2017. május 3., szerda

Áll a bál, de a pöri azé' jó volt

A hatvanegyedik kapcsolattartásunk annyira gáz volt, hogy nem is tudom érdemes-e megírnom. Igazság szerint tele a tököm a helyi faszok szarakodásaiból...

Hosszú volt ez a nap. Ott kezdődött el a mai programom, hogy reggel - amint csilingelt a telefonom, hogy megjött a fizetés - kipattantam az ágyból és elindultam bevásárolni. A lista hosszú volt: először a Postán kezdtem a csekkekkel, majd a bankban folytattam egy kis átutalással, azután jött a festékbolt és a fatelep, végül pedig beugrottam a város széli multiba, hogy megvegyem a legfontosabb alap-élelmiszereket.

A multinál aztán volt egy kis meglepetésben részem: ahogy az illóolajokat mustráltam a vegyin, észrevettem, hogy a sor végén az exem pakolgat valamit. Nocsak-nocsak, csak nem itt dolgozik?? Hát dehogynem! 

Mivel ő járatos az illóolajok terén, ezért kigondoltam, hogy tanácsot kérek tőle. A háta mögé lépve köszöntem neki: - Helló...

Ő a hang irányába fordulva széles mosollyal az ajkain visszaköszönt, hogy szia, majd miután felfogta, hogy én vagyok az, a szemeiben lévő kis csillogás rögtön fakóbb lett valamelyest. Látszott rajta, hogy nem rám számított, mert kétlem, hogy minden vásárlót ilyen kedvesen fogadna. A köszöntéséből úgy ítéltem meg, hogy egy ismerősére számított inkább, vagy esetleg egy udvarlójára, nem tudom, de semmiképp sem rám.

- Figyu, melyik illóolajat ajánlod? - kérdeztem tőle, mintha semmi közünk nem lenne egymáshoz. - Te ismered ezeket, melyik a jó?
- Mihez kell? - kérdezett vissza.
- Párologtatni.
- Hol?
- A lakásban. 

(mintha nem lenne egyértelmű)

Az exem rámutatott az egyik termékre, majd javasolta, hogy azt a fajtát vegyem meg, mert szerinte az a jó márka, majd folytatta: - Ma egykor viszem a gyereket.
- Tudom - feleltem. Nem értettem miért mondja, hiszen SMS-ben már letárgyaltuk az időpontot. - Főzök neki ebédet, úgyhogy ne etesd meg.
- Mit főzöl? - kérdezte.
- Pörköltöt rizzsel. 
- Ne rizzsel, azt nem eszi meg. Tésztát főzz neki.
- Jó, akkor tésztával csinálom. Vettem neki almalevet is.
- Az almalevet szereti. Egész nap azt iszik.

Tulajdonképpen eddig tartott a párbeszédünk, mert egy faragatlan vásárló közénk állt és elkezdett érdeklődni valami hülye tusfürdők iránt. Mindegy is, mert nem különösebben volt mit fecsegnünk.

Miután odébbálltam, elkezdtem rajta agyalni, hogy vajon miért az áruházban dolgozik, amikor nemrég tette le azt a csudajó fogorvos-asszisztensi szakmát? Miért kartondobozokat ürít, amikor egy menő doki mellett lehetne komolyabb munkája is? Valószínűleg azért választotta ezt, mert más nem akadt, vagyis mert nem talált melót a szakmájában. De az is lehet, hogy a szakmájához szükséges évenkénti tanfolyamokra nem jutott elég ideje a gyerek mellett, vagy esetleg elegendő pénze. Elég gáz ez az OKJ-s marhaság, mert nemcsak a tanfolyamot kell fizetnie, de azután még egy pontrendszer alapján évente több tanfolyamra kell befizetnie, hogy összegyűjthessen nem tudom hány pontot, plusz még a kamarai tagdíjat is fizetnie kell, amelyekre szerintem sem ideje, se pénze nincs. Jó, mi?

Érdemes volt iskolába járnia és kipengetni rá közel háromszázezer forintot, hogy végül nem is dolgozik benne. Jó-jó, én is jártam ugyanebbe a suliba, de csak azért, hogy a közelébe férkőzve kibékülhessek vele. Kétszázharmincezer forintomba került, hogy újra összehozzam a családomat, de nem sikerült. Volt rá egy évem és majdnem összejött, de sajnos közbeszólt az a bizonyos kéménytűz (lásd: Összeesküvés-elmélet). 

Nekem lényegében mindegy már, csak nem értem...

Mikor hazaértem és kipakoltam a cuccokat, rögvest nekiláttam főzni, mert alig maradt két és fél órám a kapcsolattartásig. 

Először füstölt kenyérszalonnát pirítottam...

...majd hozzáadtam a paprikát, az uborkát és a hagymát

Került bele egy kis kolbász is

A húst nagyjából 7 perc múltán adtam hozzá

5 perc rotyogás után kapott egy kis fokhagyma- és Gulyáskrémet is

A só, a bors, a lestyán és a fűszerpaprika hozzáadása után 
felöntöttem az egészet három deci vörösborral

Az egész massza kb. 25 percet főtt, majd összekevertem a tésztával

A főzéssel kapcsolatban megemlítenék valamit: anno Dina vett nekem egy indukciós főzőlapot az IKEÁ-ban (amit fillérekért adnak ugyan, de az árával még azóta is lógok). Erről a főzőlapról tudni kell, hogy mágneses tér segítségével melegíti fel a lábast, így tehát nem keletkezik semmiféle hőveszteség, hiszen a hő magában a lábasban keletkezik, amitől nem csak kevesebb áram fogy, de az étel is jóval hamarabb megfő, mint akármelyik más főzési eljárás alatt. Egy liter víz gyakorlatilag 15 másodperc múltán forrni kezd, ami - mondjuk - egy gázos platnin elképzelhetetlen! Ehhez vettem egy kerámiaborítású serpenyőt is, amiben meg képtelenség leégetni az ételt, így a főzőlappal együtt egy iszonyú szuper párost alkotnak, amivel élvezet a főzés :) 

De komolyan! Mióta megvan, azóta szeretek főzni. Nincs gyufa, nincs türelmetlenség, nincs sikálás és zsíros szivacs. A serpenyő annyira király, hogy egyszerű forróvízzel is kijön belőle minden, ráadásul néhány vízcseppet leszámítva abszolút szárazra lehet öblögetni. 

A fentieket azért említettem meg ily részletesen, mert az exem az első beadványában azt ecsetelte a Bíróságnak, hogy magam annyira igénytelen vagyok, hogy nem főzök semmit és fagyasztott pizzákon élek - így nem akarja, hogy a gyereket elvigyem magamhoz, mert hát miket kellene ennie szerencsétlennek.

Tehát főztem egy adag pörköltöt, ami nagyjából 45 perc alatt készült el a tésztával együtt.

Ebben a főzőlapban azt szeretem, hogy tök jól néz ki és mobil. Szerencsére olcsó volt, és ha ez nincs, akkor nem is tudok főzni, mert a beépített gépekre már nem lett volna pénzem. Így sincs, úgyhogy a beépített sütőt és az indukciós lapot részletre kell megvennem. 

Már nagyon vártam a pillanatot, hogy Dórimat jóllakassam vele. A vörösbor isteni pikáns ízt adott az ételnek, ezért reménykedtem benne, hogy neki is ízleni fog.

Amikor megérkeztek az anyjával a Családsegítőbe, Dóri szégyellős mosollyal jelezte, hogy az egy hét kihagyás ellenére még emlékszik rám valamelyest. Sajnos a múlthéten nem találkozhattunk, mert nem volt megfelelő időpontunk, és ez az az ok, ami miatt a kapcsolattartás végén vitába is keveredtem a Felügyelőnkkel. 

Odabent Dóri lenyomott nekem egy oltári nagy és nyálas puszit, majd megnézte miket hoztam neki a szatyorban, hiszen látta, hogy nagyon cipekedek valamit. Mivel vittem neki mogyorókrémet is a pörkölt mellé, ezért amikor tudomást szerzett róla, a pörkölt tulajdonképpen már nem is érdekelte tovább. Egyszerűen leszarta, hogy mit főztem ebédre, mert neki az a nyamvadt mogyorókrém kellett inkább...


Amíg magában eszegette a mogyorókrémet, én az ablakot kinyitva kiszóltam az anyjának, aki épp a főépületből tért vissza a biciklijéhez:

- Figyu... Tegnap megkapta a gyerek a képeslapot? - kérdeztem.
- Meg - felelte az exem.

Előző nap egy képeslapot adtam be a bölcsődébe, aminek a hátuljára írtam pár sort. A pontos szövegre már nem emlékszem, de a lényege az volt, hogy az utcán járva elébem toppant egy cica, aki addig nem engedett tovább, míg meg nem vakargattam a fülét ("infantilis" vagyok, ez van):

Mit ne mondjak, megijedtem tőle

Az exemet láthatóan nem érdekelte a nyamvadt képeslapom.

- Felolvastad a gyereknek, amit a hátuljára írtam? - kérdeztem tőle.
- Nem tudom - válaszolta.
- Nem tudod? Nem tudod, hogy felolvastad e?!
- A faszom se tudja már... - felelte ingerülten. Igen, így, ebben a stílusban. 

Nem is válaszoltam rá, hanem inkább becsuktam az ablakot és kifaggattam Dórit:

- Megkaptad a képeslapot tegnap?
- Megkaptam.
- És Anya felolvasta, amit a hátuljára írtam?
- Felolvasta.

Ebben kicsit kételkedtem ugyan, de a következő párbeszéd miatt már biztos voltam benne, hogy Dóri nem csak a kérdéseimre ad ugyanolyan feleletet, hanem valóban meg is válaszolja, amit tudni akarok:

- A Túró Rudit is megkaptad? (hagytam ott a képeslap mellett egy Túró Rudit is)
- Nem kaptam meg.
- Miért nem?!
- Mert ettem csokit és Anya nem adta.

Na szép...

Tehát, ha valamit viszek a gyereknek, azt nem feltétlenül kapja meg, ha meg írok neki pár sort, nem biztos, hogy az anyja felolvassa neki. 

Ilyenkor mások hogyan rendezik le a helyzetet? De komolyan...

És épp ezért, amiért a gyerek anyja ilyen bunkó volt velem most is (a flegma pofa és a "faszomsetuggya" miatt) úgy döntöttem, hogy nem adom oda neki az ötliteres almalevet, amit az áruházban vettem. 

Legyek kedves vele? Minek, ha egyszer ő ilyen?? Vegye meg saját pénzből, hisz dolgozik és gyerektartást is kap. Én itt nagylelkűen megvenném a gyereknek, amit szeret (hogy nekik könnyebb legyen), erre így viselkedik velem. Nincs rá oka, erre meg...

Dóri eközben a mogyorókrém egy részét befalta, majd egy tenyérnyit az asztal lapjába kent. Ezután meglátta, hogy van a szatyorban szívószálas üdítő is, úgyhogy előkapva elkezdte azt kortyolgatni, majd amikor már oltotta vele a szomját, a maradékot nevetve fröcskölte szét a szoba padlóján. De nem is nevetett, hanem inkább röhögött, s míg én megpróbáltam feltakarítani a rendetlenséget, ő odalépett a pörköltös dobozhoz, aminek a tartalmát egész egyszerűen ráborította a fényképezőgépemre. Az egész helyiség pörköltben, ivólében és mogyorókrémben úszott, Dóri pedig nevetve ugrabugrált a kanapén, ledobálva a párnákat a földre, bele az ivóleves pocsolyába. 

Totál káosz volt minden.

Miközben egy nedves ronggyal takarítottam a padlót (és próbáltam megmenteni a másfél liter pörköltöt), Dóri bemászott a szekrény aljába, ahol aztán éktelen visításba kezdett. Nem tudtam mi a baja, így a mentőakciót egy ész nélküli menekülés követte. Mint kiderült, Dóri meglátott egy pókot a szekrényben, amitől úgy megrémült, hogy a nevemet sikoltozva várta, mentsem ki őt a szekrény aljából.

- Félsz a pókoktól? - kérdeztem.
- Félek. - válaszolta szipogva, szorosan átkarolva a nyakam.
- Miért félsz? Nem bánt pedig.
- A pók csíp...
- Ajhaj, dehogy csíp. Van, amelyik csíp, de ez olyan kis icuri-picuri pókocska, hogy nem kell tőle tartani. Ez a pici pók jobban fél tőlünk, mint mi tőle - nyugtatgattam a kis lelkét, majd a földre téve őt, finomat leszedtem a pókot a szekrényajtó aljáról, majd hagytam a tenyeremben rohangálni. Ez a pók olyan pici volt, hogy a kézfejemen lévő szőrszálak leküzdése is komoly akadályokat jelentett a számára, nemhogy még meg is harapna.

- Szerinted ez a pici pók veszélyt jelent a számunkra? - kérdeztem Dóritól, aki hümmögött egy keveset, majd figyelte tovább a kezemen szaladgáló pókot.
- Ha csípne, akkor nem hagynám őt a kezemen szaladgálni. Nem kell tőle félni. Nem minden pók csíp, csak a nagyok, de az itt nincs. Látod, nem csinál semmit, hanem csak rohangál.
- Pici pók... - mondta Dóri, most már határozottan bátrabban.
- Megfogod? Megnézed, hogy nem csíp?

Dóri ugyan picit még tartott a póktól, de végül bátran elém nyújtotta a kezét:
- Tedd pókot a kezembe - mondta, én pedig úgy forgattam az ujjaimat, hogy a pók átmásszon a tenyerébe.

Dóri arcán egy csepp félelem se volt, és lám, ő maga is megbizonyosodhatott róla, hogy a pókok nem csípnek. 

- Látod-látod, felesleges volt sikoltoznod. Nem csípnek a pici pókok.
- Most már nem kell a pók, Apa, vedd le a kezemről - kérte Dóri, majd miután levettem az apró kis élőlényt, ketten közösen kitettük az ablakon. 

Ez az eset is azt mutatja, hogy kifejezetten káros, ha egy gyerek mellett nincs ott az apja. Ugyanis a legtöbb nő fél a pókoktól, és mivel az exem is viszolyog tőlük, így a félelmét átültette a kislányomba az egészséges gondolkodás helyett. Hogy miért mondom ezt? Értem én, hogy egy pók baromi rusnya meg félelmetes (és van köztük olyan is, amelyiktől illik félni), de alapjában véve a legtöbb pók veszélytelen. Olyan élőlényekről beszélünk, amik rengeteg legyet és szúnyogot, meg sok-sok számunkra kellemetlen bogarat és rovart fognak el, és egy kis zavaró tényezőn kívül egyáltalán nem jelentenek számunkra veszélyt. Miért kell az exemnek egy ilyen hasznos jószágot veszélyes ragadozóként bemutatnia a kislányomnak? Ezzel ugyanis kialakít egy megalapozatlan félelmet a gyerekben, amitől az egy szerencsétlen nyálgép lesz nagyobb korában, aki minden bogarat eltapos, csak mert egy ismeretlen forrású viszolygás él benne velük szemben. Magam inkább megtanítom neki, hogy mely pókok ártalmatlanok, melyek azok, amelyekhez inkább ne nyúljunk, s melyek azok, amelyeket jobb elkerülni (bár ez utóbbiak nem élnek köztünk természetes körülmények között).

Én a lányomat tanítanám az ösztönös félelemérzet helyett! Tanítanám, amit sajnos azért nem tehetek meg, mert ezen a szerencsétlen helyen kell lennünk immáron hatvanegyedik hete!

Mennyivel jobb lenne őt elvinni a Fővárosi Állatkertbe vagy a Tropicariumba, ahol láthatna megannyi csodát és szépséget, és megismerhetné a világot! Mert ugye Anya nem viszi őt el ilyen helyekre, én pedig nem vihetem az ismert okok miatt. A gyerek ezért csak szív és szív, és lemarad a korosztályához képest.

A mai nap megmentéséhez felhasználtam egy - Dóri számára - eddig tökéletesen új dolgot: egy diavetítőt, amit nemrég kaptam kölcsön. Dóri kérdezgette is, hogy ez micsoda, mire elmondtam, hogy ezen mesét fogunk nézni. Így hát keresgélni kezdtem egy megfelelő falfelületet, amin levetíthetem neki a diafilmet.

Dóri már nagyon türelmetlenül várta, és többször megkérdezte tőlem, hogy mikor hallgatjuk meg a mesét, mire elmondtam, hogy nem meghallgatjuk, hanem megnézzük, mert a készülék kivetíti a falra a fény segítségével. Egy diafilmet ki is tekertem neki, hogy az ablak fényénél megláthassa maga is, hogy bíz azon képek vannak felfestve.

Aztán az egészből nem lett semmi...

Hiába próbáltam meg őt a seggén tartani, egyszerűen nem érdekelte a diafilm, hanem inkább ugrabugrált egy kicsit, és még a vezetéket is kirántotta a falból - direkt! Miután visszadugtam a dugót a konnektorba, ő ismét kirántotta azt, majd még egyszer és még egyszer. Itt adtam fel.

Amikor feláll, hogy...

Gyorsan összecsomagoltam a cuccainkat, majd felöltöztetve őt kimentünk az udvarra. Odakint gyorsan a főépület mögé siettünk, mert az előkertben melósok szegelték a melléképület tetejét. Korábban a főépületet csinálták, de mivel azt már befejezték, így nyugodt szívvel engedtem Dórit a ház háta mögé. 

Körbejártunk mindent, és Dóri végre jól érezte magát. Virágokat szedtünk, pókokat keresgéltünk (de nem találtunk), ugráltunk a pavilonban és ágakat szedtünk... 



...majd nekiálltunk főzni a kis vödröcskéjében, amibe maga engedte bele a vizet. Mellette egy cserép volt a tányér.


Érdekes volt, hogy Dóri mindenre emlékezett, amit korábban az udvaron csináltunk: kérte, hogy mutassam meg neki, hogy hol olvasztottunk jeget (a kézi gázmelegítőmmel), és mutassam meg neki, hogy hol ugráltunk a pavilonban. Miközben megmutattam neki minden helyszínt, szép lassan körbe is jártuk a területet.

Épp belemerültünk a játékba, amikor Anya megérkezett és hívta Dórit, hogy készülődjenek haza. Dóri persze nem akart menni, ezért kérlelni kezdett engem, hogy hagy maradjon velem. Húzni-halasztani próbálta az időt, ezért a nyitott pinceajtóban állva kért engem, hogy menjünk le a lépcsőn. Korábban már jártunk lent, így néhány lépcsőfokot lelépve belestünk a félhomályba. Dórinak nagyon tetszett a dolog, de sajnos nem lehettünk ott és amúgy is indulniuk kellett, ezért visszafordultunk az udvar felé. A pinceajtóban ekkor találtam egy colostok darabot, ami nullától tizenötig volt skálázva, így lehajolva érte a kezébe adtam. Dóri nézte, hogy az mi, mire én mutatva az ujjammal a fokokat, elszámoltam tizenötig. Dóri a számolásban utánam mondta a számokat, majd amikor befejeztük, párszor még elismételtük ugyanazt. Még az ujjának a hosszát is lemértem vele, ami pontosan négy centi volt, ő pedig lemérte vele a combomat, miközben számolni próbált az általam elmondottak szerint.

Mivel az anyja sürgetett minket, ezért muszáj volt indulnunk, előtte azonban még be kellett mennünk a főépületbe aláírni a papírokat. Dóri nagyon örült neki, és a colostokkal a kezében rohant előre, hogy együtt játsszon még velem. Mivel a felügyelőnk épp telefonált, ezért nagyjából tíz percet a folyosón várakoztunk. Dóri persze nem tudott egy percig sem nyugton lenni, ezért fel s alá rohangált, én pedig szorgosan követtem őt, nehogy baja essék. Kicsikém élvezte, hogy az apjával fogócskázik, s még az egyik elhagyatott kerekesszékbe is beleült, amiben toltam őt pár kört. 

Ekkor jött ki a felügyelőnk, aki dühös arccal meredt rám, hogy hogy merem belerakni a gyereket a kerekesszékbe.

- Vegye ki onnan a gyereket Apuka! - szólt rám. - Ha kiesik onnan a gyerek és betöri a fejét, akkor hívnom kell a Rendőrséget.

(a Rendőrséget?)

Először nem értettem, hogy most viccel e vagy komolyan mondja, de amikor megismételte a hallottakat, rájöttem, hogy itt bizony minden halál komoly. Dóri megszeppenve ült a székben, én pedig lehajoltam hozzá és felvettem őt az ölembe. Szóhoz sem jutottam meglepetésemben. Ekkora gáz, ha a gyereket tologatom kicsit a kerekesszékben? Talán, ha elvihetném hozzám, akkor nem kellene ezzel a szarral játszanunk! (hozzáteszem, hogy nem normális, ha a nő a Rendőrséget hívná a Mentők helyett, hiszen, ha a gyerek kiesik a székből és beveri a fejét, akkor arra nagyobb szükség volna) 

Persze még nem volt vége:

A felügyelőnk ekkor megkérdezte tőlünk, hogy mikor akarjuk a következő találkozót? Anyuci már a jövőhétben gondolkodott, mire felhívtam rá a figyelmét, hogy az elmaradt múltheti találkozót is pótolnunk kéne, vagyis ne a jövőhéten agyaljon, hanem a pótláson. Látszott rajta, hogy totális képzavarban van, vagyis úgy ahogy van megfeledkezett az elmaradt kapcsolattartásról. Mondom a felügyelőnknek, hogy a péntek jó lesz (azaz holnapután mennénk), mire kiderült, hogy aznap foglalt a terem és csak délelőttre tudnak nekünk időpontot adni, méghozzá 10-től 12-ig. Azt mondtam erre, hogy jó, mire az exem tiltakozni kezdett, hogy hát ő dolgozik. Mivel ez tényleg így van és nem akarom, hogy a munkahelyén ebből problémája legyen, így felvetettem, hogy akkor pótoljuk a jövőhéten, de akkor két napban kell gondolkodnunk az azon a héten esedékes kapcsolattartás miatt. 

Forogtak a fogaskerekek, forogtak...

- Mikor jó neked a jövőhéten? - kérdezte.
- Szerdán dolgozom, viszont az összes napom szabad. - feleltem.
- Nekünk csak a szerda jó. 

Itt azért akadtam meg a folytatásban, mert egyrészt nem akartam a felügyelőnk mellett vitatkozni Anyával, emellett pedig ő is közbeszólt valamit, ami miatt teljes lett a káosz. Kár, hogy nem vettem fel diktafonnal, mert igencsak ingerült párbeszéd volt, így utólag pedig már nem tudom összerakni a cselekményeket.

Amire emlékszem még az az volt, hogy a felügyelőnk ragaszkodott a pénteki kapcsolattartáshoz, amit a Bíróság is meghatározott, vagyis a 10-től 12-ig tartó időponthoz, ami ugyan nekem jó lett volna, de az exemnek a munka miatt nem. 

A felügyelőnk eközben szúrósan nézett a szemeimbe, majd megjegyezte, hogy a múltkor már szólt nekünk, hogy a tetőjavítás miatt ne menjünk ki az udvarra, mi pedig mégis kimentünk. Hát ja, kimentünk. És? Mi a francot csináljunk a szobában, ha a gyerek ott nem érzi jól magát??

- Kijöttünk az udvarra, igen - feleltem.
- De nem szabad, maga mégis kijött - jött a válasz.
- Kit érdekel... A melléképület tetejét javítják és nem a főépületét. Hátul nincs semmiféle munka.
- De van egy házszabályzat.
- Leszarom. Már tele a tököm azzal, hogy egy éve ide kell járnunk, heti két órában. A gyerek ki akart jönni, így kijöttünk. Ez az én két órám, amit szeretnék a gyerekkel kellőképpen kitölteni.

A felügyelőnknek szikrát szórtak a szemei, olyan haraggal tekintett rám, én pedig legszívesebben beolvastam volna neki még jobban, de nem mertem, mert az biztos nem szült volna semmi jót. Így is tök ideg volt rám, de még azért is, mert nem tudunk megegyezni az időpontokban.

- Miért nem jó a délutáni időpont? - kérdeztem tőle.
- Mert foglalt az összes időpontunk.
- És ez az én hibám? Írjanak az Önkormányzatnak, hogy bővítsék ki a helyet, de ne engem korlátozzanak a kapcsolattartásban. 

A nő feje lángolt a dühtől és válaszolt is valamit, de nem emlékszem rá, hogy pontosan mit, mert annyira gyorsan történt minden. Még párszor elismételgettük ugyanazt, amit korábban, majd közöltem, hogy írja meg a problémánkat a Bíróságnak is, hogy tudják meg a valós helyzetet, ami itt folyik. 

Tulajdonképpen arról van szó, hogy a Családsegítő a bírósági végzés szerint minket 10-től 12-ig osztott be minden pénteken, de mivel Anya dolgozni jár, ezért felborult a megszokott rend. A munkája miatt muszáj a találkozót délutánra áttennünk, ami viszont a többi "ügyfél" miatt általában már foglalt. Persze kint is lehetnénk az udvaron, amit a bírónő az egyik tárgyalás alatt már elmondott nekünk, de ha például esik az eső, akkor ez nem kivitelezhető, pláne, hogy most még a tetőt is felújítják. 

Képtelen vagyok elfogadni, hogy nemcsak hogy heti két órányit láthatom a gyermekem, de még ezért a szánalmas két óráért is meg kell küzdenem mindenkivel. Tököm tele van már ezzel, és legszívesebben kiosztanék mindenkit, hogy igazságosan járjanak el végre. És persze én vagyok az akadékoskodó apa, aki folyton vitatkozik... Hát kapják be!

A felügyelőnk végül közölte, hogy mindez nekünk köszönhető egyedül, mert nem tudunk megegyezni, majd sarkon fordult és otthagyott minket. 

- Írja meg a Bíróságnak mindezt, akkor legalább csinálnak is valamit - mondtam utána, majd a gyerekkel kimentem az épületből. 

Rendesen felbaszták az agyamat. Még hogy "nekünk" köszönhető mindez! Véletlenül sem az anyukának, aki foggal-körömmel tiltakozik az ellen, hogy kivihessem a Családsegítőből a saját kislányomat! Még véletlenül sem! Nem, nem a Felügyelő a hibás a helyzetért, hanem MI. Vagyis ő és én, mert nem tudunk megegyezni. Anyuka szerint pedig velem nem lehet megbeszélni semmit, mert folyton akadékoskodom. Az persze véletlenül sem jut az eszébe, hogy esetleg el kéne fogadnia végre, hogy a tisztesség azt követeli meg tőle, hogy elengedje a gyereket az apjával - hiszen a gyerek az apjáé is, nemcsak az övé!

Szóval hátat fordítottak nekünk, mi pedig egyeztetés nélkül kellett elbandukoljunk haza. Ekkor határoztam el, hogy a Bíróság által kért fényképeket (amit a házam állapotáról kell készítenem) megtoldom egy ismertetővel is, amelyben tájékoztatom a Bíróságot az elfogadhatatlan állapotokról. Magyarán leírom, hogy a Családsegítő a végzésben leírt időpontok helyett nem tud nekünk más időpontot adni a telítettség okán, Anyuka pedig a munkája miatt nem tudja betartani az eredetileg meghatározott időpontokat, így a gyermekemmel való kapcsolattartás nem jöhet létre az elkövetkezendő időszakban. Azt hiszem ez eléggé tényszerű. 

Persze azért e napnak itt még nem volt vége: a kislányom az anyja ölében ülve egyszer csak leejtette a colostokát, s kéri az anyját, hogy menjenek vissza érte, mert azt Apától kapta és kell neki. Mivel az anyja nem ment, ezért a gyerek elkezdett sírni. Ekkor odamentem hozzá, s miután az exem letette őt a földre (de még mindig nem engedve őt visszamenni), felvettem Dórit az ölembe és megkérdeztem tőle, hogy miért sír. Dóri alig érthetően elmondta, hogy elhagyta, amit tőlem kapott (a colostokot), mire én tartva őt a karjaimban, visszagyalogoltam vele érte. A földön meg is leltük, így lehajolva érte Dóri kezébe adtam. A sírás rögtön abbamaradt. Amikor viszont az exem átvette őt a karomból, hogy betegye őt a bicikliülésbe, Dóri kérlelni kezdte őt, hogy még hagy üljön be velem a Trabiba egy kicsit. Anya persze nemet mondott, mire Dóri ismételten kérlelni kezdte őt szakadatlanul - mindhiába. 

Ahogy közeledtek a biciklihez és egyúttal távolodni kezdtek a Trabantomtól, Anyuci erélyesebb lett Dóri nyafogására, Dóri pedig éktelen hangerővel sikoltozni kezdett:

- APAAAAAPAAAAAPAAAA!!! - sírta felém kinyújtott karokkal, s közben patakokban folytak a könnyei. 

Mivel ilyen drámai kirohanást eddig még nem hallottam tőle, ezért fel akartam venni  az egészet diktafonnal, de azt már csak akkor tudtam elindítani, amikor az apázást abbahagyta. Érdemes lett volna beküldeni a felvételt a bíróságra, hogy a saját fülükkel hallják az illetékesek a gyermek "szenvedését", amikor nem akar hazamenni ÉS AZ APJÁVAL AKAR LENNI! Csupán azt sikerült rögzítenem, amikor Dóri sírva kéri az anyját, hogy a Trabiba akar velem ülni:

- A Trabiba akarok ülni Apával! A Trabiba akarok ülni Apával! A Trabiba akarok ülni Apával! A Trabiba akarok ülni Apával! A Trabiba akarok ülni Apával! 

És mindennek fültanúi voltak a tetőn dolgozó ácsok, valamint bizonyára a felügyelőnk is, akinek az ablaka alatt történt mindez.

Na ezt kellene látnia a bírónőnknek, hogy tudja miről - illetve kiről - kell döntenie!

Szívfacsaró volt az egész, és száz százalékban biztos vagyok benne, hogy rajtam kívül mindenki leszarja, hogy mi zajlik le a gyerekben! 

Ugyanis a felügyelőnk a nap végén elmegy haza és bevágja a mikróba a vacsoráját, az exem is hazamegy és teszi a hétköznapi dolgait, és ezek közül egyiket sem érdekli semmi, hiszen előző csak a munkáját végzi, míg utóbbinál ott van a gyerek, s mi más is kellhet ennél több (mondjuk még több pénz Apától). Egyedül engem érdekel ez az egész balhé, hiszen tőlem vették el a gyereket heti két órára korlátozva, és Dórit, aki millió egy formában kimutatta már, hogy velem akar lenni!!!

És ne felejtsük el az exem legutóbbi beadványát, amiben ő maga ismeri be, hogy a kislányom folyton-folyvást rólam beszél és még az otthoni játékaiba is bevon engem úgy, hogy ott sem vagyok!

!!!

EZT SENKI NEM LÁTJA ÁT, HOGY MIT JELENT??!

Nagy-nagy pszicho-zsenik, kedves Anyósom, ti nem látjátok???

A családsegítősök is ahelyett, hogy a seggüket meresztenék az íróasztal mögött, inkább írnák meg a Bíróság részére a valóságot, hogy mit élünk át mindketten! Talán azt kellene tenniük, ami a feladatuk: a családok segítése és védelme...

...

Mindegy. A pöri azé' jó volt...





FRISSÍTÉS:

Még aznap este megkérdeztem az exemet SMS-ben, hogy mikor akar pótolni és mikor jó neki a jövőheti kapcsolattartás, mire leírta, hogy nem kellene folyton akadékoskodnom, merthogy a felügyelőnk világosan elmondta, hogy a jövőhét egész végig nem jó nekik, csupán a szerda, ami viszont nekem nem jó, mert dolgozom.

Fura, mert én teljesen másképp emlékszem: számomra az jött le, hogy az exemnek nem jó, nem pedig az, hogy a Családsegítőnek nem.

Mindegy, nem kívánok vitatkozni velük, mert nem tudom bizonyítani. Ezért kell mindent diktafonnal rögzíteni! (!)

Végül szintúgy SMS-ben megállapodtunk arról, hogy pénteken lesz a pótlás kint a játszótéren, amiről az exem ír egy papírt, én pedig aláírom, hogy megtörténtté nyilvánítsuk.

Mikor válaszomban megírtam, hogy "rendben", az exem visszaírt egy mosolygó szmájlit...
Ilyet se csinált még. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése