Negyvenedik

December elsején érkeztünk el a negyvenedik kapcsolattartásunkhoz. El se hiszem, hogy immár negyven hete vagyunk a Családsegítőben!

Az Apák az Igazságért Egyesület facebookos csoportjában írta egy apa, hogy ő egy hónap után már élhetett az elvitel jogával, majd még egy hónap múltán a fia már nála is aludhatott, míg az esetemben ez valahogy nem így van, még annak ellenére sem, hogy az eljáró bírónő már az első tárgyaláson a "fokozatosság elvét" hangoztatta. Vagyis azt, hogy a kislányom először a Családsegítőben találkozhat velem nyolc felügyelt kapcsolattartás keretén belül, hetente egyszer, két órát, majd ezt fokozatosan bővíthetjük (felügyelet nélkül) előbb négy majd hat órára, majd egyszer csak el is vihetem a gyereket magammal ennyi meg annyi időre. Én akkor ezt úgy értelmeztem, hogy pár hónap múlva már eljöhet hozzám a lányom, de úgy látszik túl naiv voltam, hiszen még a negyvenedik hét után is a Családsegítőbe vagyunk kárhoztatva, heti egyszeri, két órás alkalomra. 

Dühítő az egész, így van. 

Ha a csoportbéli másik apukának lehetett, akkor nekem miért nem? A bíróságok nem ugyanabból a törvénykönyvből dolgoznak? Pedig annak a srácnak mocskosabb ex nője van, mint nekem, hasonló rágalmakkal átitatva. 

Egyelőre türelmes vagyok, talán mert a házépítésem leköti az időmet és a gondolataimat. De ez a türelem csupán február elsejéig fog tartani, a soron következő tárgyalásig. Ott majd kiderül, hogy van e okom panaszra, vagy sem. Ettől függ majd, hogy a naiv türelmem helyett radikálisabb fellépést tegyek e a Törvény betartatása érdekében.

Közben a minap megkaptam a Bíróságtól az exem újabb beadványát is, amelyben a Drága arról értekezik, hogy húszezer forint gyerektartást kér, mert alig tud megélni, na meg szeretné, ha a kislányom átadás-átvétele a gyerek mindenkori lakóhelyén lenne. Ezzel szemben én havi tizenötezer forintot utalok neki minden hónapban, mert a nyolcvannégyezer forintos fizetésemből nem telik többre (na meg a heti két órával szemben ennyit tartok arányosnak), és a pilisvörösvári Önkormányzat parkolóját jelölöm meg a gyerek átadásának helyszínéül, amellyel azt próbálom meg elérni, hogyha netán Anyuci elköltözik valahová az ország területén belül, akkor a lányom ne válhasson elérhetetlenné a számomra. Mert ugye, azért lássuk be, hogy az exem ha költözik, akkor tökéletesen leszarja, hogy a gyereket látom e vagy sem, mert neki csupán az a lényeg, hogy a gyerek nála lakjon és kész, s ha elköltözik - mondjuk - Vas megyébe, akkor utazzak le én a kapcsolattartás alatt és fizessem annak minden költségét én, vagy ha nincs rá pénzem, akkor így jártam, leszarja. Számára oly mindegy, hogy ezzel milyen helyzetbe kerülök én és a lányom, hogy tudjuk e majd tartani a kapcsolatot a fennálló távolság miatt.

Szóval jött egy újabb beadvány, amelyre muszáj volt reagálnom valamit, vagyis egy újabb beadványt kellett írnom nekem is az exem művére válaszul. 

Tehát, immáron negyvenedik hete találkozunk a Családsegítőben. Bravó!

A gyerek átadása zökkenőmentesen zajlott, és legnagyobb örömömre mondva: Dóri ugyanúgy örült nekem, mint máskor.

Persze most is ugyanazzal az unott arckifejezéssel lépett be az olvasóterembe, mint az utóbbi négy hétben, ugyanis nagyon jól tudta, hogy játékok terén semmi változás nincs, s minden maradt a régiben. Nagyon is jól tudja már, hogy azon a helyen semmi újra nem számíthat, hacsak Apa ki nem talál valami érdekeset. 

A mai napon arra gondoltam, hogy beviszem a laptopomat és nosztalgiázunk egy kicsit, azaz megmutatom neki az eddigi videofelvételeinket, majd mutatok neki pár képet azokból az időkből, amikor még csak randizgattam az anyjával vagy amikor az épp csak állapotos volt vele.

Dóri nagyon örült a felvételeknek, s mintegy hetven percnyi időt töltöttünk el a laptop előtt ülve...

A tavaly nyári, jászszentandrási termálfürdős képek közben
(még egy éves sem volt akkor)

Dóri annyira belemerült a képek tanulmányozásába, hogy közben észrevétlenül falt fel minden finomságot, amit az elemózsiás dobozban vittem. Korábban sosem evett meg mindent, és a nyalánkságok javát mindig a dobozban hagyta, míg most egyiket a másik után tolta le a torkán. Ezek szerint annyira belefeledkezett a kapcsolattartásba (és az anyja intelmeibe), hogy észre sem vette mennyit eszik?

Videonézés közben

Mire a videókhoz értünk, a Kinder-tojást és a kekszek felét is befalta, majd jött a Túró Rudi és a tiramisus habszelet, na meg a csokipuding, amelynél megkért, hogy etessem meg.

Azt hiszem, talán kicsit sok volt az édességből. Már gondoltam rá, hogy ebédre inkább viszek esetleg egy grill csirkét vagy egy pár sült kolbászt minden jóval, de nem akarok kajaszagot terjeszteni az olvasóteremben, hiszen van egy szabályzat, amit be kell tartanunk. Ugye milyen hülyeség ez az egész???

Már itt is tetten érhető az a hátrány, amely engem ér a Tisztelt Bíróság ítélete miatt. Utalok itt az elvitel jogának elutasítására. Egyszerűen nincs rá lehetőségem, hogy a kislányommal érdemben foglalkozni tudjak. Nem hintázhatunk, nem csúszdázhatunk, nem bicajozhatunk, nem mehetünk le a tóra... és nem főzhetek neki semmit, mert valamilyen kényszeredett elmebaj miatt röghöz vagyunk kötve.

A mai menü

Vajon ki vagyok én a kislányom szemében?!

Na jó, nem megyek bele ismét a témába, mert csak felhúzom magam. Február 1. a határvonal, azaz a következő tárgyalási nap. Ha ismét elutasítanak és továbbra is elzárnak a gyermekem életéből, akkor más módszerekkel kell érvényt szereznem a jogaimnak.

Szóval, a kislányom mintegy hetven percen át nézte a képeket és a videókat, és közben elmerülve a felvételeken, magába nyomta a kajás doboz egész tartalmát. Mikor a műsornak vége lett, felpattant a fotelból és "más játék"-ot kért. Ez az ő olvasatában a tabletet jelenti.

Mivel már nagyon kellett pisilnem, ezért mondtam neki, hogy most muszáj kimennem a wc-re, de utána keresünk majd valami másik játékot. Korábban ilyenkor mindig bevittem őt magammal a mosdóba, mert nem akartam felügyelet nélkül hagyni a szobában, s vele együtt vittem egy széket is, hogy Dóri fellépve rá felérje a mosdó csapját, hogy elfoglalhassa magát a pancsolással, amíg elintézem kisebb-nagyobb gondjaimat. 

Persze szék az most nem volt sehol, mert elzárták a hátsó szobába. 

Francba! Most mi legyen?

Mivel majdnem szétrobbant a hólyagom, muszáj voltam elindulni a mosdóba. És, hogy Dórit eközben ne érje semmi baj, kénytelen voltam magammal vinni őt is. Persze-persze, azért nem vittem be magammal a wc-be, hanem megkértem rá, hogy várjon meg odakint a mosdónál, amit ő valahogy nem akart megfogadni. Be is nyitott utánam a wc-be, s érdeklődve nézte, hogy mit is csinálok épp.

Tudta jól, hogy pisilek, hiszen mondtam neki, de talán nem értette, hogy azt miért állva teszem, amikor az anyja mindig leül. Persze nem tudom, hogy otthon milyenek a pisilési szokásaik, hiszen az anyja öccse is egy lakásban él velük, és hát ő is másképp pisil, mint az anyja, de jobbnak tartottam inkább elhessegetni őt, hogy ne miattam legyenek rémálmai, ha netán meglátja miképp pisil az apja. 

Na mindegy, nehéz dolog ez, hiszen mégiscsak egy kislányról van szó, aki ha netán valami olyat talál mondani erről az anyjának, még kitalálhatják, hogy megrontottam a lányomat. És mint tudjuk jól, az exem az első bírósági beadványában már elhintett egy gondolatot arról, hogy szerinte nincs nálam biztonságban a gyerek - utalva rá, hogy esetleg megrontanám őt.

Szegény gyerek, de komolyan...

Mindenre figyelnem kell, mert mindent felhasználhatnak ellenem. Érdekes ez is: amikor együtt él apa és anya meg a gyerekek, valahogy senki sem ellenőrzi őket, senkinek sem jut az eszébe, hogy milyen szülők lehetnek. De aztán amikor elválnak, rögtön előjön minden ocsmányság. Megkérdőjelezik az alkalmasságukat, bepofátlankodik az Állam az életükbe, majd mindenféle vizsgálatnak vetik alá a szülőket, hogy megtudják kinek milyen "betegsége" vagy egyéb hajlama van. 

Vajon mit szólna hozzá az exem, ha a gyerekünk másnap előállna vele, hogy "fütyi", meg "Apa", meg "Apa fütyi" és hasonlók. Mit gondolna rólam, vajon mi történhetett?

Pedig eljön még az idő, amikor a kislányom nálam lesz hétvégéken, és igen, megeresztem neki a kádat és együtt fogunk fürdeni. Együtt pancsolunk majd és megmosom őt mindenhol, mert így kell, így szokás. A kislányom nemsokára látni fogja a micsodámat, és hát kíváncsi lesz rá, nem tehetünk róla. Hallomásból tudom, hogy van olyan apa, aki alsónadrágban fürdik a lányával. Jó, mi? Kész vicc! Tipikus esete ez az apák megbélyegzésének. 

Tudom, egyszer majd eljön az ideje, mikor magyarázkodnom kell neki, illetve el kell mesélnem majd, hogy mi a férfi és mi a nő, amivel nem is lesz semmi problémám... csak hát ki tudja megmondani mindazt, hogy hogyan jön majd le mindez otthon, amikor elmeséli az anyjának, vagy épp ő faggatja majd ki a gyereket, hogy mit csináltak Apuval a hétvégén...

Épp ezért veszek fel már vagy fél éve minden kapcsolattartást diktafonnal, hogy bizonyítani tudjam mi hangzott el a találkozás alkalmával. Elvileg két napot is fel tudok venni egyhuzamban, szóval be tudom biztosítani magam az esetleges támadásokkal szemben. Sajnos muszáj, hiszen párszor már betámadtak engem mindenféle mocskolódással.

...

Szóval, Dóri kíváncsian kerülgetett engem, hátha meglátja, hogy az Apja hogyan pisil, de szerencsére a kezemtől nem láthatott semmit. Pedig hajolgatott, meresztette a szemeit, csak épp most én voltam az ügyesebb.

Utána visszamentünk a szobába és tableteztünk egy kicsit. Fél óránk maradt rá, úgyhogy ezzel kitöltöttük a maradék időnket. Az erről szóló videót feltöltöttem a blog Facebook-oldalára.

Sajnos az időnk hamar eltelt, így készülődnünk kellett. Mikor az exem megérkezett, mi már összepakoltunk mindent, s elbújtunk a kanapé párnái mögé. Anya persze benyitva nem látott minket sehol, s mivel Dórinak mondtam, hogy ne pisszenjen meg, ezért egy apró kis neszt sem hallott felőlünk. Nem is érthette hol vagyunk, hiszen a cipőinket látta ugyan, csak épp minket nem. A gyerek is érezhette, hogy Anya nem vette be az eltűnésünk, ezért meglökve az egyik párnát, mosolyogva bújt elő a kanapé fedezéke mögül. Amikor az anyja megjegyzést tett rá, hangosan el is nevette magát.

Így telt hát a negyvenedik kapcsolattartásunk. Dóri most sem akart elmenni haza, s hosszasan kellett könyörögnünk neki, hogy jöjjön ki és öltözzön fel. Ő inkább a nyakamba csimpaszkodva nevetgélt, és csak nagy nehézségek árán lehetett ráadni a nadrágot és a cipőt. 

Amikor elindultak haza, az anyja alaposan betakarta őt egy pokróccal a babakocsiban, hogy ne fázzon és melegen tartsa őt. Amikor utánuk mentem a Trabanttal, hogy integethessek neki, Dóri a pokróc alatt integetett vissza. Vicces volt, mert látszott rajta, hogy elfeledkezett a pokrócról és a magasba akarta emelni a kezeit, csak épp nem sikerült, mert a pokróc lefogta őt. A lényeg persze megtörtént: ő a köszönésemre válaszul visszaköszönt rám...

Megjegyzések