2017. február 21., kedd

Cukrászdában

Vasárnap cukrászdában jártunk. Eredetileg kirándulni mentünk volna Dobogókőre, de mivel rossz idő volt, ezért csak a helyi cukrászdába ültünk be falatozni.

Az exem részéről mindenképp jófejség volt, hogy megengedte a találkozót, ezért úgy vélem, hogy valóban elindult benne egy enyhülési folyamat, amely rendezheti végre a köztünk fennálló ellenséges (illetve hűvös) viszonyt.

Amikor beállítottam hozzájuk a megbeszélt időpontban, a csengetés után rögvest hallani lehetett a kislányom örömujjongását, aki pár másodperc múlva meg is jelent az ablakban a nevemet kiabálva: - Sziaaa Apaaaaa!

Pár percnyi integetés után az anyja felöltöztette őt, majd lejőve az udvarra, elindultunk a cukrászda felé. Az exem megkérdezte Dórit, hogy szeretne-e sétálni, mire ő elmondta, hogy nem, mert Apa ölében szeretne maradni. Odáig volt az örömtől, hogy megint velem lehet, ezért befészkelve magát a karjaimba, beszélgetni kezdtünk. Elmondta, hogy nemsokára bölcsis lesz, meg azt, hogy mit vacsorázott tegnap és mivel szeret játszani. Csupa általános dolgok, de olyan élvezettel mesélte, mint ahogy én mesélem a cimbiknek a nap legfontosabb eseményeit. Gyakran kérdezett rá dolgokra, hogy mi miért van, azaz már benne vagyunk abban a "miért"-es korszakában, amitől a szülők általában frászt kapnak. Én persze mindenre válaszoltam apránként, mert hatalmas örömmel tölt el, hogy a gyermekemet taníthatom. Sajnos ebben a folyamatban nem vehetek rész minden nap, ezért az ilyen pillanatok mindig nagy kincsek a számomra.

Az egyik utcában végül Dóri lekéredzkedett a földre, de miután letettem őt, hasalt is egy nagyot az egyik sáros dagonyában. Tetőtől talpig csupa sár lett mindene, az anyja meg fogta a fejét, hogy hát ő tegnap mosta ki a cuccait, s lám, most hogy a fenébe néz ki. Dóri úgy megszeppent, hogy csak állt némán, mozdulatlanul maga elé meredve. 

- Hát így hogy vegyelek fel az ölembe? - kérdeztem tőle. - Összesározod a kabátomat...

Dóri nem felelt, mert úgy érezte valami oltári butaságot csinált. Végül persze megnyugtattam, hogy nincs semmi baj, előfordul az ilyen, ő pedig csendben, a kezemet fogva sétált tovább a járdán. 

Itt volt egy érdekes jelenet: pár sarokkal odébb egyszer csak megszólal, hogy fáj a keze. Anya lehajolt hozzá és megkérdezte tőle: - Fáj a kezed? Hol?
Dóri elismételte: - Fáj a kezem...
Megnéztük, de nem volt rajta semmi.
- Megütötted amikor elestél? - kérdezte az anyja, de Dóri nem válaszolt.
Azt hittem, hogy erősen fogtam a kezét és azzért fáj neki (pedig nem), ezért levettem a kesztyűmet, hátha úgy nem szorítom olyan erősen. Még mindig a fejemben van a kép, amint Dóri sóvárogva nézett a levetett kesztyűm után, s már-már nyúlt is volna érte, hogy átvegye, de én ahelyett, hogy átadtam volna neki, a másik kezemben fogva a levetett kesztyűt sétáltunk tovább. Dóri picit csalódott lett (legalábbis nekem úgy tűnt), de nem értettem az okát, ő pedig nem szólt semmit. Negyed órával ezelőtt még ő maga vette le a kesztyűit - mondván -, hogy melege van, így tehát nem kelhetett neki az enyém, mert amúgy tényleg meleg volt, és hát nem kérte, hogy adjuk vissza az övéit. 

Pár lépés megtétele után Dóri megint kifakadt: - Fáj a kezem...
Az anyja ismét lehajolt hozzá, hogy megnézze a kezeit, de nem talált semmit.

- Fázik a kezed? - kérdezte tőle.
- Fázik - felelte Dóri.

Nekem ekkor esett le, hogy Dórinak nem fáj a keze, hanem fázik! Hát ezért nézte a levetett kesztyűmet, mert azt hitte neki veszem le, ő pedig fel akarta venni!

- Jaj Kicsim, ne haragudj, de félreértettelek! - mondtam neki, majd megsimogattam a buksiját, az anyja pedig ráadta a gyerek kesztyűjét. 

Jelentéktelen kis félreértés volt az egész, de nekem azóta is furdal a lelkiismeretem, amiért a ilyen csalódást okoztam a prüntyikémnek. Mire gondolhatott akkor, amikor kijelentette, hogy fázik a keze, az apja pedig levéve a kesztyűit azt nem adta át neki? Elmondja nekünk, hogy fázik a keze, erre az apja és az anyja nem csinál semmit, ő pedig továbbra is vacog. Hát ilyen egy apa? - kérdezheti magában. 

Szegénykém... Azóta is bennem van a kis arckifejezése, amikor megörül a kesztyűmnek, de azt nem adom oda neki, hanem átteszem a másik kezembe, ő pedig csalódottan és értetlenül szemléli a történéseket. 

Végül is rendeződött a kérdés, így boldogan sétálhattunk tovább, Dóri pedig a továbbiakban meg is feledkezett róla, úgyhogy talán nincs is olyan nagy jelentősége a dolognak. 

A séta viszonylag sokáig tartott, mert a cukrászda a kiindulási ponttól számítva elég messze, Pilisvörösvár másik végében volt, de Dóri élvezte minden percét, mert mindenfelé rohangálgatott Apa kezét fogva (vagy nem). Még egy betonozott árokszélen is egyensúlyozgathatott, ahol az anyja egészen biztos nem kísérte volna végig, de az apja igen. Kacsáztunk is jobbról-balra, mert Dóri mindent meg akart nézni, ami mellett elhaladtunk. Az elvileg húsz perces sétánk végül így nagyjából egy órán át tartott, de legalább a gyerek jól érezte magát. 

Pár méterre a céltól Dóri már ismét a karomban ült, majd elkezdett onnan köpködni lefelé, amit én nem láttam, de az anyja igen, aki rá is szólt, hogy hagyja abba. Dóri nevetve folytatta tovább, s egyszer a lábamat is sikerült leköpnie.

- Ne köpködj, nem szép dolog köpködni - rivallt rá az anyja, teljesen jogosan.

Dóri erre kinevette, és szemlátomást nem érdekelte, hogy az anyja ráparancsolt.

- Kicsim, ne köpködj, nem illik - mondtam, Dóri pedig megkérdezte, hogy miért.
- Azért, mert akit leköpsz, az nem örül neki. Ugyanúgy te sem örülnél, ha valaki leköpne. Csak a buta kisgyerekek köpködnek.
- Miért? - kérdezte ismét.
- Azért nem illik köpködni, mert megsérted vele az embert. Te örülnél neki, ha én is leköpnélek téged?
Dóri nem válaszolt.
- Most képzeld el, ha lekakilom a kezed. Annak örülnél?
- Nem.
- Látod-látod. A kaki büdös és csúnya, és ahogy az ember nem szereti, ha lekakilják, ugyanúgy nem szereti, ha leköpik. Az emberek nem szoktak ilyeneket csinálni másokkal. Illetlenség. Nem szabad másokat bántani vele, hanem szeretnünk kell egymást. Egy puszinak jobban örül az ember, mintha leköpnék. 

Dóri azt hiszem megértette a lényeget, így abbahagyta a köpködést. A kaki és a nyál persze nem ugyanaz a fajsúlyú dolog, de nem találhattam ki mást, hiszen ha a köpéssel példálózom, akkor Dóri csak mosolygott volna, mert murisnak találná, ha az apjával egymást köpködik. Ilyenkor próbálok valamilyen példát találni a miértjeire, de ez nem minden esetben könnyű, mert babaszemmel elég nehéz válaszokra lelni az ismeretlenség tengerében. A kakira valószínűleg ő is fújol már, ezért talán értheti az összefüggéseket: a nyál ugyanolyan undorító dolog, ha összekenik vele az embert, mint a kaki. 

Hamarosan elértük a célt: a cukrászdába érve Dóri kiválaszthatta, hogy mit szeretne enni, ő pedig a látványtól megrészegedve hirtelen azt se tudta melyiket kérje, így inkább sorban rámutatott mindenre, hogy ebből is meg abból is kér. Jobbnak láttam, ha én választok neki, ezért az anyjával konzultálva végül az Eszterházy-torta és a Francia-krémes mellett döntöttünk. E mellé vettem még egy Tiramisut is magamnak, az anyjának pedig semmit, mert nem engedte meg, hogy meghívjam. Az exem inkább megvette magának a saját sütijét. 

Miután helyet foglaltunk az egyik asztalnál, Dórinak előkotortam egy etetőszéket, hogy felérje általa az asztal lapját, s rendesen rálásson a süteményeire. A székben ülve aztán kezdődhetett a lakoma.


Egész ügyesen forgatta a villát, s az anyja nem győzte őt dicsérgetni emiatt. Ahogy néztem őt evés közben, eszembe jutott, hogy gyerekkoromban néha én is keresztbe tettem be a villát a számba, pont úgy, ahogyan most a kislányom. Olyan régen volt minden, mintha nem is lett volna. Azon tűnődtem, hogy az egész élet olyan gyorsan eltelik, s eltűnnek az emlékeink nyomtalanul. Ez a csöpp kis teremtés hamarosan nagylány lesz, mi pedig botra támaszkodó, hajlott hátú vénemberek, akik folyton morognak valamire. 

Kilenc éve ismertem meg a gyermekem anyját. Kilenc éve! Úgy elröppent ez az időszak, mintha csak nemrég kezdődött volna. Húsz éves volt akkor, most pedig már csak egy év választja el a harminctól. És ennek a kilenc évnek a kislányunk a termése, ez az édes, ártatlan, szeretetteljes kis teremtés, aki épp a sütijeit falatozza.


Sajnálom, hogy nem lehetek mellette egész nap. Sajnálom, mert így csonka családban nő fel, ahol nem kaphatja meg az én részemet, az apai tudást és tapasztalatokat. Sajnálom azért is, mert nem vigyázhatok rá kellőképp, s nem őrizhetem őt minden nap, amerre jár. 

Szerencsémre legyen mondva, hogy ő rendkívül ragaszkodik hozzám, és örül annak a sok-sok kis kalandnak, amit átélhetünk a találkozóink alatt. Ha lezárul végre ez az értelmetlen és agybajos bírósági hercehurca, akkor együtt lehetünk szabadon, miáltal több mindent megadhatok majd neki, mint jelenleg. Sokkal gazdagabb kapcsolatunk lesz, amellyel maga is láthatja majd, hogy mi a különbség Anya és Apa között. 

Dóri nagyon felpörgött a találkozónk alatt, és véleményem szerint azért, mert közösen ehetett a szüleivel. Folyamatosan magyarázott valamit, aminek nagyjából csak a felét értettem. Amikor láttam, hogy nehezen szedi össze a falatkákat a tányérjáról, akkor besegítettem neki, ő pedig hol elfogadta az étket, hol pedig huncutkodva tartotta csukva a száját. Ilyenkor eljátszottam, hogy áru érkezett a dokkba, amit sürgősen ki kell pakolni:

- Nyissák ki a kapukat, áru érkezett a csarnokba - mondtam Dórinak, ő pedig csukott szájjal mosolygott rám, de végül engedte, hogy az áru megérkezzék. 

A süteményeknek kábé a felét ette meg, utána jelezte, hogy nem kér belőlük többet. Mivel fészkelődni kezdett, majd nyöszörögni, ezért kivettem őt az etetőszékből és az ölembe ültettem. Viszont bárhogy is akartam, ő nem tudott tovább tétlenül vesztegelni a lábamon, ezért egész ügyesen kicsúszva a karjaimból lehuppant a földre. Rögtön rohanni kezdett egy másik asztal felé, ahová villámgyorsan követnem kellett. Mikor utolértem, ő már pattant is le a székről, s vihogva szaladt tovább a pult felé. Odaérve egy szempillantás alatt a pult mögött termett, én pedig épp akkor kaptam őt fel a földről, amikor már-már rántotta volna le a tányérokat. 

- Hékás, ide nem jöhetünk be - mondtam.
- Miért? - kérdezte.
- Azért, mert ez a dolgozóké, és ide a vendégek nem jöhetnek be.

És valóban: az előttünk lévő pult mögötti részen dolgozók sertepertéltek föl s alá, ahogy a forgalom megkövetelte tőlük.

Dóri körbenézett hová lehetne menni. Számára kalandpark volt az egész cukrászda a sok-sok érdekes hellyel.

- Menjünk oda - mutatott Dóri a lépcső felé, amely levezetett az alagsori mosdókhoz.
- Jó, menjünk - feleltem, majd letéve Dórit a földre, kézen fogva lépkedtünk alább. 

Odalent sorban megnéztük az összes mosdót, wc-t és csapot, ahol leginkább az automata kézmosószer-adagoló tetszett neki. Többször is alátette a kezét, amire a készülék egy apró habcsomót nyomott rá a tenyerére halk morgás kíséretében. Azt hiszem ezzel addig szórakozott volna, amíg ki nem ürül a tartály, de mivel Anya várt minket odafönt, ezért muszáj volt elindulnunk felfelé. Dórinak nem tetszett az ötlet, ezért komoly hisztit levágott, hogy érvényesítse az akaratát és lent maradjunk a mosdókban. És persze hiába értünk vissza az asztalhoz, mert ő egyáltalán nem akart leülni a popsijára. Hát jó, akkor irány a játszótér.

A hátralévő időnkben egy olyan helyre mentünk el, amit eddig csak a kocsiból láttam, de személyesen még nem voltam ott. Egy hatalmas játszótérről van szó néhány elszórt játékkal. Dóri leginkább csúszdázott volna, de mivel az érkezésünkkor belelépett egy hatalmas dagonyába (úgy, hogy önerejéből ki sem tudott belőle jönni) és nem volt víz, amivel lemoshattuk volna a csizmáját, ezért nem mehetett fel rá, merthogy összesározta volna. Sajnálta is. 

Végül maradt a mászóka meg a hinta, meg egyéb kis apróság, amivel még el tudta foglalni magát. Egymás után kipróbált minden útjába kerülő játékot, de igazából egyiket sem élvezte igazán. A látottak alapján azon a véleményen vagyok, hogy ő ezekkel már nem tudja lekötni magát, méghozzá két lehetséges ok miatt: az egyik, hogy egyedül nem szeret játszani, és mivel a gyerekjátékokra mi (szülők) nem férünk rá, ezért kénytelen beérni önmagával. A másik ok az, hogy - szerintem - sokkal komolyabb gondolkodású kisgyerek ő, minthogy ilyen kis izékkel szórakozzon. 


Szerintem a lányom nem ezeknek örülne a leginkább, hanem a merészebb, nagyobb, bátrabb kalandokba vetné bele magát, amiket például Apával szokott játszani. Múltkor a gázmelegítővel is addig olvasztotta volna a havat, amíg ki nem fogy a palack, de akár egy vonatozás is jobban bejönne neki, mint a gagyi kis izékkel való billegés. A lányom tudást akar. Igazi, emberi erővel mért, hétpróbás szerkezeteket szeretne meglovagolni, ahol érezheti azok valódi hasznát... hogy is mondjam... az élet valódi oldalát, a hétköznapi élet tárgyait. Ezeket szeretné megismerni, nem pedig a számára hamisnak látszó játékokat, mint például a billegő falovat, ami helyett ugye jobb az igazi. Persze olyat még nem látott, de minden bizonnyal örülne neki. 


Látszik rajta, hogy igazából ezt sem élvezi

A játszótér közepén volt két gördeszka-emelvény, amin három fiatal srác rollerezett föl s alá. Dóri nagyon szeretett volna odamenni, de - az anyja szavaiból kikövetkeztetve - ezt eddig nem tehette meg, mert Anya nem engedte sosem. Addig-addig könyörgött nekem, hogy vigyem el oda, míg végül beadtam a derekam és megnéztük az emelvényeket. Kérte, hogy tegyem fel a tetejére, így miután megtettem, Dóri boldogan nézett körbe, hogy milyen klassz helyen van. A srácok egy idő után abbahagyták a rollerezést, Dóri pedig fogta magát és lecsúszott az oldalán a segédletemmel, mintha csak egy csúszdán volna. 

Nagyon élvezte a játékot, így párszor lecsúszott rajta, viszont az anyja hamarosan már unhatta a banánt, mert szólt, hogy indulniuk kell haza. Dóri így hát bármennyire is könyörgött a maradásért, sajnos hazafelé vettük az irányt. Persze még sokáig tartott a hazafelé vezető út és rengeteget beszélgethettünk mindenféléről, de Dóri tudta, hogy hamarosan ismét búcsúzkodnunk kell majd. Én úgy vettem észre rajta, hogy picit megváltozott a viselkedése emiatt; talán a fáradtság váltotta ki belőle vagy a felismerés, hogy nemsokára elválunk? Nem tudom. 

A mai nap nagyon jól telt mindannyiunk számára, s még az exem is elmosolyogta magát, amikor megsimogattam az úton az árnyékát.

Végre nem volt vita, nem volt veszekedés, és az exem is többet engedett érvényesülnöm, mint amit eddig bármikor. Talán azért, mert tudja, hogy vigyázok a kislányunkra?

Aznap kiderült, hogy Dóri szerdától bölcsődébe fog járni, amit már nagyon vár. Többször is elmondtuk már neki az elmúlt hónapokban, hogy muszáj bölcsibe járnia, hogy Anya el tudjon menni dolgozni, amit úgy látszik megértett végre, mert egyáltalán nem ellenkezett. Sőt, ránézésre még örült is neki, bár majd kiderül mennyire gondolta át ezt komolyan, amikor ténylegesen ott lesz hagyva egyedül a szülei nélkül.

Ha nem is jelezte felém egyértelműen a gyermekem anyja, mégis úgy vettem ki a mondandójából, hogy felőle máskor is elmehetünk együtt ilyen-olyan programokra. Remélem ez nem csupán a játszóterek érintésében merül ki a részéről, hanem ténylegesen olyan játékot találhatunk ki a gyerekünknek, amelyet valóban élvez és még tanulhat is belőle.

Állatkert? Játszóház?

Még nem tudom mi lesz a következő elfoglaltság, mert sajnos nem rajtam múlik, de bármi legyen is az, én biztos örülni fogok neki. 

Másnap írtam neki egy SMS-t, hogy elmehetnénk Esztergomba vonattal, miáltal megismerhetné a gyerek a vonatot, amire annyit válaszolt, hogy "meglátjuk". Vagyis van rá remény, hogy a gyereknek egy olyan érdekességet mutathassunk meg, amelyet már régen magáévá kellett volna tennie, de az anyja elzárkózása miatt eddig nem keríthettünk rá sort. 

Meglátjuk. Szerintem menni fog...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése