg, mert anyuka délutánig dolgozik. Ezt tartom egy egészséges gondolkodásnak és nem azt, amit az exem és a családja művelnek velem és a kislányommal. Amit az exem művel az beteges és meglehetősen gyermeteg. Abszolút nem a gyerek érdekeit szolgálja, hanem azt, hogy a lehető legkevesebb találkozásra szorítsák a gyerekkel való kapcsolatomat, valamit arra, hogy nekem ez minél jobban fájjon. Kicsinyes és primitív bosszúról van szó, semmi másról. Mivel az exem mással nem tud visszavágni az őt ért egykori sérelmek miatt, ezért a tiltás az egyetlen eszköze, semmi más. Még mindig nem tud túllépni ezen, és meggyőződésévé vált, hogy a gyereknek ez nem árt, sőt, talán még hasznos is. Erre értettem, hogy "beteges". 

Mindegy, nem akarok most ezen lovagolni, de mindenképp jeleznem kellett az olvasó felé, hogy valakinél a béke és a kölcsönösség működik, míg nálunk nem. És ez nem rajtam múlik, elhiheti mindenki.

Hogy e bejegyzést pozitívan zárjam a sok károgás után, azért elmondom még a legvégén, hogy a kislányom szerencsére nagyon szeret engem és értékelni tudja azt a sok-sok jót, amit eddig tőlem kapott. Csak ez az egy dolog az, ami boldoggá tesz, s ennek megőrzése és a gyarapítása a célom a közeljövőre nézve.



Kapcsolódó: 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése