2016. december 18., vasárnap

Méz

Tegnapelőtt ismét találkoztunk a Családsegítőben, immáron a negyvenkettedik alkalommal...

Az elfoglaltságainkban semmi változás nem történt, így a részletes ismertetővel most nem bajlódnék. Dóri viszont a mai napon ismét tanult egy új dolgot: elsőként kóstolta meg a mézet.

Az anyja elmondta, hogy Dóri egy nappal korábban bekapott egy botot, ami felsértette a szájpadlását, ezért ha lehet, most tejes dolgokat ne adjak neki (gondolom a tej lebomlásakor keletkező bacik és elfertőződés miatt - de a miértekről őt kérdezzétek inkább), ezért a mai menüből a Túró Rudi kimaradt. De nem is baj, mert Dóri már az érkezésekor jelezte, hogy Kinder-tojást szeretne enni. Az pedig - ugye - alapfelszerelése az elemózsiás csomagunknak. A múltkor már írtam róla, hogy mostanában tök értelmetlen, kifejezetten szar játékokat raknak a Kinder-tojásba, ami nem volt másképp most sem (eskü, érdemes lenne ezekről a vackokról külön posztban megemlékezni), és Dóri miután megleste, hogy mi van a tojásban, rá se hederített többet. És megmondjam őszintén: én sem tudtam rájönni, hogy az a műanyag vacak micsoda.

A Kinder-tojás elmajszolása után Dóri észrevette, hogy a dobozban várja őt egy eddig ismeretlen jelenség is: egy tubus méz.

Meg is kérdezte nyomban, hogy az micsoda, mire elmondtam neki, hogy az egy nagyon finom nyalánkság, a méz. Dóri nézte-nézte, hogy hűűű, azt ő nagyon szeretné megkóstolni, mire én lecsavarva a tubus kupakját, belenyomtam egy adagot a csöpp kis tenyerébe. Kicsikém hümmögve nézte, ahogy a méz lassan-lassan szétterül a kinyitott tenyerén, majd miután felhívtam rá a figyelmét, hogy az mindjárt lefolyik a földre, ő hatalmas étvággyal szinte bekapta az egész öklét, hogy elejét vegye a tragédiának. 

Látni kellett volna az arckifejezését, amikor először áradt szét a szájában az édes, ámde furcsa, különleges íz. Teljesen átszellemült tőle. 

- Ízlik, Kincsem? - kérdeztem.
- Ízlik... - mondta, majd nyomban kért egy újabb adagot.

Ismét nyomtam a tenyerébe, ő pedig villámgyorsan befalta a nektárt.

Viszont mivel folyton jutott egy-egy csepp a ruhájára is, ezért jobbnak láttam, ha más módszerhez folyamodunk az evést illetően: a konyháról kértem egy műanyag tányért, s annak közepébe nyomtam ezután a tubus tartalmát. Dóri először az ujjacskáival nyúlt bele, majd miután az egész öklét a szájába vette, egy kézmosás után azzal a javaslattal álltam elő, hogy inkább nyalogassa le a tányérról, mert úgy nem keni össze magát. 


Először egy ujjal...


...majd mindegyikkel

Persze, sokkal egyszerűbb felnyalogatni a finomságot

Dórikám kiscica módjára gyors nyelvöltésekkel szinte az utolsó cseppig felszedte a tányér tartalmát. Rettentően ízlett neki a finomság!

Azt hiszem, ez volt a legegészségesebb cselekedete, amit az elmúlt negyvenkét hétben a társaságomban művelt. Az eddigi csoki és pudingözön után most kifejezetten jót tett az egészsége érdekében. 

Persze, miközben a mézet nyalogatta, elmeséltem neki, hogy a méz hogyan készül. Elmondtam, hogy tavasszal a frissen nyíló virágokról szedik össze a méhecskék a virágport, amit a saját nyálukkal összekeverve mézzé alakítanak át. Dóri szinte lélegzetvisszafojtva figyelte a mondandómat, és szinte kiült az arcára a meglepetés, hogy ezt a finomságot apró, pici állatok állítják elő. Amikor ahhoz a részhez értem, hogy a méhek a lenyelt virágport a saját nyálukkal keverve köpik vissza és ez a dolog lesz a méz, Dóri azonnal kiköpte a már bekapott mézet. Ekkor mosolyogva elmondtam, hogy a méhek nyála nem olyan, mint a mi nyálunk, és hogy a méhek azért készítenek mézet, hogy azt nekünk adják, szóval nyugodtan megeheti, mert nem nyálat eszik, hanem egy egészséges, finom ételt. Persze ez a "nyálas" dolog azért nem teljesen így van, de ezt még nem kell neki tudnia. A lényeget elmondtam, és ez a fő. 


Méz evés közben igencsak megszomjazott

A találkozónk első fél órája tulajdonképpen mézevéssel telt el. Dórin hihetetlen nyugodtság lett úrrá, és most tényleg olyan volt az együttlétünk, mint ahogy arról mindig is ábrándoztam. Vagyis taníthattam a lányomat, ő pedig csendben, figyelmesen tette magáévá az új információkat. 

A hátralévő időnkben végül ugyanazokat a dolgokat csináltuk, mint máskor: szekrényre másztunk, labdáztunk és tableteztünk. 

Persze azért még segített nekem kiporszívózni is, mert a mézevés közben észrevettem, hogy minden csupa kosz a padlón, és ki-be járkálnak a hangyák a fotelok alatt. Egy talpalatnyi hely nem volt, ahol ne lenne homok és por, ezért a konyháról kértem egy porszívót, hogy feltakarítsuk a szobát. Miután a nagyját összeszedtem, Dóri még átporszívózta a szőnyeget is. 



Az időnk lejártával végül megállapodtam az anyjával, hogy jövőhéten nem csak pénteken, hanem hétfőn is találkozhatom a lányommal, a két ünnep közötti zárva tartást pótolandó. Ugyanis 24-étől január 3-ig zárva tart a Családsegítő, amely miatt az ünnepek alatt így nem találkozhatom a gyermekemmel a Családsegítő berkein belül, az időpontot pedig pótolni kell, de Anya nem akarta átvinni a pótlást januárra. Szóval, a jövőhéten kétszer is a lányommal lehetek: egyszer hétfőn (azaz holnap), majd másodszor pénteken. Karácsonykor pedig az anyja jóindulata által meghívhatom a lányomat egy ebédre a Gondola Étterembe, ahol asztalt foglaltam 27-ére. Elvileg Anya nem akar ott lenni, de a lehetőséget fenntartom a számára, hátha együtt ebédelhet a család. 

...

A napot végül mozizással zártam: bementem a városba és beültem az Érkezés című filmre, amelynek éjfél után lett vége (a filmben bár van néhány földhözragadt, számomra tipikus hollywoodinak tartott gondolat, de feltétlen ajánlom megnézésre a témája miatt. A vontatottsága ellenére is izgalmas volt, és maradéktalanul lekötötte a figyelmemet. Akár még sorozatot is el tudnék képzelni belőle, mert annyira egyedi volt a történet).

Csak egyet kell aludni, éééés...

:)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése