Játszótéren 3 (avagy, a gondviselő szülőnek mindent lehet?)

A 18-i kapcsolattartás is rávilágított arra, hogy a jelenlegi helyzetet mihamarabb meg kell törni, különben szomorú vége lesz e történetnek a közeljövőre nézve. 

ELŐZMÉNYEK:

Május 15-én elvállaltam egy kert rendbetételét, amit öt óra munka után sikerült kiviteleznem. Estefelé aztán úgy döntöttem, hogy az ebből származó bevétel felét a kislányomnak adom, így hazafelé lekanyarodtam hozzájuk, hogy a kezébe adjam az összeget. Miután becsöngettem, az exem unott fejjel lejött a kapuba - a gyerek nélkül.

- Miért jöttél? - kérdezte.
- Hoztam a gyereknek valamit - feleltem.
- Majd odaadod neki holnap.
- Most szeretném neki átadni. Merre van?
- A nagymamájával sétál valamerre.
- Mikor jönnek haza? 
- Fél óra múlva.
- Akkor megvárom.
- Itt akarsz szobrozni??
- Miért ne? Ráérek. 
- Ne várd meg, majd holnap odaadod neki.

Mivel láttam, hogy az exem nem hajlandó engedni, ezért beültem a kocsiba és hazamentem. Csupán azért említem meg mindezt, mert látszik belőle, hogy ez a nő semmiben sem rugalmas, és csupán annyi időt szán nekem, amennyit a Bíróság a határozatában leírt. Úgy vélem, hogy egy normális szülő ilyenkor azt mondaná, hogy rendben, várd meg és add oda neki, de ő nem így tett.

Persze megértem őt is, hogy zavarja a jelenlétem, de ha rendes időt tölthetnék el a lányommal (és nem csak heti két órát), akkor meglenne rá a megfelelő alkalom, hogy az ilyen-olyan csip-csup dolgainkat elintézzük a lányommal. Azt ő sem gondolhatja komolyan, hogy ennyi elég lehet egy apának, nemde? 

Május 16-án felhívtam a Családsegítőt, hogy időpontot kérjek az eheti kapcsolattartásra, de a Felügyelőnk nem tudott helyet adni, valamiféle telítettségre hivatkozva. Gondolom azért, mert három héttel ezelőtt összevitatkoztam velük (lásd: Áll a bál...). Magyarán bevágták a durcát és ragaszkodnak a Bíróság által meghatározott időponthoz, vagyis a péntek 10-től 12-ig tartó időszakhoz (ami viszont a bölcsőde és Anya munkaideje miatt nem megfelelő). 

Délután megírtam SMS-ben az exemnek, hogy a Családsegítő nem tudott időpontot adni, így ismét a játszótéren kellene lennünk, mire az exem visszaírt, hogy rendben, de ebből ne csináljunk rendszert.

Mit is mondjak, dühös lettem!
Mi az, hogy "ne csináljunk rendszert"??

Világosan látszik, hogy Anya egyáltalán nem rugalmas, és mindent a Bírósági végzéshez köt. Olyan még véletlenül sem fordulhat meg a fejében, hogy esetleg rájöjjön ez így nem jó és több vagy más lehetőséget biztosítson a számomra. Hogy miért? Mert szimplán buta. És gonosz. Fel sem méri a butaságának következményeit (hogy a gyerek ezzel milyen sérüléseket szenved az apja hiánya miatt), és voltaképp leszarja, hogy egyáltalán én mit érezhetek ezzel kapcsolatban, hiszen a féktelen bosszúszomját végre kiélheti rajtam. Az amit tesz nem más, mint a rosszindulat vezérelte bosszú. 

Meg is írtam neki:

"Nem lesz rendszer?? Mégis kinek képzeled magad? Te vagy az atyaúristen? Kicsit nézzél már magadba, hogy miket csinálsz! Szerinted kije vagyok a lányodnak?"

A válaszát most kivételesen hamar megkaptam:

"Nem vagyok köteles a Családsegítőn kívül tartani, pótolni a kapcsolattartásokat. Mondhatom azt is, ha oda nem kapunk időpontot, ott hisztizzél, ne velem. Nekem oda kell vinni Felíszt, nem máshova. A barátnődnek duzzogj, ne nekem. 13:30 a szokott helyen"

Tehát hisztizek és duzzogok. Csak lenne ő az én helyemben. Kíváncsi volnék, hogy ő hisztizne és duzzogna e, ha ugyanebben a cipőben járna. 

Május 17-én reggel épp abban az időben értem haza a munkahelyemről, amikor Anya - feltételezhetően - beér a gyerekkel a bölcsődébe, így félreálltam az út szélén a bölcsőde mellett, hogy bevárjam őket. Mivel a gyerek anyja általában nagyon késve válaszol, ezért úgy döntöttem, hogy szóban konzultálok vele a kapcsolattartás időpontjáról. 

Anya annak rendje és módja szerint pontban 7 órakor be is állított a bölcsődébe, én pedig kiszállva a kocsiból odaléptem a bicikli gyerekülésében mosolygó kislányom mellé. Anya ekkor megkérdezte, hogy mit keresek itt, mire elmondtam, hogy hoztam egy Kinder-tojást a lányunknak. A csokitojást átadva adtam egy puszit Dórinak, aki örömmel fogadta az ajándékot. Ezután Anya közölte, hogy "jól van, nekünk mennünk kell", azzal benyitott a bölcsi kapuján, de mindezt olyan formán, hogy éreztesse velem, most már mehetek hazafelé és hagyjam őket békén. Persze nem mentem, mert be akartam kísérni Dórit a terembe. Mégiscsak a lányom, akit - úgy vélem - jogomban áll a bölcsődében látni, még ha az nem is jelent egyebet, minthogy besétál az ajtón és átveszi a benti cipőjét. 

Anya folyton a Bíróságra mutogat, és hát a Bíróság nem hozott határozatot arról, hogy néhanap meglátogathatom e a gyereket a bölcsődében vagy sem, így joggal mentem be vele a kapun.

Anya erre nem szólt semmit, de az ábrázatán látszott, hogy vérig van sértve, amiért - úgymond - jogtalanul zavarom őket a kis családi idilljükben. Egyszerűen rá volt írva az arcára, hogy egy kellemetlen és felesleges kis alaknak tart, és hogy hogyan merek beleavatkozni a lánya és az ő életébe, hiszen ehhez nincs semmiféle jogom (mert ő a gyerek anyja, aki nála lett elhelyezve). Ennek a nőnek fogalma sincs semmiféle becsületről, sem pedig egyenjogúságról (ami a két szülőt illeti), és egyértelműen meg van zavarodva, mert nem tudja az apa személyét belehelyezni a gyermeke életébe. Szó szerint: egyszerűen képtelen elfogadni, hogy a gyereknek van egy másik szülője is! A gyermekünkkel szembeni birtoklási vágy teljesen elvakította az elméjét, akire teljes felügyeletet és beleszólási jogot akar kiterjeszteni. Nehéz erről írni, mert nem vagyok pszichológus, aki teljes kórképet állíthatna fel róla, de amit látok vele kapcsolatban, azt bizonyára sokan átélték már valamilyen formában a volt "kedvesükkel" kapcsolatban.

Odabent az épületben Dóri boldogan rohangált fel s alá az öltözőszekrények között, ami egyértelműen annak volt jele, hogy ott volt vele az édesapja. Ritka és szokatlan pillanat ez, amit Dóri kitörő örömmel fogadott. A Kinder-tojást markolászva szaladgált körülöttem és mosolygott, miközben az anyja próbálta őt beterelni a szobába. Dóri persze nem ment, hiába nyílt ki előtte az ajtó. 

- Menj be játszani a többiekkel - mondta neki az anyja, de Dóri nem ment, hanem a küszöb előtt toporzékolt.
- Nem megyek - mondta az anyjának. 

Amikor rám nézett, odasúgtam neki:
- Kicsim, menj be játszani, mert nekem is mennem kell.
- Nem megyek.

Az anyja ismét kérlelte őt:
- Délután jövök érted, ahogy szoktam.
- Apával akarok... - felelte Dóri, de nem tudta befejezni a mondatot, mert a bölcsis néni felkapta az ölébe és becsukta kettőnk közt az ajtót.

Mi tagadás, ez gyors volt. Sőt, szerintem pofátlan. Legalább hagyta volna elbúcsúzni tőlem a gyereket.

Amikor én és az exem kiértünk az utcára, megkérdeztem tőle, hogy a holnapi talit át tudnánk e tenni mára, de nemet mondott. Mikor megkérdeztem tőle, hogy miért nem jó a ma, akkor annyit válaszolt, hogy "csak".

- Miért nem jó ma? - kérdeztem ismét.
- Csak.

Na szép. Ilyen egy egyenes ember. Korrekt. 

Épp a kocsim ajtaját nyitottam volna, mikor az exem megfordult és közölte velem, hogy holnap nem a játszótéren tartjuk meg a kapcsolattartást, hanem inkább lejönnek hozzám. Egy pillanatra meghökkentem a kijelentés hallatán, majd eszembe jutott a legutóbbi beadványom, amiben magam járultam hozzá, hogy látogatást tegyenek nálam. Ennek az az egyszerű magyarázata, hogy amikor a Bíróság kért engem készítsek fotót a lakásom állapotáról, akkor magam csak két sorozatot nyomtattam ki a négy helyett, mert ennyire volt pénzem, viszont felajánlottam, hogy ha Anyuci kíváncsi a lakhatási körülményeimre, akkor maga is lejöhet és megnézheti. Persze ebben az esetben mindez úgy néz ki, mintha Anyától függene minden, vagyis mintha le kellene jönnie leellenőrizni a körülményeket, hogy az vajon megfelelő e a gyermekünk alkalmankénti elhelyezésére, holott egyáltalán nem erről van szó. Csak utólag jutott eszembe, hogy az exem a blogomon keresztül is megtekintheti azokat a képeket, amelyeket a Bíróságnak küldtem, így írhattam volna azt is, hogy az ő példányait azért nem nyomtatom ki, mert a blogomban megnézheti az egész ház állapotát a kezdéstől a befejeztéig. 

Mindegy.

Tehát Anya közölte velem, hogy a kapcsolattartást nálam fogjuk megtartani, majd miután rábólintottam, elindult dolgozni. 

Este viszont elgondolkoztam ezen: ő a - nevezzük úgy - kémkedését az én kapcsolattartási időmben akarja lebonyolítani, mert így neki egyszerűbb; kettőt üt egy csapásra, amikor is egy alkalommal letudja a találkozót és a megfigyelést is. 

Korábban sokszor kértem őt, hogy hozza le a gyereket és főzök nekik egy ebédet, de minduntalan nemet mondott. Akkor is nem volt a válasz, amikor a gyerek kérte (szinte könyörgött neki), hogy hagy jöjjön le hozzám, mert meg akarja nézni a szobáját, amit apa már hetekkel ezelőtt megcsinált. Hiába kérte őt többször is, Anya rendíthetetlenül ellenállt, közölve, hogy nem mennek le Apához és kész. Emlékszem rá, hogy Dóri ilyenkor mindig elszontyolodott, s hogy bármennyire is bepróbálkozik az anyjánál valamivel, Anya folyton nemet mond. Semmiben sem enged, és Dórin erőteljesen látszik, hogy szigorú törvények között éli az életét. Hiába is: ez a buta nő csupán a gyerekre tudja kifejteni az akaratát, mert másokra totálisan esélytelen lenne, akit ráadásul viszont fel is használ ellenem, hogy így bosszulja meg az őt ért - állítólagos - sérelmeket. Dóri az eszköze az uralkodási vágyára, valamint a bosszúszomjára, amivel él is a lehetőségek szerint.

Ahogy átfutott az agyamon a bölcsődés jelenet, este megírtam neki SMS-ben, hogy a kapcsolattartást a játszótéren szeretném megtartani, ami után lejöhet hozzám körbenézni, ha úgy tartja kedve. Eredetileg délután 3 körül jöttek volna le a gyerekkel, de miután elküldtem neki az üzenetet, az időpont fél 2-re módosult. Érdekes. Ha a kapcsolattartást nem tudja lebonyolítani a "kémkedése" közben, akkor már nem is érdekes az egész? Nekem mindegy, és igazából jobb is így, mert idegesítene a jelenléte. Tényleg olyan lenne így az egész, mintha ő lenne az, aki leellenőrzi a körülményeim, s majd véleményt mond a Bíróságnak, hogy az megfelelő e vagy sem. Ennyi erővel én is megnézhetném az ő lakását, hogy jó helyen él e a kislányom vagy sem, persze mindez a részéről már kizárt, mert mi közöm hozzá - ugye.

Tehát ilyen előzményekkel mentünk bele a másnapi kapcsolattartásba...



A 63. KAPCSOLATTARTÁS:

Másnap kicsivel később keltem, mint szoktam: reggel 7 órakor. Megfőztem az ebédet, majd elmosogattam az edényeket és felmostam a padlót. Igazából nem tudtam mit kezdjek magammal. Annyi a munka otthon, hogy ki se látok belőle, viszont, ha nekikezdek dolgozni, akkor fáradtan és tompán érek a kapcsolattartásra, amit nem akartam, úgyhogy inkább átgurultam Máriaremetére, hogy elültessem az általam rendbetett kertben a korábban már beígért növényeket, amiket saját magam szaporítottam nálam az udvaron. Miután elültettem őket, egy bőséges locsolás után elindultam a lányommal való találkozóra. 

A játszótéren meg is jelent a drágám, mosolyogva a kerékpárjuk gyerekülésében. Dóri láthatóan nagyon örült nekem, bár akármennyire is szerettem volna, nem volt hajlandó sem odaszaladni hozzám, sem, hogy puszit adjon üdvözlésképpen. Nem tudom az okát, de arra gyanakszom, hogy a szégyellősége és a szeleburdisága lehet az ok, ami visszakozásra készteti őt (bár még azt is elképzelhetőnek tartom, hogy Anya tömi a fejét sok-sok baromsággal, amely miatt a gyerekben kialakult rólam egy negatív kép). 

Anyuci az érkezésünkkor rögvest elém tette azt a négy lapot, amellyel a kapcsolattartás játszótéren való megrendezését igazolja, s amiket alá kellett írnom. Mint ahogy a múltkor már elmondtam, úgy most is azt vallom, hogy szánalmas ez az aláírósdi, hiszen nem tagadnám le senki előtt, hogy a kapcsolattartás megtörtént, de hát mint tudjuk, az exem a Bíróságtól tesz függővé mindent, mert maga önállóan dönteni képtelen. Illetve pontosítok: ő csak akképpen tudna dönteni, hogy a gyerekemet elveszi tőlem és nem engedi látnom őt - mint ahogyan azt tette már öt hónapon át a Bíróság ideiglenes végzésének megérkeztéig. Igen, bizony: az ideiglenes intézkedéstől tette függővé, hogy találkozhatom e a gyerekemmel vagy sem. Mint ahogy azt is, hogy találkozhatom e a lányommal a Családsegítőn kívül, ugyanis a bírónő direkt felhívta rá a figyelmét, hogy nem kell mereven ragaszkodnia a végzéshez, hiszen elsősorban mi döntünk ketten, a gyermek szülei. 

Az exem sajnos egy olyanfajta nő, aki állandóan aggódik valamiért, és úgy kell őt irányítani, mert különben el van veszve. Egy épkézláb jó döntése sincs és folyton-folyvást fentről várja az útmutatást, mert amúgy maga egy gyenge jellem. Az együttélésünk alatt is ez volt: kártyát vetett az ágyon, hogy kiolvassa belőlük a jövőt, vagy hogy útmutatást (valamiféle üzenetet) kapjon, majd többször elment egy jósnőhöz, hogy az megmondja mit kell tennie - persze ez utóbbinak keményen csengetve, mert az efféle tanácsot nem adják ingyen. 

Állítólag egy jósnő (vagy hívják ezeket bárminek is) mondta meg neki, hogy számunkra nincs közös jövő, s lám, ott is hagyott, mert hát a jósnő megmondta, és neki hinnie kell, mert a jövőbe lát. Persze megemlíthetném még a családját is meg a barátait, akik kiokosították mit kell tennie velem kapcsolatban, azaz, hogy minél előbb hagyjon el. Az apja például azt mondta neki, hogy "a Sors akarja így" (hogy vége legyen), és számtalan pasit talál még rajtam kívül, akit kipróbálhat, és akik minden bizonnyal jobbak, mint én. Szóval az exem mások véleményét teszi a magáévá, amik alapján cselekszik. Ráadásul ebbe még bele is zakkant, mert olyan hülyeségeket csinál, amit egy ép eszű szülő nem tenne.

Hogy miért mondom mindezeket?

A mai nap ismét tanúbizonyságát adta, hogy beteg...

A kislányommal elkezdtünk homokozni, s mivel az anyja végre gumicsizmába hozta el Dórit, ezért úgy véltem nem lesz baj belőle, ha egy kis tavacskát építve a homokozóba, tapicskolunk benne egy kicsit. Nem is volt baj addig, amíg Dóri le nem ült a tavacska szélére, mert akkor a víz egyszer csak belefolyt az egyik csizmájába, s a popsija is csupa sár lett (valójában nem sár, hanem vizes homok). Anyuci mindeközben a játszótéren kívül egy padon ülve figyelt minket, így persze mindent látott, ami a gyerekkel történik. Érthető, ugye? Ő minket figyelt, holott a két órás kapcsolattartásomhoz semmi köze! Feszélyezett is rendesen, és ezt a játszótéri találkozást bárminek elmondanám, csak nem egy bensőséges, Anyától független kapcsolattartásnak. 

Anyuci tehát látott minket, s azon nyomban rohant, hogy megnézze a lányát. Volt is óbégatás rendesen, hogy hát a gyerek csupa víz lett, és tocsog a lába a csizmájában lévő víztől. Mondom neki, hogy nem tocsog, hanem csak vizes, mire ő:

- De felfázik! - kiabálta.
- Dehogy fázik, dög meleg van.
- Amíg nincs 30 fok, addig felfázik.
- Persze, mert ez törvényszerű. Ez meleg víz és nem hideg. Mitől fázna fel?

És valóban, hiszen a pocsolyában lévő víz alig volt 5 centi mély, amit ráadásul a Nap is vagy fél órája sütött, tehát átmelegedett. Amikor dagasztottam benne a vizes homokot, akkor is érezhetően meleg volt, nagyjából 40-45 fok. 

Az Időkép szerint 25 fok volt akkor a térségben

Mitől fázna fel a gyerek egy ilyen meleg vízben?? Anyát persze ez nem érdekelte egy csöppet sem, hanem a korábbról is ismert paranoiájától vezérelve fogta a gyereket és elindult vele a biciklijük felé.

- Hová mentek? - kérdeztem.
- Hazaviszem.
- Miért?
- Mert csupa víz a gyerek! - mondta mérges hangon.
- Annyira azért nem.
- Csupa víz és felfázik!
- Utána lehozod még?
- Nem!
- De még nincs vége a kapcsolattartásomnak.
- Így jártál!

Ennyi volt rá a felelet. 

Szerinte veszélynek volt kitéve a gyerek, s mint ilyen, ki kell menekítenie az óvatlan, felelőtlen, gyermeteg és rosszindulatú Apa karmai közül, ha kell, a kapcsolattartás rovására. Ennyi erővel amúgy akár tőlem is elviheti a gyereket majd bármikor, ha kell, még az éjszaka közepén is fel kell keltenie, csakhogy a veszélytől megóvja - bármi is legyen az a veszélynek nevezett akármi. 

Dóri persze nem akart menni, s ennek hangot is adott: az anyja vonszolása ellenében elkezdte magát visszahúzni a homokozó felé, amitől az anyja még ingerültebb lett.

- Megyünk haza, ne ellenkezz!! - üvöltötte a gyereknek, mint akinek teljesen elment az esze.
- Nem érted, hogy nem lesz baja?! - kérdeztem tőle, védve a gyereket.
- Nem érdekel, megyünk haza! - rivallt rám az exem.

Dóri bömbölt, hogy márpedig ő egyedül akar menni, de egyértelmű volt, hogy nem az egyedül hazamenetelről volt itt szó, hanem arról, hogy az anyja végre engedje el a kezét, s ő visszaszaladhasson a homokozóba. 

- Nem fog felfázni, higgadj már le! Nem lesz semmi baja! - mondtam, mire az exem ugyanazt folytatta, amit párszor már elmondott. Vagyis, hogy nem maradnak, mert a gyerek felfázik.

Amikor Dórit beültette a bicikli gyerekülésébe, ő torka szakadtából elkezdett sírni, én pedig tanácstalanul álltam, hogy mi tévő legyek. Avatkozzak be? Akadályozzam meg? Hiszen elvégre ez a két óra az én időm, és hiába a Családsegítő területén kívül tartottuk meg, az Anya beleegyezésével jött létre, vagyis semmiféle beleszólási joga nincs annak menetébe. De miért is szólna bele? Elvégre nem lángszóróval pörkölöm a gyerek lábujját, hanem csak kicsit vizes lett a zoknija, semmi több. Az ő abnormális, mindentől rettegő gondolkodása nem elég indok arra, hogy félbeszakítsa a találkozónkat és magával vigye a gyereket. 

Miután Dóri nem hagyta abba a sírást, odaléptem a biciklihez és elkezdtem kicsatolni őt az ülésből. Anya persze nem hagyta és megpróbált odébb lökni, mire én a karomat az útjába téve odébb tereltem őt,. Erre ő olyan haragra gerjedt amiért hozzá mertem érni, hogy a kezében lévő gyereksisakot teljes erejéből a fejemhez vágta. A sisak persze megcsúszott rajtam és telibe kapta Dóri homlokát, aki úgy megijedt, hogy hirtelen abbahagyva a sírást a kezében lévő szívószálas üdítős dobozt kezdte el nyomkodni. Anya persze egyből lehajolt hozzá és bocsánatot kért, majd pár másodperc múlva folytatta az ütleget.

- ENGEDJ KI MINKEEEEET!!!! - üvöltötte torka szakadtából, de úgy, hogy még a környező házak faláról is hallottam visszaverődni a hangját. 

- ENGEDJ KI MINKEEEEET!!!!

Annyira felbaszta az agyam a viselkedése, hogy legszívesebben leütöttem volna, mint a szart. Igencsak jól esett volna, bevallom, de mivel nem akartam a zárkában tölteni az estémet, és mert a gyerek is látta volna mit csinálok az anyjával, inkább letettem róla. Meg persze benne volt az is, hogy egy ilyen férget inkább magára hagy az ember a saját lelki nyomorában, hiszen saját magát csinálja ki előbb-utóbb, s nem engem. Van az a szint, amikor elpattan nálam is a húr, de szerencsére ettől azért távol álltam még, minthogy megüssem. 

Ahogy elnéztem a viselkedését, elborzasztott a látvány. Éreztem magamban az undort és a megvetést. Ennek a szerencsétlennek csináltam gyereket? Ennek? Ez... ez a nő annyira primitív, Istenem... annyira szar alak, hogy az hihetetlen. Mi a fenének nem dobtam ki már az első évben, amikor kezdtem meglátni a gondolkodását?

Az ez utáni években rengetegszer csalódtam benne, mert láttam, hogy nem százas. De nem csak ő, hanem az egész családja: tanulatlan, primitív lényeknek tartottam őket, amiért már akkor kialakult bennem az ellenszenv irántuk. És ezt látom rajta most is, amikor abnormálisan üvölt a játszótér közepén, meg ahogy az apa-gyerek viszonyt és annak jelentőségét látja.

(Ebbe direkt nem megyek bele, mert értelmetlen lenne a múltat boncolgatni - bár megérne pár bejegyzést)

Miért nem hagytam ott őt korábban, Édes Istenem? Miért?

Ahogy végignéztem rajta, elfogott az undor. Mi tetszett benne, amiért vele maradtam? Mi tetszett benne, ha egyszer most undorodom tőle? A vonásai, a hangja, a termete, a szaga... Mi a frász az, ami tetszett benne korábban? Mi?

Hány meg hány értelmes lányt ismertem meg (a rettentő sok hülye lotyó mellett) az elmúlt tíz évben, akikkel érdemes lett volna kezdeni - helyette. Az előtte lévő barátnőmmel is kibékülhettem volna, de nem tettem, pedig az út nyitva állt előttünk, helyette ezzel az eszement primitív némberrel maradtam, s áldoztam rá hét évet az életemből. 

Gondolom ő is ugyanígy van ezzel, ha eszébe jutok.

Miért van az, hogy számtalan volt barátnőmmel tök jó kapcsolatban vagyok mind a mai napig, míg a lányom anyjával nem?? A távoli exeimmel rengeteg dologról tudunk beszélni és jókat nevetgélünk együtt, ha összefutunk valahol, sőt, keressük is egymás társaságát, míg Dóri anyjával nem lehet dűlőre jutni, mert elvakult velem szemben és buta. Más okot nem látok rá. 

Tudom, most a düh beszél belőlem, de akkor is ezek a tények. Nem lehet ezekről a problémákról szépen beszélni, mert nem normális amit csinál. 

Végül is a kapcsolattartás kerek 40 percig tartott. Úgy ott lettem hagyva, mint egy darab rongy, aki semmit nem tehet a lányáért, mert egy fikarcnyi köze sincs hozzá.

Ez a nap is azt mutatta meg, hogy a jelenlegi helyzet nem tartható fenn tovább, és sürgős egy mielőbbi új végzést hozni a kapcsolattartásokat illetően. 

Nincs is rá ok, amely miatt engem a továbbiakban is korlátozzanak. Az anya paranoid viselkedése nem lehet ok, és a viselkedése is arra mutat rá, hogy ideje korlátozni az anya "jogait". Az nem állapot, hogy akkor vigye el tőlem a gyermekem a számomra megítélt kapcsolattartásról, amikor csak akarja, egy valamiféle kis vizes zoknira hivatkozva. 

Ezután mire való hivatkozással akadályozza majd meg a gyermekemmel való kapcsolattartást?

Itt az ideje, hogy végre kettesben lehessek a gyermekemmel a magunk bensőséges módján, Anya mindent látó szemétől távol...

Mindenesetre az anyuka viselkedését és a Családsegítő hozzáállását mindenképp megírom a Bíróságnak, hogy tájékoztatva legyenek a tarthatatlan állapotokról még a végzést megelőző időben.





Megjegyzések