Lenn, a tónál

Már hónapokkal ezelőtt felmerült bennem a gondolat, hogy elhívom hozzám a lányomat és az édesanyját, de az anyuka ellenállása és makacssága miatt mindeddig nem kerülhetett erre sor. Az exemnél végül pár héttel ezelőtt elindult egy enyhülési folyamat, amelynek eredményeképp megengedte, hogy együtt ebédeljek a lányommal Karácsony alkalmából (lásd: Karácsonyi ebéd), valamint azt is, hogy hazakísérjem őket néha a kapcsolattartás után. És bár a kérésem ellenére eddig még nem látogattak el hozzám, végül felajánlotta, hogy elmehetek velük a bányatóhoz csúszkálni, ha egyik nap lemennek oda a gyerekkel. Erre január 9-én került sor...

Aznap abban a hitben éltem, hogy hozzám látogatnak el, de miután felhívtam őket telefonon kiderült, hogy valamit félreérthettem, mert nem hozzám jönnek le, hanem én mehetek el a tóhoz délután. 

Míg én otthon vártam rájuk, ők már legalább egy órája a tó jegén játszottak, ezért mikor tisztáztuk a félreértést, pechemre csak a találkozó végére értem oda. Mindegy, mert így is együtt lehettem a lányommal közel egy órácskát. 

Mikor megérkeztem a tópartra, dudáltam kettőt a lányomnak, aki felkavta a fejét elmosolyogta magát. Már messziről felismerte a Trabit, s boldogan konstatálta, hogy Apa is megjött. Bár most nem szaladt oda hozzám üdvözölni, mint máskor, de a viselkedéséből kivehető volt, hogy azonnal be akar vonni a játékba, azaz szaladgálni szeretne velem.

Bújócska a horgászbódé körül

Próbáltam őt magamhoz ölelni egy picit, de ő hangos kacarászások közepette minduntalan kikerült, hiszen élvezte, hogy kint lehet a szabadban és kedvére rohangálhat végre.

Mivel az anyjával ekkorra már bejárták a tó befagyott felszínét, ezért hiába hívtam, hogy mutassa meg nekem a jeget, csak sokadjára mutatott rá hajlandóságot. 

A focipályán állva mosolygott rám

Nem tudom máskor hogyan viselkedik, ha az anyjával lejönnek a tóhoz, de számomra most úgy tűnt, hogy felpörgette őt a jelenlétem, mert örült, hogy az amúgy e helyen sosem látható édesapjával játszhat. 

Kis idő múltán persze odajött hozzám, s az ujjamat markolászva húzott be magával a tó közepe felé. 


A jeget vékony hóréteg borította, ezért az csúszkálásra vagy korcsolyázásra alkalmatlan volt, viszont a hó félresöprése után láthatóvá váltak a jég alatt rekedt buborékok és a mélység sötétje, amely egyszerre volt gyönyörű és félelmetes. Láthatóvá vált, hogy a tó jegét hosszú repedések szabdalják több részre, így kétségeim támadtak afelől, hogy a jég biztonságos volna. A repedésből látszott, hogy a vastagsága nagyjából 15 centis lehet, s bár stabilnak látszott, mégis félelmeim támadtak iránta. 

Miközben a tó közepe felé tartottunk, egy adott helyen próbaképp dobbantottam egyet a lábammal, mire a jég halkan, de figyelmeztetően reccsent egyet. Ekkor mindhárman ledermedtünk és néztük a jeget magunk körül, hogy hol mozdul meg valami. A felszín nyugodtnak tűnt, s további recsegés sem jött a lábunk alól, ezért nyugodt szívvel konstatáltam, hogy bár a jég már kezd ugyan gyengülni, de az végül is még járható. Ennek ellenére visszafordultunk a part felé, mert a dobbantásra hallható recsegés a jég "haldoklását" jelenti, ráadásul észrevettem a jégen egy kis tócsát is, ami szintúgy arra engedett következtetni, hogy a jégfelszín lassan veszélyessé válik. Ennyi bőven elég volt a kalandból, így mihamarabb kifelé vettük az irányt.

A tó szélén állva persze nem tudtam megállni, hogy valami érdekeset ne mutassak a lányomnak: leguggolva megmutattam neki, hogy a befagyott buborékok milyen szép látványt nyújtanak, majd azt, hogy a jég tulajdonképpen víz, ami a nagy hidegben megfagy. Ez utóbbit úgy demonstráltam, hogy egy jégdarabot a tenyeremben markolva elkezdtem felolvasztani, majd a markomból kicsurgó vízcseppekre elmondtam, hogy a test melegétől a jég elolvad, vagyis megjelenik a víz.

Dóri elkérve a jeget, hosszasan nézegette, vizsgálgatta azt, majd maga folytatta az olvasztást:

Az olvadó jégkocka

Néha bele-bele nyalt a jégkockába, mire az anyjával elmondtuk, hogy ezt azért ne tegye, mert a tó vize koszos, ami tele van halkakival és halpisivel. Dóri megkérdezte, hogy miért, mire az anyja elmondta, hogy a halak a tó vizében élnek, és szükségszerűen oda kakilnak és pisilnek. Én még hozzátettem, hogy a tó vize minél koszosabb, annál könnyebben fagy meg (és a 100%-osan tiszta víz csak -45 fokban válik jéggé). 

A partra kiérve végül készülődnünk kellett, mert az exem már fázott és ideje volt hazafelé venniük az irányt. Dóri még maradt volna ugyan, de azt hiszem a gyerekek addig maradnának és játszanának a legszívesebben, amíg belefeledkezvén a játékba végül ki nem hűlnek vagy el nem alszanak. 

Persze mondanom sem kell, hogy Dóri amint meghallotta az anyja hívó szavait, azonnal keresni kezdett valami kibúvót, csakhogy ne kellejen hazamennie: addig-addig könyörgött nekem, hogy hagy üljön be a kocsimba, míg végül megengedtem neki. S hogy egy kicsit a kedvében is járjak, beindítva a motort még tettünk két kört a füvön. Odáig volt az örömtől...

A találkozó margójára azért még kikívánkozik belőlem egy megjegyzés:

Az mindenképp dicsérendő magatartás az exem részéről, hogy a Bíróság ítéletével szemben mégiscsak lehetővé tette számomra a kapcsolattartáson kívüli találkozót. Bár ezt a Bíróság nem tiltja, de elviekben nem lenne rá köteles (az más kérdés, hogy a Bíróság sem hozhatna olyan végzést, amelyben egy apát a Törvénnyel szemben eltilthat az elvitel jogától). 

Ami viszont nem tetszett az exem viselkedésében az az, hogy a közel egy órás találkozó alatt mindvégig sértődött, ellenséges hangulattal volt irántam, amelynek az okát mindmáig nem értem. 

A kéménytűzről már kiderült, hogy a kéményük állapota tehető felelőssé a tűz miatt és nem én. Ezt az is alátámassza, hogy a tavalyi évvel szemben idén egyáltalán nem használták a kazánt, hanem inkább gázzal fűtöttek - holott elvileg (csak elvileg!) jó a kazánjuk és a kémény is, s még a tüzelőjük felét is kifizettem volna, amit az ősszel felajánlottam nekik. Vagyis a kéménytűzért nem én vagyok a felelős, amit bizonyára már ők is tudnak, s igazából csak is azért nem használták a kazánt, mert ők is tudják, hogy a kéményük rossz. A kéménybélés a hibás, aminek javítására eddig nem akartak költeni. 

Ezen kívül pedig ott van még az emaileik feltörése is, amelyről szintúgy nem volt hajlandó beszélgetni velem, holott arról egy csapásra bizonyíthatnám az ártatlanságomat a nyomozati vizsgálat eredményével, amit a Rendőrség küldött ki a részemre, s amit ő eddig nem akart megnézni.

Tehát - mint ahogy azt nemrég egy bejegyzésemben már megemlítettem - az exemben nagy változás indult meg nemrég, minek folytán bizonyos engedményeket tett felém. Ezzel kapcsolatban viszont még mindig nem értem, hogy mi ez a hatalmas gyűlölet benne az irányomba, amikor annak okát rajta kívül már mindenki más elveti, legalábbis valószínűleg.

Gyanítom, hogy az engedményeket sem önmagától, hanem a családja, azon belül is apósom és anyósom rábeszélésére tette meg, hiszen, ha saját elhatározásból hozott volna döntést, akkor látni lehetne rajta az enyhülést a jelenleg fennálló harag helyett.

Kíváncsi vagyok mi húzódik meg a háttérben, hogy kinek köszönhetem azt, hogy az exem már a Családsegítőn kívül is a kislányom közelébe enged.

Valószínű amúgy az is, hogy ő és a családja már nagyon jól látja, hogy a kislányom rajong értem és szüksége van rám, míg én is mindent megteszek a gyerekért és egyáltalán nem akarok neki hátat fordítani - mint ahogy azt jósolták a berkeikben másfél-két évvel ezelőtt.

Akkor ugyanis azt vallották, hogy mivel nem foglalkozom a gyerekkel (mert az alig pár hónapos lányomat nem dajkáltam eleget és inkább a horányi házam építésével voltam elfoglalva), ezért valószínűleg őt is ugyanúgy "leszarom" majd, mint a fiamat, s az esetleges szakításunk után se érdeklődnék iránta különösebben. Miután szakítottunk, mindennek bizonyítottam az ellenkezőjét, amit az exem családja már lát, de ő még mindig nem.

Lehet tévedek, de akkor sem értem, hogy ha az exem belátta, hogy a lányomnak szüksége van rám, akkor miért ilyen ellenséges, gyűlölettel teljes velem szemben még mindig?

Mikor ma megkértem, hogy egy kicsit fogja meg a fényképezőgépemet, mert a gyereket meg szeretném lóbálni, ő nem volt rá hajlandó, hanem ingerülten kijelentette, hogy nem fogja meg, tegyem azt a pántjánál fogva a vállamra.

Miért?
Mi szüksége volt ennek?

Akárhogyan is történt, akármi is jár a fejükben, az mindenképp jó jel, hogy pozitív irányban indultak meg a dolgok. 

Jó lenne, ha ez továbbfejlődhetne a közeljövőben, s végre belátná mindenki, hogy jó apa vagyok és a gyerek biztonságban van mellettem...



Megjegyzések