2017. február 18., szombat

Az oroszlán

Az ötvenegyedik kapcsolattartásunk ismét felemásra sikeredett: egyrészt ez is tartogatott pár új dolgot a számunkra, másrészt pedig ismét csak azt bizonyította - immáron véglegesen-, hogy kinőttük a Családsegítő kínálta lehetőségeket.

A mai nap eseményeit most sem szeretném részletekbe menően ismertetni, ezért csak a főbb mozzanatokról teszek említést.

A kapcsolattartásunk elején látható volt a kislányomon, hogy ugyan nagyon örül a találkozásunknak, de már nagyon unja az olvasóterem közegét. Igaza van: a Családsegítőben csak elverjük az időt, de tartalmas, oktató jellegű programokra már semmiféle lehetőségünk nincs.

Dóri először az asztalra kitett elemózsiás dobozt vette szemügyre, s miután megtalálta benne a Kinder-tojást, azt egy hangos örömujjongás kíséretében gyorsan kicsomagolta. És nem a csokoládé, hanem a tojásban lévő meglepetés miatt - amit miután kibontott, már nagy ívben le is tojt. Igen: nem érdekli a benne lévő játék, mert - véleményem szerint - butaságnak tartja. Olybá tűnik nekem ez az egész, mintha az ő pici kis agyacskája kicsivel előrébb járna a koránál, s mintha képes volna felismerni, hogy mi az, ami gagyi és mi az, ami esetleg az ő tudásának megfelelő. Eddig bármilyen játékot is találtunk a tojásban (legyen az állatfigura, lányos kis "bizsu" vagy netán kisautó), az őt minden egyes alkalommal hidegen hagyta. Most is. Ráadásul még a csokit sem ette meg, meg még azt az emendemszes drazsékat sem, amit a múltkor annyira megkedvelt. Ehelyett inkább mindent ledobott a földre, majd hangosan kinevette. Nem értem, esküszöm. 

Reggelire persze vittem neki mást is a csokin kívül, méghozzá a kedvenc sajtos pogácsáját, amit tabletezés közben falt be. Pontosabban, csupán az egyik pogácsának a felét ette meg, mert azután ezt is megunta. Mégpedig úgy, hogy nem is reggelizett otthon az indulás előtt. Inkább a tabletet nyomkodta, mert hát azt szereti és az leköti...

...vagyis csak kötötte, mert úgy pepilpult tőle (hogy már megint azokkal az unalomig ismert játékokkal kell játszania), hogy dühében elkezdte ütögetni a kijelzőt. Félre is lökte magáról, majd szólt, hogy adjak neki valami mást.

Tanácstalan voltam. Becs szó, nem vagyok egy elveszett apuka, de nem tudtam mit kitalálni neki. Az utóbbi időben bármit elétettem, mindent félrelökött, és nem volt ez másként most sem. Megkérdeztem tőle, hogy rajzoljunk e valamit, amire azt felelte, hogy nem. Kérdeztem, hogy felmenjünk e a szekrény tetejére, de erre is azt mondta, hogy nem. Voltaképpen semmihez sem volt kedve: se zenét nem akart hallgatni, se építőkockázni nem akart, se a barlangépítéshez, se a körhintázáshoz nem volt kedve.

Forrt bennem a düh a Bírósággal szemben, amiért erre az átkozott helyre száműztek minket, s egyre inkább azon törtem a fejem, hogy kiviszem őt a játszótérre, ahol önfeledten csúszdázhatnánk (amit mindig is akar, amikor elindulunk hazafelé az anyjával). Tanácstalan és elkeseredett voltam, és egy ponton még a sírás érzése is felsejlett bennem, hogy ezt a nagyszerű gyereket itt kell marasztalnom valahogy a természetes ösztönöm ellenére. Millió elfoglaltságot találnék neki ODAKINT, de nem lehet. Nem lehet, mert a Bíróság törvénysértő módon baszik megadni számunkra az elvitel jogát!

Megmondom ez miért van így: a bírósági tárgyaláson az anyuka először öt, majd három éves kort jelölt meg arra, hogy a gyerekemet magammal vihessem, mert szerinte ezen idő előtt én még nem tudnék vigyázni a gyermekemre. Ez abszurd, és ezt számtalan példa is bizonyítja. Emellett a bírónő valószínűleg azért is érdeklődött oly élénken a gyerek beszédkészsége felől, mert ezzel megnyugodhat, hogy a gyermekünk már el tudja mondani nekem, ha akar valamit, vagy akár beszámolhat az anyjának arról is, hogy Apával miket csinált a kapcsolattartás alatt. Ez a beszédkészség két és fél - három éves kor között alakul ki, tehát a Bíróság egész egyszerűen nem akarja, hogy ezen idő előtt elvigyem magammal a gyereket, mert amíg nem tudja magát megfelelően kifejezni a számomra, addig veszélyben lehet nálam, mivel nem ismerem fel az apró jeleket. Jeleket: vagyis a lányom nem tudná nekem elmondani, ha netán éhes, ha szomjas, ha fáj valamije, meg hasonlók. Anyuka szerint képtelen vagyok felismerni a ezeket, és ezért sem akarja, hogy a gyereket három éves kornál előbb magammal vigyem. 

De más jel is mutat arra, hogy a Bíróság kivárja, amíg a kislányom betölti a három éves kort: az exem fellebbezést nyújtott be a pszichológiai vizsgálat költségének elengedése végett, amelyre a másodfok nagyjából két hónap múltán válaszolt, nekem viszont öt hónap múltán sem voltak képesek válaszolni arra, amit az elvitel jogával kapcsolatban nyújtottam be nekik. Vagyis a másodfokú bírói testületnek nem volt elég arra öt hónap, hogy elolvasva a fellebbezésemet, megválaszolják azt egy nyomorult levélben! Öt hónap! (mintha a Törvény nem lenne eléggé egyértelmű)

Tehát azon az állásponton vagyok, hogy a Bíróság jelenleg kivár. Meg akarják várni, hogy a kislányom elérje azt a fejlődési pontot, amikor már világosan ki tudja fejezni számomra az akaratát, nem mellesleg még az anyuka is megnyugodhat végre, hogy ő is kapott valamit azok közül, amit kért, azaz - ha nem is öt éves koráig - a gyereket végül is annak három éves koráig biztonságban tudhatja magánál (az apuka "felelőtlen" és "gyermeteg" magatartásával szemben). Úgy vélem, hogy az öt éves korhatárt a Bíróság sem tartja reális elgondolásnak, de az anyuka később tett "három éves" nyilatkozatát már nem nagy kunszt kivárni. Dóri jelenleg két és fél éves, ezért a nyár végére talán már megadható számomra az elvitel joga. 

Mivel a Bíróság élénken érdeklődik az új házam állapota felől, így a kivárás okai közé sorolom még azt is, hogy annak felépülésének a lezárultát is megvárják egyúttal, hogy rendeződjenek a gyermek fogadásának körülményei. Végül is érthető, de mint azt korábban már elmondtam a tárgyaláson, az elvitel jogát a házam készültségi szintje kevésbé befolyásolhatja, hiszen a lányomat vihetem akár játszóházba is a kapcsolattartások alatt, vagy mehetünk édesapámékhoz aludni, ahol minden megfelelő egy gyermek ellátásához.

(És itt kikívánkozik belőlem két gondolat: az egyik, hogy amikor házasságban élünk, az Állam nem szól bele a szülők lakhatási körülményeibe, és a családgondozó egy-két alkalmas látogatása után voltaképp leszarja, hogy az a gyermek milyen körülmények között él. A másik az, hogy a cigányok putrijaiban nem szaglászik körbe senki, hogy az a nyolc szerencsétlen kölyök milyen körülmények között él. Nálam viszont (mióta szétmentünk) valahogy mindent számításba vesznek: ahogy elváltam az anyukától, máris szőrszálhasogató módon vizsgálgatják az elmémet és a lakhatási körülményeimet. Miért?)

Dórikám tehát unja a banánt, amiről részletekbe menően tartottam egy ismertetőt a Bíróság számára a legutóbbi tárgyaláson, miszerint már kezd káros hatást kifejteni a kapcsolatunkra a Családsegítőben való kárhoztatásunk. 

Úgy láttam, hogy a bírónőt ez valamelyest meghatotta, bár amelyik ismerősömnek meséltem a történéseket, azok egytől-egyik azt mondták, hogy mindez csupán színjáték, s biztos lehetek benne, hogy a Bíróság nem adja egykönnyen a gyereket.

Mindegy, ebbe nem folyok bele mélyebben, mert elviszem a bejegyzésemet más irányba, s a lényeg enélkül is érthető.

Dóri unja a banánt - hogy ismételjem önmagam. Unja...

Láttam rajta, ahogy unalmában körbenézeget a szobában, hogy milyen érdekességet fedezhet fel még magának, de nem talált semmit. Rossz volt látni.

Felkaptam őt a karomba, mire kérte, hogy tegyem le, mert inkább mászkálna. Letettem, ő pedig tanácstalanul álldogált.

Valamikor ezután megpillantotta a plüss-oroszlánt a kanapé tetején, amit korábban is látott már, de most érdeklődve megkérdezte tőlem, hogy az micsoda.

- Ez? - kérdeztem a plüssállatra mutatva.
- Igen.
- Ez egy oroszlán. Nem tudod mi az? - kérdeztem tőle, persze tudtam jól, hogy hát hogyan is tudhatná, hiszen még nem volt állatkertben, hogy élőben is átérezze az állat mikéntjét. 
- Nem tudom - felelte Dóri, azzal levette magához a játékot.

Dóri és az oroszlán

Ekkor leültettem őt a kanapéra, majd melléülve elkezdtem a mesét:

- Az oroszlánok nagyon nagy állatok. Olyan nagyok, hogy a hátuk közepe a fotel tetejéig ér, ha pedig felállnak két lábra, akkor még minket is lekapnak a szekrény tetejéről. 

Dóri figyelmesen hallgatott.

- Az oroszlánoknak olyan nagy a szájuk, hogy akár egyben bekaphatnak minket. Erősek és félelmetesek.

- Miért? - kérdezte Dóri. Szerintem itt arra gondolt, hogy miért akarna minket bekapni egy oroszlán?

- Az oroszlán egy ragadozó állat, aki húst eszik. A szavannán él, ahol hatalmasra nő a fű (mutattam a kezemmel a fű magasságát) és jól el tud bújni benne. Odaoson, odakúszik halkan a zebrához, majd amikor a zebra nem figyel, akkor ráugrik és megeszi.

(közben hangosan felmorogtam, mint az oroszlán)

Dóri tágra meredt szemmel hallgatott, s láthatóan maga elé képzelte a történéseket.

- Miért? - kérdezte ismét.
- Háááát... Az oroszlán húst eszik, de ahhoz magának kell vadásznia. Az oroszlánok nem járnak boltba, hanem maguk ejtik el a másik állatot. Épp ezért hatalmas foguk van és hatalmas karmuk. Ilyen nagy foguk van, látod? - mutattam neki két ujjal, hogy milyen nagy egy oroszlánfog. 

Láttam Dórin, hogy picit megijedt attól, hátha összefutunk egy oroszlánnal az utcán, ezért nyugtatgattam őt, hogy az oroszlánok nem élnek nálunk, mert nekik hideg van itt, és ők a meleget szeretik, a szavannát.

- Menjünk szavannára - mondta Dóri.
- Óóóó, hát oda mi nem mehetünk el. Nagyon-nagyon-nagyon messze van. Több napig utazhatnánk, mire odaérünk.

Ezután még magyaráztam neki valamit a vadászokról, akik megvédenek minket az oroszlánoktól, majd mikor Dóri elkezdett fészkelődni, akkor a tableten betöltöttem pár videót róluk, hogy maga is láthassa, mégis miféle állatok azok.

Videónézés közben

A videókon láthatta az oroszlánt vadászat közben, evés közben, játék közben, majd láthatta, ahogy a vadász az oroszlánt lelövi. A különböző felvételeken megismerhette a valós méreteit, vagyis azt, hogy az emberhez viszonyítva mekkora egy oroszlán, meg azt is, hogy milyen nagy fogai vannak. Láttam Dórin, hogy rendkívül élvezi az előadást, mert megértette végre, hogy a cicán és a kutyán kívül milyen változatos állatok élnek még a környezetünkben, amikről neki vajmi kevés fogalma sem volt eddig. Ezért is hangoztattam már azt korábban is, hogy muszáj őt elvinni az állatkertbe, hogy a saját szemével láthassa az állatvilág sokszínűségét. 

Sajnos az anyja ellenállása és a Bíróság elutasító határozata miatt a kislányom életéből egyelőre kimaradtak ezek az élmények. Míg sok más hasonló korú gyermek már átesett a beavatáson, Dóri sajnos lemaradást szenved ezen a téren. És bár bepótolhatjuk még a hiányosságokat, viszont késedelmet szenvedünk vele, mástól elvéve az időt. A tudás szintjei fokozatosan épülnek egymásra, és ha az állatkert tavaly kimaradt, azt idén kell majd pótolnunk. Ezzel minden későbbre tolódik...

(Elkezdtem Dórinak tanítani az ABC-t. Az "A"-t már ismeri. Mikor mondtam az anyjának, hogy tanuljuk az ABC-t, ő leszidott engem, hogy a gyerek ehhez még kicsi, minek akarom őt erre tanítani? Azt feleltem, hogy ez is ugyanolyan tudás, mint bármi más, és ha a például a színeket is megtanulja idővel, akkor a betűk tanulása sem lehet a hátrányára)

Szóval úgy érzem, hogy Dórinak hatásos felvezetőt adtam az állatvilág birodalmába vezető útra. Úgy kelt föl a kanapéról, hogy láthatóan sikerült kielégítenem a pillanatnyi tudásszomját.

Viszont maradt még egy óránk a rendelkezésünkre álló időből, ezért akár tetszett neki, akár nem, egy gyors pelenkacsere után elkezdtem őt felöltöztetni, hogy kimenjünk az udvarra. Dóri végül is jó kedvvel és türelmesen hagyta, hogy ráadjam a ruháit. 

Odakint körbejártuk a házat, jeget törtünk a járdán, majd a gázmelegítővel felolvasztottuk a hátsókertben megmaradt havat. 

Hóolvasztás közben

A gázmelegítő elég veszélyes "játék", de biztos voltam benne, hogy Dóri egymaga is tudja kezelni, ha úgymond kiképzem rá, méghozzá azért, mert ő nagyon okos és nagyon ügyes kislány. Figyelmesen követte a mozdulataimat, és számtalanszor segítettem neki a helyes kéztartásban. Még falevelet is égettünk meg egy eldobott cigarettásdobozt. Azt hiszem örült a játéknak, de mivel az időnk vége felé közeledtünk, muszáj voltunk szedelőzködni. 

A kocsiban azért ültünk még pár percet:

Figyelmesen hallgatja a mesémet

A kapcsolattartás végén hazakísértem őket, s út közben mindvégig azt magyaráztam neki, hogy hogyan kell biztonsággal áthaladni az úton. Erre azért volt szükség, mert ismét ész nélkül rohangált volna az útra.

Így tehát, amikor az út széléhez értünk, megálltunk a járdán, majd kérdeztem tőle, hogy lát e autót a láthatáron:

- Nézzél erre... Látsz autót közeledni?
- Nem - jött a válasz.
- A másik irányból? - kérdeztem, miközben Dóri átnézett az út másik végébe.
- Nem.
- Akkor mehetünk.

Azzal lelépve a járdáról, átsiettünk az út túloldalára. Ezt minden egyes kereszteződésnél és utcasarkon eljátszottuk, mígnem biztonsággal hazaérkeztünk. 

Úgy vettem észre, hogy az anyjának kifejezetten tetszett, hogy a lányunknak ilyen türelemmel magyaráztam el mindent, és úgy vélem, hogy ilyen részletesen és körültekintően maga még nem tette. Az anyja talán csak annyit szokott mondani neki, hogy "ne rohanj ki az útra, mert jön az autó" vagy "most mehetsz, nem jön semmi", míg én a gyakorlati példán keresztül tanítottam meg neki, hogy ő maga bizonyosodjon meg arról, hogy most mehet e vagy sem. És sikerült, mert Dóri egyrészt élvezte, másrészt pedig meg is tanulta a közlekedés eme szabályait. Remélem meg is marad benne és legközelebb már ő maga mondja majd, hogy hogyan kell átmenni az úton.

Mivel Dóri többször is elmondta, hogy szeretne hozzám eljönni, meg azt is, hogy menjünk ide vagy oda (mutatva valamerre a távolba), ezért megígértem neki, hogy Anyától majd megkérdezem szombaton, nincs e kedve eljönni Dobogókőre, ahol megnézhetnénk a magasból a hegyeket, majd beülhetnénk a csárdába enni egy jó levest. Dóri kissé töredékesen ismételgette, hogy "Bobogókő", meg hogy menjünk el oda, majd megnyugtattam, hogy párat kell aludni és elmegyünk. Mivel az anyja nem mondott nemet és pár héttel ezelőtt tett egy ígéret-félét rá, hogy ha elmúlik a gyerek taknya, akkor lehet róla szó, ezért úgy vélem, most nem mondana nemet a kirándulásra.

Szombat pedig ma van, e bejegyzés írásakor, tehát elvileg ma kiderül, hogy holnap lesz-e kirándulás vagy sem. Remélem, hogy igen :)

Ez volt tehát a csütörtöki kapcsolattartásunk, amely kapcsolat már majdnem egy éve zajlik a Családsegítőben. Egy éve!

Más, hasonszőrű apáktól tudom, hogy ez nem szokott egy évig tartani, de valahogy nálam ez nem így van.

Egy éve, 
hetente egyszer, 
két órára... 
Még mindig nehéz ezt megemésztenem.

Annyit azért még hozzátennék, hogy a Bíróság is látja, ez nem jó így, mert a legutóbbi tárgyaláson a bírónő kifejezetten az anyára fókuszálva felhívta az exem figyelmét rá, hogy a Családsegítőn kívül is találhatunk egyéb elfoglaltságot magunknak, ők nem szólnak bele, vagyis az anyuka találhat rá módot, hogy apa többet lehessen együtt a gyerekével, mert ezt a Bíróság nem akadályozza meg.

Úgy legyen...


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése