2016. december 27., kedd

Negyvennegyedik

A negyvennegyedik kapcsolattartásunk hetében többször is találkoztam a kislányommal: először hétfőn, vagyis 19-én (lásd: Negyvenharmadik), amely a két ünnep közötti zárva tartás miatti kiesést hivatott pótolni, majd másodszorra 22-én, amikor az édesanyjának átvittem egy szatyor cuccot, amit nálam felejtett anno, még az elköltözésekor. Csak ezután jött a 23-a, amelyről alább számolok majd be.

22-én nem terveztem a találkozást a kislányommal, de mivel az exem dolgai útban voltak a padló lerakása közben, ezért átugrottam velük, hogy megszabaduljak a felesleges "lomoktól". Ugyanis sok-sok dolog van még nálam, amit vissza kéne adnom neki, amelyek úgy kerülnek elő a kacatjaim közül, ahogy a házépítésemmel haladok előre

A kislányom végtelenül megörült nekem, amint meglátott a Trabi mellett állva. Épp a ház mögül sétáltak vissza az anyjával, ahol motoroztak kicsit az udvaron. Már sokszor történt ilyesmi, ezért nem is számít különleges eseménynek, viszont a mai napon a Kicsikém számomra meglehetősen furcsa magatartást tanúsított. Ugyanis, amikor pár perc kergetőzés és ölelkezés után tovább akartam indulni a dolgomra, a kislányom éktelen ordibálásba kezdett: látván, hogy mindjárt búcsút kell nekem intenie, máris befészkelte magát a karjaimba, s kiabálva adta tudtomra, hogy - hogy is mondjam - nem akar tőlem elválni. Nem azt mondta, hogy "Apa maradj még velem", hanem a mutatóujjával az utca felé mutatva kiabálta, hogy "Apa menjünk oda!!!". 

- Baba, nekem mennem kell, nem mehetünk - válaszoltam.
- Apa menjünk odaaaa! - kiabálta ismét.
- Figyelj, Kicsim. Ma nem mehetünk, mert csak beugrottam hozzád pár percre és sietnem kell, mert várnak rám.

Dórit persze nem érdekelte a mentegetőzésem, ezért ismét torka szakadtából ordította, hogy az utcára szeretne menni velem. Az anyja is csitítani kezdte, hogy hát most voltak lent az udvaron és nem mennek el sétálni, mert ebédelnie kell és aludni.

- Apaaa, menjünk odaaaa! - kiabálta Dóri továbbra is.
- Kicsim, holnap együtt lehetünk megint és játszani fogunk, ígérem, de most mennem kell - válaszoltam neki, de ő a füle botját se mozgatta, hanem egymás után ismételgette ugyanazt, amit eddig.

Az anyja egy idő után megkérdezte tőlem: 
- Nálad is ezt csinálja?
- Nem. Nálam nem, hiszen játszunk és elfoglaljuk magunkat.
(ugyanis a gyerek örül, hogy velem lehet, így nincs oka ordibálni)

Végül persze engedtünk Dórinak, s az ölemben tartva őt kisétáltunk a kapuba. Láttam rajta, hogy megkönnyebbülten sóhajt fel, hogy Apával végül mégiscsak elindulnak sétálni, de amikor a kapunál tovább nem mentünk, ismét rázendített: 

- Apaaa, menjünk odaaa! - mutatott a szemközti oldalra.
- Kicsim, nem mehetünk, értsd meg végre. Nem játszhatunk ma, mert nem engedik. Anya nem engedi. Nem tudom miért, de nem lehet.

Dóri értette, hogy nem lehet, mert nem engedik, viszont azt már nem értette, hogy miért nem. Ő velem akart lenni, s az ő szemszögéből ez egy ártatlan, egyszerű és jó dolognak tűnt. Miért nem lehet mégsem??

- A-paaa, men-jünk o-daaaa! - kiabálta újra, de most már gondosan szótagolva, hogy egyértelműbb legyen az óhaja. Az egész környék tőle zengett.

Hogy lenyugodjon, az ölemben tartva őt átmentem vele az út túloldalára, az anyja mindeközben egyre türelmetlenebbül várta, hogy menjünk végre vissza. Persze az exem mosolygott ezen, mert - talán - viccesnek találta, hogy a gyerek milyen édesen cuki, ahogy az akaratát próbálja ránk erőltetni. Holott nem volt ezen semmi vicces, sőt... inkább szomorú. Ugyanis számomra az derült ki ebből, hogy a gyerek imád velem lenni, amit az anyja nem enged, s amely tilalom a gyermek sérülésére adhat okot. Mint tudjuk: a Bíróságnak többször is kifejtette már, hogy a gyerek öt éves koráig hetente egyszer, maximum két órát tart elfogadhatónak. Ezek a tények, és elszomorító, hogy az sem érdekli, ha a kislányunk ennél azért többet akar. 

Akármilyen hihetetlenül is hangzik, de a gyerekünk a szeme láttára sérül; hihetetlen lehet ezt felfogni, pedig így van. Szerintem nem is érti, mert egy másik világban él. Egy olyan világban, amit csak ő és a családja lát jónak és igazságosnak, de a gyerek és a távolabbi rokonok, ismerősök már nem. Persze ez egyáltalán nem érdekli, mert amit csinál - szerinte - úgy tökéletes, ahogy van. És ezzel most nem bántani akarom őt, de nem tehetek róla, ha ezek a tények.

Szóval, a gyerek kitartóan ordibálta, hogy vigyem oda, ahová mutat, ami igazából nem arról szólt, hogy ő most valahová el akar jutni, hanem arról, hogy hagy legyen velem még egy kicsit. Először csak a kapuba akar menni, utána át az út túloldalára, majd pedig ki a főútra, a Gondola Étterem felé. Sajnos mivel nem lehetett, ezért visszavittem őt a ház bejáratához. 

Itt pedig ott folytatta, ahol abbahagyta: - Apaaaa, menjünk odaaaa!

Amikor megpróbáltam őt letenni a földre, ő felemelve a lábait a tudtomra adta, hogy az ölemben szeretne maradni. Mikor többedszerre sem sikerült őt letennem a lábaira, végül a popójára kellett ülnie, mert bizony nekem indulnom kellett, neki pedig otthon kellett maradnia. 

Ekkor felpattanva a földről, a bejárati ajtó felé sietett, ahol elállva az útját elmondtam neki, ma nem játszhatunk együtt és sajnos el kell mennem, mert már várnak rám. 

- Apával akarok menni! - kiabálta, s megpróbálta magát átgyűrni az akadályként tornyosuló lábaim között. 
- Felisz, most nem lehet. Apának el kell mennie. Majd holnap találkoztok - mondta neki az anyja, én pedig csitítgattam, hogy csak egyet kell aludnia, és máris velem lehet a Családsegítőben. 

Dóri ekkor már könnyes szemmel kiáltotta nekem, hogy velem akar menni. Hogy csak egy kicsit beül velem a kocsiba és egy kicsit, csak egy kicsit velem jön...

Megkérdeztem az anyját, hogy nem jönnek-e velem inkább, de ő nemet mondott. Nem is tudom hogyan gondolhattam, hogy majd elkísérnek engem az úton, de muszáj volt, mert e kérdéssel tartoztam a lányomnak. Én megpróbáltam mindent, de nem sikerült...

Dóri szemeiből hatalmasra duzzadt krokodilkönnyek fakadtak, amelyek végiggördültek az arcán, s mikor leguggoltam elé, ő mereven, nyíl egyenesen a szemeimbe nézett. Szinte láttam benne a gondolatait, hogy vigyem őt magammal, mert szeretne velem maradni, amitől összeszorult a szívem. 

Sokszor gondolkodtam már rajta, hogy mi lenne, ha valamilyen oknál fogva a kislányomat nekem kellene nevelnem. Arra jutottam, hogy bárhová is mennék, vinném őt magammal. Még akkor is, ha már együtt élnék valakivel, aki vigyázhatna rá. Bármilyen ügyet intéznék, bárhová is mennék, a kislányom mindig ott ülne a jobbomon. 

A gyerek anyja a sírásra csak annyit mondott, hogy "műhiszti", de én nem ezt láttam benne. Talán annyira volt ez "hiszti", amennyi az akaratának ránk erőltetését jelenti, de semmiképp sem azért sírt, mert "hisztizett", hanem mert szomorú volt, hogy nem jöhet velem. 

Ez annyiból jó, hogy már érzi a különbséget az anyja és énköztem. Már megtapasztalta, hogy mennyivel másabb velem játszani, mint vele. Nem jobb, de határozottan másabb. Példaként azt az esetet említeném, amikor a kislányommal egyszer önfeledten rugdostuk a faleveleket a Családsegítő udvarán, amit az anyja szeretett volna megtiltani neki, mondván, hogy koszos lesz a cipője. 

Még ha így is volna, akkor sem értem, hogy miért kell erre való hivatkozással elvenni egy két éves kisgyerek örömét. Akkor a karomban lóbáltam őt, ő pedig hangos kacarászás közepette, páros lábbal rúgott bele a összehordott falevélkupacba. Iszonyúan tetszett neki, de az anyjának nem. 

Vagyis, az anyjának sok-sok "játék" kellemetlen, mert ő maga nem szereti azt, amit a gyerek igen. Mint a tóban való fürdést sem, ami miatt például nem is mentek idén strandolni. Pedig lehetett volna, de nem mentek, holott a gyerek imádja a vizet. Velem azért nem lehetett, mert elmebeteg módon megtiltották nekem a Bíróság részéről, hogy az elvitel jogával éljek.

Ebből is látszik, hogy a kislányunk máris "sérült", hiszen nem kaphatja meg a maximumot, amit csak a két szülő adhat meg neki. Akárhogy is, de egy anya egyedül csak egy fél, aki az apa másik felét képtelen pótolni.

És ezt tartotta megmosolyogtatónak, pedig szánalomra méltó ez a hozzáállás, amit a kislányom könnyei fejeztek ki a legtökéletesebben.

Hiszti volna ez csupán? Kétlem...

Végül persze el kellett induljak a dolgomra, és a Világ sem omlott össze - hál' égnek!

Tehát ez volt a negyvennegyedik kapcsolattartásunk előtti napon. Másnap, vagyis december 23-án viszont ismét találkoztunk a Családsegítőben, hogy az aktuális kapcsolattartásunk két óráját letöltsük.

A negyvennegyedik alkalom ugyanolyan "unalmasan" telt, mint az ezt megelőző nem tudom hány alkalom. Persze-persze, azért feltaláltuk magunkat, de még mindig nem tudom megérteni, hogy ez a gyerek anyján kívül kinek jó még. Arra rájöttem már az idők folyamán, hogy a Bíróság törvénysértést követve úgy ahogy van leszarja a gyermekem érdekeit, mert szó szerint kiiktatott engem az életéből, de arra nem tudok rájönni, hogy mely más érdekek azok, amelyek ennek teret engednek.

Csak egy kérdés: ha Anyucival békességben élünk és szó sincs válásról meg gyerekelhelyezésről, de ő valamiért váratlanul meghal, akkor a gyermekünket elveszi tőlem az Állam, mert hát én csak egy apuka vagyok, aki képtelen lehet a gyermekét eltartani és felnevelni? Ugye, hogy nem...

Ez és az Állam által a fejünkre helyezett Bíróságok tettei között csupa ellentmondás van. Normális körülmények között, a fent felvázolt esetben nem szólna senki egy szót sem, míg jelen esetben tiltják tőlem az elvitel jogát. Miért?

Hallottam egy apukáról, aki elvihette a gyerekét, holott annak is egy mocskos görény volt az exe (már amit tudok róla), nálam viszont ezt nem lehet, amelynek az okára nem tudok rájönni a mai napig sem. Egyik bíróság enged, a másik pedig nem. Pedig az az apuka is "megrontaná" a gyermekét, "képtelen" rá vigyázni, szellemileg "elmaradott" - hogy csak azon hétköznapi jelzőket említsem, amivel őt is illette az amőbája. 

Tudom, hogy előbb-utóbb együtt lehetek a kislányommal (és már magam előtt látom, hogy szegény párának mennyit kell majd otthon vitatkoznia az anyjával a későbbiekben, mert velem szeretne lenni), de nem értem, hogy miért kell eltiltani egy példaértékű életet élő apát a lányától csak azért, mert valami zagyvasággal állt elő a gyerek anyja. 

Beteg rendszer ez, abnormális törvénykezéssel, ami beteg embereket szül. Senki ne mondja nekem azt, hogy ez így jó, mert nem jó, még a "bolond" is látja. A kislányom az idők folyamán annyi sérülést szed össze, amely megbetegíti a kis lelkét neki is, mint ahogy az anyja vagy az apja is sérült azok szüleinek válása miatt. 

Láttam a lányomon ugyan, hogy örül, amiért végre velem lehet és kiszakadhat az otthoni légkörből, de láttam rajta azt is, hogy csak téblábol, keresi az elfoglaltságot, mert tudja jól, hogy az adott körülmények között már nincs számára semmi új. 

Épp ezért az első szava az volt, hogy adjam neki oda a telefonom. Mert az még érdekli. Más nem, de a telefon az igen.

Én viszont nem adtam, és elmondtam neki, hogy nem is adom, mert nem azért vagyunk itt, hogy a telefonomat nyomkodja. Megértette rögtön, ezért nem kérte többet. 

Megkérdeztem tőle, hogy nem éhes-e véletlenül, mire ő mosolyogva az elemózsiás dobozhoz rohant, hogy kivegye belőle a Kinder-tojást.

Miközben ő kicsomagolgatta, elé tettem egy doboz kocsonyát.

- Na, Kislányom, láttál már ilyet? - kérdeztem tőle.

Ő vizsgálgatta, nézegette a furcsa dolgot, majd rávágta, hogy nem.

- Kérsz belőle?
- Nem.
- Nem kóstolod meg?
- Nem.
- Pedig finom...

Dóri inkább a csokival volt elfoglalva, de azért bele-bele túrt az ujjával a kocsonya gumiszerű anyagába. 


A kocsonya ruganyosságának vizsgálata


Persze egy idő után mégiscsak megkóstolta, hogy ez mi...



A kocsonyát viszont nehéz a kanálban tartani, így Dóri is megküzdött a maga falatjaival.



Egy idő után végül feladta, és inkább maradt a csokinál, amit viszont a korábbiakkal ellentétben most csak ímmel-ámmal nyammogott el.

A továbbiakban ismét felmászott a szekrényre, ahol remegő lábakkal egyensúlyozta át magát egyikről a másikra...



...majd kitalálta, hogy szeretné elmosogatni a polcon lévő tányérokat:


A polc tetejét csak úgy érheti el, ha végigmászik a kanapé tetején

Miután elmászott a tányérért, s azt a kezében markolva visszaegyensúlyozta magát a kanapé aljára, felkapva őt az ölembe, kimentünk a mosdóba mosogatni. Ott egy széken állva gondosan elmosogatott.



Gondolom az anyjának is segédkezni szokott néha, bár van benne valami olyasmi is, hogy otthon nem engedik neki a pancsolást, én viszont megengedem, amit mosogatás ürügyével ki is használ. 

Ezután ugyanezt eljátszotta egy másik tányérral is, majd következtek a poharak.



Bámulatos, hogyan egyensúlyozza magát a kanapé tetején, egyik kezében a pohárral, míg a másik kezével támaszkodva a falnak. Néha persze meginog, de végeredményben már a segítségem nélkül oldja meg a feladatot.

A második pohár mosogatása közben azért becsúszott egy kis műhiba: a kézmosószertől annyira síkossá vált a pohár, hogy beleejtvén a mosdótálba, összetörte azt. Meg is ijedt tőle rendesen, s próbált úgy csinálni, mintha nem is ő okozta volna a bajt.

- Na, most mit csináljunk? - kérdeztem tőle. - ha ezt megtudja a takarító néni, kikapunk tőle.

Dóri némán, mint aki nem tud semmiről, sietve lekászálódott a székről és besietett a szobába. Ott lecsücsült a földre, majd elővett egy könyvet, mintha azzal lett volna eleve elfoglalva. Eddig sosem volt úgy, hogy a könyvek után érdeklődött volna, most pedig jó alibinek tűnt, hogy hát ő könyvet nézegetett és fogalma sincs hogyan törött el a pohár. 

Fel se nézett a könyvből, úgy lapozgatta azt végig. Amikor a végére ért, fogta a másikat és azt is végignézte, gondolom titokban hallgatózva, hogy valaki felháborodott-e a csörömpölésre és a törött pohárdarabkákra a háttérben. 

És bár a könyvnézegetés a részéről csak alibikeresés volt, azért annyi előnyöm származott belőle, hogy végül felkeltettem vele az érdeklődését és mind a négy mesekönyvet átlapoztuk, amit a táskámban cipeltem magammal mindvégig.

Az időnk lejárta előtt negyed órával gyertyagyújtogató lettem, ugyanis ahogy a szatyorban kotorászott, megtalálta a szülinapi tortájának egy elfeledett gyertyáját. Azt kezdtük el játszani, hogy én meggyújtom a gyertyát, ő pedig elfújja, s nézi a füst merre száll.



Nem mondom rosszul, ha vagy ötvenszer meggyújtottam neki a végét, ő pedig ugyanennyiszer el is fújta.


Még a szobát is körbejárta vele

Az ártatlan kis gyertyaláng lenyűgözte őt, és látszott rajta, hogy olyannyira elérhetetlen a számára ez a fajta elfoglaltság, mint a múltkori csillagszórózás (lásd: Csillagszóró). 

Egyszer, még mikor együtt éltünk Horányban, az anyja képtelen volt őt lecsitítani egy rossz álom után: rázta, ringatgatta, csitítgatta őt, de a gyerek csaknem akarta abbahagyni a sírást-rívást. Mintegy húsz percnyi hezitálás után magam vettem kézbe az eseményeket, s fogva egy doboz gyufát, sorjában kezdtem gyújtogatni a szálakat a kislányom szeme láttára. Az öt hónapos Dórim akkor már vagy fél órája sírt és ordított, amivel az anyja nem tudott mit kezdeni, én pedig vele szemben egy szempillantás alatt lenyugtattam őt a picinyke lángok segítségével. Az anyja szerint a gyerek szellemeket látott és ezért volt úgy megrémülve, míg szerintem csak rosszat álmodott, amiből képtelen volt magához térni. És szellemek ide vagy oda, a lángocskák látványa végül megoldották a problémát, amit Dóri azóta is a szívén visel - vagyis szereti a tüzes érdekességeket.

A gyertya elégett végül, s az időnk is lejárt. Az anyja épp ekkor toppant be érte, mi pedig készülődhettünk haza.

Dórinak megígértem, hogy nemsokára találkozunk, ő pedig búcsúzóul adott egy puszit a számra.

Készülődöm a Karácsonyra :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése