2017. február 14., kedd

Határtalan

Február 10-én este írtam egy SMS-t az exemnek, hogy muszáj beszélnünk a kapcsolattartásról, merthogy ami jelenleg fennáll, az már nem jó a gyereknek, aki ugyan szeret velem játszani, de már szörnyen unja a Családsegítőt. Választ nem kaptam rá, viszont amikor később megkérdeztem, hogy találkozhatok-e a gyerekkel szombaton, azt írta, hogy délben a könyvtárból jövet hazakísérhetem őket.

A megadott időpontban ott is voltam, s épp akkor álltam meg a könyvtár bejáratánál, amikor a kislányom és az anyja kiléptek rajta. Az exem észrevett azonnal, míg a kislányom nem. Dóri nagy hévvel rohant ki az ajtón (amely a könyvtár belső udvarára nézett), majd körbeszaladt a pázsiton. Még akkor sem vett észre, amikor elvileg a látóterébe értem, hanem felpattanva a színpadra, körbeszaladta azt is. 

- Kislányom! - szólítottam meg, amit ő nem hallott.
- Kislányom! - mondtam ismét. Dóri megállt, s felkapva a fejét körbenézett.

Pár másodpercig fülelt, hátha ismét meghallja az ismerős hangot, de mivel nem vett észre semmi változást és az anyja is az egyik könyvtárossal beszélgetett a bejárati kapuban, ezért ott folytatta a rohangálást, ahol épp abbahagyta.

- Kislányom! - szóltam megint.

Dóri újból megállt, majd felkapva a fejét körbenézett, de megint csak nem látott senkit az anyján és a könyvtáros nénin kívül. Látszott rajta, hogy ismerős hangot hall, de nem érti, hogy hogyan hallhatja, amikor a hanghoz tartozó személyt nem látja sehol. Most már biztos volt benne, hogy valami nem stimmel, mert már másodszorra hallotta, hogy "Kislányom", s épp ezért mozdulatlanul várt, hátha megismétlődik a szó.

- Hahó! Itt vagyok! - kiáltottam oda neki, mire Dóri a hang irányába nézett, én pedig felfedve magam kiléptem a korlát takarásából.

Dóri észrevett engem, majd pár másodperc gondolkodási idő múlva hangosan felnevetett. Láttam rajta, hogy felismert.

- Szia Kicsim, itt vagyok... - integettem neki.

Dóri most már rájött, hogy tényleg az édesapját hallja, ezért örömében felkiáltott:

- Apaaaaaaaa!!!

Annyira megörült nekem, hogy amíg felém rohant, mindvégig a nevemet ordította:

- Apaaaaaaaa!!! Apaaaaa...!

- Kicsikém! - üdvözöltem őt, ő pedig szélesre tárt karokkal rohant neki a lábamnak, amit azon nyomban át is ölelt, amint odaért.

- Apaaa... úgy örülök neked! - mondta nekem a sajátos kis babanyelvén, miközben felemeltem őt a karomba. Dóri ekkor átölelte a nyakamat és erősen magához szorított örömében.

- Kicsikém, jaj de jó, hogy látlak! - súgtam a fülébe, nyugtázva, hogy számomra is öröm ez a váratlan találkozás. 

Így álltunk a boldogságban ölelkezve legalább egy percnyit. Hitetlenkedve szorítottam magamhoz a lányomat, mert annyira meglepődtem azon, hogy ez a csöpp kis teremtés ennyire ragaszkodik hozzám. Máris sajnáltam, hogy nem vettem fel videóra a történteket, mert úgy véltem, hogy a felvétel jó kis bizonyítékként szolgálhatna a Bíróság részére arról, hogy milyen nagy kárt okoznak, ha egy gyermeket elszakítanak az édesapjától. A saját szemével kellene látnia ezt minden bírónak, hogy megértsék miről kell dönteniük, amikor egy ügyet tárgyalnak ismeretlenül. 

Mivel az exem még mindig beszélgetett a könyvtárossal, ezért Dórival körbejártuk az udvart. Le akartam tenni a földre, hogy kedvére rohangálhasson, de nem akart a lábára állni, mert annyira jól érezte magát a karjaimban. Tulajdonképpen így is maradtunk hazáig, egy-egy rövidebb megszakítással.

Útban hazafelé meg-megálltunk pár helyen. Az egyik ilyen megálló a sarki pékség volt, ahol Anya kiflit akart venni. Dóri megkérdezte tőlem, hogy veszek e neki Kinder-csokit, de mivel az nem találtunk, ezért kértem, hogy válasszon magának egy Kinder-tojást a polcról. Erre úgy felkiáltott örömében, hogy mindenki összerezzent a boltban, aki a környezetünkben állt.

- Kinder-tojááááás!!! - így Dóri.
- Az bizony - mondtam. - Válassz egyet közülük. Amelyik neked szimpatikusabb.

A pénztárnál aztán a kezébe adtam ötszáz forintot, majd mondtam, hogy fizesse ki. Dóri elvette tőlem a papírpénzt, majd átnyújtotta az eladónak, aki mosolyogva adta vissza az aprót.

- Ez az aprópénz a tiéd, amit hozzáteszünk a többihez - mondtam Dórinak, majd a zsebébe tettem a visszajárót. Ezt megelőzően már adtam neki egyszer egy ezrest, majd rá pár napra egy ötszázast, most pedig százötven forinttal toldottuk meg a zsebpénzét. 

A múltkori találkozónkon elmondtam neki, hogy gyűjtse és tegye félre a pénzeket, amit adok, s ha majd venni akar magának valamit (csokit vagy játékot), akkor abból a pénzből megteheti. Nem tudom mennyit ért meg mindebből, de azt hiszem kezdheti végre kapizsgálni, hogy a pénz voltaképp mire jó. Bár igaz, hogy elfelejtkezik a zsebpénzéről, hogy az a kabátzsebében lapul (valószínűleg az ez irányú értékítélet hiánya miatt), de már egyre inkább látja, hogy maga a pénz mire való, hiszen már többször is fizetett vele a pénztárnál, amikor velem volt valahol. Ha a legelső eseteket nem veszem számításba, akkor jelenleg 1650 forintja van. Nem sok, de babaszemmel rengeteg, ráadásul ezt minden egyes találkozásunkkor megtoldom valamennyivel. Az is lehet, hogy egy saját kis pénzes ládikát fabrikálok neki, mondjuk egy lakattal, aminek a kulcsát a nyakában hordhatja. 

A pékség után továbbindultunk hazafelé, amikor harangzúgást hallottam a közelből. Valószínűleg mise lehetett a pár utcányira lévő templomban. Régebben már meg akartam mutatni a gyereknek a templomot annak impozáns méretei miatt, de mivel akkor épp zárva találtuk, ezért nem keríthettünk rá sort. Most megkérdeztem az anyját, hogy felsétálunk e megnézni, de ő nem akart, ezért nemet mondott. Megkérdeztem miért nem, mire elmondta, hogy tök felesleges, mert a gyerek még úgysem értené amit lát. 

Ezzel nem értek egyet, hiszen a gyereknek minden új, minden szép, főleg egy olyan dolog, amit sosem látott még azelőtt. Egy templom magas tornya, benne a kongó haranggal, valamint a magas, íves és freskókkal teli belső tér is jó benyomást kelthetne a lányomra, de nem mehettünk oda, mert Anya nem engedi.

- Nem is kell értenie - feleltem -, de mindenképp tetszene neki, hiszen nem látott még ilyet. Szerintem bemehetnénk a templomba, hogy megmutassam neki milyen egy templom.

- Én biztos nem megyek be - válaszolta az exem, mindezt kábé olyan hangsúllyal, mintha a pokol tornácára invitálnám őt. 

Eszembe jutott ekkor, hogy anno - amikor még együtt éltünk - a faoszlopra kitűzött kis keresztet is lehurrogta, hogy az a halál szimbóluma, hiszen megfeszítették rajta Jézust, aki ugyebár meg is halt. Vagyis az elképzelései szerint a kereszt egy olyan kivégzőeszköz, amit a kereszténység tévesen értelmez az Egyház jeleként, azaz az Élet, Jézus szimbólumaként, hiszen a kereszten addig meghaltak az emberek és nem feltámadtak. Van benne valami logika, de azért ez mégsem erről szól, ő is beláthatná. 

Az exem alapból elutasítja a kereszténységet, mondván, hogy az a történelem folyamán mindvégig az emberek kizsákmányolásából élt, ráadásul kiforgatva a tanokat, milliók pusztulását idézték elő a "szeretet" oltárán. Ami igaz (és az Egyházat épp ezért én sem szívlelem a képmutatása miatt), de a templomban tett látogatásunk nem arról szól, hogy mi fejet hajtunk az Egyház előtt, hanem arról - legalábbis számomra -, hogy megmutathassam a lányomnak ezt a fajta világot is, amelyre aztán felépíthetünk egy csomó minden mást is. A templomban láthatna egy építészeti remekművet a falaira festett, megelevenedő művészeti ággal, a freskókészítéssel együtt. Átérezhetné a hely atmoszféráját, amely magával ragadhatja őt, s csodálatot indíthat meg benne valami új iránt. És mindez lehet független a vallástól és az Egyháztól is, hiszen még csak két és fél éves és nem kell tudnia minderről (meg sem értené egyelőre), de óriási tapasztalatot szerezhetne, amit sajnos az anyja által nem kaphat meg, mert ő valamiféle téves beidegződéstől vezérelve nem hajlandó betenni a lábát a templomba.

Persze az ezotéria (vagy ezoterika) megy neki. Arról az áltudományos marhaságról van szó, amit amúgy több vallásból ollóztak össze, megteremtve egy olyan hiteltelen maszlagot, amely tele van a saját maga ellentmondásaival. Ezen okkult áltudományról ekképpen ír a Wikipédia:

"Az okkultizmus a természetfeletti erőkkel és a szellemvilággal kapcsolatos ismeretek összefoglaló elnevezése, amely magában foglalja az ezoterikus nézetek, kultuszok és varázsló-jósló praktikák teljességét. Az okkultista ismeretek azon az elgondoláson alapulnak, hogy a világ osztatlan és oszthatatlan egység, amelyben minden dolog kapcsolatban áll egymással, de eme célszerű és szükségszerű kapcsolatok természete nem írható le az érzékszervekkel tapasztalt fizikai világ tér- és időbeli kategóriáival. Ezek szerint a kézzelfogható világon túli dimenziók megismerése egy magasabb rendű tudáshoz vezet el, s a beavatottak számára egy tökéletesebb, teljesebb létállapotot nyit meg, akik ezáltal képesek a titkos természetfeletti erőket mozgásba hozni és céljaiknak megfelelően irányítani. Több, a mágiával rokon praktika sorolható ide, egyebek mellett a rossztól való védelem, a szerencsét hozó segítség vagy a természetfeletti hatalmakkal való kommunikáció, illetve ezek irányítása"

Tehát ebben hisz. 

Angyalokban is, amely amúgy a kereszténységben is jelen van, de mivel azt egy "hamis" egyház nyilatkozza, ezért azt az egyházi tant nem szereti, és épp ezért templomba sem megy. Vallja ezt úgy, hogy fingja sincs miről szól valójában a kereszténység. Életében nem olvasott még Bibliát és azt se tudja, hogy Jézus Krisztus mit tanított, de csípőből elutasítja, mondván, hogy ő templomba nem megy, oda be nem teszi a lábát.

Még ha igaza is volna, nem mindegy, hogy bemegyünk e körbenézni vagy sem? Ártalmas az egészségre? Baja lesz tőle a kislányomnak?

Ugye nem...

A szemléletmódjának károkozása már itt is tetten érhető a viselkedésében. Ha én nem lennék, akkor a kislányom úgy volna kénytelen felnőni, hogy azt se tudja mi fán terem a templom, ráadásul azt gyömöszölnék bele a fejébe, hogy kerülje el messzire és még a tekintetét se vesse rá, hiszen az Egyház az maga a Gonosz, a hamis Próféta, tele a Halál szimbólumaival.

Magyarán: azért nem mentünk ma be pár percre a templomba megcsodálni annak különlegességét, mert az exem viszolyog tőle. Simán leülnék vele vitatkozni erről, de mivel az ismeretei meglehetősen hiányosak, ezért nem megfelelő vitapartner ebben. Buta logikával szemben nem dicsőség győzni. Úgysem értené meg, bármit is mondanék neki, s még azt sem értené, ha csak mint építészeti remekműről és egyfajta "művészeti ágról" beszélnék neki a templommal kapcsolatban. 

Épp ezért sem tartom jó ötletnek, hogy az anyuci is velünk tartson a kapcsolattartások idején, ha az elvitel jogával élhetek majd. Bár felajánlottam neki a Bíróság előtt, de sok-sok bonyodalom magvát hinteném el vele, az bizonyos. Vajon akkor is megtiltja majd, hogy a templomba lépjek, ha az én kapcsolattartásom alatt kirándulunk? Nem tudom a Bíróság miként dönt majd, de továbbra is felajánlhatom neki, hogy ha félti a gyerekét, akkor jöjjön velünk ő is - csak ne szóljon bele, hogy mit hogyan csinálok.

Sajnos a mai napon nem mutathattam meg a kislányomnak a templomok világát, ezért ezen élmény nélkül folytattuk tovább az utunkat hazafelé. 

A CBA-nál aztán betértünk a boltba vásárolni, hogy Anya végre megvegye a kifliejit, amit a pékségben - szombat lévén - nem kapott. Dóri hihetetlenül élvezte, hogy Apával mehet vásárolni, ezért örömittasan rohant be előttünk a sorok közé. Össze-vissza rohangált, én pedig nem győztem őt követni. Az egyik polcnál aztán váratlanul megtorpant, majd leemelt a végéből egy drazsécukorkás dobozt. 

- Apa, ezt vegyél nekem! - mutogatta felém, én pedig nyugtáztam, hogy jó, elteheti. 

Dórit alig lehetett lecsitítani, annyira felpörgött az örömtől. Trallalázva rohangált fel s alá, majd végül a kassza előtt megfogtam, nehogy fizetés nélkül távozzon. A drazsé mellé persze került még egy, hiszen - Dóri szerint - Apának is kell valamit ennie. Ezután leemeltem a polcról egy-egy szívószálas üdítőt, majd beálltunk a kasszához. 


A sor elejéhez érve Dóri kezébe adtam egy ötszázast, amit ő átnyújtott az eladónak. Ezzel az üzlet megköttetett, mi pedig a kijárat felé vettük az irányt. Dóri ekkor váratlanul elkezdett rohanni kifelé, s csak arra a pillanatra állt meg, amíg a fotocellás ajtó ki nem nyílt előtte, majd folytatta a rohanást a parkoló irányába, ahol épphogy sikerült őt elkapnom, mielőtt lelépett volna az útra. Ugyan a bajtól azért messze voltunk, mert a parkoló útja gyér forgalmú, de amikor felemeltem őt az ölembe, elmagyaráztam neki, hogy miért volt veszélyes az, amit az imént csinált. 

- Kicsim! Nem szabad így felelőtlenül rohangálni az útra! Ha jön egy autó és elüt, akkor mit csinálsz?? - kérdeztem tőle.

Dóri némán figyelt.

- Ha jön egy autó, akkor elüt. Az autós nem látja, hogy te szaladsz, és nem tud megállni, ha te kirohansz elé. Ha neked megy, akkor te meghalsz, és még a doktornéni sem tud téged meggyógyítani - mondtam, majd visszamenve a kassza felé (ahol Anya még valamit diskurált a pénztárossal) feltettem őt az ablakpárkányra.

- Kicsikém, kérlek téged, hogy ne szaladgálj mindenfelé, mert tényleg elüt az autó. Veszélyes amit csinálsz! Ha meghalsz, annak lenne valami értelme?

Dóri még mindig néma volt, s a szemembe nézve figyelte a mondókámat. 

- Megígéred, hogy nem szaladsz az út felé legközelebb? - kérdeztem tőle.
- Megígéred... - jött a válasz, vagyis megígérte nekem, hogy legközelebb nem szaladgál ki az útra.

Tudom, hogy nem egészen értette ezt az ígéred-dolgot, na meg egészen biztos vagyok benne, hogy legközelebb már eszébe sem jut az egész, de fontosnak tartottam elmondani neki mindezt, hogy idővel alaposan rögzülhessen benne.

Mivel az ablakpárkányon ült, most jó alkalom kínálkozott rá, hogy megigyuk az üdítőt. Beletűzve a szívószálat, kezébe adtam az egyik dobozt. Dóri érezte, hogy a doboz oldala puha, ezért erőből megnyomva az oldalát, magára eresztett egy adag ivólevet. Emiatt ismét okítanom kellett őt, hogy mit hogyan tegyen.

- Ne itt fogd meg a dobozt, hanem itt. Látod ahogy tartom? - mutattam neki a technikát. - Ezt így kell fogni, mert így nem folyik ki belőle az ivólé. A szívószálat ledugjuk az aljára, és akkor az utolsó cseppig kiszívhatod ami benne van. 

Dóri szemlátomást örült, hogy ismét megtanulhatott valami újat. Mindent pontosan úgy csinált, ahogyan mutattam neki. A viselkedéséből látszott, hogy ismeri a szívószálas üdítőt, de látható volt az is, hogy nincs benne gyakorlata, mert az anyja nem ebből itatja őt. 


- Apa is inni üdítő! - mondta, kezében tartva a másik dobozt.
- Jah, igen. Én is iszom veled - válaszoltam, azzal beszúrva a szívószálat a helyére, magam is inni kezdtem. 

Dóri megelégedéssel nyugtázta, hogy Apával együtt ihat, és mindaddig várt, amíg az anyja utol nem ért minket. Ekkor Anya jelezte felénk, hogy mehetünk, de Dóri nem akart elindulni vele. Jó volt iszogatni Apával, s nem érdekelte, hogy az anyja haza akarja vinni. Meg is értem őt, hiszen Anya folyton siet, folyton tilt, és Apával szemben semmi újat és semmi izgalmasat nem mutat neki. Minek menjen vele?

Anya párszor ránk szólt, mire hajlandónak mutatkoztunk elindulni. Addig vártunk ezzel, amíg az utolsó csepp ivólé is elfogyott a dobozból, ezután Dórit az ölembe kapva követtük őt a kijárat felé. Dóri a kezében tartotta a két üres üdítős dobozt, amiket a szemeteskukánál kidobott. 

A festékbolthoz érve kértem az exemet, hogy pár perc erejéig térjünk be kiválasztani a gyerekszoba színét, de ő nem akart bejönni od, mondván, hogy azt én is ki tudom választani. Azt mondta, hogy egy rózsaszínt én is meg tudok venni, így nincs szükségem a segítségére, mire elmondtam, hogy többféle árnyalat létezik, ezért rábízom, hogy válassza ki ő maga, hogy melyik legyen a legmegfelelőbb.

Ehhez tudni kell, hogy a korábbi házamnál rózsaszínre akarta festeni a szobát, de nem engedtem, mert nem akartam rózsaszín falak között élni. Az volt az egyetlen szoba a házban, s mivel a ház többi része még nem volt lakható, ezért kényszerűségből az egész napot a szobában töltöttük - és hát nem volt mindegy a számomra, hogy milyenek a szoba falai. Az új házamban már két szoba van: egyik az enyém, a másik a gyereké, így tehát a gyerekszoba színe felőlem lehet bármilyen, de válassza ki ő, hogy milyen. Így egy szava sem lehet rám, ha netán nem jó. Akárhogy is nézzük, de ez egy kedves kis gesztus tőlem, ő viszont - fogalmazzunk úgy - leszarja. 

(lehet, hogy nem kéne belemennem a rózsaszínű falba, mert mivel a házat szeretném eladni, a vevőnek nem biztos, hogy az jó lesz - főleg, ha mondjuk nem lánya, hanem fia van)

Végül betértünk a festékboltba, ahol a lányomat felültettem a pultra, majd elkértük az eladóktól a színskálát. Az anyja megkérdezte tőle, hogy melyik tetszik neki, mire Dóri rábökött találomra valamelyikre a színkavalkád közül. Igazából neki oly mindegy lett volna, és gyanítom, hogy nem is értette mit is akarunk valójában, na meg neki mindegyik tetszett. Épp ezért inkább az anyjára bíztam a választást, aki mogorván csak annyit tudott mondani, hogy "nem lehetsz ennyire fogyatékos". Vagyis még mindig nem értette, hogy őrá szeretném bízni a gyerekszoba színét, s nem azért kérem a segítségét, mert magam ne tudnék egy nyavalyás színt kiválasztani. A két eladó persze némán figyeltek minket, nekem meg égett a pofám előttük, hogy milyen nővel megyek be festéket választani. Anya ingerültségére nem volt semmi ok, de ő mégis az volt. Miért? Nem normális, az már biztos. Vajon, ha egyszer végre elhozhatom magamhoz a gyereket és ő is velünk tart, akkor folyton-folyvást a nyavalygását kell majd hallgatnom? 

Amúgy a Bíróság mit ír majd bele a végzésbe? Azt, hogy "Alperes elviheti magával a gyereket, s annak három éves koráig a Felperes is ott lehet a kapcsolattartások idején"? és ha ezt, akkor vajon szabályozva lesz-e a Felperes viselkedése? Ha a Felperes nem tartja megfelelőnek a körülményeket, akkor akadályozhat e engem bármiben is? Hazaviheti e magával a gyereket? Biztos vagyok benne, hogy nem, de vajon Anyuci nem értelmezi e majd félre a végzésben lévőket és a saját szerepét?

A szín természetesen kiválasztásra került, aminek felírták a kódját, mi pedig elindulhattunk ismét a hazafelé vezető úton. Nagyjából öt percet töltöttünk a boltban, de Anyának az is sok volt (nehogy má' azt csináljuk az ő idejében, amit én akarok, s különben is örüljek neki, hogy a gyerekünk... khmm... bocs... a gyereke közelébe engedett, aki az ő tulajdona, azt tudjuk jól). 

Pár lépés múltán viszont ismét megálltunk, amikor a sarokhoz érve megpillantottak egy telefonfülkét.

- Akarsz telefonálni? - kérdezte Anya a gyerektől, amire Dóri igennel felelt.

A fülkében Anya levette a kagylót a helyéről, majd Dóri kezébe adta, aki a füléhez emelve azt hangosan hallózni kezdett. Persze csipogáson kívül nem hallhatott semmit, ezért bepötyögve a telefonomba az állomás számát, felhívtam őt pár lépéssel távolabbról. A telefonfülke ki is csöngött, amire Dóri igencsak meglepődött.

- Szia Kicsim, Apa vagyok! - szóltam bele a kagylóba, Dóri pedig csodálkozva nézett, hogy hát a telefon voltaképp mire is jó. Nem tudom, hogy ő tudja e, de mindig érzem tőle ezt a rácsodálkozást, ha ténylegesen beszél hozzá valaki a vonal túlvégéről. 

Most elmondtam neki, hogy tök jó vele sétálgatni és örülök, hogy láthatom. Meg azt is, hogy nagyon szeretem őt és sokat gondolok rá. Dóri motyogott valamit a telefonkagylóba, de sajnos a forgalmi zajok miatt nem értettem, hogy mit. Látszott rajta az öröm, hogy együtt lehetünk és játszhat velem, így a pár perces telefonálás után önfeledten rohant át hozzám az utcácska túloldalára. Az anyja ekkor éles hangon ráordított (jogosan), hogy ne rohanjon át az úton, mert bármikor jöhet egy autó, mire a gyerek megtorpant, én pedig odalépve hozzá felkaptam őt az ölembe. 

- Hékás, hát nem megbeszéltük, hogy ne rohangálj át az úton? - kérdeztem tőle.
Dóri nem felelt, hanem ijedten nézett maga elé az ismételt szidalmak miatt. 

- Kicsim, mondtam neked ugye, hogy nem szabad kirohanni az útra, mert ha jön egy autó, akkor elüt. Tudod milyen, ha elüt az autó?
Dóri nem felelt.

Épp jókor jött az utcácska végén egy autó, mert így szemléltethettem neki, hogy milyen az, ha jön egy autó és nem áll meg. 

- Látod azt az autót? - kérdeztem Dóritól. - látod milyen nagy kerekei vannak?
Dóri odanézett a közeledő autóra, majd megnézte a kerekeit.

- Ez az autó nem jön gyorsan, de ez is elég, hogy bajod essék, ha neked megy. A hatalmas kerekeivel átmegy rajtad és kilapít. Képzelheted mennyire fájhat, amikor átmegy a hasadon.

Miközben elindultunk a főút melletti mellékúton, folytattam a mondandómat:

- Látod, az ott a járda, az pedig az út - mutattam magunk elé. - A járdán mennek a gyalogosok, az úton pedig az autók. Nem véletlen találták ki ezt, mert így az autók nem ütik el a gyalogosokat és azok sem zavarják az autót a közlekedésben.

Dóri még ekkor sem szólalt meg, és nem is tudom, hogy megértette-e a mondandóm lényegét. Úgy vélem, ha elég sokszor mondjuk neki ezeket a dolgokat, akkor előbb-utóbb megérti majd. 

Ahogy haladtunk a járdán (Anya az úton), a gyerek anyja utasított rá, hogy tegyem le őt a földre, hagy sétáljon egy kicsit a saját lábán. Már majdnem hazaértünk, így - gondolom - szerette volna őt kifárasztani a délutáni alváshoz. Engedelmeskedve a parancsnak letettem Dórit a földre, aki ismét kiszaladt az útra, egyenesen egy félig megfagyott pocsolya felé. Az anyja ekkor ismét rárivallt, hogy ne menjen bele a vízbe, mert átázik a csizmája és vizes lesz a lába. Nem volt mit tenni, Dórinak meg kellett állnia, én pedig megfogtam a kezét és visszavezettem őt a járdára. Itt valamilyen indokkal végül feltettem a mellettünk lévő kerítés talapzatára, hogy azon egyensúlyozva haladjunk tovább. Dórinak nagyon tetszett, de az anyjának már kevésbé. A legszívesebben már hazament volna nyíl egyenest, de mivel velük voltam, ezért neki is az én beteges útvonalamat kellett követnie. Előbb ugye a festékbolt, most pedig a kerítésen sétálás...

Alig értünk a kerítés közepéig, amikor egy harcias puli vetette magát a kerítésnek. Éppen csak elérte a szájával a kerítés alját, így nem jelenthetett a gyerekre veszélyt, de mégis levettem Dórit a talapzatról a biztonság kedvéért. A kutya bár morgott és vicsorgott, de nem mert volna közelebb jönni, hiszen ott voltam én is. Az exem ismét ránk rivallt, hogy szedjem le a gyereket onnan, mert ott a kutya, amit én még azelőtt megtettem, minthogy a puli a kerítéshez ért volna. Semmi baj nem történt és nem is történhetett volna, de mégis kaptunk a fejünkre, merthogy én kockáztatom a gyerek épségét. 

A hangulat köztem és az exem közt nem volt valami jó. Az én határaim kicsit tágabbak az övéhez képest, és ezt a mai nap folyamán számtalanszor bebizonyította. Míg magam egy szempillantás alatt felmértem, hogy a puli nem jelenthet veszélyt a gyerekre, hiszen nem érheti el őt a kerítés túloldaláról, addig ő máris valami bajt vizionált maga elé, csak úgy, a tökéletes biztonság tudatában. A gyerek ne menjen templomba, mert úgysem érti, a gyerek ne lépjen a pocsolyába, mert beázik a csizmája (vagy nem), ne mászkáljon a kerítésen, mert megharapja a kerítés túloldalán lévő apró kutya, meg hasonlók. Tiltások garmadája, amit értek, hogy miért, de alaptalannak tartom. Ezzel a mentalitással Dórim csomó tapasztalattól és kalandtól esik el, és egy félős, túlzottan is óvatos gyermek lesz belőle (ami voltaképp nem olyan nagy baj), amivel viszont korlátozva lesznek a képességei és nem lesz olyan talpraesett, mint akinek megengedőbben voltak a szülei. Hogyan ismerje fel a veszélyeket, ha sosem láthatja azokat az anyja szoknyája alól?

Emlékszem, amikor a fiamat levittem a játszótérre, majd este koszos ruhában vittem haza. Akkor az anyja leszidott minket, hogy milyen koszos a ruhája. Kérdeztem tőle, hogy na és akkor mi van? Beteszi a mosógépbe a ruháit és kész. Nem lehet egy gyerekkel úgy játszani a téren, hogy tiszta marad a ruhája. Igen, mi kúsztunk-másztunk, fetrengtünk a földön, és hihetetlen kalandokat éltünk át. Míg Anya a koszt, a bacikat és kullancsokat látta, addig a gyerek az apjával való hancúrozást. És lám: nem lett tőle semmi baja. Se kullancs, se húsevő baktériumok nem támadták őt meg, hanem egészséges gyermekként felnőtt. Olyan gyermekként, akinek - az elmondása szerint - mindmáig kedves emlék az édesapja, akivel egykor annyira jókat játszott. 

A kislányom már most is rajong értem. Vajon miért? Mit lát bennem a lányom, amit esetleg az anyjában nem? Miért ragaszkodik hozzám ennyire?

A múltkori kapcsolattartáson az exem épp tanúja volt annak, ahogy Dóri boldogan ordít bele a ventilátorba, mert annak forgó lapátjai olyan érdekesen torzítják el a hangját. Akkor ismét leszidott minket, merthogy a gyerek a huzattól megfázik. Tök lényegtelen, hogy az elmúlt ötven hét alatt egyszer sem fázott meg, ő akkor is aggódik - és tilt!

Le merem fogadni, hogy Dórim ilyenkor elgondolkodik magában, hogy na megint le lett tiltva valamiről, ami igazából tök ártalmatlan elfoglaltság. Vajon, amikor mondom neki, hogy mindjárt jön érte az anyja, akkor mire gondol a kis buksijában? Arra, hogy kár, mert ismét jön egy hét szabályoktól és tiltásoktól hemzsegő unalom?

Ahogy ezeken morfondíroztam magamban, szép lassan hazaértünk. Dóri egyáltalán nem akart még felmenni a lakásba, hanem hívott maga után, hogy menjek vele hátra az udvarba. Az anyja nem akarta, hanem folyamatosan hívogatta őt, hogy menjen be végre, mi azonban ennek ellenére hátramentünk, ahol aztán csúszdáztunk pár percet.

Anya persze hátrajött és eltöltött velünk öt percet. Ezalatt Dórit még a fejem fölé is dobáltam párszor, ami határtalan öröm volt a gyerek számára. Hangosan kacarászott és egyfolytában kiabálta, hogy "még, még, még... Apa még". Persze az exem ezt sem bírta ki szóváltás nélkül: rám förmedt, hogy ne dobáljam őt, mert káros lehet a gyerekre nézve. Mikor megkérdeztem tőle, hogy mégis miért, ő azt mondta nézzek utána az Interneten. Ekkor elmondtam, hogy tudom mire érti, mert azokat a cikkeket magam is olvastam, de már nem fejtettem ki a véleményemet róla, mert nem akartam vitatkozni.

Ezekben a cikkekben arról diskurálnak, hogy feldobáskor a gyerek agya megsérülhet a fellépő tömegvonzó erő hatására (és nem gravitáció, mert az más), amelyet kissé túlzásnak érzek, hiszen nem egy tehetetlen csecsemőről beszélünk, hanem egy két és féléves kislányról, akinek lám-lám, eddig még nem esett baja a hihetetlen gyorsulóerőt képviselő játékomtól. Apám anno engem is dobált és nem lett semmilyen bajom, és eddig még nem is hallottam arról, hogy valakinek sérülés keletkezett volna a fejében ettől. 

Mindegy...

Mivel az exem már nagyon haza akarta vinni a gyereket, ezért visszakísértem őket a bejáratig, majd búcsúzóra fogtam. Kicsikém nem akart felmenni a lakásba és többször kért engem, hogy menjünk el játszani, de sajnos nem lehetett. Nem tudom mit élhet át ilyenkor, de valószínűnek tartom, hogy már érti az anyja és az apja kapcsolatának alapjait. Értheti már, hogy Anya utálja Apát és folyton vitatkozik vele, és értheti, hogy egykor együtt éltek a szülei boldogan, ami mára megszakadt, de nem tudja miért. Sokszor kérdezi tőlem, hogy miért nem mehetünk el máshová és miért kell a Családsegítőben találkoznunk, amire én mindig elmondom neki, hogy azért, mert Anya nem engedi. Ha pedig megkérdezi, hogy miért nem, akkor nem tudok rá magyarázatot adni. Sajnos. Annyival zárom le, hogy nem tudom. A gyerek pedig őrlődik magában, mert nem érti, hogy egyszerű dolgok hogyan lehetnek ilyen bonyolultak. Ha nem engedi Anya? Akkor engedje meg. Ennyi...

És valóban. A múltkor például azt mondta a kislányom a lépcsőház aljában állva, hogy menjek fel vele a lakásba, mire elmondtam neki, hogy nem lehet. - Miért nem? - kérdezte, amelyre azt mondtam, hogy Anya nem engedi, és hát kérje meg őt, hogy felmehetnék-e. Meg is kérdezte tőle: - Apa menjen fel lakásba Felisszel... Az anyja természetesen ismét nemet mondott, amire jött a kérdés újból, hogy miért nem? - Azért Kicsim, mert az a mi lakásunk és nem Apáé, és oda ő nem jöhet föl. - jött a válasz Anyától.

Szóval sikerült jól összezavarni a lányomat, és a kis ártatlan lelkével még nem tudja mi az a harag és mi a gyűlölet, vagy a bosszú. Ő két felnőtt embert lát, akik az ő szülei. Apa és Anya, és nem érti miért ilyen az egyik a másikkal, mert az ő szemszögéből totálisan értelmetlen az egész ellenségeskedés. 

Amúgy, Anya miért nem engedi meg, hogy felmenjek??

Egyszer már, talán egy éve tett egy megjegyzést rá, hogy azért nem enged fel, mert bepoloskázom a lakását és lehallgatom őt. Akkor kikerekedett szemekkel lestem, hogy ezt honnan a fészkes búbánatból veszi, és azt hiszem most is ugyanígy reagálnék rá. Pedig azóta sok idő eltelt már, s még én is megengedtem neki, hogy levizitelje a házamat (lásd: Az első alkalom). Ő mitől fél? Őszintén megvallva: fogalmam sincs. Attól tart, hogy körbenézek és megállapításokat teszek? Rájövök valamire? Talán arra, hogy kivel él, miket csinál meg ilyesmik? Tök nem érdekel, és valószínűleg nem is érezném magam jól azon a "magasröptű" helyen, de a gyerekkel jól ellennénk, amikor mondjuk megebédelünk. Milyen nagy élmény lenne Dórimnak, ha Apa megetetné és megtörölné a száját. Azelőtt még sosem csinált ilyet, és lám, most fent van vele Apa a Fellegvárban, a Birodalom központjában. 

Csupán azért tértem ki erre, mert felfogásom szerint ezek az apró emlékek alakítják végül a gyermekek személyiségét, s hát épp ezért nem mindegy, hogy az emlékeik milyenek. Nekem is számtalan csecsemőkori (!), bölcsis és ovis emlékem van, amik a mai napig eszembe jutnak, és ezeket oly mélyen érzek magamban, hogy tisztán érzem, hogy a viselkedésem meghatározó pontjai - vagy valami ilyesmi. Nem csak egy emlékről van szó, hanem az alapokról. Ki se tudom fejezni magam rendesen ezzel kapcsolatban, de már többször elhatároztam, hogy megírom ezeket az emlékeket, mert ezzel talán érthetővé válik, hogy mit miért teszek a kislányommal kapcsolatban. 

És igen, csecsemőkori emlékek is vannak bőven. Amikor valakinek elbeszélem ezeket, értetlenkedve néz rám az illető, hogy egy és két éves koromból nem lehetnek emlékeim, mert hát az agy az így meg úgy van ezekkel, de mindig megcáfolom őt. Az én "szuperagyam" valamilyen oknál fogva megjegyzett egy csomó képet és érzést, amit számtalanszor elődob, ha a helyzet úgy kívánja. Talán nincs jelentősége, nem tudom, de a lányomat szeretném aszerint nevelni, hogy feltételezem az ő agya is megjegyez mindent.

Szép emlékeket szeretnék magamról a gyermekemnek és nem azt, hogy az anyjával hogyan veszekszem és vitatkozom. Szeretném, ha a gyerek őszinte és határtalan szeretetét nem folytatná el az anyja folyton tiltó és veszekedő viselkedése, s nem fordulna magába, hogy elveszítse a bizalmát felénk. Apró dolog felengedni Apát a lakásba vagy eltiltani ettől, de a gyerek életében meghatározó lehet. Sok dolog összekapcsolódásával még el is veszíthetjük őt... örökre.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése