2017. március 8., szerda

Építőkockák

Március 7-én pótoltuk a múlthéten elmaradt kapcsolattartásunkat. Dóri állítólag már nagyon várta, és ez mindvégig érezhető is volt a viselkedésén.


Mivel a kislányom már bölcsődébe jár, ezért a délelőtti kapcsolattartásunk átkerült délutánra. Emiatt mindez úgy néz ki, hogy Anya 7:00-7:30 körül elviszi őt reggel a bölcsibe, majd dél-fél egy körül érte megy, de még nem jönnek rögtön a Családsegítőbe, mert hazaugranak ebédelni. Ma az ebéd ugyan elmaradt, mert Dóri állítólag nem volt éhes, viszont a kislányom aludt nagyjából fél órát, s csak ezután jöttek el "hozzám" délután kettőre. 

Mielőtt belemerülnék e találkozó ismertetésébe, megemlítek egy roppant cuki jelenetet: Anyával előző nap megbeszéltük, hogy ma finom ebéddel készülök a találkozóra, ezért már fél 1-kor elindultam otthonról, hogy friss krumplipürét és sült csirkét vigyek neki az étteremből. Ahogy a kertek alatt robogok a Trabival az étterem felé, az egyik sarkon belefutok az exembe, aki a gyerekkel a háta mögött kerékpározott a bölcsődéből, s várja, hogy elhaladjak előtte. No lám-lám, ilyen se történt még velünk, hogy egymásnak adjunk elsőbbséget az úton - gondoltam magamban, majd jeleztem az exemnek, hogy előreengedem őket. Dóri csak akkor vette észre a Trabit, amikor már elindultak, de amikor összeért a tekintetünk, ő meglepetten és szégyellősen elmosolyogta magát. 

Mivel az étterem a kislányom otthonának közelében található, ezért majdnem együtt haladtunk az úton, méghozzá egymás mellett, amit Dóri rendkívül élvezett.

Az anyja elmondása szerint egész nap azt várta, hogy találkozzon Apával, aki - mit ad Isten - hirtelen ott termett mellette az úton az ütött-kopott kis Trabijában és integetett neki. Akkora volt benne az öröm, hogy majd szétcsattant tőle, persze mindezt megpróbálta leplezni és csupán egy elcsalt de őszinte kis mosolyt ejtett meg az ajkán, amit a szeme csillogása erősített meg abban, hogy szeret.

Most először láttam Dóri szemeiben, hogy rendkívüli módon rajong értem. Igaz, hogy a szeretetéről eddig is megbizonyosodhattam már, de a mostani pillantása valahogy más volt, mint az eddigiek. Egy huncut kis mosoly, amire ő maga sem számított, és épp ezért próbálta takargatni, de nem sikerült. A meglepetés mosolya volt ez, amikor azzal az emberrel találkozik, akihez valamilyen különleges kapcsolat fűzi, vagyis hozzám, aki megjelenik néha, majd eltűnik, s aki most ott gurul tmellette a Trabijával és integetett. 

Alig választott el minket pár méter egymástól, s Dóri csak nézett és nézett, és nem győzött betelni velem. Bárcsak megörökíthettem volna őt és a szégyellős mosolyát...

Még akkor is jókedvű voltam, amikor az egyik sarkon szétváltak útjaink, majd leparkoltam az étterem elé. Amikor leadtam a rendelést, a pincérnő láthatóan furcsálta, amiért magamban nevetek valamin, aminek ő nem látta okát. Talán meghibbantam, gondolhatta, de én meg is feledkezvén róla, egészen a Családsegítőig nevetgéltem. 

Édes Istenem, de jó volna minden nap a kis Dórikámmal lenni :)
Annyi mindent csinálhatnánk együtt!

Az érkezésükkor csakhamar kiderült, hogy Anya otthon felejtette a gyerek pelusát, váltóruháját és ivókáját. Teljesen szétszórtnak tűnt. És hát igen: alig pár napja csak, hogy dolgozni jár, és emiatt felborult az addig megszokott élete. Reggel bölcsibe be, délben bölcsiből ki, közben négyórás meló, délután vásárlás, egy gyors főzés vagy ebéd, na meg alkalomadtán találkozni a gyerek hülye apjával, akinek minden oly könnyen megy, mert semmire nincs gondja. Szóval nem lehet egyszerű az élete, és csak reménykedem benne, hogy helyet szorít nekem is benne (ugyanis a gyerek miatt muszáj). 

A kapcsolattartásról nem tudok elmondani sok mindent, mert Dóri láthatóan ugyanúgy unja a helyet, mint ahogy azt az elmúlt pár hétben már kimutatta. Viszont pár dolgot azért megemlítenék:

Mivel nagyon várta az ebédet és az anyjával megüzente nekem, hogy sült szalonnát szeretne enni, ezért alaposan bevásároltam, nehogy éhes maradjon a kicsikém. Direkt nagy adagot vettem, mert aznap még én sem ettem semmit.

Sült szalonna, sült csirke és krumplipüré


Dóri meglepően sokat evett. Amikor az anyja érte jött, akkor elmesélte mi volt az ebéd, valamint megjegyezte mellé, hogy kézzel evett. Gondolom ez utóbbit azért, mert otthon nem ehet kézzel, én pedig ennek ellenkezőjét engedtem neki. Persze - ahogy a képek is tanúsítják - volt azért villánk is, de az apróra vágott szalonna és csirkedarabkákat egyszerűbb volt kézzel megfogni, mint a nehézkes villával célba venni őket. Dóri amúgy már egész ügyesen forgatja a villát, ezért komolyabb beavatkozásra nem volt szükség a részemről. 

Ezután elkérte a tabletet, hogy játszadozzon vele egy kicsit. Igazság szerint a felsorolt lehetőségek közül semmi sem érdekelte, és már a tablet sem igazán, de mivel feltöltöttem rá egy új játékot, nagyjából húsz percnyit elvoltunk vele:

Annyira cuki :)

A fogorvosi játékot értette ugyan, de csak pár kör erejéig kötötte le

A fogorvosi játékot eleinte furcsának találta, de miután elmagyaráztam neki, hogy a beteg fogak közül melyiket mivel lehet meggyógyítani és azt a játékban hogyan kell csinálni, maga is nagy kedvvel vetette bele magát. Összesen három gyerek fogait sikerült megjavítania, majd unottan söpörte le magáról a tabletet.

Ezután unalomba fulladt a kapcsolattartás. Bármivel próbálkoztam, semmivel nem akart játszani. Egykedvűen nézett körbe a szobában, majd csendben leült a kanapéra csokit enni. Egy gumicukorkát még nekem is odahozott, amit illedelmesen megköszöntem neki. 

Ekkor levettem a szekrény tetejéről az építőkockákat, majd elkezdtem belőlük tornyot építeni. Ehhez Dóri is csatlakozott, amiről videót is készítettem:


A videó végéről sajnos lemaradt az a pillanat, amikor átadja a művet egy hangos "ELKÉSZÜÜÜLT!" felkiáltással, pedig az pont a tökéletes lezárása lett volna a filmnek. Mindegy, mert a játékunk szemszögéből nézve kevésbé fontos momentum.


Dórinak ezután felépítettem egy tornyot, amit ő nagy boldogan lerombolt:

A kész torony...

...és a lerombolása


Bevallom őszintén, hogy ezt én is roppantul élveztem, úgyhogy alig akartam abbahagyni, miután beindult a fantáziám. El is határoztam, hogy ebből az építőkocka-csomagból annyit vásárolok majd össze, hogy Dórinak akár egy kisebb házikót tudjak építeni belőle.

Alább néhány torony, amiket még Dóri rombolása előtt be tudtam fejezni:

Dóri közben zenét válogatott


Mielőtt letelt volna a játékidőnk, Dórival ugrabugráltunk és birkóztunk még egy kicsit a kanapén. Sajnos a teli gyomra nem viselte jól a dolgot, úgyhogy előbb öklendezni kezdett, majd amikor kirohantam vele a mosdóba, el is hányta magát.

Szegénykém a széken állva, remegve köpködte a nyálát, miközben könnyes szemmel mondta, hogy hányt egyet. Mondtam neki, hogy látom-látom és nincs semmi baj, majd a tenyerembe engedve egy kis vizet kiöblítettem a száját. 

Annyira sajnáltam a kicsikémet, hogy ilyen tortúrát kellett elszenvednie, viszont büszke voltam rá, hogy ilyen keményen, egy zokszó nélkül állta a sarat. Talán annak is köszönhető volt a bátorsága, hogy amikor elmondtam neki miért hányt, már nem érezte, hogy valamilyen baj miatt lenne az egész.

- Tele volt a pocakod ennivalóval, és nem bírta az ugrabugrálást. Amikor az ember eszik valamit, utána le kell kicsit dőlni, hogy pihentesse a gyomrát. - magyaráztam, ő pedig láthatóan megértette, hogy miről is van szó. 

Amikor Anya megérkezett érte, ő ismét csak nem akart menni. Azt hiszem rájött, hogy valójában milyen kevés is az időnk, amit együtt tölthetünk. Épp ennek okán megint megpróbált elbújni, majd amikor ez nem ment, akkor előadott egy szívhez szóló áriát, amit az anyja a saját egyszerűségében csupán csak "hisztinek" nevezett.

Végül úgy tudtam őt elindulásra bírni, hogy megnyugtattam, nemsokára én is utánuk megyek, mert a kocsiban van egy újabb adag tűzifa, amit kipakolok náluk. Dóri erre elcsendesedett, majd örömmel vette fel a ruháit, mert tudta, hogy Apa nemsokára otthon lesz velük.

Amikor megérkeztem, Dóri nagy lelkesedéssel állt neki, hogy ismét segít nekem a pakolásban, de mivel a tűzifa egy hatalmas zsákban volt, ezért nem tudott. Szomorkás is lett miatta, mert oly szívesen besegített volna a rakodásba.

Ami fura volt számomra, az az anyja új biciklije volt. Láthatóan egy használt bicaj lett felújítva, amire rárakta a gyerekülést, és azzal furikáztak a bölcsibe és vissza. Amikor megkérdeztem tőle, hogy honnan szerezte, nem válaszolt. Megkérdeztem, hogy vette-e netán vagy kapta, de erre sem válaszolt. megkérdeztem megint, de mintha nem is hallaná. Amikor felajánlottam neki, hogy leviszem a tűzifás zsákot a pincébe, ő hevesen tiltakozni kezdett ellene, majd amikor mégis levittem, ő követett a folyosóig, gondolom ellenőrizve, hogy nem nézek-e körbe odalent. Talán attól félt, ha benyitok a pincerészükbe, akkor meglátok valamit?

Talán van új pasija, és az ő cuccaival van tele a pince? Talán a zöldre festett új bicaj is az övé?
Ebben bár nem hiszek, de benne lehet a pakliban ez is. Az is lehet, hogy amúgy tele van a pincéjük tűzifával, vagy mondjuk szimplán csak az, hogy az exem folyton-folyvást arra gyanakszik, hogy utána kémkedem és telepoloskázom a házukat. Mit is mondjak... neurotikus.

Végül ismét búcsúzkodnunk kellett egymástól, Dóri pedig megintcsak szomorú lett. Ilyenkor teljesen megváltozik az arckifejezése és látom rajta, hogy emészti valami. Most azzal nyugtatgattam őt, hogy két nap múltán ismét találkozunk, ami ugyan picit jobb kedvre derítette őt, de azért megpróbálta megfűzni az anyját, hogy menjünk hátra az udvarra játszani. 

Nem lehetett...

Visszaülve a kocsimba, lassan elindultam a kapu felé, Dóri pedig szomorú szemekkel integetett nekem a lépcsőház üvegajtajának túloldaláról. 

Egymás szemeibe nézve üzentem neki a pillantásommal, hogy "szeretlek Kicsim", majd eltűntem az autók forgatagában.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése