2017. március 6., hétfő

Az elmúlt héten

Az elmúlt héten nem találkozhattam a kislányommal, mert a Családsegítő nem tudott számunkra megfelelő időpontot nyújtani. Az ok egyszerű: mivel a kislányom bölcsődés lett, ezért a délelőtti (10-től 12-ig tartó) kapcsolattartást délutánra kellett áthelyezni, ami viszont e héten a Családsegítőnek volt alkalmatlan időpont a telítettség miatt. Épp ezért az elmaradt kapcsolattartás pótlása ezen a héten válik esedékessé, így kétszer is találkozhatok majd Dórival.

Mivel az e heti találkozónk még nem aktuális, ezért megemlítenék helyette két eseményt, amely a múlthéten történt velünk:

Bölcsőde

A kislányomat már tavaly is megpróbálta az anyja beszoktatni, de sikertelenül. Dóri egész nap sírt az anyja hiánya miatt, majd végső elkeseredésében bántotta a többi gyereket, amelyek miatt egyelőre alkalmatlannak minősült a bölcsődei létre. Magam nem bánom, mert úgy vélem, hogy a kisgyereket elég nagy trauma érheti a beszoktatás alatt, amely akár a későbbi életére is kihathat (erről ajánlok egy kitűnő cikket ezen a linken), ezért három-négyéves koráig célszerűbb, ha a szerető család ölelő kezei közt cseperedik fel és nyílik ki a világra. 


Március elsején felhívott telefonon a helyi bölcsi Winnetouja, hogy menjek már be aláírni a szerződést a gyerek ellátásáról, mert anélkül nem lehet a gyereket állományba venni. Másnapra beszéltük meg a találkozót, ezért másodikán meg is jelentem nála. A szerződés aláírásán kívül még hozzájárultam ahhoz is, hogy a kislányom fényképét más gyerekek fényképeivel együtt felhasználhassák olyan helyen, amely mondjuk a bölcsődéről és lakóiról szól, mint az Önkormányzat hivatalos lapjában vagy a bölcsi honlapján, stb...

Miután mindennel megvoltunk, megkérdeztem a törzsfőnököt, hogy megleshetem-e a lányomat pár pillanatra, amelyre az illető igennel felelt. Természetesen a legszívesebben inkább megölelgettem volna Dórit, de ez a beszoktatás miatt nem lett volna helyénvaló ötlet, mert csak összezavartam volna őt és képtelenség lett volna ezután magára hagyni ismét. Így tehát az ajtó mögül leselkedtem be a terembe, ahol többedmagával volt jelen. 

Azért nem írom, hogy "játszott", mert nem játszott senkivel, hanem az ágy szélén ülve pityergett. Míg a többi kis csöppség elfoglalta magát ilyen-olyan játékkal, addig Dórim mélabúsan, fejét lógatva és egy kis macit szorongatva a kezében pityergett csendesen. Nem lármázott, nem fészkelődött, nem téblábolt és nem hisztériázott, hanem beletörődve a sorsába - hogy ő most ott lett hagyva megannyi idegen között - csendben hullajtotta a könnyeit.

Szívszorító érzés volt, s még az én szemeim is könnybe lábadtak...

A szeretett kislányom ott ült előttem nagyjából öt méternyire, és nem mehettem oda, hogy megölelhessem. Pedig a saját kislányom, akihez mindenkivel szemben elsőbbségem van az anyjával együtt, még akkor is, ha történetesen maga a Hatóság próbálja őt elszakítani tőlem. 

Persze tudom, hogy nem lett volna jó a beszoktatás szempontjából, ha megjelenek nála és össze-vissza puszilgatjuk egymást, de valahol mégis értelmetlennek tartom a bölcsődét, ha azt megkerülve lehetne másképp is nevelni őt. Ugyanis attól még, hogy az anyja dolgozik, én még gondját viselhetem időnként, hiszen egy hónapban húsz napot otthon vagyok, amely alkalmas lehet arra, hogy velem legyen és ne idegenek közt. 

Magam úgy vélem, hogy a bölcsődét csak kényszerhelyzetben szabadna igénybe venni, amikor a szülők a munkájuk miatt nem tudnak róla napközben gondoskodni, mert amúgy a bölcsi máskülönben káros lehet a gyerek fejlődésére nézve. A fent ajánlott cikk is ezt taglalja, amellyel maradéktalanul egyetértek. Sokan mondták nekem a korábbi beszoktatás kísérletének kudarca után, hogy nem kell törődni a gyerekkel, hanem ott kell hagyni, aztán majd abbahagyja a sírást és beszokik (ami tényleg így van, kétség sem férhet hozzá), de ekkor a gyerekben eltörik valami, amely megváltoztatja őt, miáltal mindez hatással lesz a további életére. 

A bölcsődés koromból számtalan emlékem van, bár beismerem, hogy magáról a beszoktatásról nincs. Viszont határozottan emlékszem az óvodás időszak elejére, amikor a megszokott bölcsődés közegből kiragadva engem, mennyire nem tudtam megszokni az óvoda újdonságait. Megszeppenve, csendben ültem a többiek között és nem értettem, hogy miért kerültem át oda, amikor az előző hely is működött. Volt ugye a bölcsis csoport, ahol megszoktam és megszerettem, majd mindenféle átmenet nélkül átraktak egy ovis csoportba tök idegen emberek közé. Hihetetlenül csalódott és mérges voltam emiatt! Minden egyes érzésre emlékszem ezzel kapcsolatban, és rengeteg emlékképem van ezekről a pillanatokról és napokról. És igazából az óvodát sosem tudtam megszokni és megszeretni. Azt tudtam, hogy Anyának dolgoznia kell, és anyám elmondása alapján tudom, hogy viszonylag hamar beszoktam, de azt már senki sem tudja, hogy közben mit éltem át legbelül. Mivel rájöttem már korán, hogy a hisztivel nem megyek semmire, ezért nem csaptam patáliát, hanem csendben tűrtem az anyámtól való kényszerű távollét leteltét. Gyűlöltem ovisnak lenni, és ahogy az emlékeimben él, nem is nagyon haverkodtam senkivel. Persze ez teljesen nem így van, de nagy általánosságban elmondható, hogy inkább egymagam voltam, minthogy a többiekkel játszadozzak.

...és szép lassan magamba fordultam, majd bezárkóztam.

Hogy emiatt vagyok-e olyan amilyen, azt nem tudom, de az introvertált világomhoz ez is elegendő alapot biztosíthatott, abban egészen biztos vagyok. Alakulhatott volna másképp is? Úgy vélem igen, ha a társadalmunk nem lenne ilyen szétzilált és elmebeteg.

Azt már több helyen is kifejtettem, hogy a klasszikus nemi szerepekben hiszek, vagyis abban, hogy amíg a férfi pénzt keres és építi, védelmezi a családját, addig a nő az otthon melegét nyújtja és neveli a leszármazottakat. Ehhez persze olyan életfeltételek is kellenek, hogy a nő otthon tudjon maradni, ami a legtöbbször sajnos nem teljesülhet, az elvált szülők esetében pedig teljességgel megoldhatatlan feladat. Sajnos emiatt is van létjogosultsága a bölcsődéknek és óvodáknak, hiszen a gyermeket nem lehet felügyelet nélkül hagyni, ha a szülők dolgoznak. Főleg, ha válás után külön él mindkettő...

A megoldás az lehetne, ha nem lennének az emberek ennyire leterhelve és nem lenne ennyi válás, és az egyik szülő kereshetne annyit, amennyiből biztonsággal eltarthatná a családját. Utópia, tudom jól, de világosan kivehető belőle, hogy a jelenlegi társadalmi modell alkalmatlan arra, hogy egymást szerető és összetartó életközösségek szülessenek és maradjanak fent.

A szüleim elváltak, amely miatt anyám bölcsődébe és óvodába kellett, hogy tegyen, s az ettől elszenvedett traumára alapozva aztán az élet úgy hozta, hogy a személyiségem miatt elváltam magam is. Hogy ebben én voltam e a hibás vagy sem, az mellékes, de egyértelműen torz minta alapján nevelkedtem, amely minden bizonnyal kihatással volt az életemre, majd emiatt a gyermekeim életére is. 

A kislányom jelenleg azért kényszerül bölcsődébe, mert az anyjával képtelen voltunk megegyezni. Képtelenek voltunk, mert fafejek vagyunk. Így nevelkedtünk, ezt láttuk és tanultuk. Az emberek elválnak, van ilyen, semmi gond vele, más is így csinálja. Sőt, már a nemátalakítás is hétköznapivá válik meg az is, hogy buzik fogadjanak örökbe gyermeket. Ilyen világban élünk. Torzulunk egyre jobban, mígnem jön délről egy erősebb tömeg, akik helyén kezelve a természet jól működő kiválasztó rendszerét, jól megbasznak mindenkit... és győznek. Hogy miért? Mert ők helyén kezelik az evolúció örök igazságát: a férfi eteti és védi a családját, a nő pedig a gyermekeket neveli és kényezteti a férjét. Ezért is a férfi a családfő, és ezért "szent" a nő. Egyik sem élhet a másik nélkül, hiszen a nő hiába tud szaporodni, ha a férfi védelme és gondoskodása nélkül egyhamar elpusztulna, a férfi pedig hiába erős, ha önmagában szaporodásképtelen (nélküle a nő is) és nincs hová hazatérjen és társadalmat alapítson. Nő nélkül a férfi csak bóklászó erőtömeg lenne, állandóság nélkül. A déli népek azért ilyen erősek, mert ők a természet rendje szerint élnek. Nincs emancipáció, mert az csak felborítaná a megszokott rendet. Nincsenek bölcsődék és óvodák, mert ott a nő otthon van és gondozza a gyerekeket, őrzi a tüzet és meleg otthonnal várja a férfit. Nincs is identitás- és nemi zavara egyiknek sem, mert helyén kezelik a dolgokat.

Mindebből a rövid agymenésből már világosan kivehető, hogy bölcsőde és óvoda-ellenes vagyok, és a társadalmunk betegségének okát is eddig vezetem vissza. Persze a gondok fő forrása nem ez, illetve nem csak ez, hanem ezzel együtt még sok más szarság is van, amely megnyomorgatja az emberek lelkét és gondolkodását, viszont alapvetően itt kezdődik a fejlődő ember félrenevelése - szerintem.

Ahogy Dórit nézegettem az ajtó üvegablakán át, elméláztam rajta, hogy mivel segítenék neki a leginkább. Azzal, ha bekopogok és felfedem magam, vagy azzal, ha hagyom őt az abnormális beszoktatás mechanizmusában szenvedni. 

Végül persze az utóbbi mellett döntöttem, mert a rendszer sajnos ezt kívánta meg, viszont átadtam a törzsfőnöknek egy csokikockát, hogy ha a lányom elindul majd az anyjával haza, akkor adja át neki. Dóri állítólag örült a meglepetésnek és annak is, hogy Apa bent volt és gondolt rá, még ha nem is találkozhatott vele. 

Erről nincs is mi mást mondanom, ezért lapozzunk...



Rőzse

Március negyedikén (szombaton) az áruházból felhívtam telefonon az exemet, hogy ha szükségük van valamire, akkor megveszem és elviszem nekik, mire elmondta, hogy almalevet vihetek, mert elfogyott és a gyerek imádja. 

Az ötliteres almalé mellé vettem még egy Kindertojást, egy földimogyorókrémet, csokis kekszet és egy dobozos dió-jégkrémet is, amelyek mindegyikéért él-hal a kislányom. Hazafelé menet aztán beugrottam vele hozzájuk, s nagy szerencsémre épp az udvaron bóklásztak mindketten. 

Az exem a bejárati kapu melletti fenyőfa alatt hajlongott, míg a kislányom szorgosan követte őt. Eleinte nem esett le, hogy mit csinálnak épp, s később is csak nagy nehezen, hiszen miután köszöntem nekik, a lányommal voltam elfoglalva. Amikor végül leesett, hogy mit mazsolázik az exem a földön, alaposan ledöbbentem rajta: rőzsét gyűjtöttek!

Megkérdeztem, hogy ezt minek teszik, mire az exem elmondta, hogy összegyűjtik a faágakat, hogy tudjanak mivel tüzelni.

Emlékszem rá, hogy 2016 őszén írtam egy SMS-t az exemnek, amelyben elmondtam neki, ha megrendelik a télirevaló tűzifát, akkor számla ellenében kifizetem a költségek felét. Ez akkor nem hatotta meg őt, olyannyira nem, hogy válaszra se méltatta, pedig elég nagy gesztus volt a részemről, hogy több tízezer forintot a tűzifájukra szánnék, most pedig az udvaron a lehullott faágakat gyűjti, mert a jelek szerint nincs mivel tüzelniük és fáznak. Vagy ha nem is fáznak, de spórolniuk kell. 

Mivel az a kosárnyi rőzse amúgy nem alkalmas rá, hogy meleget adjon és fűtsenek vele, mert az inkább csak gyújtósnak jó, ezért felajánlottam nekik, hogy ha átjönnek segíteni, akkor az építkezésből megmaradt fa egy részét felaprítom és átviszem nekik a Trabival. Elmondtam persze, hogy ez nem tönkfa, hanem pár gerendavég és deszka, de tüzelni azzal is lehet, nekem pedig van belőle vagy hat-nyolc köbméter az udvaron, amivel nem tudok mit kezdeni. 

Az exem meglepődött a felajánlásomon, és láthatóan örült neki. Nem mosolygott, de a szemeiben láttam, hogy megörült a fának. Végül megegyeztünk abban, ha nem esik az eső, akkor másnap átjönnek segíteni, de mivel vasárnap esett, ezért a faaprítás / szállítás elmaradt.

Persze nem kellett volna segíteniük az aprításban és nem is tudtak volna, de így legalább ő is adott volna nekem valamit, mint például, hogy lehozza hozzám a lányomat, aki már az első látogatása óta hajtogatja nekünk, hogy le szeretne hozzám jönni.

Ma, vagyis március hatodikán felhívtam a lányom anyját és megbeszéltem vele, hogy délután felviszem neki a fát, így nemsokára kimegyek pakolni. Nincs is mi mást mondani erről, de azért az még kikívánkozik belőlem, hogy ha lenne benne együttműködés, akkor nem lenne ilyen és ehhez hasonló esetek tömkelege. 

Ha egy kicsit is lehetne vele beszélni a problémáinkról és képes lenne rá, hogy megértse az álláspontomat, akkor minden jobb és mindenkinek jó lehetne: a gyereknek például gyakorlatilag nem is kellene bölcsődébe járnia, mert vigyázhatnék rá én magam, cserébe pedig ott segítenék nekik, ahol tudnék és akarnék. Talán csak napközibe kellene őt hetente egyszer letenni, amikor épp dolgozom, de amúgy egész nap velem lehetne délelőtt, délután pedig az anyjával. Pont úgy, ahogy a szomszédom teszi. Náluk működik. Nálunk miért nem?

Persze van az úgy, amikor Anya megpróbálja egyedül, mert ezt választotta, erre az útra lépett és küzd érte, hogy meg is valósítsa azt, amit elhatározott, de feltehető a kérdés ezzel kapcsolatban: mi értelme van?

Vajon kinek bizonyít azzal, ha inkább szenved, minthogy megegyezzen velem? Kinek jó az, amit csinál? Mi értelme van mindennek?

Elzárkózik előlem és nem avat be semmibe az életével kapcsolatban. Még azt se meséli el, ami a gyerekkel kapcsolatos, és akkor is csak egy, maximum két szóban válaszol, ha kérdezek tőle valamit. A bölcsődét sem akarta elmondani nekem, és csupán a helyi Winnettou megkeresésén múlott, hogy értesültem az exem beiratkozási szándékáról. És miért? Azért, mert ő úgy gondolja, hogy egyedül jobb lesz nekik. 

Ez vagy butaság a részéről, vagy büszkeség... vagy mindkettő. Az EGO hatalma az emberi elme felett, semmi több. 

Hónapok óta várom a változást, a pozitív előremozdulást a kapcsolatunkban. És bár van némi fejlődés a részéről, de meglehetősen nyögvenyelősen akar számomra kedvezményeket tenni. Alapjában kéne ösztönöznie a gyereket, hogy legyen velem többet, de nem teszi valami téves rögeszme miatt, most pedig fáznak, mert ő az egyedüllétet választotta Apa teljes mellőzésével. 

Pedig felajánlottam neki, esküszöm, hogy kifizetem a tűzifájuk felét, ami neki nem volt jó, mert akkor be kéne ismernie, hogy egyedül nem megy vagy pedig nagyon nehéz, és hát milyen az, amikor a mellőzött exétől fogad el segítséget, akit eddig csak szemen köpött, nemhogy még szóra is méltassa. 

Talán lesz valami változás-féle, nem tudom. Magam mindenesetre a szeretet és a békesség útján maradok, mert úgy vélem, hogy ezzel többet érek el, mintha gyűlölném őt. A szeretet bármire képes, csak ők még nem fedezték fel...



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése