2017. január 19., csütörtök

Első alkalom

Január 18-án történt, hogy első alkalommal látogatott el hozzám a kislányom az édesanyja társaságában. Eddig ilyen még nem volt az elmúlt egy év ellenségeskedése alatt, ezért furcsálltam is, hogy az exem hajlandó volt belemenni.

A lehetőséget már többször felajánlottam neki, de eddig mindig hárított mondván, hogy nem érnek rá, nincs kedve, nem jönnek le hozzám meg hasonlók, míg e napon valamiért úgy gondolta, hogy egye fene, lejönnek hozzám egy rövidke időre. Ilyen eset pontosan egy évvel ezelőtt fordult elő, csak annyi különbséggel, hogy akkor még nem laktam ott és a házam sem állt még (lásd: Egy szép nap).

Aznap reggel a padlóval voltam elfoglalva: a pozdorjalapokat illesztgettem egymáshoz, hogy aztán lefektethessem rájuk a laminált padlót. Mivel a pár nappal ezelőtt beszerelt klíma már megteremtette a megfelelő hőmérsékletet a házban, ezért végre folytathattam a lerakását. Muszáj vele sietnem, mert a Bíróság már a tél elején elrendelte a környezettanulmányt, és ugye a kislányomat akkor hozhatom el magamhoz több napra, ha a körülmények már megfelelőek a számára.

Sokat törtem rajta a fejem, hogy az exem vajon miért engedett az elveiből és hozta el a lányomat hozzám: jóindulatból? Vagy csak kíváncsi, hogy hol tart az építkezésem?

Hogy az Önkormányzat szociális osztálya mit írt a környezettanulmányban, nem tudom, mert nem olvastam. A tanulmány napján fűtésem és vizem már volt, csak épp a konyha és a fürdőszoba nem volt kész, és a laminált padló sem volt még lerakva, tehát még messze állt a lakás attól a szinttől, hogy késznek lehessen tekinteni. Gondolom az Önkormányzat azt írta meg a Bíróságnak, hogy a lakás már lakható állapotban van (és ez igaz, hiszen befűthető volt és meleg víz is volt a csapban), amit a gyermekem anyja szeretett volna a saját szemével is látni. Erről kaphatott egy másolatot a Bíróságtól, így tudhatott a környezettanulmány lefolytatásáról. 

Amikor megérkeztek meg is kérdezte, hogy volt e nálam környezettanulmány, amire azt feleltem, hogy igen. Amikor aztán körbenézett, hitetlenkedve tette fel a kérdést: 

- Te ugye nem itt laksz?

Erre azt feleltem, hogy de, ő pedig hitetlenkedve nézett, mert valahogy nem tudta elképzelni a látott körülmények miatt. Hogy milyenek ezek a körülmények?

A fűtés megoldott, tehát az ember nem fázik. A falak - a nappali egyik sarkának kivételével - már le vannak festve, konnektorok, villanykapcsolók vannak, a konyhában és a nappali egyik felében már a laminált padló is lerakásra került. A beltéri ajtók szegélyei még nincsenek kiképezve, vagyis az élüknél még látszik a falszerkezet, aminek réseit purhabbal fújtam ki. Az egyéb munkálatok folytán keletkező kisebb port leszámítva a lakás tisztának mondható, de persze némi "kupi" van azért, mert bútorok, polcok híján a cuccaimat még kartondobozokban tárolom. Hátravan még a fürdőszoba és a konyha falainak burkolása, amit egyelőre még nem kezdtem el az egyéb munkálatok miatt.

Egy dolog miatt nem vagyok elégedett jelen pillanatban: a december végi -20 fokos hidegben elfagyott a ház előtti vízvezetékem, amely miatt immáron harmadik hete nincs víz a házban. A vizet ugyanis kútból vételezem házi vízmű segítségével, ahol a kivezető cső elfagyott a gyenge szigetelés miatt. A cső -10 fokig ellenállt, de amikor váratlanul -20 lett, feladta és bedugult a jégtől. Sajnos, amíg nem lesz tartósan legalább +5 fok, addig nem is fog kiolvadni, ezért jelenleg vödörrel vételezem a vizet a kútból.

Talán emiatt is tette fel az exem a kérdést, hogy itt lakom e, mert nem tudta elhinni, hogy víz nélkül is van élet. Éspedig van: minden harmadik nap a munkahelyemen fürdök, másnap otthon a vödörben, azután pedig általában Dinánál, akivel legalább dumcsizom is egy kicsit vagy elmegyünk moziba (jelenleg ez az egyetlen szórakozásom a munka mellett). 

Hogy az exem miért volt ennyire hitetlen, nem tudok rájönni, bár különösebben nem is foglalkoztam vele. Annál inkább érdekelt inkább, hogy miért jött le hozzám a gyerekkel végül. Eddig nem akart, most pedig igen, közvetlenül a következő bírósági tárgyalás előtt két héttel. Lehet, hogy tényleg csak az engedékenysége folytán döntött így, viszont az utóbbi évben elhatalmasodó paranoiám azért óvatosságra int ezzel kapcsolatban. 

Mindegy, nem számít. A fő, hogy a kislányomnak végül megmutathattam a lakást, akinek szemlátomást tetszett a hely, a nagy nappali, az új környezet. El is mondtam neki, hogy a ház még készülget és nagyon sok apró munka van még vele, viszont mire eljön a tavasz, már nagyjából otthonossá válik, amikor is megint meglátogathat Anyával, s akár még nálam is aludhatnak. Közben persze körbevezettem őt, gondosan megmutatva neki mindent, még a leendő szobáját is, amit jelenleg raktárként használok.

Dóri a fürdőszobánál sokat időzött, s a fürdőkáddal kapcsolatban többször feltette a kérdést, hogy ez mi, vagy hogy ebben ki fürdik (nem értettem pontosan). Többször mondta, hogy "bácsi", meg "fürdik", mire az anyja megkérdezte tőle, hogy milyen bácsi... én meg arra gondoltam egyből, hogy néha náluk fürdik egy bácsi és azt hiszi, hogy ez a valaki nálam is fog? Ez a bácsizás már előfordult egy-egy kapcsolattartáson is, ahol arra kért, hogy rajzoljak neki egy bácsit, s ahogy akkor, most sem értettem a hátterét. 

A megérkezésükkor az exem nem akarta levenni a gyerekről a ruhát, mondván, hogy úgyis mindjárt mennek, de mivel meleg volt, ezért mégiscsak kicsomagoltam a bundából. Így már könnyedén mozoghatott és mászhatott a hatalmas térben. 

Különösebb dolgot a nézelődésen kívül nem csináltunk: Dóri megnézte a szobámat, kinyitogatta a fiókokat, megnézte a számítógépemet, majd amikor a hangszóróra bökött, hogy az mi, akkor bekapcsoltam neki egy zenét és megmutattam, hogy milyen hangosan szól. Erre befogta a fülét, hogy ez hangos, és kérte, hogy tegyek be neki angyalos zenét, mire az anyja elmondta, hogy az nincs nekem, s azt csak otthon szokták hallgatni. Hogy milyen az "angyalos" zene, azt nem tudom, gondolom valami gyerekdal vagy karácsonyi, ünnepi dallam lehet. Anyának ekkor telefonhívása volt, amiért kiment a házból, hogy beszélgethessen, én pedig Dórinak elindítottam valami komolyabb zenét, ami talán neki is tetszik, méghozzá az R-GO-tól a Szeretlek is + nem is című számot (mert hirtelen nem találtam mást). Felkaptam őt az ölembe és lassúztunk egy kicsit, mire Dóri hangosan dúdolni kezdett a zenére. Mivel a dallamot nem ismerte, ezért csak úgy dúdolgatott, eltérően a hallott zenétől. 

Ezután falatoztunk csokit és ettünk Túró Rudit is.

Nagyjából egy órát voltak nálam, majd lassan készülődniük kellett. Dóri - mint már oly sokszor - most sem akart elindulni, ezért az anyjának igencsak meg kellett küzdenie vele, hogy végre rá tudja adni a ruháit. 

Mivel nem akartam, hogy egyedül bóklásszanak hazafelé a - mondjuk úgy - "ismeretlen" környéken, ezért elkísértem őket egy darabon. Az exem nem akarta, hogy a főútnál tovább menjek velük, de végül engedett, mert a gyerek "kihisztizte" nála. Előbb a Postára mentünk el, majd egy egyforintos boltba, ahol odakint vártunk Anyára. Ennek szerintem Anya is örült, mert elmondta, hogy a gyerek legalább nem kezd el pakolni, mint ahogy azt általában teszi. Míg odakint vártunk, Dórival gyorsulási versenyt rendeztünk a hóban a babakocsival.

Útban hozzájuk Dóri az ujjamat fogta mindvégig. Ő a babakocsiban ült, én meg a babakocsi mellett sétáltam. Amikor véletlenül el kellett engedni a kezemet a szűk járda miatt, akkor egyből elkiáltotta magát, hogy "Apaaaa!", mire én gyors léptekkel melléje szaladva odanyújtottam az ujjam. 

Az úton aztán beszélgetni kezdtem az exemmel. Ő már a múltkori kapcsolattartáson feltette nekem a kérdést, hogy tényleg eladom e a házamat, merthogy egy ismerőse látta a hirdetésemet a neten, mire akkor elmondtam neki, hogy igen. Most azt kérdezte tőlem, hogy miért adom el, amelyre azt a választ kapta, hogy ingatlanozással szeretnék foglalkozni: megveszek egy telket, felépítek rá egy házat, majd haszonnal eladom. Letagadhattam volna, de nem tudtam mit találhatnék ki helyette. Csak úgy? Mert szeretek építkezni? Vagy mit? Vagy azt, hogy semmi közöd hozzá? Végül is mindegy, mert az abból származó jövedelmem nem számít keresetnek, ezért a gyerektartást sem növelheti, hiszen azt az összeget egy újabb ingatlanba fektetem be és nem egy Karibi utazásra költöm. 

Mivel már egy éve el akartam neki mondani a terveimet (amelyekről azóta már nem tudom, hogy tervek e vagy sem), ezért belevágtam: elmondtam neki, hogy korábban volt egy elképzelésem kettőnkkel kapcsolatban, mégpedig az, hogyha kibékülnénk, akkor megigényelhetnénk a CSOK-ot, s az abból kapott pénzből, valamint a házam árából építhetnénk egy közös kis kulipintyót, s ezzel neki is a nevére kerülne egy ingatlan, ráadásul a gyerek is jól járna, mert a szüleivel (az édesapjával) nőhetne fel. 

Az exem erre mosolyogva azt felelte, hogy nem hazudtoltam meg magam, amit nem egészen értettem. Mire gondolt?

Én arra gondoltam akkor, hogy ő ezzel azt hiszi, hogy a pénz az istenem és csak a tízmillió forint jár a fejemben, holott belegondolva ebbe, abszurd az egész. A tízmillióból ő is ingatlanrészhez jutna és nem az én házam gyarapodna általa. Vagy nem erre gondolt?

Anno, még a horányi házamnál többször panaszkodott rám, hogy amikor a házammal kapcsolatban nyilatkozom, akkor azt úgy teszem, mint a "házam", vagyis úgy említek meg neki mindent, hogy ezzel éreztetem, ahhoz neki semmi köze. Logikusan ez így is volt, hiszen az ingatlan az én nevemen volt és csak élettársak voltunk, ráadásul azt én terveztem, én építettem, aminek befejezésébe már vajmi kevés beleszólása volt. A konyhabútor egyébként az ő véleménye alapján lett fehér. A szakításunk után többször felajánlottam neki, hogy béküljünk ki és tervezzük meg együtt az új "házunkat" (mert akkor már eladtam a horányi ingatlanom és új telket vettem Pilisvörösváron), amelybe nem ment bele, mondván, hogy nem kezdi velem újra, az az én pénzemből épül és semmi köze hozzá. És ez így is van, ez igaz. 

Viszont amit felvázoltam neki, az egy tökéletesen járható út lenne: vagyis ha eladjuk a jelenlegi házamat 23-26 millió forint körüli áron, akkor a CSOK tízmilliójával együtt már egy minden tekintetben modern házat építhetünk kettőnknek, amelyben ő is tulajdonossá válik. Csak megjegyzem: enélkül sosem lehet saját ingatlana, hacsak nem vesz fel hitelt, vagy egy esetleges új szerelmének nem szül CSOK-ra három gyereket. Ő ezen a napon azt mondta, hogy nem akar szülni több gyereket, de ugye ezt így előre elhatározni (vagy tudni) butaság, hiszen nem tudhatja mit hoz neki az Élet. 

Ő most is elmondta, hogy nem kezdi velem újra és keressek magamnak mást. Közben mosolygott, majd hozzátette, hogy csípjek fel egy fiatal lányt, akit még meg tudok hülyíteni a koránál fogva (mert ugye ő már nem fiatal, ő már érett, tapasztalt, felnőtt nő, akit nem lehet csak úgy palira venni). 

Amit mondott, annak se füle, se farka nem volt. Többször elmondtam neki, hogy én a gyerek érdekében szeretném rendbe tenni a kapcsolatunkat, bár azért azt is hozzátettem, hogy az elmúlt évben erről szerettem volna vele beszélgetni nyugodt körülmények között, amit akkor nem engedett, most pedig csak azért mondtam el neki, hogy tudja mire gondoltam anno.

Úgy vélem, hogy ha neki még nincs senkije, ha még nem gyúlt szerelem a szívében más iránt, akkor lenne esélye az újrakezdésnek. Főleg annak tudatában, hogy erre számtalan példa akad, még a közvetlen környezetemben is: egy nő ismerősöm elmondta, hogy két évig ment a per a bíróságon, a férje bántalmazta is őt, és soha életében nem undorodott embertől úgy, mint tőle, de mégis kibékültek végül, majd összeházasodtak és most várja tőle a második gyermekét - ééés szerelmesebb, mint valaha! Hogy idáig eljussanak, ahhoz természetesen kellett egy kis idő; le kellett rombolniuk mindent, ami összekötötte őket, majd egy alapos beszélgetés után mindent újra fel kellett építeniük. Az elmondása alapján tudom, hogy mindezt a gyerekük jövőjéért tették, s mert hittek benne, hogy akik egyszer szerették egymást, azok ismét egymásra találhatnak. Az építkezésből végül szerelem lett, aminek egy újabb gyermek lett a gyümölcse. 

Visszagondolva az exemre felvetődik bennem a kérdés: vajon ő annak idején igazából szeretett? Úgy vélem, hogy nem. Szerintem fogalma sincs róla, hogy mi az igazi szerelem, hiszen akkor az emlékei miatt nem lenne velem olyan, amilyen. Mindegy is, azt hiszem már lényegtelen mit érez irántam. 

Amit mondani akartam neki, azt végre elmondtam, bár ezt nem a zajos főút mellett haladva szerettem volna, hanem inkább egy kávézóban (amit felajánlottam neki, de elutasított a sietős programja miatt), nyugodt társalgás keretein belül.

Visszatérve a "fiatal lányokra": miből gondolja, hogy nekem arra van szükségem?

Az eddigi életem során nem annak alapján választottam párt, hogy fiatal e az illető, hanem úgy, hogy tetszik e vagy sem. Belátom, hogy ezt részben elbasztam, mert inkább az intelligenciáját kellett volna vizsgálnom a legtöbb esetben, s nem a szépségét. Egy kapcsolat sok mindentől függ, ezért nehéz megtalálni az igazit, ha egyáltalán létezik olyan. 

Minek néz ő engem, hogy ezzel degradál le engem? Egy ócska, beteges léleknek, aki csak a kislányokon tud uralkodni?

Ha találnék egy húszéves, diplomás nőt, akivel szerelembe gyúlok és családot alapítanék vele, akkor minek nézne minket? Kihangsúlyozom, hogy őszinte szerelemről volna szó... Akkor a szemében mi mik volnánk? A lányka volna az áldozat, én pedig a szemét kis geci, aki átvert, kihasznált és megrontott egy ártatlan "kislányt"? 

Kit kéne keresnem, amúgy? Egy korombeli negyvenest, akinek nevelgethetném a pulyáit? Merthogy egy negyvenes nő általában már szülés és válás után áll, amihez - már bocsának érte, de - nekem nincs kedvem. Van valami egyetemes szabály arra vonatkozóan, hogy kinek kit kell párjául választania? Merthogy az exem a "csípjek fel valami fiatal macát" beszólással számomra azt sugallta, hogy ha így tennék, az egy megvetendő, lenézni való dolog lenne. Ami lehet, hogy így van, de amíg nem magyarázza meg, hogy miért, számomra nem elfogadható a véleménye.

Megjegyeztem neki, hogy számomra nem egy új nő kell, és nem is keresek újat, hanem a kislányommal szeretnék élni, és ha van egy fikarcnyi esély arra, hogy mi újrakezdjük, akkor érdemes lehet belevágni (hiszen a kislányomnak teszek ezzel jót). Lehet, hogy nem működne a dolog másodjára sem, de ezt nem tudhatjuk. A folytatásban elmondtam még, ha újrakezdenénk, akkor nem kellene már az elején az ágyamban aludnia, nem kellene hálnunk egymással, hanem aludhatnának a másik szobában, viszont idővel megismerhetne engem újból, összebarátkozhatnánk, megtapasztalhatná, hogy mennyiben vagyok más, mint amilyen Horányban voltam, s majd eldönthetné végül, hogy akarja ezt a kapcsolatot vagy nem. Ő erre ismét elmondta, hogy nem akarja, keressek valaki mást, amit nyugtáztam. Igazából már magam sem tudom, hogy akarnám e őt, hiszen az a báj, ami anno őt körüllengte, már nyomokban sem fedezhető fel benne. Egy másvalakivé vált a szakításunk óta, amely ellen minden porcikám tiltakozik. Számomra már nem emberi a viselkedése, amit mások is alátámasztanak, s nem csak én látom vagy érzem őt félre.

Korábban mindenki ezt mondta róla a környezetemben, legyen az szomszéd, rokon, barát vagy a pult mögött álló személy: a párom nagyon hűvös, zárkózott és abszolút nem illünk össze, mert vele szemben én jókedvű, barátságos és közvetlen személyiség vagyok. Írnám, hogy a hűvösségével szemben én meleg vagyok, de ezt a szót a társadalom bizonyos körök nyomására már másként azonosítja.

Az exemnek még elmondtam, hogy a horányi házam egy negatív kisugárzású ház volt, ami megváltoztatott engem, s amióta Pilisvörösváron élek, teljesen másképp viselkedem (és talán meg kéne ismernie), amire azt válaszolta, hogy ugyanolyan negatív az új házam is, mint a régi. Megkérdeztem tőle, hogy mi volt abban és ebben a negatív, mire elmondta, hogy "szürke a fal". Jaja, tudom, hogy ő a horányi házam szobáját rózsaszínre akarta festeni, de azért mert szürke a szoba egyik fala, azért az még nem negatív, maximum nem tetszik neki. Egy ismerősömmel értek egyet, aki azt mondta rá, hogy nem negatív a szürke fal, hanem férfias. És valóban: a sötétebb, szürke vagy barna, esetleg barnás-zöld falszakasz komolyságot sugall, ami melegséget áraszt a rózsaszín gyermekdedségével szemben. 

A modern építészetben előkelő helyen szerepel a szürke; például az IKEA is használja a lakberendezés során. Az alábbi képeken is látható, hogy mi az elképzelésem a szürkével kapcsolatban:

Szürke-fehér kombináció

Az emberek eddig pozitívan álltak hozzá a szürkéhez, s a képek alapján elmondták, hogy nagyon jól fog kinézni, ha az enyém is ilyen lesz. Tehát pozitív a fogadtatása, és egyedül az exem mondja rá, hogy "negatív kisugárzású". Hogy mi ebben a negatív azt eddig nem mesélte el. Talán a Halállal azonosítja a sötétet?

Ez már az egyéni problémája. Számomra a halál annyit jelent, hogy eltemetnek a földbe és kész. Eltemetnek és nincs tovább. Eszembe se jut a sötét színnel azonosítani a halált,  az elmúlást, hiszen a halállal eddig még nem volt semmiféle kapcsolatom, na meg az sincs leírva sehol, hogy Halál = Fekete. A teremtő Isten energiája lenne a FÉNY, a pusztító Halál pedig a SÖTÉTSÉG? Ismerem ezeket a vallásos tételeket, meg az ezen agyaló középkori hablatyokat, de mivel számomra csak Természet van és az azt összetartó ismeretlen (!) Energia, ezért ateista mivoltomban számomra nem okoz rettegést a fal sötétjének kisugárzása. A rózsaszínről sem a női bugyi jut az eszembe, hiszen a legtöbb bugyi, amit lehúztam, az fehér volt, esetleg fekete.

Tehát az exemtől nem csak azt kaptam meg e napon, hogy a fiatal csajok valóak nekem, mert azokat még be tudom csapni, hanem azt is, hogy ugyanolyan negatív vagyok, mint anno, hiszen szürke a konyhám fala. 

Nem is tudom, van e értelme ezen vitatkozni, mert számomra ez a nő annyira távoli bolygón él, hogy még a galaxisát se látni a NASA távcsövén, nemhogy megpróbáljak ábrándozni róla, hogy milyen lehet.

A hazafelé tartó úton ez volt a téma, és tulajdonképpen csak a felszínét érintettük annak, amit el akartam mondani. Nagy vonalakban az volt a lényeg, hogy a házam árából és a CSOK támogatásával építhetnénk közösen egy házat, feltéve, ha újrakezdjük és vállalunk még két gyermeket. Az jött le belőle, hogy ő nem akarja velem újrakezdeni és nem akar több gyereket, pedig ezáltal lehetne neki is egy ingatlana, ami által már nem azt mondanám, hogy "házam", hanem azt, hogy "házunk", a mi otthonunk. Az övé is, amelyre eddig olyannyira vágyott. 

Az exem ismét felrótta nekem, hogy anno, amikor még együtt éltünk, nem foglalkoztam a gyerekkel (nem tudom miért hozta fel ismét), mire megkérdeztem tőle, hogy ő miért nem ásta ki helyettem a garázs alapját és miért nem csiszolta fel a padlót? Ő csak nevetni tudott ezen, és állítom, hogy ő még mindig abban a hitben él, hogy leszartam a gyerekem. Pedig ez nem így van, amivel hosszasan foglalkozom az egyik bírósági beadványa kapcsán, amit talán érdemes lehet elolvasni újra (lásd: Egy mocskolódás margójára), hogy kivilágosodjék mire gondolok tulajdonképpen.

De röviden azért megemlítem a lényeget: amikor a kislányom megszületett, nekiláttam a lakás felújításának. Újrafestettem a falakat, újracsiszoltam a padlót, elkezdtem a galéria építését, és csináltam egy garázst. Mindezek mellett ismét ráfeküdtem a honlapomra, hogy elkezdjen az is pénzt termelni, amikről Anya csupán annyi következtetést von le, hogy nem foglalkozom a gyerekkel. Míg én 24 órában bejártam dolgozni, építettem a házam, szereltem az autót és próbáltam pénzhez jutni a honlapomból, addig neki csupán annyi volt a feladata, hogy mosson, főzzön, takarítson és ellássa a gyereket. Ami hatalmas feladat, elismerem, de sosem húztam őt le azzal, hogy nem csinál semmit. Én megkaptam tőle, és a mai napig semmibe veszi mindazt, amit tettem (ami ugyanis nem kerül az asztalra vagy a zsebbe, az szerinte semmi). A kislányomat pár hónapos korában ugyanúgy kézbe vettem, mint ő, de amikor a gyerek felsírt vagy etetni kellett, akkor átadtam neki, mert a gyereknek őrá volt szüksége. És igen, bevallom őszintén, hogy féltem őt megfogni és megfürdetni, és fáradt voltam ahhoz, hogy óránként tisztába tegyem. Na meg úgy voltam vele, hogy megosztjuk a feladatokat, hiszen enélkül is megállás nélkül rendeztem a ház körüli teendőket, amit ő - ahogy látszik - a mai napig nem ismer el. Nem látja, egyszerűen nem látja, hogy dolgoztam, pedig ott van az orra előtt, hiszen ezáltal tudtam eladni a horányi házamat, amely a pilisvörösvári házban öltött testet. Ott van, meg lehet fogni. Az nem magától nőtt ki a földből.

Egyébként anno el is mondtam neki, hogy akkor fogok a gyerekkel foglalkozni, ha egy-másfél éves lesz, mert akkor tudom őt érdemben tanítani, s akkor már megérti amit mondok. És lássanak csodát: a kislányom rajong értem, és üvöltve közli, hogy velem akar lenni!

Tehát látható, hogy tartottam magam az ígéretemhez, vagyis a gyerek egy éves kora óta azért harcolok, hogy minél többet lehessek a gyermekemmel! 

Vajon mindezt hogyan látják ők? Mert erről nem beszélnek. Hogyan értékelik a kislányom szeretetét? Egy béna, nemtörődöm, semmirekellő apa volnék? Vagy tán a kislányomat is becsapom, mint ahogy az összes "buta tyúkot" az eddigi életem során?

Végül hazakísértem őket miért ne alapon, majd egy rövid búcsúzás után én is hazafelé vettem az irányt. Út közben összefutottam egy helyi ismerősömmel, aki megemlítette, hogy látott minket sétálni a járdán, mire az érdeklődésére válaszul elmeséltem neki a mai nap történéseit. Ő - mint régebben - most is elmondta, hogy nem nekem, hanem ennek a lánynak van negatív kisugárzása, amit tisztán érezni lehet rajta, ha látja. Pedig nem is ismeri. Zavarodottnak tartja, mert ez látszik.

A mai nap következtetése számomra az, hogy az exem engedékenyebb lett velem a kislányunk miatt, de esze ágában sem áll kibékülni. Még mindig abban a hitben ringatja magát, hogy én egy ilyen meg olyan fickó vagyok, akit jó volt elhagynia, mert megszabadult egy ki tudja mitől. 

Ja igen, ezt el is felejtettem mondani: 

Mintegy fél évvel ezelőtt már írta nekem SMS-ben, hogy a volt barátnőm győzött (kimondva a lány nevét, amit e blogban nem említek meg), amit akkor nem értettem. Ma ugyanezt elmondta, mire rákérdeztem, hogy mondja már el mire gondol, mert nem értem, hogy miért és miben győzött, hiszen semmiféle "verseny" vagy "versengés" nincs és nem is volt köztük. Erre elmondta, hogy ő már idejekorán lelépett tőlem, megszabadulva mindattól a kellemetlenségtől, amibe szegénykém maga beleesett. Tehát győzött, mert nem lett vesztes. Gondolom itt arra célzott, hogy a volt barátnőmmel szemben őt sikerült meghülyítenem, vagyis átvertem, becsaptam őt olyannyira, hogy a végén még gyereket is szült nekem (amit most próbál tőlem elvenni). Vagyis ő egy áldozat, az én áldozatom, akinek milyen szar lett az élete emiatt, vagy ki tudja mire gondol. Persze arról fogalma sincs, hogy miért szakítottam azzal a lánnyal és arról sem, hogy a szakításunk után még fél évig tartottuk a kapcsolatot, s esélyes volt, hogy újrakezdjük (amit nem akartam az exem miatt, mert akkor már vele jártam).

Tényleg áldozat volna szegény?

Bár igaz, hogy sokkal jobb és szebb lenne az élete, ha az igazival, a nagy Ő-vel, az isteni szerelmével élhetne együtt és nevelhetné e szerelem közös gyümölcsét (ki ne vágyna erre), de végül is ez nem jött össze, mert hát az élet ilyen, és sokszor az ábrándokból a valóságba csöppenünk, amikor rájövünk arra, hogy nem formálhatunk át senkit a saját képünkre. Milyen gyermeteg gondolat ez, ha valaki azt képzeli, hogy megtalálja a tökéletes párt (a duált), s boldogan élhet vele, amíg meg nem halnak. Minden kapcsolatban vannak nehézségek, amin az emberiség értelmes fele túl tud lépni, de mi nem tudtunk, és velem ellentétben benne még mindig jelen van a dac. Aminek semmi értelme...

Nem tudom hogyan értékeljem a mai napot és milyen következtetést vonhatok le belőle. Számomra csak megerősítést nyert a gondolat, hogy ezzel a nővel nem érdemes újrakezdeni még a kislányunk érdekében sem, mert amíg számomra gyönyörű az élet tele jóval, barátsággal és szeretettel, addig számára a szelektálást, a megkülönböztetést és az osztályozást jelenti. Mindig is ezt csinálta: sosem tudta elfogadni a barátaimat, az ismerőseimet, a rokonaimat, míg én elfogadtam az övéit azok hibáival és negatív kisugárzásával együtt (persze tudom, az én barátaim végtelenül buták és primitívek, gonosz lelkek - az övéivel szemben).

És erre több ismerősöm is rávilágított engem, akik elmondták, hogy szerintük ők egy bizonyos körben mozognak, s ha valaki csak egy kicsit is másként gondolkodik náluk, azt kivetik maguk közül. És valóban, hiszen az összes barátjuk ugyanazon tanokat vallják, mint ők, és ezek az emberek nagyon kevesen vannak. Ezt olyanok mondták nekem, akik ismerik őket, méghozzá nagyon közelről.

Nem akarok ezen lovagolni ismét és egy véget nem érő elmélkedésbe bocsátkozni, de a mai nap történéseihez mindenképp el kellett mondanom pár sorban, hogy mi zajlik köztünk. Teljes egészében még nem értem, de arra rájöttem, hogy ők már elkönyveltek engem valaminek, amely hamis képtől képtelenek elrugaszkodni, s mindmáig kötik az ebet a karóhoz, hogy én egy "fasz" vagyok, meg "elmebeteg", ahogy azt többször is megkaptam tőlük, meg még ki tudja mi. És épp ez az az ok, ami az emberektől való elzárkózásukat indokolja, mert nem tartják normálisnak azt, ha valaki máshogy él és másképp gondolkodik, mint ők. Legalábbis nekem ez jön le (és sok más személynek is) a viselkedésük alapján. Hogy igazam van e vagy sem, azt csak egy közös beszélgetés deríthetné ki, vagy egy sorozatos eszmecsere, bár kétlem, hogy őket érdekelné a véleményem vagy képesek lennének azt (és engem) elfogadni. 

Mondanám azt, hogy szerencsére rajtuk kívül is van élet a Földön, csak sajnos nem tehetem, mert a kislányom összeköt velük. Ha megtagadom a múltamat, azzal a kislányomat tagadnám meg. Ha azt kívánnám, bárcsak mástól lenne kislányom, akkor nem ezt a kislányt kapnám, akit most ismerek. Ha a múltban tudom, hogy a jövőben mi történik, akkor is ezt az utat választanám, mert a kislányomat nagyon szeretem, akitől senki sem tántoríthat el, sem tér és se időkontínium...

Végül egy kép a kislányomról, amint Apa otthonában mosolyog:


Ő az én életem, akiért bármit megtennék. Nem tudom az anyja miként értékeli az elmúlt hónapok eseményeit, de annak alapján, hogy lejöttek hozzám, bizonyára látja a pozitív jeleket. Ha az exemnek ez mégsem jó, akkor adjon majd számot a gyereknek ő, hogy miért alakult úgy az élete, ahogy. 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése