2017. február 26., vasárnap

Primitív gyűlölet és más semmi

Nagyjából egy hete várom a lehetőségét, hogy a kislányommal vonatozzunk (illetve kiránduljunk) egy kicsit, de feleslegesen. Csak önámítás a részemről, hogy az exemben valamiféle jóindulat van kialakulóban, mert nincs. Ugyanolyan primitív, gondolkodni nem képes rosszindulattal van átitatva a személyisége, mint korábban...

Az elmúlt héten többször beszéltünk róla, hogy esetleg elmehetnénk kirándulni a gyerekkel, mondjuk elmehetnénk vonattal Esztergomba, pusztán a vonatozás élményéért. Az exem nem zárkózott el előle, s emiatt azt hittem, hogy kezd megváltozni a hozzáállása a gyerekünkkel kapcsolatban.

Kibaszott nagyot tévedtem!

Mivel a kislányom immáron egy hete bölcsődébe jár, ezért a hétköznapi kirándulások kilőve, hiszen délután már alkalmatlan lenne rá az időpont, hogy nagyobb távolságba elmenjünk, nem beszélve arról, hogy a kicsikém is fáradtabb volna. A bölcsi miatt egyedül a hétvége lehet jó arra, hogy nagyobb volumenű programot tervezzünk a kislányunknak, ezért szombaton megkérdeztem az exemtől, hogy akkor megyünk e vasárnap kirándulni?

Ő ennyit válaszolt csupán: "ha jobb idő lesz, akkor igen". Ennyit és nem többet.

Aznap 10-11 fok körüli hőmérséklet volt és hét ágra sütött a Nap, tehát nagyon jó idő a korábbi, hűvösebb napokhoz képest. Másnapra, azaz mára 9-10 fokot mondtak és napsütést, északon némi felhővel, tehát alapvetően nem jobbat, de még mindig jó időt.

Vasárnap reggel, azaz ma ismét hét ágra sütött a Nap és meredeken emelkedni kezdett a hőmérséklet. Olyannyira, hogy amikor kivittem a szemetet a kukába, egy szál pólóban sem éreztem, hogy hűvös volna. 

Rögtön írtam egy SMS-t az exemnek, amelyben megkérdeztem őt: "Mit mondasz? Megyünk rándulni egyet?". Majd negyed óra múltán ezt: "Bimbamm, csingiling" - jelezve, hogy válaszoljon valamit, hogy akképpen szervezhessem az aznapi teendőimet. Mivel egy óra múltán sem jött válasz, ezért beültem a kocsiba és elmentem hozzájuk, hogy személyesen érdeklődjek a döntése felől.

Megjegyzem, hogy folyton ezt csinálja velem: hiába írok neki üzenetet, mert ő akkor válaszol, amikor akar, és ugyebár, ha nem akar, akkor nem ír, vagy csak fél nap elteltével. Szerintem jogosan hajtottam fel hozzájuk, hiszen kérdeztem tőle valamit, amelyre jogosan vártam a választ.

Amikor lehajtottam a főútról, ő és a gyerek épp akkor sétáltak át a kapujukból az út túloldalára. Dóri egyből felismerte a kocsit, és amint leálltam mellettük az út szélén, hangos felkiáltással üdvözölt: - Sziaa Apaaa!

A mosolyára mosollyal válaszoltam, majd miután kiszálltam a kocsiból, visszaköszöntem neki. Az exem rögtön nekem szegezte a kérdést: - Te mit keresel itt?!

- Vajon mit? - kérdeztem tőle. - Írtam neked SMS-t, te pedig nem válaszoltál rá. Megyünk ma kirándulni?
- Megírtam neked, hogy akkor megyünk, ha jobb idő lesz. - felelte.
- Persze, megírtad, de ma ugyanolyan jó idő van mint tegnap, és ha a gyerekkel el tudtok menni sétálni (mint például most), akkor vonatozni is elmehetnénk.
- Azt mondtam, ha jobb idő lesz!
- És most nincs jó idő?
- Ma nem jó.
- Miért nem?

A kérdésemre persze nem adott magyarázatot, viszont a kislányom az ölemben ülve egyértelműen kifejezte, hogy Apával szeretne kirándulni. A kislányomhoz fordulva elmondtam, hogy én is szeretnék vele lenni, de nem lehet, mert Anya nem akarja.

- Miért? - kérdezte Dóri.
- Nem tudom. Ezt egyedül Anya tudja. - válaszoltam neki.

Dóri az anyjára nézett, majd a sajátos kis babanyelvén megkérdezte tőle:
- Miért nem mehetek Apával kirándulni?
- Mert most nem megyünk. Majd máskor. - felelte Anya, persze csöppet sem adva meg a választ a gyerek kérdésére.

Dórim egyértelműen kinyilvánította nekünk, hogy szeretne velem lenni, de az anyja hajthatatlan maradt.

- Miért nem megyünk el most? - kérdeztem.
- Mert nem. Most nincs itt a te időd. - felelte az exem.
- És sétálni? Veletek mehetek?
- Nem.
- De miért?? Látod, hogy a gyerek szeretne velem lenni.

Dóri eközben folyton azt hajtogatta, hogy szeretné, ha én is elmennék velük sétálni, tehát minden szót értett, amiről az anyjával diskuráltam, s aszerint változtatta meg a kérését.

- Szerinted igazságos e az, hogy egy apa hetente csak két órát láthatja a gyermekét?? - kérdeztem az exemtől, aki idegesen forgatta a szemeit.
- Ennyi időd van és kész. Örülj annak, hogy a Családsegítőn kívül is megengedem, hogy találkozz vele. - válaszolta. 
- Nagyon rendes lány vagy, de komolyan. Szerinted nekem milyen érzés, mint apának, hogy a saját gyerekemet hetente egyszer láthatom??
Az exem nem válaszolt, de én folytattam:
- Szerinted nekem nem hiányozhat a gyermekem?? Fogalmad sincs milyen érzés az, hogy nem lehetek együtt a kislányommal! Ő az én gyermekem is, és igenis hiányzik nekem minden nap.
- A Bíróság ennyit ítélt meg neked.
- A Bíróság? A Bíróság nyíltan anyapárti és apaellenes! Törvénytelenül nem adták meg nekem az elvitel jogát! A Bíróság törvényellenes ítéletet hozott! - vágtam bele az exem arcába, mire ő csak mosolyogni tudott, hogy milyen hülyeséget beszélek. Gondolom ő feltétel nélkül hisz a Bíróság szavának.
- Ők nagyon jól tudják, hogy mit csinálnak. - felelte mosolyogva.
- Szerinted igen, de ez nem így van. A Bíróság jogtalanul korlátoz engem.
Az exem csak mosolyogni tudott ezen.
- Akkor mit csinálsz, ha most elviszem a gyereket és nem hozom vissza? - kérdeztem tőle.
- Akkor utánad megyek és megöllek! - felelte.

Gondoltam magamban, hogy addig élne, az biztos. Olyan primitív gyűlölet, bamba közöny van benne, amely az egy évvel ezelőtti állapotokat juttatta az eszembe. Egyszerűen fel sem fogja, hogy miről beszélek. Egyszerűen nem érti, hogy mi ennek a lényege.

- Nem a Bíróságtól függ, hogy találkozhatok-e a gyerekemmel, hanem tőled. Szerinted jó ez a gyereknek? Látod, hogy szeretne velem lenni! - mondtam neki, de hajthatatlan maradt.
- Mondtam, hogy találkozhatsz vele a láthatáson kívül is, de nem most. 
- De miért? Mert erre még mindig nem adtál választ.
- Csak. Szállj ki az életünkből. Ne kezdjük elölről.

Szerintem csak arról van szó, hogy egész egyszerűen nincs hozzá kedve, mondjuk mert nincs 25 fok. Neki könnyű ezt mondani, hiszen minden ott van vele, ami számít az életében: a kislányunk. Én szenvedek a hiányától és nem ő. És épp ezért totálisan leszarja, hogy a gyerek apja hogy érez, s hogy a Bíróság döntése mennyire erkölcsöz, de leginkább igazságos velem és a gyerekkel szemben. Felőle fel is fordulhatnék, még annak örülne a legjobban. Szálljak ki az életükből... na persze. Hogyan szállhatnék ki, amikor a lányom ott van nála és sem ő, sem a Bíróság nem engedi, hogy találkozzam vele? Az exem erkölcstelen és utálatos, a Bíróság pedig beleszaró és törvénytelen... és mindezeket nem hagyhatom annyiban, különben a gyereket visszafordíthatatlanul károsítják vele. 

- A bölcsi miatt hétköznap nem tudunk menni, ezért csak a hétvége jó rá, hogy elmenjünk valamerre. - feleltem.
- Majd eljön az ideje, hogy találkozz vele, de semmi közöd nincs hozzá, hogy mit csinálunk. Szállj ki az életünkből és csinálj amit akarsz.

A beszélgetésünk tulajdonképpen itt véget is ért, mert a kislányomat ekkor már letettem a földre, és ők szép lassan odébb somfordáltak, én pedig nem hagyhattam ott a kocsit a táskámmal együtt, mert nem zártam be az ajtaját. Ezt használta ki ő is, és ezért araszolt egyre távolabb tőlem, mert tudta, hogy nem követhetem őket.

A kicsikém azt hitte, hogy velük megyek, ezért már elindult a járdán a motorjával. Gondoltam eléjük megyek a kocsival, ezért beülve a Trabiba, megkerültem a háztömböt és beálltam előttük a templom előtti parkolóba.

Amikor megálltam a kocsival, Dóri a járdán vitatkozott az anyjával, és látszólag vissza akart menni oda, ahol engem korábban látott. Az anyja persze nem engedte neki, viszont amikor Dóri meglátott engem a parkolóban a másik irányban, széles mosollyal a száján ismét hangosan felkiáltott:

- Apaaaaa!!

Ekkor leguggoltam a kocsi mellé és szélesre tárt karokkal jeleztem neki, hogy guruljon oda hozzám. Dóri mosolyogva eleget is tett a kérésnek, s szinte szempillantás alatt a karjaimban kötött ki a motorjával együtt.

Felemelve őt, gyengéden magamhoz öleltem.

- Kicsikém, olyan jó, hogy látlak. - mondtam neki, mire ő ismét elmondta, hogy szeretné, ha velük mennék. Közben az anyja is odaért hozzánk, aki kérte őt, hogy szálljon le a karjaimból és induljanak tovább.

- Miért nem mehetek veletek? - kérdeztem az exemtől.
- Mert nem.

Dórimra nézve ekkor elmondtam a gyereknek, hogy én szeretnék vele játszani, de Anya nem akarja, és nem az én hibám, hogy nem lehetek vele, hanem az anyjáé.

- Milyen egy mocskos rohadék vagy... - fakadt ki az anyja, mert látta, hogy Dóri számára egyértelművé vált, hogy ő (vagyis Anya) az akadálya mindennek.

- Én? Én vagyok rohadék?? Miért nem mondod el a gyereknek, hogy miért nem mehetek veletek? Hagy tudja, hogy te nem engeded.

És valóban: az anyjának könnyű tiltani és könnyű lezárni a vitát (és a gyerek kérését) azzal, hogy "csak", meg azzal, hogy "mert nem", de ettől a gyerek még nem fogja érteni az összefüggéseket. Dórim nem látja a miértek okát, tanácstalan szemlélője csupán a történéseknek, így viszont tisztába kerülhet vele idővel, hogy az anyja az oka annak, hogy nem találkozhat az apjával. Hagy tudja csak meg, hogy az anyja milyen, és hogy igazából ő a gátja a normális apa-gyerek kapcsolatnak. Magyarán: az anyja a gátlója, hogy Dóri az apjával tarthassa a kapcsolatot és nem én!

Vak, ész nélküli gyűlölet. Ez az anyja. Én vagyok a rohadék, ugye?

Kisajátítja a gyereket és valami felsőbbrendűségi érzéssel átitatva tilt le engem a gyerek szemében, holott nincs erre semmiféle épkézláb, normális, elfogadható indoka. Meg is mondtam neki:

- Miféle isteni törvény az, amellyel te eltiltasz engem a gyerektől??
- Miről beszélsz? - kérdezett vissza értetlenkedve.
- Milyen jogon tilt el engem bárki is a kislányomtól? Ez a gyerek az enyém is, nem csak a tiéd. Ugyanolyan istenadta jogom van vele lenni, mint neked. Semmivel sem vagy több nálam, és csupán a Bíróság törvénytelensége folytán vagy előnyben velem szemben! 
- Nem érdekel...

Persze az exem ebből szerintem fikarcnyit sem értett. Egyáltalán nem hatotta meg az apai mivoltom, sem a gyerek könyörgése, hogy hagy lehessen velem.

Mivel céltalannak tartottam az újabb próbálkozást, ezért lemondtam a mára megálmodott közös programról, így pár másodperc türelmet kértem, amíg a kislányomnak súgok valamit.

- Mindjárt visszahozom, csak mondok valamit neki. - mondtam az exemnek, azzal a kocsi mellé sétáltam Dórival, ahol a fülébe súgtam a következőket:

- Sajnos nem mehetek veled, mert Anya nem engedi. Anya nem szeret engem. Hiába akarok veled menni, ha Anya nem akarja.

Dóri figyelmesen hallgatott, és láttam rajta, hogy tisztán hall és ért mindent, amit mondok.

- Tudnod kell, hogy ettől függetlenül nagyon szeretlek téged! Nagyon sokat gondolok rád, még akkor is, ha nem vagyunk együtt. Nagyon hiányzol és nagyon szeretlek. Nem felejted el Kicsim? - kérdeztem tőle, mire Dóri elmondta, hogy "nem", azaz nem felejti el.

- Minden nap te jársz a fejemben, és minden nap hiányzol nekem! Nagyon szeretlek Kicsim, nagyon nagyon szeretlek! Megjegyezted?
- Megjegyeztem... - felelte Dóri, én pedig a könnyeimmel küszködve, elcsukló hangon súgtam még egyszer a fülébe, hogy szeretem.

Miután megpusziltam az arcát, letettem őt a földre, Dóri pedig felpattanva a motorjára elindult a járdán az anyja előtt. Pár méter után viszont hátranézett, megbizonyosodva, hogy ott vagyok-e még, de nem szólt semmit. Nem integetett, nem mosolygott, hanem szótlanul ült a motorján és engem nézett.

- Szia Baba! - integettem neki immáron a kormány mögött ülve, Dóri pedig megjegyezve a hallottakat, szép lassan és csendben elindult tovább. Tudta jól, hogy a kérése most csukott fülekre talál, ezért nem is forszírozta a témát tovább.

Mivel egy irányba mentünk, ezért a főúton csakhamar utolértem őket. Amikor az úton haladva dudáltam kettőt, a kislányom felkapva a fejét a kocsira nézett, majd visszamosolygott rám. Láttam rajta, hogy megértette, amit mondtam. Megértette, hogy az anyja utál engem és azért nem lehetek vele, és megértette azt is, hogy ennek ellenére minden nap ő jár a fejemen és nagyon szeretem. 

Mintegy két óra telt el a találkozásunk óta, de még mindig nem sikerült lenyugodnom. És nem a "NEM" miatt, hanem azért, mert képtelen vagyok megérteni az exem végtelen és buta gyűlöletét. Nem értem, hogy ez a nő hogyan lehet ilyen gyűlölettel átitatva még mindig, és miért nem képes felfogni ésszel, hogy amit tesz, az erkölcsileg egy nagy lószar. Értetlenül szemlélem a gonoszságát és a megszállottságát velem szemben. Ledöbbent, hogy még mindig így érez irántam. Semmi emberi nincs abban, amit csinál, holott elvileg az ezotéria feltétlen híve, ahol a szeretetről és angyalokról prédikálnak, stb. Ezt súgják neki az angyalok? Ezt akarja a Sors (bármilyen elmebeteg teremtmény is legyen az)? 

Föl nem foghatom ésszel, hogy miért viselkedik ilyen primitíven. Egyszerűen nem értem, hogy miből hiszi azt, hogy a gyereke fölött csak ő rendelkezhet, én pedig egy senki vagyok, egy felesleges és zavaró tényező az életében. Miért hiszi azt, hogy a gyerek fölött csak is ő rendelkezhet kizárólag?? Miért degradálja le az apaságomat az anyaságával szemben??

Anno - mikor összejöttünk - láttam benne, hogy nem százas. A hülye vihogása és a tekintetében csillogó "értelem" előre figyelmeztetett, hogy ne jöjjek vele össze, de - én marha - ennek ellenére elhagytam a barátnőmet érte, most pedig szívom a fogam, hogy elbasztam. 

Ez a nő csak akkor hinné el, hogy hülye, ha maga a Bíróság adna róla írásos papírt, bár elképzelhető, hogy még akkor sem. Azt hinné, hogy összeesküdtek ellene. 

Nem tudom leírni azt a döbbenetet, amit érzek vele kapcsolatban. Semmi emberi nincs benne. Álomvilágban él, a saját kis nyomi világában, ahol minden ember "fogyatékos", aki nem úgy gondolkodik és cselekszik, mint ő és a családja. Nehéz ezt körülírni, de aki ismer a környezetében ezotériában utazó észlényeket, az tudhatja, hogy miről beszélek. 

Nem tudom mi legyen a következő lépés. Vonjam vissza a Bíróság előtt tett ajánlatomat és támadjak vissza, vagy várjak még az április 26-i tárgyalás kimenetelére? Mi van akkor, ha a Bíróság akkor is azt fogja mondani, hogy nem tehet semmit, mert a másodfok még mindig nem hozott ítéletet a fellebbezésemről? Abban az elvitel jogát kértem (hivatkozva az erre vonatkozó törvénycikkelyre), de immáron ötödik hónapja nem érkezett rá válasz. Húzzák-halasszák a döntést, de csak azért, mert tudják nagyon jól, hogy igazam van. Szerintem meg akarják várni, amíg a kislányom be nem tölti a harmadik életévét. Mások szerint túlzottan jóindulatú vagyok még mindig, s fel kéne fognom már végre, hogy a bíróságok anyapártiak, akik leszarják, hogy mennyire rúgkapálok és küzdök a gyermekemért.

Nem tudom ezek a hivatalok, intézmények, jogalkotók (és anyák) mennyire érzik át az egészet, de mindenhol azt hallom, hogy válás után az apa nem látogatja a gyermekét, nem fizet gyerektartást és évek óta szarik rájuk, persze arról nem beszél senki, hogy mi van azokkal az apákkal, akik viszont tennének a gyermekükért, de nem engedik nekik. Most melyik a jó? Szarjam le a gyermekem? Az exem biztos örülne ennek, ha mondjuk felszívódnék és soha többé nem látna. Persze ahhoz kétség sem fér, hogy ők ezután azt híresztelnék fűnek-fának, hogy milyen szemét vagyok, amiért leszarom a gyermekem, de az okokról mélyen kussolnának.

Nem értem, komolyan. Az is rossz, ha egy apa nem foglalkozik a gyerekével, és az is, ha mindent megtenne érte? Minden rossz, minden! Csodálkoznak, ha valakinél betelik a pohár és odabasz??

Mindenhol elnyomják az apákat, akik csak addig jók, amíg házat és kocsit adnak az asszonyok seggei alá és kitömik a zsebeiket pénzzel. És még akkor sem engednek beleszólást a gyerek nevelésébe, mert hát ők az anyák, ők voltak vele otthon gyesen-gyeden meg ki tudja még min, és hát az apuka ne mondja meg, hogy a gyerekkel mit kell vagy lehet csinálni. Az anya a szent tehén, az apa pedig csak a pénzeszsák, akinek kötelessége gondoskodnia róla. Ha pedig az apuka felemeli a hangját, hogy hát elég legyen, mert ő teremtett meg mindent, ő építette a házat, ő vette a kocsit, ő fizeti a rezsit, az adót, a biztosítást, és ő műveli a kertet, ő szerel meg mindent és egyáltalán, ő a családfő, akkor mi történik, na mi? Az asszony fogja magát és elköltözik, merthogy apuka milyen szemét zsarnok lett, fenyegetőzik, s emiatt tiltani kell tőle a gyereket. persze, azért fizessen gyerektartást...

Sarkítva kábé ilyen a helyzet. Legalábbis ezt hallom jó pár embertől a környezetemben. És erre rányomja bélyegét a kirekesztő, feminista Isztambuli Szerződés is, amely nem más, mint a férfiak, a férfi társadalom kirekesztése és elnyomása. 

Azokat a férfiakat nyomják el, akik felépítették az egész világot. Azok a lelki-nyomorék nők, akiknek annyi eszük sincs, mint egy földigilisztának. 

Magam a keresetlevél beadását alapvetően IQ-teszthez kötném, s ennek függvényében határoznék a továbbiakról. Nem hinném, hogy az "amőba" típusú nők többsége képes lehet az elegendő pontszám elérésére. 

Talán mindez amit írtam, irritálhatja egyesek szemét, de be kell valljam, hogy forr bennem a düh amiatt, hogy milyen igazságtalan, elnyomó és kirekesztő, tesze-tosza világban élünk. Egy olyan világban, ahol az igazság csak egy hiú ábránd, egy legenda, amelyet mindenki csak hírből hallott, de maga még sosem tapasztalhatott meg. 

Az exem viselkedése csak egy primitív gyűlölet és más semmi. Értetlen, éretlen, vak és hideg. Totálisan éretlen gondolkodású, persze ő magáról azt hiszi, hogy kiváló elme és tökéletes szülő. Nem látja, hogy ez már nem rólunk szól, hanem a gyerekről? 

Azt hittem változott benne valami az elmúlt időkben, mert a kapcsolattartáson kívül is engedi (engedi (!!!) beszarás) látnom a lányomat, de tévedtem. Nem változott semmit! Ugyanolyan primitív és gonosz, mint régebben. Egyszerűen nem értem őt. Mi értelme jópofizni, ha maga nem jópofa? A Bíróság előtt akar szépnek és jónak tűnni, de a valóságban romlott a lelke. Vagy az a plusz pénz kell neki, amit alkalomadtán nekik adok és azért mutatja a szebbik felét?

Lusta. Igazából ő csak sétálgatni akar, de a gyerekkel érdemben foglalkozni már nem tud. Lusta a gyereket foglalkozásokra vinni. Lusta őt kiállításra vinni, de az is benne van, hogy a kiállítás őt magát sem érdekli, no meg nem is ért hozzá. Mit is tudna mondani a gyereknek, ha egyszer maga sem tudja elmagyarázni azt, amit látnak??? És ez komoly: annyira műveletlen, hogy affinitása sincs rá, hogy a gyereket múzeumba, kiállításra vigye, ahhoz meg lusta, hogy kiránduljon vele, cipelje a felszerelését vagy csak elmenjenek egy játszóházba. Az túl körülményes neki, Apa pedig nemhogymá' elvigye a gyereket egymaga, mert hát ne szóljon bele az életükbe, na meg nincs itt az ideje és különben sincs köze hozzá... mert ő csak egy akármi, egy... jó-jó, mondjuk ki... egy apa, de semmi több.

(Amikor a mostohafaterja kibaszta őket otthonról és az apjához kellett mennie Piliscsabára, majd onnan is el kellett mennie ilyen-olyan okok miatt, akkor kihez menekült, hogy legyen hol laknia? Nem albérletbe, nem, hanem hozzám. Ezt valahogy elfelejtette. Kábé ezt jelenti egy pasi (egy apa): legyen kecója, kocsija és pénze. Ha bármelyik is hiányzik ezek közül, a nő lelép. A 'szeretet' és a 'szerelem' ilyenkor már nem jelent semmit)

Ha rajtam múlik, akkor a gyerek idővel mindenről tudni fog, hogy mi van a szülei között, s ekképpen fogja majd mérlegelni az anyjával és az apjával való viszonyát. Egy gyerek nem hülye. A lányom nagyon is jól tudja már most, hogy mi folyik körülötte, és hiszem, hogy a kislányomat nem fogják tudni átverni, bármennyire is szeretnék. A kislányom tudni fogja, hogy szeretem őt és törődni akarok vele, s ennek nem én vagyok a gátlója, hanem valaki más... Tudni fogja a minőségi különbséget a két szülő között.

Nehéz lenyugodnom, nehéz...

Tanácstalan vagyok, és nehéz az indulataimat kordában tartani. Szerencsére a józan ész, a józan paraszti ész eddig segített benne.

Az Apák az Igazságért Egyesület egyik befolyásos és tapasztalt tagja a kérdésemre elmondta, hogy ne lépjek semmit, hanem várjak, mert jelenleg jól áll az ügyünk. Javaslata szerint írjak egy beadvány a bíróságra, amelyben érdeklődöm a fellebbezésem felől. 

Vajon érdemes még várni?

EGY ÉVE TART A HETI KÉT ÓRA!

Mindenhol mély döbbenetet vált ki az emberekből, hogy csupán két órát lehetek a gyermekemmel a Családsegítőben, és nem hozhatom őt ki onnan. Senkinél - ismétlem: senkinél - nem volt még ilyen! Akit eddig a Családsegítőbe ítéltek, az is élhetett az elvtel jogával három vagy négy hónap múltán. Én miért nem??

Agyrém...

Polgári engedetlenség? Legyen. Lássuk mi lesz...


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése