A múlt heti kapcsolattartás pótlása után két nappal ismét találkoztunk, immáron az ötvennegyedik alkalommal. Bárcsak írhatnék valami jót erről a napról, de nem tudok. Sőt, az alábbiakban csupa rosszat fogok, figyelem...
A keddi találkozónk viszonylag jól sikerült (lásd: Építőkockák), míg a csütörtöki ismét rekordot döntött a rossz kapcsolattartások skáláján. A kislányom már nagyon utálja a Családsegítőt, aminek most először hangot is adott.
Aznap reggel melóból értem haza, majd egész nap a gyerekszoba falait gletteltem, így a délután három órakor kezdődő kapcsolattartásra meglehetősen fáradtan érkeztem. Ráadásul a nagy készülődésben még el is aludtam az indulás előtt egy órával, így amikor az ébresztő felriasztott a félálomból, kómásan, betompult aggyal rohantam a Családsegítőbe, hogy eleget tegyek apai teendőimnek.
Mivel az előző napon volt Nőnap, ezért vettem két szál tulipánt; egyet a gyereknek, egyet pedig az anyjának, amit az érkezésükkor át is adtam nekik. Dóri nagy örömmel fogadta el a virágot, míg az anyja egy fintorvágás közepette nekem szegezte a kérdést:
- Ezt meg minek?
Gondoltam magamban, azért b..meg, mert nőnap van és te vagy a gyerekem anyja...
- Nőnap volt tegnap - feleltem nyugodt hangon, majd átnyújtottam neki a virágot, amit ő végülis ímmel-ámmal átvett.
- A nyolc évünk alatt egyszer sem adtál virágot, most meg igen... - morogta az orra alá.
- Miért baj, hogy adok virágot? - kérdeztem tőle, de nem válaszolt rá.
A lányom felé fordulva megkérdeztem Dóritól, hogy kapott e virágot valakitől tegnap, amire a kicsikém azt mondta, hogy nem.
- Nem adott neked virágot tegnap senki?
- Nem.
- Anyának sem?
- Anyának sem...
Ezek szerint tegnap a nőnap kimaradt az életükből, így bátran kijelenthetem, hogy egyedül én voltam az, aki gondolt rájuk. Jó, mi? És ezt kell fintorral jutalmazni az exem részéről.
Dóri persze nagyon örült a virágnak, amit végül az anyja virágával együtt beletettünk egy vízzel teli üdítős dobozba, amit már korábban kikészítettem az előszoba radiátorára. Ezután meg akartam fogni Dóri kezét, hogy besétáljunk az olvasóterembe, amikor is az anyja rám rivallt, hogy ne fogjam meg a gyerek kezét koszos kézzel.
- Mi van?! - futott át a gondolat az agyamon. - Mi a baja megint?
Amikor megérkeztem a Családsegítőbe, rögtön elmentem a wc-re, majd a kis dolgom végeztével gondosan kezet is mostam, ahogy azt a szüleim tanították nekem közel negyven évvel ezelőtt. Friss és üde volt a kezem, amit az exem nem tudhatott. Ő folyton-folyvást azt hiszi, hogy koszos a kezem, és ugye ilyen állapotban ne fogdossam a gyereket, mert az még elkap tőlem valamit. Ezt a jelenetet már eljátszottuk párszor, aminek mindig vita lett a vége. Betegesen tisztaságmániás, ami szerinte természetes dolog, míg szerintem - és mások szerint is - túlzás, mondhatni beteges.
Dóri az anyja utasítására hirtelen visszarántotta a kezét, merthogy nem foghatja meg az enyémet, amíg kezet nem mostam. Mintha valami bűn rossz dolgot csinált volna... megfogni Apa kezét, amikor az koszos... és hát Anya mondta, ezért az biztos úgy van.
- Ne fogd meg a kezem! - mondta Dóri, én pedig megrökönyödve néztem őt, hogy az anyja paranoiája már a gyerek viselkedésén is meglátszik.
Most mondjam neki azt, hogy az anyád hülye? Magyarázkodjak a gyereknek, hogy tiszta a kezem, csak épp Anya nem hiszi el? Vajon mit értene belőle? Az egyik szülő ezt mondja, a másik pedig azt. Kinek higgyen? Megfoghatja Apa kezét vagy sem? Szemmel látható az anyuka manipulálása, meg az, hogy elkezdte a lányomat a saját képére formálni, bevonva őt is a saját beteges világába.
Mivel fáradt voltam a vitatkozáshoz, és kerülni akartam bárminemű gyerekes konfrontációt az exemmel, ezért inkább szó nélkül kezet mostam megint, majd miután mindketten megbizonyosodtak róla, hogy most már higiénikus a mancsom, kézen fogva a lányomat, bementem vele az olvasóterembe.
Megjegyzem, hogy Dóri keze nagyon ki volt száradva, és a babakorához képest túlságosan érdes felületű volt, mintha hámlana. Gyanúm szerint azért, mert az anyja folyton sikálja, mossa, és azzal a fertőtlenítős kéztörlő kendővel törölgeti. A tököm tele van már ezzel, de ha szóvá tenném neki, akkor megint csak vita lenne belőle. Ezt pedig nem szeretném, mert hónapok óta a barátságos hangvételre törekszem, s nem szeretném egy perc alatt lerombolni mindazt, amit felépítettem. (Máskülönben pedig felügyelni sem tudom a gyereket, így az anyja azt csinál vele amit akar)
Na igen, felépítettem valamit, aminek az lett az ára, hogy az exem egyre inkább ránőtt a fejemre. Ennek egyik jele, hogy folyamatosan ingerült hangon beszél velem, utasítgat. A másik jele az, hogy ő mindent jobban tud a gyerekkel kapcsolatban, és bárhogy csinálom és gondolom másképp, az újból egy jó vitaalapot nyújt neki. Mindenben ő tudja a legtutibbat. Ő tudja mit ehet a gyerek, mit ihat, mivel ehet, miből ihat, mivel játszhat és mivel nem, meg hasonlók. Még felsorolni is fárasztó az egészet, nemhogy felfogni.
Most komolyan: muszáj volt fintorognia például a nőnapi tulipánra? Ennyire nem jut el az agyáig, hogy mit jelent a szeretet, a békesség és a közös kincsünk védelme? Mi szükség van rá, hogy két évvel a szakításunk után még mindig pufogjon rám? Micsoda? Ez az ember egyszerűen képtelen kilépni a saját pöcegödréből és abból a gyermeteg álomvilágból, amit rólam alkotott - tévesen. Betegesen ragaszkodik valami kitalált meséhez, amiben ki tudja milyen fickóként szerepelek, s ebbéli mivoltomban képtelen engem elfogadni, meg azt, hogy a gyerek szeret engem és lehet másképp is őt nevelni, mint ahogyan azt ő teszi.
Hiába derült ki, hogy a kéménytüzet baleset okozta, és hiába derítette ki a Rendőrség, hogy ki törte fel az emailjüket, ők sűrű bocsánatkérés helyett is ragaszkodnak az "igazukhoz", miszerint én állok a kellemetlen dolgok mögött és a vesztüket akarom. Beskatulyáztak engem egy keretbe, amit kiakasztottak a falra, és képtelenek belátni, hogy én nem az a faszi vagyok, amit ők a falon látnak. Képtelenek. Mert betegek, és ennek az egyik tünete az exem folytonos acsarkodása.
Tehát az alaphang meg lett adva a mai naphoz, amit tetézett még az is, hogy Dóri most először nyilvánította ki nekem az akaratát, hogy ki akar menni a Családsegítőből. Mindezt azután, hogy megebédelt:
- Apa, ki akarok menni...
- Hová ki? Az udvarra? - kérdeztem.
- A játszótérre.
- Kicsikém, sajnos nem mehetünk ki. Elvinnélek téged bárhová, de nem lehet.
Somlói galuska volt a menü
Dóri láthatóan szomorú volt, mert nem találta a helyét a szobában. Többször is megkérdezte tőlem, hogy miért nem lehet kimenni a játszótérre, de nem tudtam rá kielégítő magyarázatot adni. Tehetetlen voltam. Mivel köthetem le a figyelmét a négy fal között? Vigyek neki szerszámokat, vigyek neki otthonról valami hülyeséget, ami még új neki, bármit, amit még sosem látott azelőtt? Micsodát?
Egy egyszerű dologról van szó csupán: a lányomat, a saját kislányomat szeretném elvinni magammal arra az időre, amit megállapítottak nekünk (kész vicc ez is, amúgy), ki a játszótérre, el a játszóházba, vagy csak sétálni a tó partján... Szeretnék úgy viselkedni vele, mint egy szülő, pont úgy, ahogyan az az anyjának megadatott. Törődni, foglalkozni vele, tanítgatni, szeretgetni, játszani vele. Miért olyan nagy dolog az, ha az apát is a gyermekéhez engedik? Milyen jogon dönti el egy harmadik személy, hogy apa lehetek-e vagy sem?
És csupán a tisztánlátás végett hagy hívjam fel rá mindenkinek a figyelmét: az anyuka rágalmaival szemben mindennek bizonyítottam az ellenkezőjét! Azt, hogy jó apa vagyok, aki törődik a gyermekével, és akit e gyermek végtelenül szeret! Az, amit az exem rám fogott, amivel megvádolt ő és a családja, semmi sem volt igaz, semmit sem bizonyítottak, ráadásul szép sorjában mindennek az ellenkezője bizonyosodott be! A kislányom viselkedése és szeretete a bizonyíték rá, hogy nem vagyok rossz.
Persze Dóri "unalmáról" mi jut eszébe az exemnek, na mi? Az, hogy ha nem tudom lekötni a kislányom figyelmét, az engem minősít, vagyis szar apa vagyok, aki képtelen a gyermekével foglalkozni. Az még véletlenül sem jut az eszébe, hogy egy ötszörötös szobában mi a fészkes fenét lehet csinálni két órán keresztül?
Az elmúlt egy évben már megpróbáltam mindent: rajzoltunk, gyurmáztunk, gitároztunk, bújócskáztunk, szekrényen és kanapén mászkáltunk, barlangot építettünk, építőkockáztunk, felmentünk a padlásra, lementünk a pincébe, vízben tapicskoltunk, locsoltuk a füvet, labdáztunk az udvaron, összefirkáltuk a Trabit, kocsikáztunk a parkolóban, bicikliztünk, táncoltunk, buborékokat fújtunk, könyveket dobáltunk, lufikat eregettünk, kirakóztunk, tableteztünk, halat, sünt, tengerimalacot és nyuszit simogattunk, szétszereltük a mosdót, a zárat és a zenedobozt, összefirkáltuk a falat, jeget olvasztottunk, füstölőt égettünk, gesztenyét és bogarakat gyűjtögettünk, és még ki tudja miket csináltunk az elmúlt ötvennégy hét alatt... de vége, kész, kifulladtunk az unalomig ismételgetett játékokban, amit Dóri egyértelműen a tudtomra is adott: ki akar menni innen, hogy szabad legyen. Már ő is érzi ennek az egésznek az erőltetett mivoltát, és kér engem, sőt, inkább könyörög, hogy "Apa menjünk ki a játszótérre". Azért, mert ő hintázni és csúszdázni akar az édesapjával.
Ez olyan nagy kérés?
Regényt tudnék írni arról az igazságtalanságról és törvénytelenségről, ami velünk történik, de már nem találom a szavakat, hogy ennek súlyosságát és érzelmeit az olvasó elé tárjam.
Az elkészült képek magukért beszélnek. Dóri szinte mindegyiken szomorú, és nem érti, hogy ami történik vele az miért történik. Nem érti, hogy miért ott találkozunk folyton és miért nem lehetek vele a hétköznapjaiban. Nem érti, hogy mi a tiltás oka és ki tiltja meg mindezt. Elege van belőle, hogy az anyja folyton nemet mond neki és kiabál, ami ellen csak Apa nyugodt és szeretetteljes hangja nyújt némi vigaszt. Amit természetesen az anyja nem lát, mert eleve ledegradált engem nem tudom hová, így számításba sem kerülök.
Valahogy úgy, ahogy a bölcsődés néni is kezel engem: amikor megkérdeztem tőle, hogy ha az anya nem megy a gyerekért, mert mondjuk baleset érte, akkor ki az akit felhívnak, erre azt a választ kaptam, hogy ezt beszéljem meg az anyukával. Micsoda?? Nem tudják kit kell kiértesíteni? Miért is nem? Talán nem egyértelmű??
De komolyan: azon a szaros szerződésen két név szerepel, méghozzá két szülőé, az anyáé és az apáé. Nem egyértelmű neki, hogy kit kell felhívniuk, ha netán anyával valami történik? Kit hívnának, a Gyámhatóságot?!
Alapvető gondok vannak itt a fejekben, amit azt hiszem már nem lehet törvényes úton rendbe tenni, mert oly szinten rohad tőlük az egész rendszer. Rohad a Családsegítő, rohad a Gyámhivatal, rohad a Bíróság és rohad a Törvénykönyv, amely utóbbira csak egyetlen bizonyítékot hozok fel alátámasztásul: amíg a gyerektartás nemfizetése bűncselekmény és két év börtönnel sújtható a delikvens, addig a kapcsolattartás akadályozása nem esik semmilyen kategóriába, és még az erre vonatkozó jogszabályokat sem tartatják be az erre szakosodott hivatalok, mert hát szerencsétlen Gondviselő Szülő és a többi... Az, hogy Apával (jaj bocs, a Kapcsolattartó Szülővel) mi folyik, arra nagy ívben szarik mindenki, és persze közvetve a gyerek akaratára is, aki a mi esetünkben világosan kifejezte, hogy az apjával akar játszani.
Játszani és nem élni! Csak játszani! Hintázni, csúszdázni meg hasonlók...
Ez olyan nagy kérés??
Már az első tárgyalás alatt kifejtettem, hogy nem szeretném elperelni a gyereket az anyjától, ezért lemondok annak neveléséről, élhet az anyjával boldogan, s csupán annyit szeretnék vele szemben, hogy a kapcsolattartások alatt hagy vigyem magammal a gyereket különféle foglalkozásokra.
Most komolyan: EZ OLYAN KIBASZOTT NAGY DOLOG?!
Persze elutasították, ki tudja miért.
Az Elsőfok arra való hivatkozással tette mindezt, hogy az Anya tiltása ellen ez volt a legjobb mód arra, hogy a gyermekemmel találkozhassak. Nekem számtalan más ötletem is volna, de ezt most hagyjuk. Az Ideiglenes Végzés szerint a családsegítős kapcsolattartás csak ideiglenes jellegű, amit a Bíróság a fokozatosság elvének mentén haladva idővel kibővít majd időben az elvitel jogával, de ez valahogy nem jött létre, s immáron egy éve tart, bebetonozva minket a Családsegítő falai közé. Hiába kértem a Bíróságot, hogy élve a törvényes jogommal elvihessem a lányomat, a Bíróság elutasított, a fellebbezésemmel pedig a Másodfok is így tett, mondván, hogy az anya tiltása ellen valóban a Családsegítő volt az egyetlen jó megoldás (erről majd később írok részletesen). Érti a kedves Olvasó, ugye: nem azt vizsgálta az a szerencsétlen Másodfok, hogy hékás, már fél éve a Családsegítőben szerencsétlenkednek ezek és tényleg meg kéne adni az apukának mindazt, amit a Törvény garantál neki (illetve garantálna), nem, nem ezt vizsgálják, hanem azt, hogy anno az Elsőfok jól döntött, így azt helyben hagyják. Világos, ugye? Fél év kellett ahhoz, hogy az Ideiglenes Végzés jogosságát vizsgálják, de arra már nem futotta a doktorok értelméből, hogy esetleg magát az egész ügyet, illetve a beadványom (a fellebbezésem) mondatait érdemben megvizsgálják és felfogják.
Már egy éve szívunk a lányommal a Családsegítőben. Egy éve!
A kislányom számtalan tanújelét adta már nekem, hogy szeret, hogy imád, hogy velem akar lenni - amit viszont az anyja, a Bíróság és mindenki más nagy ívben leszar. Bizony, leszar! Mintha az ő véleménye nem számítana, hiszen csak egy gyerek...
Az anyja is többször utalt rá, hogy Dóri még nem tudhatja, hiszen CSAK egy gyerek. Kábé ennyire jó anya, aki a gyermekét ennyire tartja, hogy "csak". Persze, értem én, hogy ő egy gyerek, aki még semmit sem tud a világról és így mérlegelni sem tudhat semmit, viszont ami árad belőle, az a tiszta, önzetlen, isteni szeretet, a megtestesült jóság és boldogság, amit nem lehet úgy ledegradálni, hogy CSAK. Az az ő akarata, hogy szereti Apát, szeretne vele lenni, s ez nem nevezhető CSAK-nak.
És ez a különbség az anyja és köztem: míg ő egy irányítandó kisgyereknek tartja Dórit, én egy mindenben egyenjogú partnernek. Én mindenről kikérem Dóri véleményét, és ha valami butaságot is akar néha, akkor elmagyarázom neki, hogy miért kéne másképp csinálnunk, mint ahogy azt ő szeretné. Míg az anyja eszköztára a "nem" meg a "nem lehet", addig én mindent megbeszélek Dórival és el is magyarázok neki mindent, hogy értse. Még a szobájának a színét is kiválaszthatta, mert számított a véleménye, amire az anyja csak úgy tudott reagálni, hogy "nem lehetsz olyan szerencsétlen, hogy felnőtt ember létedre nem tudsz kiválasztani egy színt" - vagy valami ilyesmi. Holott én csak partnerként tekintettem a lányomra, akinek megadtam azt a jogot, hogy a saját szája íze szerint dönthessen a szobájának színe felől.
Érthető a különbség a kettőnk felfogása között, ugye?
Számomra a lányom nem csak a gyermekem, hanem a társam és a legjobb barátom, aki kitölti az életem, s aki értelmed ad mindennek. Akiért élek, s halok, ha kell.
És ebben akadályoz meg engem (mi több, minket) a Tisztelt Bíróság - és az anya.
Dóri a mai napon játszott ugyan egy kicsit a tablettel, de annyira unta magát, hogy végül dühösen felpattant a helyéről és ordított valamit maga elé. Látva, hogy a gyerek nem érzi jól magát, gyorsan összepakoltam a cuccainkat, majd felöltözve kimentünk az udvarra. Odakint valamelyest már jobb volt a helyzet, de láthatóan ugyanúgy unta az egészet, mint a szobában. Amikor felkéredzkedett a karjaimba, halkan a fülembe súgta: - Oda akarok menni! - mutatott a kijárati kapu felé.
- Hová Kicsim? A kapuba?
- Oda! - mutatott ismét a kapu felé.
Amikor a kapuhoz értünk, megkérdeztem tőle:
- Miért akartál idejönni?
- Apa menni Felisszel a játszótérre... - mondta halkan, amire sajnos nemet kellett feleljek.
- Nem mehetünk Édesem. Sajnos nem lehet.
- Miért?
- Azért, mert nem engedik.
- Ki nem engedi?
- Anya.
(az igaz, hogy a Bíróság rendelte el ide a kapcsolattartást, de ha Anya engedné, hogy találkozzak a saját lányommal normális helyzetben, akkor nem lenne ez az egész hacacáré)
- Miért? - kérdezte Dóri ismét.
- Azért nem engedi, mert nem szeret engem. Nem tudom miért nem szeret. Látod, hogy mindig leteremt minket, ha nem azt csináljuk, amit jónak tart. Nem vihetlek ki a játszótérre. Kimennék veled, de nem lehet. Ha kiviszlek, akkor legközelebb nem találkozhatunk.
Dóri erre már nem felelt, mert látszólag megértette a lényeget. Nem akartam neki hazudni vagy meséket költeni, ezért elmondtam neki az igazat, hogy az anyja miatt vagyunk itt és nem másért. Hagy tudja az igazságot. Ezzel talán korán felismeri majd, ha az anyja ellenem próbálja meg őt nevelni.
Végül szomorúan tébláboltunk az udvaron. Körbejártuk a főépületet többször is, de semmi érdekeset nem találtunk.
A csatornafedél rejtelmeit vizsgálva
Megmutattam Dórinak, hogy miképp bújik elő a falevél az ágakból, majd megmutattam hogyan lesz a falevélből fekete föld, de egyik sem érdekelte. Csak sétálgatott fel s alá, szótlanul, unottan. Amikor beültünk a Trabiba - amit mindig is kért -, valahogy ott sem akaródzott jobb kedvre derülni. Letekerve az ablakot, egykedvűen hajolt ki rajta, hogy aztán nézze a lassan hazafelé igyekvő embereket.
Délután öt körül járt az idő. Amolyan mélabús, nap vége hangulatú percek voltak ezek. Hallgattunk egy kis zenét, meg szigetelőszalagot ragasztottunk a szélvédőre, majd amikor szóltam Dórinak, hogy nemsokára megérkezik az anyja, hirtelen be akart menni az olvasóterembe, hátha ezzel több időt nyerhet velem. El is indultunk, de alighogy beléptünk az előszobába, mögöttünk már ott is volt az anyja. Dóri nagyon jól tudta, hogy ezzel véget ért az időnk és haza kell mennie, s épp ezért villámgyorsan lekapta magáról a kabátot, hátha valamit is megváltoztathat a hazamenetellel kapcsolatban. Látszott rajta, hogy nem akar menni, hogy még velem akar lenni egy kicsit, és ez volt az egyetlen módja, hogy némi időt nyerjen, ha levetkőzik és besurran a szobába. Persze nem lehetett, amivel nagyon is tisztában volt.
Az anyja utasította őt, hogy vegye vissza a kabátot, amit Dóri simán eleresztett a füle mellett. Mivel jelen volt a Felügyelőnk is - aki a következő csapatot várta -, ezért rátérhettünk a következő kapcsolattartás időpontjának megbeszélésére. Jövőhéten kedden és pénteken dolgozom, ezért azokon a napokon kívül bármikor jó nekem. Vagyis a hétfő, a szerda és a csütörtök maradt, és ahogy a Felügyelőnktől megtudtuk a szombat is, mert a rengeteg kapcsolattartás miatt havonta egyszer a szombatot is beiktatták a lehetőségek közé. Mivel a hétvégén vidékre utazom, ezért a szombatot kihúztuk. A hátramaradt három napra pedig olyannyira sok a jelentkező a szobára, hogy a Felügyelőnk nem is tudott konkrét időpontot javasolni, mert minden óra foglalt volt. Meg is jegyezte valamelyik napra, hogy másik három család is el van helyezve más és más helyiségekbe, mert annyira le van terhelve az egyetlen szobájuk ahol játszani lehet - és hát majd minket is eltesznek valahová, ahol kettesben lehetek Dórival.
Hát kösz, ebből nem kérek - gondoltam magamban, hiszen már volt két ilyen alkalmunk az elmúlt nyáron, amikor a telítettség miatt az udvarra szorultunk. Egyszer szerencsénk volt, mert sütött a Nap, így a szabadban jobb volt eleve, mint odabent, viszont egyszer szerencsétlenségükre esett az eső, s nem lévén más megoldás, a főépület folyosóján kellett téblábolnunk. Mondtam is az exemnek, hogy tegyük délelőttre a találkozót, mint ahogy az az elmúlt évben is volt, de erre kifakadt, hogy a gyerek bölcsődébe jár, neki meg dolgoznia kell mennie. Na igen, ez igaz, a délelőtt így nem jó, de megátalkodtam jegyezni, hogy ha nem lenne ez a szarakodás a gyerekkel, akkor a lányunkat bölcsi helyett magammal is vihetném, miáltal anyuci dolgozhatna nyugodtan, a gyerek pedig ellehetne velem. Olyan nagy utópisztikus fantazmagória lenne az, ha egy apa a gyermekével tölti a délelőttöt???
Anya szerint igen. Anya szerint nonszensz, amit én kérek.
APA CSAK NE LEGYEN A LÁNYÁVAL KETTESBEN KI TUDJA HOL
Így tehát az "embertelenkedésem" után megbeszélt időpont nélkül maradtunk, Anya pedig dühösen visszavéve a gyerekre a kabátot, neurotikus tünetek közepette a biciklije gyerekülésébe tette Dórit. Dóri persze meg se mert szeppenni, hanem csak szomorúan tűrte, ahogy rángatják őt az anyai kezek.
Odakint aztán Dóri kezébe adtam a két szál tulipánt, amit ő boldogan átvett, majd egy puszi után az útjukra engedtem őket.
Nincs jó kedve...
Amikor elindultak, én tüstént utánuk eredtem a kocsival, hogy integethessek neki az ablakból. Dóri annyira megörült nekem, hogy amint melléjük értem a Trabival, ő mosolyogva heves integetésbe kezdett. Nagyjából harminc másodpercig gurultunk így egymás mellett, miközben mindvégig nyílegyenesen a szemeimbe nézett. Olyan érzelem áradt a szemeiből, amit szavakba sem tudok önteni. Felkavaró volt látnom, hogy ez a kisleány milyen őszinte pillantásokkal tudja a tudtomra adni a szeretetét.
Mivel a következő sarkon lefordultak, ezért egyedül haladtam tovább. Aztán eszembe jutott, hogy elfelejtettem megkérdezni az anyját, volna e kedve eljönni vasárnap kirándulni a gyerekkel, így feléjük kanyarodván bevártam őket a kapujuk előtt. Nagyjából egy perc múlva értek haza ők is. Kiszálltam a kocsiból és bementem utánuk a lépcsőház kapujáig.
Ott feltettem neki a kérdést:
- Vasárnap volna kedvetek eljönni kirándulni?
- NEM! Nem megyünk sehová. - jött a válasz.
- Miért nem? Elmehetnénk a Gellért-hegyre vagy fel a Várba.
- Majd akkor, ha EMBER tudsz lenni! Ha emberként fogsz viselkedni! - vágta hozzám Anyuci dühben, égő pillantásokkal a szemeiben.
- Mit értesz ezalatt? miért nem vagyok "ember"?? - kérdeztem tőle.
- Majd, ha a nem vitatkozol feleslegesen és ember tudsz lenni, akkor lehet róla szó!
Itt arra gondolt, hogy szóvá tettem a Családsegítőben a lehetetlen időpontokat azzal együtt, hogy folyton úgy rángat engem, ahogy az neki jó, és egyáltalán nincs tekintettel arra sem, hogy ez a két óra hetente számomra kevés a gyermekemmel való normális kapcsolattartásra.
- A bírónő mondta, hogy a kötelező kapcsolattartáson kívül bármikor elmehetünk a gyerekkel. - mondtam neki, de őt ez egy cseppet sem érdekelte.
- Jó, majd akkor, ha normálisan tudsz viselkedni! - vágta hozzám, mintha én lennék a nemnormális, amiért a kislányommal szeretnék együtt lenni minél több időt. Voltaképp az exem szemében én vagyok a szemét, az embertelen, mert akadékoskodom folyton. Csöppet sem jut el az agyáig a tény, hogy a gyerek apja vagyok, s mint ilyen, qrvára hiányzik a gyermekem. Fel nem tudom fogni ép ésszel, hogy hogyan gondolhatja azt még mindig, hogy ez a heti két óra elegendő lehet az apai érzéseim és teendőim kielégítésére. Fölényeskedő velem szemben, mintha kizárólag övé lenne a gyermekem, és hiába próbálok rávilágítani az erkölcstelen és jogtalan viselkedésére, mert ő mindezt támadásnak érzékeli. Támadásnak, jah... Ha egy apa szeretne a gyermekével lenni, az a szemében támadás.
- Mi az, hogy normálisan? Te egyetértesz azzal, hogy hetente csupán két órát láthatom a lányomat? Szerinted nekem milyen érzés, hogy eltiltasz tőle?? - tettem fel neki a kérdést.
- Legyél EMBER, és akkor majd többet láthatod őt!
- Én nem vagyok "ember"? Én? Szerinted mennyire jogos, hogy a Másodfok is elutasította az elvitel jogát??
Az exem erre elmosolyogta magát, s tisztán kivehető volt a tekintetéből, hogy egyetért a Bíróság döntésével. Szerinte a Bíróság nagyon jól döntött, hiszen elégedjek meg ezzel, és szerinte még így is sokat kaptam, mert amilyen szemétláda vagyok, szerinte még ennyi sem járna. Fölényeskedő és örömittas szemekkel meredt rám, mint aki legyőzte az apát, és lám, még a Bíróság is őmellette áll. Kéjes mosollyal a száján jelezte, hogy ő a gyerek kizárólagos tulajdonosa és kapjam be, azt csinál vele amit akar. Nekem legalábbis ez jött le az arckifejezéséből. Pökhendi, lenéző volt velem szemben, mintha egy csicska, semmirekellő, felesleges kis piszok lennék az életében, akit úgy alázhat meg ahogy akar, hiszen a Másodfok is kimondta azt, amiben ő mindeddig csak reménykedett: hogy a gyermekemet nem vihetem el sehová! És ezzel le is van zárva a kérdés: a gyerek az ő parancsnoksága alatt áll, és nem kell tartania attól, hogy Apa elviszi magával a gyereket ki tudja hová. Totális ellenőrzést akar fölötte, amit megkapott.
Ez az "ember" kifejezése viszont nem hagyott nyugodni.
- Mi az, hogy "ember"? Mi az, hogy nem vagyok ember?? Te mi vagy bazdmeg? Szerinted jó ez így, ami van?? Az nem embertelen, amit művelsz?
Az exem mosolyogva mondta:
- A Bíróság így ítélte meg. Majd, ha máshogy fogja, akkor másként lesz.
(A pontos párbeszédre nem emlékszem, de hellyel-közzel e körül folyt a téma)
Mindeközben a lányom a karjaimban ült, s csendben tűrte, ahogy a szülei ismételten veszekednek. Nem fért a fejembe, hogy az exem hogy lehet ilyen lenéző velem szemben, s miért nem tiszteli az apai mivoltomat. Mi az, hogy nem vagyok ember? Szerinte azért vagyok embertelen, mert több jogot akarok kiharcolni a lányommal kapcsolatban? Több időt és több beleszólást? Az az embertelen a számára, hogy mint apa, küzdök a lányommal való hosszabb időtöltés reményében? Embertelen lennék, mint apa?! Nem egy idegen gyermekért küzdök, hanem a saját lányomért, bassza meg! Azért a lányért, aki a véremből van, s akiben ugyanaz a DNS-lánc kering, ami engem is alkot, s akit ugyanúgy szeretek, mint ahogyan az anyja szereti! Mi olyan nehéz ebben felfogni? Ez olyan különleges? Ez olyan megbotránkoztató?
(Az jobb volna, ha leszarnám a kölykömet???)
Miután az exem továbbra is fölényeskedő és pökhendi volt velem, és ingerülten, lenézően közölte, hogy én vagyok az embertelen, figyelmeztetően rácsaptam a vállára, hogy most már hagyja ezt abba és beszéljem velem tisztelettudóan. Talán nem kellett volna, mert ezzel egy pillantás alatt leromboltam mindazt, amit a barátság érdekében felépítettem. És bár ő sosem volt velem barátságos, mégis eltűrte, hogy alkalmanként hazakísérhetem őket (micsoda kiváltság!).
Ő válaszul azonnal belém rúgott, majd torka szakadtából üvölteni kezdett:
- AZONNAL TEDD LE A GYEREKEM!!!!!!!!!!
Olyan hangon üvöltötte, mint eddig még soha. Tőle zengett az egész környék, s láttam a szemeiben a zavarodottságot. Ezek nem emberi pillantások voltak; félelmetes volt látni benne a gyűlöletet, a közönyt. Azt, hogy valahol máshol él, egy saját kitalált világban, ahol az én szerepem már semmi. Pontosítva: én vagyok az élete megrontója, egy káros személy a gyermekére (az ő gyermekére!) nézve. Számomra ismét kiviláglott, hogy ez a nő elmebeteg. Az életem során még az ellenségeimmel is békében tudtam beszélgetni, sőt még olyan is volt, hogy akivel majdnem megfojtottuk egymást a katonaság alatt, a leszerelés után boldogan ölelgettük egymást. Ezzel a nővel viszont nem megyek semmire. Két év után is dacos, sértődött velem szemben, pedig már egyáltalán nem lenne rá oka. Az utóbbi nyolc hónapban egyáltalán nem emeltem fel a hangomat és számtalan kedvezményt tettem felé. A gyerektartáson túl rengetegszer vettem neki ezt-azt, adtam a gyereknek zsebpénzt, kedves voltam velük, de mindhiába. Ő mindvégig gyűlölettel telve tekintett rám, amit ma tökéletesen ki is mutatott. Egy csöppnyi tisztelet sincs benne az irányomba, és a fasiszta* felsőbbrendűsége ma ismételten megmutatkozott.
Egymás után többször is elkiáltotta magát, hogy tegyem le a gyerekét (!), mintha Dóri egyedül az övé lenne csak. Egy normális szülő ilyenkor a nevén szólítva kérné (vagy mondaná), hogy tegyem le a gyereket, míg ő ezzel szemben - mint kizárólagos birtokos - úgy utasított, mintha a gyerek csak és kizárólag az ő tulajdona volna. Mintha én nem is lennék a gyerek apja, hanem csak valaki, akinek a Bíróság heti két órát adott - hogy minek, azt ő se érti, mert legszívesebben egyáltalán nem engedné, hogy a gyerekével tartsam a kapcsolatot.
Dóri közben némán ült az ölemben. Nem tudom mi játszódhatott le benne, de valószínűleg megijedt az anyja éktelen üvöltésétől. Ezt onnan feltételezem, hogy amikor az exem hozzám lépett, hogy kivegye őt a karomból, a gyerekre pillantva végül visszalépett, mert láthatta, hogy a gyerek ijedt arcot vág. Magam nem néztem Dórira, mert az anyjával voltam elfoglalva, ezért mindez pusztán csak következtetés. Anyuci nem merte megkockáztatni, hogy kitépi őt a karomból, de az is lehet, hogy csupán azért nem, mert tisztában volt vele, hogy úgysem viszem magammal és nemsokára leteszem.
A pontos párbeszédre nem emlékszem, de azon kezdtünk el vitatkozni, hogy miért ilyen ingerült és lenéző velem. Felhoztam neki, hogy akkor nem volt ilyen nagy pofája, amikor az apja házából hozzám kellett költöznie Horányba.
(Ugyanis anno az anyja élettársa kitúrta őket (a három testvért) abból a lakásból, ahol most az exem és a lányom lakik, mondván, hogy nem akar velük élni, ezért kénytelen volt átköltözni az apja házába Piliscsabára, ahol az öccsével együtt osztozkodott a kéglin. Az apja akkor már nem lakott ott, csak az öccse meg ő. Onnan viszont azért kellett elköltöznie, mert nem bírta elviselni az öccsét, és mivel ugyanezen okból kifolyólag egy idő után már én sem jártam ki hozzá, így kénytelen-kelletlen, de célszerűbbnek látszott, ha ő költözik ki hozzám Horányba, hogy együtt lehessen velem. Miután végül szétmentünk, ő visszaköltözött az anyja lakásába, de mivel a mostohája továbbra sem tudta elviselni őt, az anyja és annak faszija végül a faszi pilisvörösvári telkére költözött egy jurtába)
Persze az exem erre már egyáltalán nem emlékszik, sőt, gyanítom, hogy tök más színben látja a történéseket, s épp ezért is nézett rám értetlenül, hogy miről beszélek épp. A kérdést nem forszíroztam, mert lényegtelen ennyi év távlatából, hogy mi is történt akkor, s mert egyáltalán nem számított már a gyereknevelés (és birtoklás) kérdésében.
- Tiszteld azt, hogy a gyerek apja vagyok! - vetettem oda neki, amire az exem nem reagált, mert talán megértette, hogy a pökhendiségével van bajom. - Tiszteld, hogy én vagyok a gyerek apja!
Végül egy perc türelmet kértem tőle, amíg elbúcsúzom a lányomtól. Dórival odébb mentünk, hogy a fülébe súgjak valamit, de az anyja utánunk jött félve, hátha "elrabolom" a gyerekét. Ismét odébb mentünk, de anyuci ismét a nyomunkba szegődött. Nem láttam értelmét egyre inkább odébb meg odébb araszolni, ezért Dóri arcához hajolva elmondtam amit akartam:
- Ne haragudj Kicsim, amiért vitázok Anyával. Látod, megpróbáltam beszélni vele, de nem lehet. Ugye tudod, hogy mindig is szeretni foglak?
- Tudom. - felelte Dóri. Látszott rajta, hogy arra összpontosít, amit mondani akarok neki.
- Ugye nem felejted el? - kérdeztem tőle.
- Nem.
- Akkor jó. Rengeteget gondolok rád és nagyon fogsz hiányozni.
Azzal kértem Dóritól egy puszit, majd letettem őt a földre. Dóri most nem kért rá senkit, hogy hagy maradjon még velem egy picit, az anyja viszont dühében még a biciklijét is kint felejtette az udvaron, úgy zárta be az ajtót maguk mögött.
A mai nap rájöttem, hogy iszonyatosan gyűlölöm ezt a nőt, akit a legaljasabb emberek között tartok számon. Elfogott az undor, ahogy felidéződött bennem az az elmebeteg tekintet, amivel rám nézett a vitatkozásunk alatt. Sosem éreztem még ilyen ellenszenvet senki iránt, pedig összevesztem már párszor egynéhány személlyel. Ahogyan még nem találkoztam ilyen fokú primitívséggel, eddig ugyanúgy még nem éreztem senki iránt ilyen mérvű undort sem - bár ahogy visszanézek az eddigi életem letűnt éveire, még senki más iránt nem éreztem ilyet, mint amit az exem iránt jelenleg.
Talán nem is jó szó rá a gyűlölet, hiszen inkább csak haragszom rá a viselkedése miatt. Úgy érzem, hogy mivel a kislányom szereti őt, ezért nincs jogom gyűlölni őt. Nem árthatok neki, mert tisztelem a kislányom iránta táplált szeretetét. Ha bántanám az anyját, azzal a gyermekemet bántanám. Épp ezért sosem mondok róla semmilyen rosszat, mert nem akarok sem bűntudatot, sem kérdéseket ébreszteni a kis lelkében. És épp ez az, ami a különbséget adja az exem és énköztem: amíg magam tisztelem benne az anyaságát, ő képtelen tisztelni bennem az apát.
Ez baszta fel az agyam a mai nap: a tiszteletlenség.
Vele nem tudok értelmesen megbeszélni semmit, mert makacs, buta és tiszteletlen. Javíthatatlan, mert pszichésen beteg. Elrontotta őt a környezete. Ezt a mintát látta, és ezt adja tovább. Nem is fecsérelek rá több szót, mert ismételten csak felhúzom magam. Ő ilyen, és ezen már nem lehet változtatni.
Kár, hogy hittem benne.
Elhittem, hogy javítani lehet a kapcsolatunkon. Hittem a lehetetlenben, de tévedtem. A hiszékenységem most lerombolt bennem valamit, és csalódott lettem. Azt hiszem újra kell építenem valami mást, teljesen más stratégiával. Már nem az exemmel való megbékélés a fő célom, hanem az, hogy a kislányom szeretete fennmaradjon az anyja irántam érzett gonoszságával szemben.
* Fasizmus: szélsőséges tekintélyuralmi, nemzeti értékeket előtérbe helyező politikai nézet.
(Az exemre lefordítva: szélsőséges tekintélyuralmi magatartás, amelyben a saját felfogása, politikája szerint alakít mindent, s egy cseppet sem érdekli őt a gyermek és az apa személye, sem azok akarata, mert úgy érzi, hogy minden amit cselekszik az jó, s minden más másodlagos, vagy talán nem is számít. A saját elvei szerinti feltétlen engedelmességet vár el, és nem tűr senki részéről beleszólást az életébe.
Ott feltettem neki a kérdést:
- Vasárnap volna kedvetek eljönni kirándulni?
- NEM! Nem megyünk sehová. - jött a válasz.
- Miért nem? Elmehetnénk a Gellért-hegyre vagy fel a Várba.
- Majd akkor, ha EMBER tudsz lenni! Ha emberként fogsz viselkedni! - vágta hozzám Anyuci dühben, égő pillantásokkal a szemeiben.
- Mit értesz ezalatt? miért nem vagyok "ember"?? - kérdeztem tőle.
- Majd, ha a nem vitatkozol feleslegesen és ember tudsz lenni, akkor lehet róla szó!
Itt arra gondolt, hogy szóvá tettem a Családsegítőben a lehetetlen időpontokat azzal együtt, hogy folyton úgy rángat engem, ahogy az neki jó, és egyáltalán nincs tekintettel arra sem, hogy ez a két óra hetente számomra kevés a gyermekemmel való normális kapcsolattartásra.
- A bírónő mondta, hogy a kötelező kapcsolattartáson kívül bármikor elmehetünk a gyerekkel. - mondtam neki, de őt ez egy cseppet sem érdekelte.
- Jó, majd akkor, ha normálisan tudsz viselkedni! - vágta hozzám, mintha én lennék a nemnormális, amiért a kislányommal szeretnék együtt lenni minél több időt. Voltaképp az exem szemében én vagyok a szemét, az embertelen, mert akadékoskodom folyton. Csöppet sem jut el az agyáig a tény, hogy a gyerek apja vagyok, s mint ilyen, qrvára hiányzik a gyermekem. Fel nem tudom fogni ép ésszel, hogy hogyan gondolhatja azt még mindig, hogy ez a heti két óra elegendő lehet az apai érzéseim és teendőim kielégítésére. Fölényeskedő velem szemben, mintha kizárólag övé lenne a gyermekem, és hiába próbálok rávilágítani az erkölcstelen és jogtalan viselkedésére, mert ő mindezt támadásnak érzékeli. Támadásnak, jah... Ha egy apa szeretne a gyermekével lenni, az a szemében támadás.
- Mi az, hogy normálisan? Te egyetértesz azzal, hogy hetente csupán két órát láthatom a lányomat? Szerinted nekem milyen érzés, hogy eltiltasz tőle?? - tettem fel neki a kérdést.
- Legyél EMBER, és akkor majd többet láthatod őt!
- Én nem vagyok "ember"? Én? Szerinted mennyire jogos, hogy a Másodfok is elutasította az elvitel jogát??
Az exem erre elmosolyogta magát, s tisztán kivehető volt a tekintetéből, hogy egyetért a Bíróság döntésével. Szerinte a Bíróság nagyon jól döntött, hiszen elégedjek meg ezzel, és szerinte még így is sokat kaptam, mert amilyen szemétláda vagyok, szerinte még ennyi sem járna. Fölényeskedő és örömittas szemekkel meredt rám, mint aki legyőzte az apát, és lám, még a Bíróság is őmellette áll. Kéjes mosollyal a száján jelezte, hogy ő a gyerek kizárólagos tulajdonosa és kapjam be, azt csinál vele amit akar. Nekem legalábbis ez jött le az arckifejezéséből. Pökhendi, lenéző volt velem szemben, mintha egy csicska, semmirekellő, felesleges kis piszok lennék az életében, akit úgy alázhat meg ahogy akar, hiszen a Másodfok is kimondta azt, amiben ő mindeddig csak reménykedett: hogy a gyermekemet nem vihetem el sehová! És ezzel le is van zárva a kérdés: a gyerek az ő parancsnoksága alatt áll, és nem kell tartania attól, hogy Apa elviszi magával a gyereket ki tudja hová. Totális ellenőrzést akar fölötte, amit megkapott.
Ez az "ember" kifejezése viszont nem hagyott nyugodni.
- Mi az, hogy "ember"? Mi az, hogy nem vagyok ember?? Te mi vagy bazdmeg? Szerinted jó ez így, ami van?? Az nem embertelen, amit művelsz?
Az exem mosolyogva mondta:
- A Bíróság így ítélte meg. Majd, ha máshogy fogja, akkor másként lesz.
(A pontos párbeszédre nem emlékszem, de hellyel-közzel e körül folyt a téma)
Mindeközben a lányom a karjaimban ült, s csendben tűrte, ahogy a szülei ismételten veszekednek. Nem fért a fejembe, hogy az exem hogy lehet ilyen lenéző velem szemben, s miért nem tiszteli az apai mivoltomat. Mi az, hogy nem vagyok ember? Szerinte azért vagyok embertelen, mert több jogot akarok kiharcolni a lányommal kapcsolatban? Több időt és több beleszólást? Az az embertelen a számára, hogy mint apa, küzdök a lányommal való hosszabb időtöltés reményében? Embertelen lennék, mint apa?! Nem egy idegen gyermekért küzdök, hanem a saját lányomért, bassza meg! Azért a lányért, aki a véremből van, s akiben ugyanaz a DNS-lánc kering, ami engem is alkot, s akit ugyanúgy szeretek, mint ahogyan az anyja szereti! Mi olyan nehéz ebben felfogni? Ez olyan különleges? Ez olyan megbotránkoztató?
(Az jobb volna, ha leszarnám a kölykömet???)
Miután az exem továbbra is fölényeskedő és pökhendi volt velem, és ingerülten, lenézően közölte, hogy én vagyok az embertelen, figyelmeztetően rácsaptam a vállára, hogy most már hagyja ezt abba és beszéljem velem tisztelettudóan. Talán nem kellett volna, mert ezzel egy pillantás alatt leromboltam mindazt, amit a barátság érdekében felépítettem. És bár ő sosem volt velem barátságos, mégis eltűrte, hogy alkalmanként hazakísérhetem őket (micsoda kiváltság!).
Ő válaszul azonnal belém rúgott, majd torka szakadtából üvölteni kezdett:
- AZONNAL TEDD LE A GYEREKEM!!!!!!!!!!
Olyan hangon üvöltötte, mint eddig még soha. Tőle zengett az egész környék, s láttam a szemeiben a zavarodottságot. Ezek nem emberi pillantások voltak; félelmetes volt látni benne a gyűlöletet, a közönyt. Azt, hogy valahol máshol él, egy saját kitalált világban, ahol az én szerepem már semmi. Pontosítva: én vagyok az élete megrontója, egy káros személy a gyermekére (az ő gyermekére!) nézve. Számomra ismét kiviláglott, hogy ez a nő elmebeteg. Az életem során még az ellenségeimmel is békében tudtam beszélgetni, sőt még olyan is volt, hogy akivel majdnem megfojtottuk egymást a katonaság alatt, a leszerelés után boldogan ölelgettük egymást. Ezzel a nővel viszont nem megyek semmire. Két év után is dacos, sértődött velem szemben, pedig már egyáltalán nem lenne rá oka. Az utóbbi nyolc hónapban egyáltalán nem emeltem fel a hangomat és számtalan kedvezményt tettem felé. A gyerektartáson túl rengetegszer vettem neki ezt-azt, adtam a gyereknek zsebpénzt, kedves voltam velük, de mindhiába. Ő mindvégig gyűlölettel telve tekintett rám, amit ma tökéletesen ki is mutatott. Egy csöppnyi tisztelet sincs benne az irányomba, és a fasiszta* felsőbbrendűsége ma ismételten megmutatkozott.
Egymás után többször is elkiáltotta magát, hogy tegyem le a gyerekét (!), mintha Dóri egyedül az övé lenne csak. Egy normális szülő ilyenkor a nevén szólítva kérné (vagy mondaná), hogy tegyem le a gyereket, míg ő ezzel szemben - mint kizárólagos birtokos - úgy utasított, mintha a gyerek csak és kizárólag az ő tulajdona volna. Mintha én nem is lennék a gyerek apja, hanem csak valaki, akinek a Bíróság heti két órát adott - hogy minek, azt ő se érti, mert legszívesebben egyáltalán nem engedné, hogy a gyerekével tartsam a kapcsolatot.
Dóri közben némán ült az ölemben. Nem tudom mi játszódhatott le benne, de valószínűleg megijedt az anyja éktelen üvöltésétől. Ezt onnan feltételezem, hogy amikor az exem hozzám lépett, hogy kivegye őt a karomból, a gyerekre pillantva végül visszalépett, mert láthatta, hogy a gyerek ijedt arcot vág. Magam nem néztem Dórira, mert az anyjával voltam elfoglalva, ezért mindez pusztán csak következtetés. Anyuci nem merte megkockáztatni, hogy kitépi őt a karomból, de az is lehet, hogy csupán azért nem, mert tisztában volt vele, hogy úgysem viszem magammal és nemsokára leteszem.
A pontos párbeszédre nem emlékszem, de azon kezdtünk el vitatkozni, hogy miért ilyen ingerült és lenéző velem. Felhoztam neki, hogy akkor nem volt ilyen nagy pofája, amikor az apja házából hozzám kellett költöznie Horányba.
(Ugyanis anno az anyja élettársa kitúrta őket (a három testvért) abból a lakásból, ahol most az exem és a lányom lakik, mondván, hogy nem akar velük élni, ezért kénytelen volt átköltözni az apja házába Piliscsabára, ahol az öccsével együtt osztozkodott a kéglin. Az apja akkor már nem lakott ott, csak az öccse meg ő. Onnan viszont azért kellett elköltöznie, mert nem bírta elviselni az öccsét, és mivel ugyanezen okból kifolyólag egy idő után már én sem jártam ki hozzá, így kénytelen-kelletlen, de célszerűbbnek látszott, ha ő költözik ki hozzám Horányba, hogy együtt lehessen velem. Miután végül szétmentünk, ő visszaköltözött az anyja lakásába, de mivel a mostohája továbbra sem tudta elviselni őt, az anyja és annak faszija végül a faszi pilisvörösvári telkére költözött egy jurtába)
Persze az exem erre már egyáltalán nem emlékszik, sőt, gyanítom, hogy tök más színben látja a történéseket, s épp ezért is nézett rám értetlenül, hogy miről beszélek épp. A kérdést nem forszíroztam, mert lényegtelen ennyi év távlatából, hogy mi is történt akkor, s mert egyáltalán nem számított már a gyereknevelés (és birtoklás) kérdésében.
- Tiszteld azt, hogy a gyerek apja vagyok! - vetettem oda neki, amire az exem nem reagált, mert talán megértette, hogy a pökhendiségével van bajom. - Tiszteld, hogy én vagyok a gyerek apja!
Végül egy perc türelmet kértem tőle, amíg elbúcsúzom a lányomtól. Dórival odébb mentünk, hogy a fülébe súgjak valamit, de az anyja utánunk jött félve, hátha "elrabolom" a gyerekét. Ismét odébb mentünk, de anyuci ismét a nyomunkba szegődött. Nem láttam értelmét egyre inkább odébb meg odébb araszolni, ezért Dóri arcához hajolva elmondtam amit akartam:
- Ne haragudj Kicsim, amiért vitázok Anyával. Látod, megpróbáltam beszélni vele, de nem lehet. Ugye tudod, hogy mindig is szeretni foglak?
- Tudom. - felelte Dóri. Látszott rajta, hogy arra összpontosít, amit mondani akarok neki.
- Ugye nem felejted el? - kérdeztem tőle.
- Nem.
- Akkor jó. Rengeteget gondolok rád és nagyon fogsz hiányozni.
Azzal kértem Dóritól egy puszit, majd letettem őt a földre. Dóri most nem kért rá senkit, hogy hagy maradjon még velem egy picit, az anyja viszont dühében még a biciklijét is kint felejtette az udvaron, úgy zárta be az ajtót maguk mögött.
A mai nap rájöttem, hogy iszonyatosan gyűlölöm ezt a nőt, akit a legaljasabb emberek között tartok számon. Elfogott az undor, ahogy felidéződött bennem az az elmebeteg tekintet, amivel rám nézett a vitatkozásunk alatt. Sosem éreztem még ilyen ellenszenvet senki iránt, pedig összevesztem már párszor egynéhány személlyel. Ahogyan még nem találkoztam ilyen fokú primitívséggel, eddig ugyanúgy még nem éreztem senki iránt ilyen mérvű undort sem - bár ahogy visszanézek az eddigi életem letűnt éveire, még senki más iránt nem éreztem ilyet, mint amit az exem iránt jelenleg.
Talán nem is jó szó rá a gyűlölet, hiszen inkább csak haragszom rá a viselkedése miatt. Úgy érzem, hogy mivel a kislányom szereti őt, ezért nincs jogom gyűlölni őt. Nem árthatok neki, mert tisztelem a kislányom iránta táplált szeretetét. Ha bántanám az anyját, azzal a gyermekemet bántanám. Épp ezért sosem mondok róla semmilyen rosszat, mert nem akarok sem bűntudatot, sem kérdéseket ébreszteni a kis lelkében. És épp ez az, ami a különbséget adja az exem és énköztem: amíg magam tisztelem benne az anyaságát, ő képtelen tisztelni bennem az apát.
Ez baszta fel az agyam a mai nap: a tiszteletlenség.
Vele nem tudok értelmesen megbeszélni semmit, mert makacs, buta és tiszteletlen. Javíthatatlan, mert pszichésen beteg. Elrontotta őt a környezete. Ezt a mintát látta, és ezt adja tovább. Nem is fecsérelek rá több szót, mert ismételten csak felhúzom magam. Ő ilyen, és ezen már nem lehet változtatni.
Kár, hogy hittem benne.
Elhittem, hogy javítani lehet a kapcsolatunkon. Hittem a lehetetlenben, de tévedtem. A hiszékenységem most lerombolt bennem valamit, és csalódott lettem. Azt hiszem újra kell építenem valami mást, teljesen más stratégiával. Már nem az exemmel való megbékélés a fő célom, hanem az, hogy a kislányom szeretete fennmaradjon az anyja irántam érzett gonoszságával szemben.
* Fasizmus: szélsőséges tekintélyuralmi, nemzeti értékeket előtérbe helyező politikai nézet.
(Az exemre lefordítva: szélsőséges tekintélyuralmi magatartás, amelyben a saját felfogása, politikája szerint alakít mindent, s egy cseppet sem érdekli őt a gyermek és az apa személye, sem azok akarata, mert úgy érzi, hogy minden amit cselekszik az jó, s minden más másodlagos, vagy talán nem is számít. A saját elvei szerinti feltétlen engedelmességet vár el, és nem tűr senki részéről beleszólást az életébe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése