2017. január 9., hétfő

Egy kislányról

Január 6-án egy viszonylag jól sikerült kapcsolattartásunk volt a lányommal, amely bizonyos értelemben más jellegű lett, mint az eddigiek. 

Mivel otthon felejtettem Dóri játékait, ezért a Családsegítőből gyorsan hazatepertem a Trabimmal, s épp azután tértem vissza pár perccel, mint ahogy a kislányom és az édesanyja megérkeztek. Mikor beléptem az ajtón, Dóri már zokniban és pólóban játszadozott a szobában, széles mosollyal a száján. Át is futott az agyamon, hogy amikor belépett a szobába, vajon keresgélni kezdett engem? Minden bizonnyal, hiszen az anyja is hívott engem telefonon, amit az érkezésem miatt már nem vettem fel. 

Amíg a cuccaim kipakolásával voltam elfoglalva, az exem megkérdezte tőlem, hogy igaz e az, hogy eladom a házamat? Merthogy egy "ismerőse" látta a hirdetésemet a neten. Erre azt feleltem, hogy igen, eladom, mire megkérdezte, hogy miért?

- Ehhez semmi közöd - válaszoltam. - Megvan az oka.

A kérdést ennyiben is hagytuk, de látszott rajta, hogy furdalja a kíváncsiság.  

Miután elment, Dórival nekiállhattunk játszani. 

Két új játékot vittem neki erre az alkalomra, amit eredetileg a karácsonyi ajándékhoz szerettem volna mellékelni, de mivel erre nem került sor, ezért csak most kaphatta meg. 

Az egyik egy ikeás nem tudom micsoda: adott egy színes fapolc-szerűség lyukakon átdugott műanyag rudakkal, amiket egy fakalapáccsal kell átütögetni egyik oldalról a másikra. Értelme nem sok, de a gyerek legalább levezetheti ezzel a felesleges energiáit, na meg talán megtanulhat pontosan célozni vele...


A kalapácsot eleinte kissé ügyetlenül fogta és az ütés ereje is gyengécske volt, de addig-addig szemléltettem neki a szerszám használatát, amíg a végén egész ügyesen át nem verte a rudakat a lyukak túloldalára. Összesen két kört tett meg vele, aztán ráunt az egészre. Meg se próbáltam rábeszélni a játékra, mert látszott rajta, hogy "gyerekes" butaságnak tartja. Na mindegy...

Jöhetett a reggeli:

Kinder-csoki és Tiramisu, fahéjas almalével

A csokievés után Dóri a másik játéknak esett neki, történetesen egy mágnessel kapcsolatos valaminek, ahol fémgolyókat kell mágnesrudakkal összekapcsolni. Bizonyára mindenki látott már ilyet, mert viszonylag kedvező az ára és többféle szerkezetet kapni belőle:


Dórinak annyira tetszett a mágnesessége, hogy nagyjából fél órát bajlódott vele, és még azután is vissza-visszatért hülyéskedni vele, miután már mással kezdtünk el foglalkozni.


Ami e kapcsolattartást különössé tette az eddigiekkel szemben az az volt, hogy Dóri a mai két óra alatt folyamatosan beszélt hozzám és magyarázott valamit, emellett pedig rengeteget kérdezősködött, s amit mondtam neki, azt figyelmesen hallgatta.

Kérdések sorát tette fel minden tárggyal kapcsolatban, ahol azok színe felől érdeklődött:

- Apa, ez milyen színű? - mutatott az ikeás játék egyik rúdjára.
- Ez a rózsaszín... - feleltem.
- Apa, ez milyen színű? - kérdezte ismét a mellette lévő másik rudacskára mutatva.
- Ez a narancssárga. 
- Ez? - kérdezte a harmadik rúdra bökve.
- Ez pedig a citromsárga - mondtam neki, majd elmagyaráztam neki, hogy a két sárga között mi a különbség: - Mindkettő sárga, de az egyik olyan, mint a citrom, míg a másik olyan, mint a narancs. Narancssárga és citromsárga.

Dóri egymás után mutatta a különféle tárgyakat, én pedig minden szín után elmagyaráztam, hogy minek van még ilyen színe:

- Ez a barna. Olyan, mint a fa törzse. Ez a zöld, ami a falevél színe. A fának két színe van: a barna és a zöld.

Dóri pedig csendben figyelt, s láttam rajta, ahogy elképzeli a fát és a levelet. 

A Kinder-tojásban talált halacska


A színes játék után igazából semmihez sem volt kedve, de mégis elfoglaltuk magunkat. Bekapcsolta a zenedobozt, majd megkért rá, hogy táncoljak vele. Ez öt szám erejéig tartott, majd bebújt az egyik szekrény aljába, ahol két percig a villogó-világító labdát babrálta a sötétben.

Szekrényből ki...

...majd ismét a mágnesek

Miután már nem találtunk semmilyen új elfoglaltságot, Dóri a telefonom után kezdett el könyörögni. Mivel nem adtam, ezért rávetette magát a táskámra, hogy elővegye a tabletet. Ezt viszont nem találta, bárhogy is kotorászott benne, mert a tablet a fekete színénél fogva beleolvadt a táska sötétjébe. 

- Apa, hol a tablet? - kérdezte.
- Azt most nem hoztam magammal.
- Miért?
- Azért Kicsim, mert nem szeretném, hogy azzal játsszál, amikor itt vagyok veled. Olyan ritkán találkozunk, de te a tablettel akarsz játszani, ahelyett, hogy inkább velem lennél.

Dóri megérthette mire akarok kilyukadni, mert visszahúzva a táska cipzárját, várta a csodát, hogy akkor csináljunk valamit közösen.

De mit?

- Fel akarsz menni a szekrényre? - kérdeztem.
- Nem.
- Csinálunk barlangot a kanapén?
- Nem.
- Kimenjünk az udvarra?
- Nem.
- Akkor mihez lenne kedved?

Dóri némán állt és figyelt. Ő sem tudta eldönteni.

- Figyelj csak, mutatok valamit! - kiáltottam fel örömömben, majd a táskámban kotorászva elővettem a manikűrkészletem. 

Dóri figyelte, hogy mi az, amit előveszek, majd miután letettem azt a szőnyegre, maga is leült vele szemben.



Először mindent kirámolt belőle, majd elkezdte egyesével megvizsgálni a dolgokat: cérna, olló és csipesz került ki a földre, amelyek mindegyikét bemutattam neki.

A kisollónál elmondtam, hogy nagyon vigyázzon vele, mert megbökheti a hegyével az ujját, majd a körömvágó csipesszel demonstráltam neki, hogy hogyan kell vele levágni a körmöt. Rá is csodálkozott, mert annyira lenyűgözte őt a praktikussága, majd tartotta az ujját, hogy vágjam le az ő körmét is.

Ekkor elmondtam neki, hogy olyan pici még a körme, hogy ezzel nem lehet hozzáférni, és inkább meghagyom ezt a feladatot Anyának, mert ő ügyesebb ebben, mint én. Tisztán láttam, hogy mindent megért, amit mondok, ezért nem is erőltette tovább. Viszont a cérna nagyon tetszett neki, amit el is kezdett letépkedni a helyéről.

- Várjál Kicsim, hékás..! - szóltam rá, majd kivéve a kezéből a cérnakészletet, elkezdtem neki megmagyarázni, hogy az mi.

- Látod ezeket a színes kis cérnákat? Ezzel kell megvarrni a ruhát.

Dóri figyelt...

- Ez itt a tű, amin át kell húzni a cérnát - mondtam, majd mikor nagy nehezen sikerült átdugni a cérna végét a tű lyukán, megcsomóztam a cérnát.

- Látod Kicsim? A cérna most át van fűzve a tűn.

Dóri odahajolt, megszemlélte, de nem nyúlt hozzá.

- Ülj le a földre, megmutatom ez mire jó - mondtam. Miután Dóri leült elém a szőnyegre, egymás mellé raktam a lábait.

- Most megfogom a nadrágodat és összevarrom...

Azzal három öltéssel összevarrtam Dóri nadrágját:


- Apaaa, neeeeem! - tiltakozott Dóri, majd megpróbálta kiszabadítani magát a cérna fogságából.


- Ne aggódj Baba, mindjárt kiszedem - nyugtatgattam őt, majd amikor felállt a földről, a kisollóval kettévágtam a cérnát.

- Látod, erre való a tű és a cérna...

Dóri ekkor megfogta a tűt, mire elmondtam neki, hogy vigyázzon a végével, mert átszúrja vele a bőrét, és hát az bizony nagyon tud fájni.

Láttam rajta, hogy abszolút körültekintő vele, s amennyire csak lehetett, távol tartotta magától. Mivel kicsit tartott tőle, ezért visszaadta nekem, én pedig megmutattam neki, hogy milyen könnyen beleszúródik az emberbe.

Ehhez az egyik ujjamon lévő bőrkeményedést hívtam segítségül, amin egyszerűen átszúrtam a tűt.

- Úúúúúúúú... - hüledezett Dóri, s nem értette, hogy miért nem fáj nekem.
- Nem kell megijedni, ez most nem fáj, mert nem a bőrömbe, hanem a bőrkeményedésbe szúrtam bele.
- Mi a bőrkeményedés? - kérdezte tőlem a maga kis baba-nyelvén, amit alig lehetett érteni.
- A bőrkeményedés egy olyan rész az ujjamon - mutattam neki közelebbről -, ami megkeményedett, ezért nem fáj.
- Miért?
- Hát azért, Kicsim, mert már nagyfiú vagyok. A te ujjacskáid még aprók és sérülékenyek, míg az enyém már nagy és erős. Idővel mindenkinek ilyen lesz az ujja, ha jó sokat dolgozik vele.
- Miért dolgozik Apa? - kérdezte.
- Azért dolgozunk, hogy legyen pénzünk...
(mivel már többször kapott tőlem pénzt Kinder-tojásra, ezért tudja, hogy az mi) 
...mert a pénzzel lehet megvenni az ennivalót a boltban. Mindenkinek dolgoznia kell járni. A felnőttek dolgoznak, a gyerekek pedig bölcsődébe, óvodába és iskolába járnak.

Ezután a beszélgetésünk elterelődött a munka és a tanulás világába, Dóri pedig mindenre rákérdezett, amiről még nem tudott semmit, vagy nem egészen értette.

Épp ezért elmagyaráztam neki, hogy mit jelent a bölcsőde, az óvoda és az iskola. Elmondtam neki, hogy nemsokára Anya is dolgozni fog járni, neki pedig bölcsődébe kell mennie, hogy amíg anya dolgozik, addig legyen kivel játszania. Meséltem neki a sok-sok gyerekről meg a homokozóról, de úgy vettem észre, hogy Dórit mindez elborzasztja, semmint, hogy még tetszene is neki. Egyszer már megpróbálkoztak a bölcsivel, de akkor sikertelen volt a beszoktatás (lásd: Bölcsődével), ezért gyanítom, hogy a magyarázkodásom ellenére sem lesz sok kedve az egészhez.

Dóri nem értette, hogy miért van szüksége ezekre a helyekre járni, ezért megkérdezte például, hogy az iskola mire jó, miért kell majd iskolásnak lennie. Elmondtam, hogy az iskolában tanulja majd meg, hogy mi hogyan működik a világban; például megtanulja majd az ABC-t, megtanul majd írni és olvasni. Megtanul majd mindent, hogy mi miért van a környezetében, például hogyan nőnek a fák, mit esznek a madarak, miként működnek az autók, milyen helyen laknak az emberek, egyszóval mindent, amit a felnőttek csinálnak és ahogyan az emberek élnek.

Nehéz volt ez körülírni, hiszen olyan dolgokat kellett megemlítenem, amit ő tulajdonképpen még nem is ismer. Épp ezért is nézett rám értetlenül, mert nem értette, hogy mit akarok én a madarakkal, amikor azokról mindenki tudja, hogy morzsákat esznek - vagy valami ilyesmi. Láttam rajta, hogy nem érti ezeket miért az iskolában tanítják majd, amikor Apa és Anya is meg tud tanítani mindent. A beszédem közben tett is rá egy megjegyzést, amiről azt a következtetést vontam le, hogy ő nem akar iskolába járni, hanem inkább ellenne velünk. 

Sokáig beszélgettünk erről.

Végül kilyukadtam az emberi agyra, amelyben az ÉSZ lakozik:

- Azért kell tanulni, hogy okosak legyünk, Kislányom.
- Miért?
- Hogy olyan dolgokat is tudj majd, amit a felnőttek. Tanulnod kell mindent, amitől sok-sok ész lesz a fejedben.
- Mi az ész..? - kérdezte értetlenül.
- Az ész? Nos... - töprengtem, hogy ezt vajon hogyan magyarázzam el neki. - Az ész az benne van a kis fejedben. Attól tudsz egyre többet.

Dóri elhűlt, hogy az ő fejében mik vannak. Sejtelme sem volt róla, hogy valójában mi is lehet a fej, és hogy abban még azért vannak meglepetések is, nemcsak a homlok meg a rajta lévő szőke kis hajfürtök, amit a tükörben lát.

- A fejedben van az AGYad - folytattam -, amiben összegyűlik az a sok tudás, amit Anya és én megtanítunk neked.

Mivel még mindig nem értette, ezért bekapcsoltam a netet a telefonomon, majd rákerestem a képeknél az AGY-ra.

Dóri tűkön ülve várta, hogy mi a csudát mutatok majd neki, s mikor meglátta az agyat, nem értette, hogy az hogyan lehet benne a fejében. Ekkor kikerestem neki egy metszeti képet az emberi fejről, s láttam Dórin, hogy most esett le neki a tantusz arról, hogy a fej egy egész nagy meglepetés, hiszen olyan sok minden van benne.

- Ez itt az AGY, látod? - mutattam az agyra. - Ez pedig a SZEM, az ORR és a SZÁJ. Így néz ki az emberek feje belülről. Az AGY az, amiben a sok-sok-sok tudás összegyűlik. Az agyad már megjegyezte, hogy kik a szüleid, például. Ezért jegyezted meg, hogy mi az én nevem és, hogy mi a te neved. Bármi újat megtanulsz, az az agyadban raktározódik el.

Dóri hüledezett, hogy te jó Ég, mik vannak, és neki is van egy ilyen dióbél formájú dolog a fejében, viszont határozottan látni lehetett rajta, hogy tetszik neki az a sok új infó, amit az imént Apa elmondott neki. 

Ezután rátértünk az anatómiára is: megmutattam neki képeken, hogy milyen egy koponya, milyenek a csontok és a csontváz, s a saját kis testén szemléltettem vele, hogy például az ujjak csontja és a sípcsont könnyedén kitapintható. Miután megnyomkodta a csontját, megmutattam neki, hogy a csontvázon hol van a sípcsont.

- Ez a csontrendszer az, ami az emberekben benne van. Ettől leszünk olyan erősek... meg az izmoktól, amikkel a csontjainkat mozgatjuk.

Dóri rám nézett, mert az izmokról most hallott először. Erre feltűrtem a pólóm ujját és befeszítettem a bicepszem.

- Látod, milyen az izom? Fogd meg, hogy milyen kemény!

Dóri erre megfogta, megnyomkodta a bicepszem.

- Most puha, most kemény. Most puha, most kemény... - mutattam, milyen az, ha az ember izma megfeszül.

Dóri megnyomkodta a saját karját is, de láthatóan különbséget tudott tenni a saját és az apja izma között.

- Látod Kicsim, azért kell iskolába járnod majd, hogy ezeket te is megtanuld majd.

És ekkor láttam a megelégedést Dóri arcán, hogy most már érti mire jó az iskola.

Felpattanva a helyéről ivott egyet a fahéjas almaléből, majd belekezdett egy újabb Kinder-csokiba. 

Alig negyed óránk volt hátra, ezért még volt időnk kitalálni valami érdekeset. De mit?

Mivel engem még nem látott a gyerek a szekrény tetején ülni, ezért fogtam magam és nagy nehézkesen felmásztam az egyik szekrény tetejére.

Dóri mosolygott, hogy ilyet még egyetlen felnőttől sem látott, és milyen muris, hogy engem a szekrény tetején lát.

- Feljössz te is? - kérdeztem tőle, Dóri pedig ujjongva szaladt oda hozzám, hogy helyet foglaljon mellettem.

- Nyújtsd ki a kezed és felhúzlak - mondtam, majd miután kinyújtotta a kezét, felhúztam őt magam mellé. 

Érdemes lett volna felvenni videóra azt az örömöt, amely kiült az arcára! Apával együtt ült a szekrény tetején! Ez egy olyan különleges alkalom volt, amit Anyával egészen biztos nem tehet meg, Apával meg milyen muris dolgokat lehet csinálni, mint például szekrény tetején ücsörögni.

Annyira örült neki, hogy ide-oda forgolódott, egyszer jobbra, egyszer balra téve a lábait. 

A szoba sarkán voltunk; ő az egyik szekrény végén, míg én a másikon, így nem lehetett másként ülni, mint egymással szemben.

...és folytattuk a beszélgetést.

Dórit magával ragadta a párbeszéd, ezért folyton kérdezett tőlem valamit. Például azt, hogy miért nem mászhat fel a szekrény tetejére, ha nincs ott senki más rajta kívül.

- Azért nem lehet kicsim, mert féltelek, mert te még picike vagy és sérülékeny. Ha leesel a szekrényről, akkor eltörheted a lábadat. Tudod, a csontot a lábadban - böktem meg a sípcsontját. 

- Eltörik a csontom... - felelte.
- El bizony. A te csontod még gyenge és törékeny. És ha eltörik, az nagyon-nagyon fáj. Látod milyen magasan vagyunk? Ha én leesem, akkor nem lesz semmi bajom, mert vastag és erős csontjaim vannak, míg neked kicsikék és gyengék. Még meg kell nőnöd ahhoz, hogy a szekrény tetejére mássz egyedül. Féltelek.
- Miért félt Apa? - jött a kérdés.
- Hogy miért? Azért, mert a kislányom vagy. Azért, mert az Apáknak az a dolguk, hogy tanítsák a kislányukat és vigyázzanak rá. Azért, mert sok a veszély, ami a kisgyerekekre leselkedik.
- Mi a veszély?
- Hát Kicsim, sok-sok veszély van. Ezt még felsorolni is sok. 

Dórival most egy olyan pillanatba érkeztünk, amikor egy nagyon szoros bizalmi kapcsolat alakul ki közöttünk. Érezni lehetett a levegőben, hogy mélységes mély nyugalom fogja őt el, mert tudja nagyon jól, hogy Apa mellett biztonságban van. Nem mocorgott, nem kiabált, hanem csak ült a szekrény tetején és élvezte, hogy Apával ilyen meghitt perceket élhet át. 

Mire az anyja megérkezett, már lent voltunk a földön, s újra könyörögni kellett neki, hogy kezdjen el szedelőzködni. Egész egyszerűen még nem akart hazamenni, mert olyan jó volt velem, hogy maradni szeretett volna.

Végül persze felvette a ruháit, de látszott rajta, hogy nem szívesen teszi.

Mivel a kocsiban volt pár dolog, amit nekik hoztam (narancs, banán és egy kisméretű szék), ezért együtt indultunk el hazafelé, hogy segítsek nekik cipekedni. Dóri ennek végtelenül örült, és már nyújtotta is a kezét, hogy megmarkolva az ujjamat, velem együtt sétálhasson a járdán. A játszótér mellett elhaladva viszont csak nagy nehézségek árán tudtuk őt továbbvinni, amihez fel kellett vennem a nyakamba. Végül is ez tetszett neki, ezért az alig tíz perces utat mindvégig nyugalomban töltötte. 

A kapuban aztán ismét nehéz volt a búcsú: Dóri megint hosszú apázások közepette integetett az üvegajtó túloldaláról, és sem neki, sem nekem nem akaródzott elválnunk egymástól. Csak akkor indult meg felfelé a lépcsőn, amikor az anyja végül ráunván a kérlelésre, elkezdte őt felcibálni. 

A mai napon éreztem azt először, hogy a kislányom már nem egy cuki kisbaba, hanem egy érdeklődő, nyitott és minden téren önállóvá válni akaró, nagyon okos kislány. A cuki baba-kort immáron a háta mögött hagyva belépett abba a kislány-korba, ahol minden a kérdésekről és az arra adandó válaszokról (a felfedezésekről és tanulásról) szól. 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése