2017. április 6., csütörtök

Szomorú szemmel

Április negyedikén volt az ötvennyolcadik kapcsolattartásunk. Borzalmasan rossz volt. Az első órában Dóri csak téblábolt, és bármibe is szerettem volna őt belevonni, valahogy semmihez sem volt kedve. A második órában viszont az udvaron sétálgattunk, ahol végül is elűztük az időt.

Dóri és a vödör

Dóri megtalálta a múltheti fehér vödrét, így ismét nekiállt levest főzni. Ehhez velem együtt gyűjtögette össze a belevaló finomságokat: gallyakat, leveleket, virágokat és füvet.

Aranyeső is kell bele

A Családsegítő főépületének a tetejét épp felújítják, ezért a fal mentén nem lehetett járkálni. Dóri megkérdezte, hogy miért nem, de amikor a saját szemével látta, hogy hullanak a cserepek, maga is rájött egyhamar. 

Aztán megtettünk egy kört a kerítés mentén, majd szedtünk Anyának virágot, amiből készítettem egy pró kis csokrot.


A virágszedés után belestünk a pinceajtón, ahol a lépcső egész a padlásig vezet. Dóri kért rá, hogy menjünk fel a padlásra, de mivel a fejünk fölül vakolatdarabok potyogtak a plafonról, ezért nem lehetett. 

Amikor megérkezett Dóriért az anyja, Dóri nagy örömmel nyújtotta felé a csokrot, aki ugyanilyen örömmel fogadta. Meg is kérdezte, hogy ezt ő csinálta-e, mire Dóri elárulta, hogy nem, hanem Apa.

- Apa csinálta a csokrot? - kérdezte Anya.
- Apa... - felelte Dóri.
- Dehogy is, azt te csináltad Kicsim - feleltem mosolyogva, Dóri pedig nem értette, hogy miért mondom ezt, hiszen tudtuk nagyon jól, hogy én vagyok érte a felelős. Kicsikém még annyira kis őszinte...

Aztán Dóri elárulta, hogy vakolatdarabok potyogtak a plafonról és ezért nem mentünk fel a padlásra, amit az anyja érdeklődve hallgatott. Végül is nem volt semmi gáz, de meglepett, hogy mennyire vág Dóri esze: ugyanis szerintem most először hallotta tőlem a vakolat szót, amit megjegyzett és el is mesélt rögtön, hogy az volt az, ami potyogott a plafonról. Ez azért jó, mert így bármit tanítok majd neki, azt hamar megjegyzi.

A két óránk tulajdonképpen így telt el. Téblábolással, semmittevéssel. 

A szobás résznél Dóri annyira nem tudott mit kezdeni a hellyel, hogy láthatóan ideges volt, amiért ismét oda vagyunk bezárva. Ilyenkor szándékosan rendetlenkedik, leborít mindent, ordibál, s mindezt mosolyogva. A tabletet is majdnem földhöz vágta, ami után úgy döntöttem, hogy inkább menjünk ki és szedjünk virágot. Odakint aztán végül eltelt valahogy az időnk, bár lehetett volna jobb is, ha mondjuk végre elhagyhatnánk a Családsegítőt.

A gyerek anyja - a legnagyobb meglepetésemre - váratlanul megkérdezte tőlem, hogy volna-e kedvem együtt ebédelni a lányommal húsvétkor? Azt feleltem, hogy van, de még térjünk ki rá addig, mert nem tudom még mi hogyan lesz a közeljövőben. Ugyanis hiába kaptam a héten fizut, mert a pénzem már elfogyott építőanyagra, és örülök, ha a kocsimat meg tudom tankolni. 

Utóbb az jutott az eszembe, hogy ha az exem ennyire rendes, hogy elenged a gyerekkel ebédelni, akkor inkább jöjjenek le hozzám és főzök nekik valamit, mert az meghittebb is és olcsóbb. Még nem vetettem fel neki, de kíváncsi leszek hogyan fogadja majd az ötletem.

A kérdés azért felvetődött bennem: vajon miért ilyen nagylelkű?
Az ismerőseim szerint azért, mert a huszonhatodikai tárgyalás előtt ismét jó fejnek akar tűnni. Tényleg így volna?

...

Még megemlítem a másnapi, azaz a hatodikai találkozásunkat is: történt ugyanis, hogy egy ismerősömnek mutattam pár eladó telket Pilisvörösváron, akit ide-oda furikáztam utcáról-utcára, majd miután dolgunk végeztével elindultunk a vasútállomásra, az út szélén összefutottam az exemmel és a lányommal. 

Először észre sem vettem őket az út szélén, csak mikor már melléjük értem. Épp hazafelé tartottak valahonnan, amikor elsuhantam mellettük, és Dóri egyből felismerte a kocsit, én pedig bambán néztem ki a fejemből, amikor megpillantottam a feleszmélő lányomat.

Ilyenkor sosem tudok szó nélkül továbbhajtani, úgyhogy gyorsan megálltam, majd visszatolatva leparkoltam az őt szélén. 

Dóri nagyon lelkendezett, amikor meglátott, majd át is vettem őt a bicikliülésből az ölembe. 

Amiért a sztorit megemlítem az azért van, mert Dóri egyszer csak elkezdte nekem szomorú kis szemekkel mondani, hogy "Apa ne menj el... Apa ne menj el légyszi..."

És megint:

- Apa ne menj el, Apa ne menj el...!

Olyan édesen és őszintén kérlelt, hogy majd meghasadt a szívem...
Édes kis Drágám, kis szerelmem. Most először fejezte ki számomra nyíl egyenesen, hogy maradjak. Most először kért rá, szinte könyörgött, hogy maradjak, de sajnos nem lehetett.

El is mondtam neki, hogy a nénit (aki a kocsiban ül és vár engem) ki kell vinnem a vasútállomásra, mert különben lekési a vonatot. Szegénykém annyira szomorú lett ettől. Lekonyult a kis szája, a szemeivel pedig belenézett a szemeimbe és kért velük, hogy maradjak. Láttam bennük a szomorúságot és a kíváncsi érdeklődést, amik várják és figyelik Apa reakcióit.

Végül persze búcsúznunk kellett, mert alig tíz percem volt hátra, hogy elérjem a vonatot. 

Dóri pedig szomorú szemmel nézett utánam, hogy az édesapja ismét eltávozik...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése