2017. február 5., vasárnap

A valódi ok

A február másodikai kapcsolattartásunk alig különbözött az ezt megelőzőektől, ezért messzemenő részletekbe most nem is bocsátkoznék vele. Pár dolgot azért mégis kiemelnék...

Az építőkockákkal játszottunk, amikor Dóri az egyik pillanatban fogta az egészet és a földhöz vágta, amitől azt hittem, hogy összetört pár elem. Szerencsére nem tört el semmi, de Dórira ráijesztettem, hogy bizony ez eltörött, és hát mit fognak hozzá szólni a nénik? Látszólag megijedt a számonkéréstől, majd csendben meghúzta magát a kanapén. Valami olyasmi járhatott a fejében, hogy hát ki fogja őt kimosni ebből a slamasztikából? Arra számítottam, hogy kicsit átérzi a tombolásának súlyát, s elgondolkodik rajta, hogy legközelebb földhöz vágjon e valamit. Sajnos nem így lett, ugyanis amikor nem engedtem meg neki, hogy a telefonommal babráljon, ő nevetve de dühösen felmászott a kanapéra, majd az útjába eső első tárgyat a kanapén állva lehajította a földre. Ez a tárgy pedig történetesen a 320ezer forintos fényképezőgépem volt, ami nagyon koppanva landolt a parkettán. Egy pillanatra megállt bennem a vérkeringés, de mikor megállapítottam, hogy nem esett baja, nagyot sóhajtva eltettem a táskámba.

- Ez bizony eltörött - mondtam Dórinak.

Dóri ismét megijedt, majd leült a párna mellé.

- Megérte a földre dobni? - kérdeztem tőle. Dóri hallgatott.
- Így hogyan csinálok rólad képeket, ha tönkrement?

Dóri ekkor felpattant és hangosan mondani kezdte, hogy mutassam meg neki.
- Miért mutassam meg?
- Mutasd meg! - utasított kicsit erélyesebben.
- Már elraktam, nem mutatom.
- Mutasd meg! - mondta ismét.

Ezt egymás után elismételte még párszor, majd végül kénytelen voltam beismerni neki, hogy nem törött el. Dóri láthatóan megnyugodott, én pedig elmagyaráztam neki, hogy ezt a dobálást miért ne csinálja legközelebb:

- Kicsim, szerencsére nem törött el a fényképezőgép, de remélem érzed már, hogy miért nem szabad dobálózni. Ha eltörött volna, akkor nem tudnálak lefényképezni, és akkor nem nézegethetnénk a képeket rólunk. Nem szabad semmit lehajítani a földre, mert akkor tönkremegy és nem használhatjuk többé. 

Nem tudom mi játszódott le a lányomban ekkor, de bíztam benne, hogy a pillanatnyi ijedség egy kicsit elgondolkodtatta rajta. Talán rossz döntés volt tőlem beugrasztani őt, nem tudom, de mindenképp jobb, mintha leszidtam volna és ráütöttem volna a kezére, mint ahogy azt sok szülő teszi a gyermekével. 

Felvetődött bennem a kérdés, hogy vajon miért akarta megnézni a fényképezőgépet? Miért akart róla meggyőződni, hogy biztosan eltörött e? A lelkiismeret vagy a félelem motiválta benne? 

A másik meglepetés akkor ért, amikor megsimogatva a buksiját mondtam, hogy "Szöszi kislányom", ő pedig a szoba közepén szaladgálva egymás után ismételgette nekem, hogy "Szöszi Felisz. Szöszi Felisz...", mintha tudná, hogy ő szőke, egy szöszi kiscsajszi, ami Apának annyira tetszik.

Biztos vagyok benne, hogy tudja magáról, hogy szőke színű a haja, de fura volt hallani a szájából ezt a tudatosságot. És nemcsak a hajszínével volt tisztában, hanem még meg is személyesítette, amikor a nevét is társította vele. Apróság mindez, de mégis meglepett. Az is meglepő volt számomra, hogy mindezt boldogan, a szőnyeget totyogva tette. 

A kapcsolattartás ezen kívül ugyanúgy zajlott mint az eddigiek. Sült szalonnát reggeliztünk, Kinder-csokit ettünk, kirámoltuk a játékos dobozt, labdáztunk, felültünk a szekrény tetejére és hasonlók. 

A kapcsolattartás vége is tartogatott meglepetéseket. Korábban azt hittem, hogy az exem végre lenyugodott kissé, de nem így lett. Hiába a kedvességem, mert sajnos a gyerek anyja kissé ingerülten viselkedett ma is - szerintem indokolatlanul. Nem tudom miért stresszes állandóan, de már megszoktam, hogy minden apróságon felfújja magát. Ma volt először olyan érzésem, hogy örülök neki amiért nem ővele kell élnem, mert azt hiszem rövid úton felidegesítene az állandó aggódása miatt. Most az volt a baja, hogy a gyerek a kézmosásnál lefröcskölte magát, amitől vizes lett a pulcsija, és az még a kapcsolattartás végéig sem száradt meg rendesen a radiátoron. Megint jött a "csupa víz a pulcsija" című lemez, ami természetesen nem volt igaz. A másik vitára adó ok az volt, amikor a jegesnek és csúszósnak vélt lépcsőn a karomban tartva vittem fel az irodába a gyereket, hogy aláírjuk az átadást igazoló papírokat. Itt valami csúnyát mondott nekem (amire már nem emlékszem), hogy tegyem le a gyereket, mert ha elcsúszunk, akkor őt is magammal rántom, mire én azt találtam mondani, hogy "intelligens nő nem káromkodik". Ő rögtön rávágta, hogy "intelligens férfi nem kockáztatja a gyerek épségét". Ez amúgy valóban így van, de mivel a lépcső nem volt jeges, mert a melegben a jég elolvadt és amúgy is le volt sózva a lépcső, ezért egyáltalán nem kockáztattam semmit. Az exem ahelyett, hogy megbizonyosodott volna a lépcső állapotáról, rögtön támadásba ment át, aminek semmi értelme nem volt. Feleslegesen kezdett el okoskodni és szidni, amivel nekem az a bajom, hogy ha megpróbálom magam megvédeni, akkor ő azt egy tudálékos felsőbbrendűségnek és ellenségeskedésnek tartja a részemről. Pedig egyáltalán nem erről van szó.

Amúgy mindig is ilyen volt a hét évünk alatt. Mindig stresszes volt minden miatt, mondhatni: túlaggódta magát. Amikor persze anno elmagyaráztam neki, hogy miért felesleges izgulnia és veszekednie, akkor ő ezt okoskodásnak tartotta a részemről, amiből az a következtetés alakult ki benne, hogy én lenézem őt és butának tartom. Ezt a szakításunk után bökte ki, amikor is egy vita elől úgy farolt ki, hogy közölte: ő nem fog velem vitatkozni, mert én mindig mindent jobban tudok. 

Hát ja, van az úgy. Megéltem már pár dolgot, az biztos, és az ő ezotériás áltudományával szemben magam mindig is inkább a valódi tudományt és a különféle tapasztalatokat részesítettem előnyben. Ami - lássuk be - a mai világban milliószor hasznosabb, mint az őrangyalokban és a reinkarnációban való hit. Ez utóbbiakat persze nem vetettem el sosem (mert lehet, hogy igazak), de nem hagytam, hogy ezek irányítsák az életem, amikor kézzelfogható bizonyíték rájuk mindmáig nincs. A hívők persze már megvilágosultak olyannyira, hogy elhitessék magukkal, őrangyalok márpedig vannak, de ha lehetett inkább kimaradtam belőlük. 

Szóval az aggódás folyton kitölti az exem életét, amire a mai napig nem találok magyarázatot. Olyannyira aggódik, hogy a szemében én vagyok a felelőtlen, rosszindulatú, buta apuka, aki mellett veszélyben van a gyermeke. Eddig egyetlen alkalommal sem történt baj (pedig ő mindig vizionált valamit), és ennek ellenére aggódik és támad. Mit csináljak vele? Mi a jó megoldás ezekkel szemben?

Annyira tanácstalan vagyok, hogy nem is tudok rá megfelelően reagálni. Hagyjam őt pattogni? Szóra se méltassam? Vagy mondjam meg neki a tutit? Ha megmondom, akkor én vagyok a bunkó akármi, ha pedig nem foglalkozom vele, akkor papucsnak tarthat, s csak mindinkább erősebbnek és feljebbvalónak képzelheti magát. 

Egy nappal ezelőtt a bírósági tárgyaláson még a javulás és a megbékélés látszatát keltettük, most pedig minden folyik a régi mederben... És nem az én részemről, abban egészen biztos lehet az olvasó. Nem én vagyok az, aki a feszültséget kelti. Nem én parázok feleslegesen mindig. A bíróságon sem én voltam az, aki gúnyos mosollyal közölte, hogy "ugyanolyan ez a ház is, mint a horányi". Nem én tettem gúnyos megjegyzéseket a tárgyalás alatt, hanem ő, és nem én vagyok az az ember, aki nem tudja elfogadni mások véleményét és szokásait.

A mai napon történt meg az is, hogy a kislányom itókáját (amit a mosdóban vegyszeresen, fertőtlenítve alaposan elmostam) az anyuka nem fogadta el, mondván, hogy az nem tiszta. Nem tiszta, mert nem ő mosta el. Szerinte amit én mosok el, az koszos, mert valamiért nem tudok mosogatni. Ezt az itókát én vettem ugyan, de ő szokta hazavinni, mert mindig marad benne egy kevéske ivólé, amit a gyerek a hazafelé vezető úton elfogyaszt. Épp ezért ő is szokta elmosni, ahogyan azt a Nagy Könyv megírja (valahol). A múltkor viszont én vittem haza az itókát, amit a mai napon mostam el a mosdóban, ahol kézmosó és fertőtlenítő is volt. És hiába használtam mindkettő szert, ha az anyukának az nem volt elég jó. Ő tudta, hogy elvittem az itókát magammal, ezért a mai nap hozott egy másikat, amiről szigorúan meghagyta, hogy a gyerek csak abból ihat. Amikor átadta a gyereket és elindult a dolgára, az asztalra mindkét itóka kikerült, s azokat láthatta a gyerek is. Dóri rögvest meg is szólt, hogy ne az én itókámba töltsem az ivólevet, hanem abba, amit Anya hozott neki. Nem akartam az enyémbe tölteni (mert Anya meghagyta a gyereknek, hogy abból ne igyon, és emiatt nem akartam Dórit összezavarni), de a gyerek rögtön rám szólt, hogy Anya itókájába töltsek. Vagyis az anyja mintegy belegyömöszölte az infót, teletömte vele a fejét, hogy az én itókám koszos és ne igyon belőle, mert attól beteg lesz.

Azt hiszem az olvasóim számára tökéletesen érthető lehet már, hogy mik is voltak a valódi okok, amelyek anno a szakításunkhoz vezettek. Nem az, hogy megcsaltam, nem. Nem is az, hogy alkoholista vagy drogos lennék, nem. De még csak az sem, hogy - mondjuk - vertem őt, vagy netán lusta, semmirekellő apa lennék. Ugyan, ezek egyáltalán fel sem merültek a kapcsolatunk alatt. A valódi ok, amiért elhagyott, hogy őszerinte (és a családja szerint) én buta vagyok, hanyag, nemtörődöm és folyton baszogatom őt mindennel, holott csupán arról volt szó mindig is, hogy nem engedtem teret a paranoiáinak. A szó szoros értelemben vett paranoiának, amit ők nem vesznek észre magukon, de mindenki más igen.

És ebbe most nem megyek bele, mert leszarom...
Próbálok kilépni ebből, de mint ahogyan az látható, ez egy folyton visszatérő dolog. 

Erről kellene diskurálnunk az ún. mediáción, amiről a bíróságon egy nappal ezelőtt szó volt. Nem a kapcsolatunk újrakezdéséről folyna a beszélgetés, hanem a nézeteltéréseinkre próbálnánk meg találni valami gyógyírt. Arra, hogy ne gyötörje már őt a túlféltés és az oktalan paranoia, hanem engedje a dolgokat a maga normális medrében folyni. Ugyanis az nem normális dolog, ha valaki fertőtlenítővel mossa ki a gyerek itókáját (de megtettem, hogy Anya számára "tökéletes" legyen), és az sem, hogy még ezt se fogadják el. Itt komoly problémák vannak a fejekben, amelyre külső segítséget kellene bevonnunk - amit Anya a jelek szerint elutasít (ahogy azt a bíróságon mondta).

Amíg a valódi okok nem kerülnek feltárásra és nem beszéljük meg azokat, addig sosem lesz javulás a kapcsolatunkban. Apró kis biszbaszokról van szó, de ezek azok a dolgok, amelyek akár egy életet is tönkre tudnak tenni. És nem azt mondom, hogy Anya gondolkodjon másképp, nem. Azt mondom, hogy fogadja el, ha mások másképp gondolkodnak és vélekednek, mint ő. Ez a titok nyitja. Elfogadni másokat, s nem a mi értékrendünkre erőszakolni rá őket...

Fasírtevés közben

Reggeli teríték

Játékok


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése