2017. január 30., hétfő

A hely, ahol élünk

A pénteki nap folyamán egy számára ismeretlen vizekre tereltem a kislányom figyelmét, amelynek során egy földgömbbel demonstráltam, hogy hol is élünk mi, emberek.

Nem tudom mit értett meg mindebből, de gyanítom, hogy semmit. Még csak két és fél éves, és valószínűleg még nem alakult ki benne az az ÉN-tudat, amellyel el tudná helyezni magát a világ (és a társadalom) térképén. 

Aznap reggel amint megérkeztek az anyjával a Családsegítőbe, a nyitott ajtón át egyből feltűnt neki a kanapén álló kék, foltos gömb.

- Apa, mi ez? - kérdezte, mire elmondtam neki, hogy az egy földgömb.
- Amint levettük a kabátot és a cipőt, máris megmutatom neked - folytattam, majd miután Dóri elbúcsúzott az anyjától, odaszaladt a kanapéhoz, hogy szemügyre vegye a furcsa tárgyat.

- Apa, ez mi? - kérdezi Dóri az Ausztráliát jelképező foltra mutatva

Eleinte azt hittem, hogy könnyű lesz elmagyaráznom neki a Föld mikéntjét, de be kellett látnom, hogy egyáltalán nem az. Először elmondtam, hogy a Föld egy bolygó (amiről halvány gőze sincs, hogy mi), amin az emberek élnek. Nem értette, hogy miért beszélek hülyeséget, amikor szemmel láthatóan azon a pici gömbön nem él senki. Ekkor elmondtam, hogy ez a gömb csak egy makett, egy modell, egy pici játék, amivel szemléltetni lehet, hogy mi is az a Föld. Elmondtam, hogy a Föld igazából sokkal-sokkal nagyobb, mint ez a játékgömb, és hogy a Föld valójában az, amit maga körül lát: a fák, a hegyek, a házak, az utak, a folyók és az a bányató az utca végén, ahová Anyával néha elmennek sétálni - vagyis ez mind-mind ezen a gömbön van rajta, amit mi Földnek hívunk. A Föld az a gömb, amin az emberek sétálnak - mutattam neki a padlóra, mire Dóri lenézett a lába alá, s figyelte, mit hozok ki az egészből. 

Láttam rajta, hogy nem érti.
Hogy is magyarázzam el... Ha már elkezdtem, akkor be is fejezem, hátha kisül belőle valami.

A jobb szemléltetés végett már tegnap letöltöttem néhány képet a telefonomra, amely a Nap és a Föld helyzetét hivatott bemutatni, azaz a Föld Naphoz való viszonyát, amit most elővéve megmutattam neki.

Dóri megörült a telefonomnak, de muszáj voltam lecsitítani, mondván, hogy előbb megmutatok neki pár képet. Ezeket figyelmesen nézte. Az egyiken a Nap volt látható, melynek előterében a Föld lebegett az űr végtelen sötétjében, mellette pedig egy apró ki golyócska, a Hold volt látható. 

- Tudod mi a Nap? - kérdeztem tőle. - Tudod, az a fényes csillag az égen...
- Igen - válaszolta.

(láttam rajta, hogy tényleg tudja)

- Az a fénylő, fényes dolog a Nap. Olyan fényes, hogy rá sem lehet nézni. Látod a képen a Napot? Ez az a fényes folt...

Rámutatva a képen lévő Napra, Dóriban felsejlett valami, de még mindig nem értette, hogy mit akarok ezzel mondani.

- A Nap fent lebeg az égen. Nagyon nagy, nagyon fényes és nagyon forró. Olyan forró, hogy ha előbújik a felhők közül, akkor érezni lehet a melegét a bőrünkön.

Dóri figyelt, és egy hang sem hagyta el a torkát. A képre mutatva magyaráztam tovább:

- A Nap körül kering a Föld, amin mi is élünk, meg az állatok, a madarak, a cicák és a kutyusok. A Föld is hatalmas nagy, és piciben úgy néz ki, mint ez a gömb - mutattam a földgömbre.

Szerintem Dóri még mindig nem értette.

- Hajh, ebből nem jövök ki jól - gondoltam. 

Azt hittem érdekelni fogja, de tévedtem. Még kicsi volt ehhez.

Persze más lenne, ha mellette élhetnék én is: tavaly nyáron például a csillagos ég alatt elterülve elmagyaráztam volna neki, hogy mik a csillagok és mi a Hold. Akkor láthatta volna, hogy milyen nagy az univerzum, amit megfelelő képek, videók vagy diafilmek segítségével hatásosan lehetett volna demonstrálni. Biztos vagyok benne, hogy értené mi ez az egész, ha nem lennének korlátozottak a lehetőségeim és a megfelelő technikával elmagyarázhatnék neki mindent. A Google Earth szerintem erre a célra tökéletesen megfelelne, de nincs internetem, ezért bemutatni se tudom. 

Hogy miért erőltettem ezt a dolgot annyira?

Nem tudom.

Valamit muszáj vagyok kitalálni, mert közel egy éve sínylődünk a Családsegítőben, amit a kislányom már messzemenően unalmasnak tart. Olvasni, rajzolni nem akar, mást pedig nem tehetünk a négy fal közt, mint ezt - például. Ezt a földgömböt is a Facebook Pilisvörösvár csoportjában kértem kölcsön egy tagtól, aki szíves örömest nekünk adta, mert már nem látta hasznát. Milyen jól fog kinézni a földgömb Dóri éjjeliszekrényén, amit föl-le kapcsolgathat, ha nálam alszik egyszer. Szerencsénk volt a gömbbel, viszont nem jött be. 

Sajnos pénzem sincs már, hogy újabbnál újabb érdekességekkel kedveskedjek neki, így azt hiszem kézenfekvővé vált már megkérnem a Bíróságot korábban, hogy engedje meg nekem végre az elvitel jogát. Nincs más lehetőség, mint ez. Abban biztos vagyok, hogy az exem is foglalkozik a gyerekkel, de abban is, hogy mindez már kevés, mert a gyermekem kíváncsisága meghaladja az erejét.

Idén nyáron minden bizonnyal már elvihetem magammal a gyereket és végre búcsút inthetünk a Családsegítőnek. Jöhetnek a jobbnál jobb programok, úgy mint a Csodák Palotája, játszóházak, múzeumok, kiállítások és számtalan kirándulás a környéken. Mennyivel másabb lesz mindez, mint a Családsegítő?!

Annak ellenére viszont, hogy ez a földgömb-dolog nem aratott sikert a kislányomnál, végül is egész jól elvoltunk a két óránk alatt. Másodjára nekifogtunk reggelizni, mert még egyikünk sem evett semmit, pedig már fél 11 körül járt az idő.

A mai menü ez volt:

Ivólé, banán, sült csirke, sült szalonna, joghurt, méz, gumicukor és csoki

Dóri - mint múltkor - először a szalonnának esett neki, majd kedvet kapott a csirkéhez is. Ezt majonézzel és kenyérrel ette.


Minden bizonnyal már éhes volt a kincsem, mert úgy tömte magába a húst, hogy attól kellett tartanom, a végén még megfullad tőle. Szóltam neki, hogy ne vegyen egyszerre akkora darabot a szájába és rágja meg jó alaposan a falatokat, mert ha ilyen mohón tolja magába az ételt, még meg talál fulladni.


Aztán kedvet kapott a csonthoz; amint félretettem az enyémet, ő felkapta és mintegy negyed órán át szopogatta.

...pedig volt előtte hús is


A reggeli befejeztével alaposan megmostuk a kezünket és a szánkat, majd folytattuk a foglalkozást.

Dóri mostanában egyre többet magyaráz, de még nyelvtanilag helytelenül. Például amikor megkérdeztem tőle, hogy fel akar e ülni a szekrény tetejére, ő így felelt:

- Fel akarsz ülni a szekrény tetejére...

Ekkor kijavítottam:

- Kicsim, ezt helyesen így kell mondani: fel akarok üli a szekrény tetejére.

Dóri elismételte:

- Fel akarok ülni a szekrény tetejére.

Miután megdicsértem, felraktam őt az egyik könyvespolcra, majd alatta állva elkezdtem egy kis nyelvtant tanítani neki.

Odakint az udvaron kajás dobozokat pakolgatott egy dolgozó, így épp jókor jött a mondandómhoz. Dóri is látta őt, ezért folytattam a tanítást:

- Én, Te, Ő... - mondtam neki, közben mutatva, hogy kiről van szó. Először magamra mutattam ("én"), majd Dórira ("te"), végül az ablakon át is látható családsegítős alkalmazottra ("ő"). 

Dóri mosolyogva figyelt.

- Én fel akarok menni a szekrényre. Te fel akarsz menni a szekrényre. Ő az udvaron sétál - mondtam. Ha fel akarsz menni a szekrényre, akkor azt kell mondanod, hogy "én szeretnék felmenni a szekrényre", vagy egyszerűbben azt, hogy "fel akarok menni a szekrényre". 

Dóri egyfolytában mosolygott, és láthatóan élvezte a magyarázatot.

- Ha megkérdezed tőlem, hogy fel akarok e menni a szekrényre, akkor így kell mondanod: "Apa, te fel akarsz menni a szekrényre?". Vagy mondhatod azt is: "Apa, gyere fel a szekrényre".

Ezt még pár variációban kifejtettem neki, de végül ugyanúgy elbizonytalanodtam, mint a földgömb esetében. Dórinak tetszett, hogy az apja elmondja hogyan kell helyesen beszélni, de szerintem még nem ette magáévá a helyes beszédet. Úgy érzem, hogy akkor tanul a leghatékonyabban, ha a sulykolás helyett inkább minden egyes alkalommal kijavítom a hibáit, semmint, hogy nyelvtani leckéket tömjek a kis buksijába. Minden bizonnyal egy idő után megragad majd benne a helyes nyelvtan, ha rendszeresen hallja a helyes megfogalmazást. 

Az utolsó óránkban sok mindenre sort kerítettünk még: Dóri már sokszor csinált olyat, hogy a villogó labdákkal bebújt a szekrény alsó részébe, ahol a sötét miatt a leglátványosabb a labdák fénye. Ilyenkor mindig hív, hogy bújjak be én is, de sajnos nem fértem be mellé, mert nekem már kicsi a hely. Viszont kitaláltam, hogy menjünk be a mosdóba, ahol a két ajtót becsukva tökéletes sötétséget teremthetünk, s ezzel mindketten részesei lehetünk a látványnak.


Dóri nagyon élvezte a hülyéskedést. A labdák nemcsak magukban fénylettek, hanem a csempézett falról is visszaverődött a villogásuk, fokozva ezzel a látványt, miközben föl-le, jobbra-balra pattogtak. Annyira jól nézett ki, hogy fel is vettem videóra (lásd e blog Facebook-oldalán). 

Színkavalkád

Ezután Dóri megkért rá, hogy menjünk vissza a szobába és tegyem őt fel a legmagasabb szekrény tetejére, majd másszak fel én is mellé. Így is lett; a szekrény tetején aztán az ott félretett építőkockákból mindenféle építményt raktunk össze. Sajnos erről fénykép nem készült, de minden bizonnyal muris látványt nyújthattunk volna a szemlélőnek, ha betéved a szobába. Dórival legalább fél órát ücsörögtünk a magasban, ő pedig semmilyen jelét nem adta annak, hogy egy picit is félne. Olyan boldog volt, hogy az apjával a szekrény tetején ücsöröghet, hogy bizonyára ezzel megértené a szemlélő is, hogy miért ragaszkodik hozzám a lányom annyira. Egész egyszerűen arról van szó, hogy az anyjával szemben én másképp játszom a gyermekemmel. Velem Dóri olyan "kalandokban" vehet részt, amit a féltő, óvó anyjával egyáltalán nem csinálhat. El tudjuk képzelni, amint Anya a szekrény tetején ücsörög Dórival? Ugye nem... Sőt, ki merem jelenteni, hogy nincs az országban még egy olyan apa, aki a szekrény tetején ülve legózna a gyerekével. Ami ugyan annyira nem nagy kaland, de a lányomnak végtelenül tetszik. Végül is nem a híd pillérjére másztunk ki, hanem az alig két méter magas szekrény tetejére ültünk fel, ahonnan nem is eshetünk le, csak szándékosan, de ugye azt egyáltalán nem akarjuk. Dóri annyira megbízik már bennem, hogy félelem nélkül ült a magasban, hiszen tudja, hogy vigyázok rá.

Miután kértem őt, hogy most már másszunk le, Dórit a karjainál fogva letettem az alattunk lévő fotelba, majd magam is lemásztam mellé. Láthatóan még maradni akart, de nem akartam túlzásba vinni a magasban való játékot. Meglepetésemre, Dóri gyorsan áthangolta magát valami másra: elővéve a szatyorból a zenedobozt, bekapcsolva azt, hirtelen táncolni kezdett. Oda is rohant hozzám tüstént, hogy táncoljak vele én is, amit nem utasíthattam vissza. 

Mintegy három szám erejéig keringtünk kézen fogva egymás körül, majd megkért rá, hogy emeljem őt fel és keringjek vele a tengelyem körül. Miután felkaptam az ölembe, ő hason fekve végignyúlt az egyik karomon, lelógatva a végtagjait maga mellett. Így keringtünk körbe-körbe hosszú percekig. Dóri mindvégig nyugalommal nézett maga elé, ahol a körülöttünk forgó világ látványába merült. Hihetetlenül ellazította őt, én pedig próbáltam nem elesni vele a szédülést okozó forgásomban. 

Amikor megpihentem, hogy kifújjam magam, Dóri egyből kérte, hogy kezdjük elölről az egészet, amit a sokadik kör után kénytelen voltam lefújni. Ugyanis olyannyira elszédültem, hogy még a fejem is megfájdult tőle. Miután Dóri belátta, hogy nem pöröghetünk a végtelenségig, odament a táskámhoz és elővette a tabletet. Kivételesen most megengedtem neki.

A játékok mindegyikét sorra vettük, majd amikor megunta az egészet, a rajzprogram segítségével tanítani kezdtem őt az ÁBC-re. Ezt úgy kezdtem el, hogy lerajzoltam neki az "A" betűt, majd alá írtam, hogy "APA" és "ANYA".

Dóri most is figyelt.

Olyan szavakat kerestem, amelyben sok az "A", majd kértem, hogy mondja ki ő is.

- Aaaaaa... - ismételte Dóri.
- Ógy van, ez az "A" betű - simogattam meg a buksiját.

Ezután több betűt is felírtam a tabletre, amelyek közül Dóri rögtön kiválasztotta az "A"-t. Rögtön ezután feltette nekem a kérdést, hogy a többi betű micsoda, én pedig elmondtam, hogy egyik a Bé, a másik a Ká, a harmadik az eS, stb. Dóri minden esetben meg tudta mondani, hogy melyik az "A" a felírt betűk között, ezért elmondhatom, hogy tulajdonképpen megtanulta. A következő alkalommal megismételjük a feladatot, egészen addig, amíg 100%-osan nem lesz magabiztos. 

Betűtanulás közben


Az anyja épp ekkor toppant be hozzánk, de Dóri nem örült neki, hiszen ez azt jelentette, hogy indulnia kell haza. Ilyenkor mindig kitalál valami olyan elfoglaltságot, amivel alapjáraton nem foglalkozna, de most jó lehetőségnek tűnik, hogy ne kelljen hazamennie. Nem is tudom mire számít szegénykém: arra, hogy az anyja elfeledkezik róla és hagyja tovább játszani?

Sajnos készülődnünk kellett.

Persze indulás előtt Dóri nagy boldogan bemutatta, hogyan keringett velem a szőnyegen, amit az anyja megnézett ugyan, de legszívesebben már ott sem lett volna.

Miközben a gyereket öltöztette, én összeszedtem a játékokat, majd megpróbáltuk kitalálni, hogy mikor találkozzunk legközelebb. Ez pedig nem volt könnyű feladat: én pénteken dolgozom, az exemnek a csütörtök valamiért nem jó, szerdán pedig a hatodik bírósági tárgyalásunk lesz. Kedden szintúgy dolgozom, hétfő meg túl korai. Kértem, hogy legyen a találkozó csütörtökön, de ő azt felelte erre, hogy az nem jó neki, mert dolga van.

- Miért nem jó? Dolgozol? - kérdeztem tőle, ugyanis feltűnt nekem, hogy az utóbbi jó pár hétben sosem jó neki a csütörtök. Tanfolyamra jár netán? Vagy beugróként dolgozik egy munkahelyen alkalomadtán?

Erre nem felelt, de látszott rajta, hogy beletrafáltam.

Tehát dolgozik...
Ki vigyáz ilyenkor a gyerekre?

Persze a kérdést már nem tettem fel neki, mert nem volt türelmem vitatkozni vele. Úgysem mondja el. Semmit sem mond el. Azt se mondaná, ha kórházba kerülne a gyerek. Talán sokan azt gondolhatják most, hogy semmi közöm hozzá, pedig nem így van: igenis van közöm ahhoz, hogy hova jár el alkalomadtán, hiszen olyankor valakinek vigyáznia kell a lányomra, és - szerintem - nem mindegy, hogy ez a személy ki. Netán a húga? Az öccse? Az anyja, aki vidéken él? Vajon felutazik az anyja hetente egyszer, hogy vigyázzon a lányomra? Ezt kétlem...

Azért lényeges mindez, mert amíg engem gusztustalanul, erkölcstelen módon és törvényt sértve tiltanak a gyermekemtől, addig boldog-boldogtalan a kislányomra vigyáz, vagyis bárki bármikor találkozhat a lányommal, a tulajdon édesapját kivéve.

Azért sem forszíroztam a kérdést, mert megmondom őszintén, hogy dühben gurultam volna az igazságtalanság okán. Ha én szabad vagyok csütörtökön, akkor miért nem vigyázhatok a kislányomra? Milyen emberi hatalom dönti el, hogy az ember a saját gyermekével találkozhat-e vagy sem?? Bűnöző vagyok? Nem. Rossza apa vagyok? Nem. 

Akkor?!

Elegendő volt erről írnom, máris felbasztam magam idegileg. Ez az amit még meg kell vitatnunk a bíróságon az exemmel (és a bírónővel), hogy legyenek szívesek a Törvény betűit betartva cselekedni. Erre holnapután sort keríthetünk, immáron a hatodik alkalommal. Kíváncsi vagyok mi lesz belőle...

Végül a kislányomtól elbúcsúzván hazafelé vettem az irányt. Ilyenkor mindig zaklatott vagyok, mert olyan, mintha kitépték volna őt belőlem egy idegen erő által, amely ellen képtelen vagyok fellépni az esetleges ezt követő szankciók miatt.

Dórinak persze még integettem a Trabiból, majd eltűntem az utca forgatagában.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése