Újrakezdeni valaki mással

Nem könnyű téma...

Olyannyira nem, hogy még bevezetőt se tudok írni.

Másfél éve nincs barátnőm. Azóta, amióta a gyermekem anyjával vége szakadt a közös kis életkémnek, vagyis azóta, mióta elhagyott. 

Hét év után lett vége. Hét év emlékeitől kellett elbúcsúznom. Hét év hangjait, hét év érzéseit kellett eleresztenem. Szagokat, illatokat, tapintásokat, pillanatképeket. Szokásokat. Rengeteg mindent.

Hét év alatt rendesen belém ivódott minden, ami Őt jelentette. Még a szakítás után is sokáig láttam őt (és a gyermekünket) magam előtt, ami végül oda vezetett, hogy kénytelen voltam eladni a házamat, hogy megszabaduljak végre a "képeimtől". Bár a házamat az ezt megelőző barátnőmmel kezdtem el építeni, de végül a gyermekem anyjával rendeztem és laktam be. A ház őáltala vált otthonná.

Nem könnyű összefoglalni a gondolataimat ezzel kapcsolatban. Ahogy telnek-múlnak a hónapok, úgy jönnek fel bennem a már elfeledettnek hitt részletek. És persze minden olybá tűnik, mintha nemrég történtek volna. Ilyen az élet: rövid. Észre sem vesszük, de nyomtalanul eltűnik minden.

Például ki az, aki egy gyerekkori eseménynek a mai napig is nagy jelentőséget ad? Még a tíz évvel ezelőtti dolgok is olyannyira jelentéktelenné válnak egy idő után, hogy csak mosolyogni tudunk rajta, vagy legyintünk rajta egyet. Mi az, ami felülírja az emlékeinket?

Ha jelenleg a sitten tengetném az életem, akkor a gyermekem és annak anyja még tíz év távlatából is fontos emlékem volna, hiszen az ingerszegény, pozitív emlékek nélküli hónapok nem engednék őket elfeledni. Nem lenne semmi, ami felülírhatná őket. De szerencsére nem vagyok sitten, vagyis nem vagyok elzárva a külvilágtól, éaminek aktív része vagyok a mai napig. 

Valami enyhítheti bennem a fájdalmat, amely a hiányuk miatt él bennem?

Talán. 

Talán egy másik inger, ami jobb, mint ő. Talán egy új szerelem és egy új család felülírhat minden régi rosszat, ki tudja...

Eleinte egyáltalán nem volt kedvem keresgélni, érthető okokból. Hiányoztak, szerettem őket. Eleinte próbáltam rendbe tenni mindent. Sokat vitatkoztunk emiatt, amiből egy idő után elege is lett, s becsukott előttem minden ajtót. A "kéménytűz" is rátett egy lapáttal (lásd: Összeesküvés-elmélet), ami után a világ leggyűlöltebb ellenségévé váltam a szemében. Én, akit egyszer olyannyira szeretett, s akinek öt év múltán gyermeket is szült.

Nagy-nagy szerelemből nagy-nagy ellenség. Érdekes, ugye?

Egy év kellett ahhoz, hogy elkezdjek gondolkodni a magánéletemen. Keressek-e valakit, kezdjek-e újból ismerkedni, meg hasonlók.

Roppant mód kínzott a magány, s kínzott a gyermekem hiánya is, amelyek elől csak úgy szabadulhattam meg, hogy elkezdtem építeni a következő házamat. 2016 februárjától kezdve a mai napig ezen dolgozom minden nap. Mivel egy-két kivételtől eltekintve semmiféle segítségem nincs, ezért magam kell megoldanom minden feladatot, ami lássuk be, egy házépítésnél baromi lassú dolog. 

Persze el kell mondanom ezzel kapcsolatban azt is, hogy még munka közben is egyfolytában ők járnak a fejemben, de még mindig jobb így, mintha az ágyon fekve a plafont bámulnám.

Hosszú hónapokon át törtem rajta az agyam, hogy vajon mi vezethetett idáig. Vajon miért szakítottunk, amikor egyszer megszerettük egymást, s miért váltam gyűlöletének tárgyává, amikor egyáltalán nem így terveztük a kapcsolatunk elején.

Lakva ismerszik meg az ember, tartja a mondás. Öt év után költözött hozzám, ahol aztán két évet éltünk együtt, a gyermekünk születésével együtt. A problémáinkról most nem írnék, mert ezek az eszmefuttatás szempontjából nem lényegesek, viszont az idő múlásával már rájöttem, hogy hiába két emberen múlik a vásár, a szakításunkért leginkább én vagyok okolható.

Nehéz eset vagyok, belátom. Mivel évtizedekig egyedül éltem, nehéz volt számomra megszokni, hogy valaki más is van már mellettem. Nehéz volt alkalmazkodnom hozzá és megosztanom vele az addig külön birtokolt kis életteremet. Erre ugyan rájátszott még az Ő butasága is, de most már úgy vélem, hogy egyrészt azok nem is voltak olyan nagy ívű butaságok, másrészt pedig át lehetett volna fölöttük lépni - azaz nem kellett volna ennek olyan nagy jelentőséget adni. El kellett volna fogadnom őt úgy ahogy van.

A szakításunk utáni eseményekért viszont nagy részben nem én vagyok felelős. Úgy érzem, hogy messzemenően túlzás volt engem meggyűlölni mindazok miatt, amelyekkel engem megvádoltak. Nem történtek olyan dolgok, amely miatt idáig kellett fajulnia a történéseknek. 

Tehát nagy vonalakban elmondható, hogy mindketten hibásak voltunk. Úgy érzem, hogy ezek a hibák viszont nem voltak oly nagyok, vagyis kijavíthatóak lettek volna.

Sokszor megkaptam tőle az ígérgetéseim közepette, hogy az ember nem változik és semmi se jönne rendbe, pedig meglátásom szerint ez nem így van. Ha nem változnánk sosem, akkor óvodás szinten lennénk még mindig. Az élet alakítja az embert, s úgy változik, ahogy a környezete csiszolja. Idomulunk, simulunk, engedékenyebbek, gyengébbek vagy ellenállóbbak leszünk. Ő is megváltozott: komolyabb lett, érettebb, ellenállóbb. Ahogy én is.

Újra lehetne-e kezdeni egymással? Vagy kezdjek új életet valaki mással?

41 éves leszek áprilisban. Az életerős időmön már áthaladtam. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem lesznek már aktív, nem lesznek még termelő éveim, de már nem lehet úgy tervezni előre, mintha huszonéves volnék. 

Épp ezért is téblábolok egy helyben, mert nem tudom merre legyen az előre...

Azt tudom, hogy a házamat fel kell építenem és a kislányommal tartani szeretném a kapcsolatot. Foglalkozni szeretnék vele, szakmát és otthont adni a kezébe. Ez tiszta sor és nem is lehet kérdéses.

De mi legyen velem?

Belevágjak egy új kapcsolatba? Vagy maradjak egyedül és éljem tovább az életem?

Ha egyedül maradok, akkor minden tekintetben könnyebb lesz az élet: nem kell igazodnom senkihez, és nem kell megfelelnem senkinek. Nem lesz számonkérés, oda megyek, ahová csak akarok. Úgy döntök a jövőmet illetően, ahogyan akarok. Persze mindezt úgy, hogy később a kislányomat ne érje hátrány; vagyis a vagyonomat nem tékozolhatom el, sőt még gyarapítanom is kell, hogy a gyermekeimnek (mert van egy fiam is az előző házasságomból) adni tudjak valamit. 

Ha egyedül maradok, akkor számolnom kell azzal, hogy idős koromban beleroppanok a magányba. Lesznek majd barátaim, akikkel találkozhatok, de az nem lenne ugyanaz, mintha otthon eleve várna engem egy szerető család. És ez nem egyenlő azzal, amikor a kislányom majd átjön hozzám és meglátogat. Hiszen, amikor nincs velem, akkor lesújt rám az otthon sötét magánya. Ennél rosszabb nem is lehet, úgy érzem.

Tehát kézenfekvő, hogy valakit találnom kell magam mellé, akit szerethetek, s aki társam lesz az életem végéig.

Persze, eddig ebbe már kétszer belebuktam. 

Vajon kit találhatnék magam mellé, aki pótolni tudja a családomat, s új családot ad nekem?

Bő fél évvel ezelőtt beléptem egy facebookos társkeresőbe. Csak úgy, és igazából nem is tudom miért. Kíváncsi voltam rá, vajon találhatnék e magamnak ezen a helyen egy ugyanolyan gondolkodású embert, mint én. Megnéztem, hogy mi a felhozatal nők terén. Hiszem, hogy valahol lennie kell a nagy Ő-nek, s talán itt belé botlok majd - gondoltam.

De aztán nem lett semmi, ugyanis nem írtam rá senkire.

Elnézegettem a profilokat egy ideig, majd az egész társkeresős megnyilvánulásom ki is merült abban, hogy néha hozzászóltam egy-egy vicces bejegyzéshez. 

Nos, az ilyen hozzászólásaim által indult el a lavina: elvált nők tömkelege vetette rám a hálóját, hátha sikerül velem összejönniük.

Nagy volt a választási lehetőség, de engem nem érdekelt senki. Hogy miért nem?

1: a párkereső nők szinte mindegyike sérült valamilyen szinten: szó szerint frusztrált nőkkel volt tele az egész csoport. Nekem pedig nem ilyenekre volt szükségem, hanem életvidám, újító szándékú nőre, aki hozzátesz az életemhez és nem pedig elvesz.

2: néhány kivételtől eltekintve a nők mindegyike elvált volt, gyerekkel. Ezzel csupán az volt a bajom, hogy ha összejövök valamelyikkel, azzal együtt megkapom a gyerekeit is. És hát valljuk be, nekem egyáltalán nem volt kedvem más gyerekéhez. Szeretem a gyerekeket és tök jól elvagyok velük, de elég nekem a sajátom is, nemhogy még más gyerekét is "szeretgessem". A másik: egy ilyen kapcsolat elkerülhetetlenül összebútorozással jár. Mivel a legtöbb nő vidéken élt, ezért két lehetőség közül választhattam volna. Az egyik, hogy én utazom le hozzá hetente legalább egyszer, amit anyagilag nem vállalhatnék be, a másik pedig, hogy ő költözik fel hozzám - gyerekestől. Ez utóbbi kizárt, mert a gyerekszobát nem egy idegen nő idegen gyerekeinek építettem, hanem a sajátoménak. Másrészről pedig, ha bebútorozik hozzám egy nő, az jogilag megnehezítheti az életemet. De nem csak az enyémet, hanem a gyerekeimét is.

Tegyük fel, hogy megismerkedek valakivel, aki annyira tetszik, hogy még szerelmes is leszek belé. Elveszi a szerelem az eszem, ő pedig felkötözik hozzám a gyerekeivel együtt. Az évek múltával - ne adj Isten - még gyerekünk is születne, én pedig boldog vagyok, hogy végre családban élhetek.

- Vajon mi történik akkor, ha ez a nő egyszer csak lelép?

Jogilag öt év után járna valami a vagyonkámból, hiszen élettársak voltunk (és nincs közöttünk szerződés vagy mi), ráadásul még fizethetnék neki gyerektartást is. Rosszabb esetben ő tesz ki engem a saját házamból (bírósági úton), amelyre számos példa van már a nagy-nagy életből. Belátható, hogy ezt nem kockáztathatom meg. Egy elvált nő a gyermekei életét tekinti a legfontosabbnak, s képes még netán megmérgezni is engem, ha ezzel biztonságban tudhatja őket. Magyarán, simán kiforgat a vagyonomból és áttapos rajtam, ha az érdekei úgy kívánják. 

- Mi történhet akkor, ha nem válunk szét, de egyszer meghalok?

Előfordulhat az is, hogy békességben, megértésben és szeretetben öregszünk meg. Vagy időközben elvisz engem valami nyavalya, a lényeg, hogy meghalok. Jogilag ez úgy néz ki, hogy a nő az ő korábbi két gyerekével és a tőlem fogant harmadik gyermekével éldegél tovább a házamban, aminek ő lesz a haszonélvezője. Vajon ilyen módon mikor kapja meg az örökségét a lányom és a fiam, ha egy számukra idegen nő lakja be azt? Egy olyan nő, akinek a számára totálisan idegenek ők, s akinek három másik gyermeke is van, akikről gondoskodnia kell. Szerintem elképzelhetetlen, hogy ez a nő azt mondja, rendben, felállok és eladom a házat, hogy kifizethessem a jussotokat. Jogilag három örökösöm lenne: a fiam, a lányom, és az ettől a nőtől származó harmadik gyermekem... a mostoha haszonélvezetével, plusz a két másik potyautassal. Látható, hogy bonyolult egy helyzet, s a fejem tenném rá, hogy az élettársam nem a gyermekeim javára hajtaná a vizet. Az is lehet, hogy a fiamat és a lányomat játszi könnyedséggel forgatná ki az örökségükből, amellyel egycsapásra megalapozhatná az előző kapcsolatából született két másik gyerek jövőjét. Érdemes ezt megkockáztatni? Szerintem nem...

Lehet, hogy mindez nem így történne, de benne van a pakliban, és mivel óvatos vagyok a tapasztalataim által, szerintem kizárt dolog, hogy én egy velem egykorú, gyermekes nővel összejöjjek. Már eleve benne van a pakliban az is, hogy ennek a nőnek nem én leszek a szeme fénye, hiszen már volt neki előzőleg egy élete (egy előző "szeme fénye"), akivel már álmodott egyszer egy nagyot, s aki mindig is ott lesz benne a számára szült gyermekek által. Vagyis nem én leszek az, akivel megálmodja az életét, hiszen már élt egyszer, azaz kiélte magát. Természetesen lehet az ember még szerelmes, de szerintem az új élet ezzel már nem az igazi.

És lehet ebben valami, hiszen elvált nőkkel van tele a világ, akik valamiért nem tudnak új életet kezdeni. Van, aki igen, ez igaz. Ismerek ilyet is, de a nagy többség nem ezen az úton folytatja. 

Mint feljebb már említettem, szeretem a gyerekeket, és egészen biztosan jól kijönnék az újdonsült barátnőm gyerekeivel is. De nem akarom őket! Nincs kedvem más pulyáival foglalkozni. Azért dolgozni, hogy más gyerekeit tartsam el belőle, más gyerekeit vigyem nyaralni, vagy azért lemondani dolgokról, mert más gyerekének van szüksége - mondjuk - egy új cipőre. Ezt a pénzt inkább a saját gyermekeimre költöm és nem máséra. Önzőség vajon mindez? Vagy alapos megfontolás a biztonság érdekében?

3: az említett facebookos társkereső 95%-ában idősebb nőkkel van tele. Az most mindegy, hogy gyermekkel vagy anélkül, de túlnyomó részt harmincon (illetve negyvenen) felüli nőkről van szó. Azok a nők, akiknek gyerekeik vannak, negyvenen felül már nem biztos, hogy szülnének nekem is egy újabbat, én pedig nem azért keresek valakit, hogy az ágyamba vigyem, hanem azért, hogy új életet kezdjek. Tehát a negyvenes, gyermekes nők kizárva.

Ott vannak még azok, akik negyven év körüliek, de nincsenek még gyermekeik. Volt szerencsém egy ilyennel beszélgetni. Ez a nő elvárta volna, hogy jó házam, jó kocsim és jó fizetésem legyen. Elvárta volna, hogy az első randin étterembe vigyem őt és a Margit-szigeten sétálgassunk. Nincs is bajom a szigettel, sőt, még talán az étteremmel sem, de azért mindezek elmondanak róla és a szemléletéről pár dolgot. Ugyanis én felvetettem neki, hogy étterem és séta helyett inkább menjünk fel a Pilisbe és tábortűz mellett beszélgessünk, akár barátokkal karöltve (a csoportban volt már szó többekkel egy ilyen közös eseményről). Ő kifakadt, hogy nem utazik ilyen messzire és az erdő amúgy is koszos, meg nem is ismer engem, talán még elrabolom, stb. Ezután már az éttermet is lemondta és ragaszkodott hozzá, hogy utazzak el én hozzá Szigethalomra, ahol majd sétálhatunk egyet a parkban. Jó, mi?

Ez a nő egy garzonlakásban élt, és azt hiszem bérelte. Úgy vettem észre, hogy ő is és a legtöbb magányos, harminc-negyven közötti nő arra vár csupán, hogy majd valaki felkarolja őket és ültessék bele a luxus életbe. Az ilyen nők céltalanok. Vagyis egy céljuk van: felszedni egy palit, aki majd szép életet ad nekik, és ha ehhez az kell, hogy gyereket szüljenek, hát megszülik.

Egyébként ez a legtöbb gyermekes nővel is így van. Unják a nélkülözést, a folytonos küzdelmet, s még olyannak is szülnek gyereket a cél érdekében, akit amúgy ki nem állhatnak. A közvetlen ismerőseim között is vannak ilyen nők. Nekem szidják a férjüket, hogy ki nem állhatják őket, de azért lebabáztak neki, mert ezzel eltartottakká válnak és bebetonozzák magukat egy biztonságosabb környezetbe. 

Szóval, a negyvenes, egyedül élő nők is kizárva. Aki ennyi idősen még nem szült gyereket, azzal valami baj lehet. És hát ki akar a nyakába egy valamiféle bajt??

Igen, én is megnézem, hogy kinek milyen egzisztenciája van. Mi a végzettsége, mi a munkája, hol lakik és milyen a háttere. A rendből lehet rend, s ha valakinek nem olyan az élete, hát abban sok jóra nem számíthat az ember. 

Volt egy nő vidéken, aki korban hozzám illő volt. Ha jól emlékszem, harmincöt év körüli, tehát fiatalos... csak épp volt már két gyereke. Fentebb már kiveséztem, hogy egy gyerekes nőt miért nem vállalnék be, vele pedig ráadásul más gondok is voltak. A részletekbe nem kívánok belemenni, de pár dologból kiderült, hogy ez a nő farkakra vadászik és nem társra. Jó fej volt nagyon, okos és vagány, még csíptem is őt, de hamar levágtam, hogy nem bízhatom meg benne. Egy vidéki, pár utcás kis koszfészekben lakott, ahol szar munkája volt, és ahonnan már holnap felköltözne Budapestre, ha lehetősége volna rá (magyarán odaköltözött volna hozzám). Jó fej volt és bírtam a humorát, de hozta volna a gyerekeit is - amit a fentebb felvázolt okok miatt nem akartam volna. Ez a nő olyan ellentmondásokba ütközött néha, hogy végül letettem róla, bár bevallom őszintén, hogy nem is volt számításba sosem, a távolság, az életkor és a gyerekei miatt. 

...

Tehát úgy vélem, hogy ezen facebookos társkeresőn javában félresiklott, frusztrált, magukba forduló és számító nők vannak, akikre egyáltalán nem voltam kíváncsi. Körülbelül két tucat nővel beszélgettem, és szinte mindegyikkel kapcsolatban ez jött le. A kedvem is elment az egésztől, úgyhogy hat hónapnyi csevegés után otthagytam az egészet.

De akkor kivel kezdjek új életet?

Persze az is előfordulhat az évek során, hogy egyszer csak rám mosolyog valaki az utcán vagy a vonaton, és szerelembe gyúlok, mint ahogy gyúltam a kislányom édesanyjába is anno. Lehetek még szerelmes ismét, igen, de ezt nem lehet erőltetve, az igazi utáni vadászat közben.

Sokat gondolkodtam rajta, hogy kivel találhatom meg ismét önmagam. 

Ha újrakezdeném valaki mással, akkor az csakis olyan nő lehet, aki életerős, független, egzisztenciálisan rendezett körülmények között él, és még nem tervezett mással. Akinek én lehetek az IGAZI, aki velem tervezi a hátralévő életét. Akinek minden új, s aki velem éli át elsőként azokat a bizonyos kalandokat. 

Biztos vagyok benne, hogy van ilyen, csak egymásra kell találnunk. 

Sokan mondják nekem, hogy a huszonéves nők nem hozzám illenek korban, de ezzel nem értek egyet. Nézzük meg miért nem:

Ahogyan az állatvilágban, úgy az emberek között is az ösztön szerint zajlik a kiválasztódás. Lehet tudatosan is egy középkorú nőt választani párnak, de a fentebb felvázolt eseteken kívül más is akadályozhatja e kapcsolat kivirágzását. Történetesen az, hogy egy középkorú, 35-45 éves nő már nem "friss". Ez talán csúnya lehet így leírva, de mégis így van. A farkasfalkában is a legfiatalabbat, érett, friss nőstényt keresi a hím, és hát az a hím visz mindent, amelyik a legerősebb. A nőstény épp ezért a legerősebbnek adja meg magát, míg a hím azt a nőstényt termékenyíti meg, amelyik a legéletrevalóbb. Magyarán: a nő a sikeres, erős és biztonságot jelentő férfi társaságát keresi, hiszen az tartja életben őt és az utódait, míg a férfi egy olyan nőt keres, aki képes még szülni, azokat erővel, élettel felnevelni, mellesleg kielégíteni a férfi minden vágyát (mert ugye az emberek az élvezetek miatt is keresik egymást és nem csak a fajfenntartás miatt).

Tehát elmondható, hogy a reményteli következő családom zálogát egy fiatal, intelligens, rendezett életű nőben találhatom meg. 

De hol van ő?

Ki tudja. És itt kanyarodok vissza tulajdonképpen az eszmefuttatásom elejére, vagyis oda, hogy érdemes-e keresgélni, vagy inkább öregedjek-e meg egyedül?

Rengeteget gondolkodtam ezen. Ha várok valaki újra, ahhoz tennem is kell valamit. Például el kell járnom szórakozni, utaznom kell a tömegközlekedéssel, társaságba, klubokba, rendezvényekre kell járnom, hátha ezek valamelyikén találom meg a nagy Ő-t.

Ezzel viszont csupán annyi a gond, hogy sajnos a házépítésem minden szabadidőmet elveszi, ami mellett nem érzek akkora késztetést is, hogy mondjuk tereprendezés helyett a városban lófráljak valamerre. Le kéne tennem a kocsimat és busszal kéne bejárnom a munkahelyemre is, de egyelőre még olcsóbban járok a kocsival, mintha bérleteket vennék. Valamint kényelmesebb, mintha a tömegközlekedést választanám autókázás helyett. Persze-persze, lemondás nélkül nincs változás, de egyelőre még nem érzem szükségét a változásnak.

És igazából nem is biztos, hogy változtatni szeretnék.

Megéri?

Megéri egy harmadik nőnek harmadik gyereket "csinálni"?

Ha az a kapcsolatom is zátonyra fut?

Ezen agyalok immáron bő másfél éve. 2015 májusában lépett le az Asszony a gyerekkel, s azóta is őket szeretném visszakapni. 

Annak idején vele terveztem a családomat, őt választottam a gyermekem anyjának. Valószínűleg ott van valahol az a bizonyos másik nagy Ő is, de nem biztos, hogy záros határidőn belül rátalálok még. 41 éves vagyok. Hamarosan 50.

Édesapám 43 évesen alapított új családot, s az abból származó két öcsém nemrég házasodott meg, tehát elvileg még nekem is lehet alkalmam egy új családalapításra - a békés öregkor megélésével együtt. 

Ilyenkor mindig eszembe jut a kislányom, akivel szeretnék együtt "felnőni", azaz szeretném, ha mellettem nőne föl és mellettem reppenne ki a családi fészekből. Szeretném egyengetni az útját, vigyázni rá és tanítani. Szeretnék neki esténként mesét olvasni, vagy átölelni őt, ha szomorú. Szeretnék neki minden nap reggelit, ebédet és vacsorát készíteni, és szeretném tőle megkérdezni minden nap, hogy hogy telt el a napja. Őrá van szükségem, mert ő az én családom - és az anyja... akivel szerintem még újrakezdhető lehetne minden.