2017. június 12., hétfő

Egy kislány a nagyvárosban

A hatvanhetedik alkalommal Budapestre látogatunk el, és bár az időnk szűkössége miatt szinte végigrohantunk a városon, azért sikerült maradandó élményeket szereznem a kislányomnak.

Már hónapok óta tervezgettem a kis budapesti kiruccanásunkat, de csak most sikerült tető alá hozni mindezt, köszönhető a Bíróság kedvező ítéletének (lásd: Születésnapi ajándék 2.). Mivel a két héttel ezelőtti kapcsolattartás elmaradt, ezért megpróbáltam elérni Anyánál, hogy a két időt tegyük egybe (és akkor 3+2 óránk lehetett volna a kirándulásra), amit viszont ő bármiféle indoklás nélkül lesöpört az asztalról. Kérdeztem tőle, hogy miért, de még csak válaszra se méltatott, illetve tulajdonképpen annyit mondott csak, hogy majd egyszer megtartjuk a pótlást, nem tudja mikor, de semmiképp sem lehet egyben a kettő. Jó, mi? Nem tudom miért csinálja ezt, de valószínűleg még mindig arról van szó, hogy mereven ragaszkodik a bírósági végzéshez, ami a három órás kapcsolattartást írja elő. Mereven, mint egy felizgatott pénisz, vagy egy paradicsompalánta mellé letűzött karó. Hajthatatlan.

Na mindegy, ez van. A három órás kapcsolattartás mindenesetre garantált, úgyhogy abból élünk, amink van.

Aznap reggel munkából értem haza, és mivel volt még három órám az induláshoz, ezért nekiálltam gyomlálni a kertben. Ha talpon vagyok, akkor általában pörgök valami munkán, mert utálom a semmittevést, úgyhogy elfoglaltam magam a házon kívül. Fél 9-kor lefürödtem, hajat vágtam, elővettem a frissen mosott ruháimat, majd összeszedtve a gyerek aznapi cuccait, kocsiba ültem és elgurultam hozzájuk. 

Az aznapi túlélőcsomag: Túró Rudi, Dörmi tejszelet, csokidrazsé, Kinder-tojás, 
ivólé, törlőkendő és sebtapasz + egy csomag pelenka, ami nem fért rá a képre

Fél 10-re értem a lakásuk elé, s amikor becsöngettem a kaputelefonon, Dóri ugyanúgy felmászott az ablakba, mint múltkor, ahonnan az indulás pillanatáig óbégatott nekem heves integetések közepette. Annyira örült nekem, hogy még a kocsi tetejére is felmásztam, hogy minél közelebb legyek hozzá, s érezze a jelenlétemet. Azt hiszem ezt roppant murisnak tartotta, mert az arckifejezésén a meglepetést vettem észre, hogy hát Apa milyen muris a kocsi tetején.

Anya pontban 10-re hozta őt le, s egy perccel sem előbb (persze a harmadik játszótéri találkozónkról anno el tudta vinni a gyereket még fél idő előtt, ugye). Mivel sietnünk kellett, hogy tartsuk magunkat az időnkhöz, Dórit gyorsan becsatoltam az ülésbe, és már indultunk is a dolgunkra. Anya előtte még megkérdezte tőlem, hogy hová megyünk, mire elmondtam, hogy a Gellért-hegyre. Azt hiszem ezen meglepődhetett, mert úgy volt vele, hogy nálam leszünk a biztonságos közelben, erre kiderül, hogy beutazunk a dzsumbujba, ahol bármi megtörténhet velünk. Láttam rajta, hogy aggódik, de végül egy szót sem szólva utunkra bocsátott.

Mielőtt kihajtottunk volna a kapun, Dóri ölébe tettem az elemózsiás pakkot, aki neki is látott a falatozásnak. Először a Kinder-tojást csomagolta ki, amit - feltételezésem szerint - el is kezdett majszolgatni, de sajnos nem így volt: a délelőtti meleg miatt a csokitojás ráolvadt mindkét kezére, ő pedig Budapest határában egyszercsak közölte, hogy csokis a keze és töröljem le. Így tehát félre kellett állnom az út szélén, hogy a törlőkendővel tisztára pucoljam az ujjacskáit - ami nem volt könnyű feladat, mert szó szerint mindkét ökle csokimázba volt burkolva. Mindezzel 10 percnyi időt vesztettünk, amit csupán azért említek meg, hogy az olvasók is érzékeljék, milyen egy három órába szorított kapcsolattartás. 

Az utunk további részén Dóri érthetetlen okból egyszercsak elkezdett káromkodni:

- Hülye fasz! - mondta, amit egymás után ismételgetve egészen addig mondogatott, míg meg nem érkeztünk a kiszemelt parkolóig. 

- Hülye fasz, hülye fasz, hülye fasz...! - mondogatta sorban, én pedig hiába kértem rá, hogy fejezze be a csúnya beszédet, ő csak azért is nyomta a sódert.

Út közben még a sikoltozáshoz is kedve támadt, amit annak tudok be, hogy az apja mellett útjára engedheti a felgyüllemlet energiáit. Szó szerint tombolt, és vezetés közben kezelhetetlenné vált a dolog.

Mikor végre megálltunk, visszatettem rá a zokináj és a szandálkáját (amit út közben levetett magáról), majd - mivel a munkahelyemnél álltunk meg - bementünk a kollégáimhoz, hogy bemutathassam őt nekik. A kollégák nagy érdeklődéssel figyelték Dórit, akiről már betéve tudtak mindent a sztorizgatásaim jóvoltából, de Dóri szégyellősen elbújt előlük a lábam mögé, ahonnan szemmel tartott mindenkit. És mivel az időnk sürgetett minket, egy gyors kézmosás után mihamarabb odébb is álltunk. A beutazás mintegy 40 percet vett igénybe, úgyhogy az első óránk majdhogynem le is telt.

Azt terveztem, hogy Dórinak megmutatom a tömegközlekedést is a mai nap, úgyhogy a buszmegálló felé vettük az irányt, ahol a 7-es busszal haladtunk tovább. 

Dórinak roppant tetszett a dolog, és a sok-sok ülés közül ki se tudta választani, hogy hová akar leülni. Miután a hátsó négyesben foglaltunk helyet, ő csodálkozva bámult ki az ablakon, ahonnan olyan dolgokat látott, mint amiket azelőtt még soha: hatalmas házakat, rengeteg autót, lámpákat, embereket... és a számtalan sárga villamost, amire fel is akart szállni.

A villamost valahogyan felismerte; vagy képekről, vagy mert már látott ilyet valahonnan. Azt kétlem, hogy az anyjával villamosoztak volna valaha, viszont apósom kocsijából már láthatott ilyet, amikor esetleg Fótra mentek el hozzá. Nem tudom, és nem is számít, viszont Dóri villamosozni akart, így tehát megígértem neki, hogy visszafelé majd azzal fogunk jönni.

Dóri és a nagyvilág

Persze nehogy azt higgyük, hogy nyugton tudott maradni a popóján öt percnél tovább. Folyton folyvást felugrott a helyéről, hogy majd ő átmegy a másik üléshez és ugrabugrál egy kicsit ott is, ezért résen kelett lennem, hiszen a busz össze-vissza imbolygott és fékezett, amitől még én is alig bírtam talpon maradni, nemhogy ő. 

A Gellért térhez érve megmutattam neki a jelzőgombot, amit gyorsan be is nyomott, majd az ujjammal az ajtó fölé mutattam, hogy azért világít zölden a lámpa, mert jeleztünk a soförnek, hogy le szeretnénk szállni. Azt hiszem Dóri egyelőre még nem értette az összefüggéseket, és talán azért nem, mert hiába jelzett, a busz azért még nem állt meg rögtön (pedig Apa azt mondta, hogy ha megnyomjuk a gombot, akkor a busz megáll nekünk). Sokáig nézte a gombokat meg a lámpát, és türelmetlenül várta, hogy most mi fog történni. Végül a busz megállt és az ajtók kinyiltak, mi pedig végre leugorhattunk a megállóba. Ott megmutattam neki a buszmegálló táblát, majd elmondtam, hogy a busz ott szokott megállni, ahol ilyen táblák vannak kitéve. 

Egy érdekes pillanat történt ekkor: a járdán sétálva észrevettem, hogy egy velünk szemben haladó fiatal nő elkezdett ránk mosolyogni, és gondolom azért, mert cuki látvány lehettünk Dórival, ahogy kézenfogva sétáltunk együtt, Apa és lánya. És valóban: ritka pillanat az, amikor egy apát a gyermekével lehet látni. Nem tudom miért, de talán azon okból alakult ez így, mert általában a férfiak nap közben dolgoznak, miközben a nők vigyáznak a gyerekre. Valamiért női szokás lett a gyereket vinni-hozni, és ahogy visszagondolok az apás-babás jelenetekre, szerintem a legtöbb esetben kapcsolattartás idején bukkannak fel a férfiak a gyermekük oldalán. Több ilyennek is tanúja voltam az utóbbi években, és bár nem kérdeztem meg tőlük, hogy ez most mégis mi, lerítt róluk, hogy épp a kapcsolattartás közben vannak. Vajon rajtunk is ez látszott? Nem tudom, mindenesetre az a nő mosolygott rajtunk, mert olyan cukin néztünk ki. 

Tényleg olyan fura egy apát a gyermekével látni?

Nekem kábé úgy jön le mindez, mintha tényként kezelhetnénk a férfiak gyermeküktől való távolállását - vagy mi. Mintha rácsodálkozna a társadalom, amikor a kőkemény férfi egyszercsak leereszkedik a gyermekéhez, holott ez nem szokás. Mintha a férfiakat úgy állítaná be a női világkép, hogy azok nem szoktak a gyerekükkel foglalkozni, s mintha a gyereknevelés eleve női privilégium lenne. Csudabogarak volnánk? Miért?

Nem is tudom belemenjek e abba, hogy ez a téves kép hogyan alakulhatott ki a férfiakkal szemben...

Netán többet dolgoznak a férfiak, mint a nők, és ezért nem látni apukákat a gyermekükkel? Vajon az apák egész nap güriznek, majd este érnek csak haza, míg a nők általában ráérősebbek? Vagy netán ennyi elvált szülő volna? A gyerekek 90%-át a nők nevelik, s emiatt látni több nőt a gyerekével, mint apát? 

Nem tudom, de abban a pillanatban cukik voltunk Dórival, amit büszkén vállaltam is :)

Dórim út közben számtalan dologra rácsodálkozott. Megbámulta az ivókutat a Gellért Szálloda előtt, egyfolytában azt kiáltotta, hogy "villamos!", bogyókat gyűjtögetett a járdán, majd a hegy oldalában bandukolva mindenhová oda akart szaladni. Ez utóbbi miatt nagyon erősen kellett fognom a kezét, nehogy kiszabadulva lerohanjon a Gellért-hegy oldalán.

Végül az időszüke miatt nem tudtunk felballagni a Szabadság-szoborhoz, ezért az első magasabb "kiugrónál" vertünk tanyát. Sajnáltam, mert szerettem volna megmutatni élete első szédítőan magas hegycsúcsát azzal a hatalmas szoborral a tetején, viszont Dórinak ez is oltári élményt nyújtott, hiszen ezelőtt még sosem tekinthetett rá egy ekkora városra, ráadásul ilyen csodás panorámával.

Dóri és Budapest

A látnivaló így is magával ragadta: a széles, nagy Duna, a hidak, a sok-sok hajó, a rengeteg épület és autó, valamint mindezek hangjai, amelyek amolyan nagyvárosiassá teszik az egészet. Maga elé merengve végigmutogattam neki a dolgokat:

- Az ott az Erzsébet híd! Ugye milyen nagy? És látod azokat a hajókat? Milyen nagyon azok is, ugye? Kikötöttek a parton... És mennyi-mennyi autó van mindenütt!

Dóri nem győzött betellni a látvánnyal. Egyik helyről a másikra kapkodta a tekintetét, és minden egyes megmutatott dolognál rákérdezett, hogy "miért?". Megkérdezte, hogy miért van ennyi hajó, miért kötnek ki a hajók a parton, miért van híd a folyó fölött, miért van ennyi ház, miért van ennyi autó, és a többi, én pedig türelmesen elmagyaráztam neki mindent. Alig lehetett őt elvonszolni a teraszról, mert annyira magával ragadta a látnivalók sokasága.

Apával

Aztán lassacskán leoldalaztunk a hegyről...

Kár, mert a javát még nem is láttuk. Odaföntről még látványosabb lett volna minden, ráadásul játszhattunk volna még a fenti játszótéren is, de sajnos az időnk nem lett volna rá elegendő, mert Anya nem adta meg az elmaradt két órát. 

Annyi időnk azért még maradt, hogy a lenti játszótérre is bekukkantsunk:




Dóri ekkor szólt, hogy éhes és szeretne enni egy fagyit, úgyhogy elindultunk a Móricz Zsigmond körtéri Meki felé (fagyit legközelebb csak ott kaphattunk). 

Persze a villamost semmi esetre sem hagyhattuk ki:

Érdeklődve figyelte az embereket...

...és az elsuhanó tájat

Mindent és mindenkit megfigyelt maga körül.


Amikor leszálltunk a villamosról, Dóri ismét elmondta, hogy éhes és, hogy fagyit szeretne enni. Csupán pár lépés választotta el a gyomrát az ételtől, ezért nagyon megörült, amikor végre az étkezőhelyhez értünk.

A Meki maga is újdonság volt a számára. Fura színek, érdekes illat, a pult mögötti lány és a rengeteg kaja, meg a pörgés, amit a pilisvörösvári boltokban eddig még nem tapasztalhatott meg. 

Élete első hamburgerével...

...majd poharas fagyijával

Közben nézte, hogy ki mit csinál: 


Egy új világ tárult ki a szemei előtt, én pedig boldogan nyugtáztam, hogy Dóri rendkívül jól érzi magát. 

A kocsihoz érve már csak negyven percünk maradt hátra, hogy hazavigyem Dórit, ezért nem jutott időnk a bámészkodásra. Beültettem őt az ülésébe, majd hazafelé vettük az irányt.

Dóri érdeklődően nézegetett ki az ablakon, s amikor a rakparton felhívtam a figyelmét a Dunára, ő ismét rázendített a "hülye fasz!" nótára.

- Ezt kitől hallottad Kicsim? Ki mondott ilyet? - kérdeztem tőle.
- Apa! - felelte.
- Ééén??
- Igen!
- Én sosem mondtam neked ilyet.
- Hülye fasz!
- Ne mondj ilyet Kicsim! Senki sem hülye fasz!
- Hülye fasz!

Számomra érthetetlen volt a viselkedése, és úgy éreztem tehetetlen vagyok ezzel szemben. Mitévő legyek, hogy ne káromkodjon? Mit lehet tenni annak érdekében, hogy megértse, amit mond, az csúnya és sértő?

(a következőben foglaltak talán megbotránkoztatók lehetnek az olvasó számára, de ami a végkifejletben történik, majd mindenre magyarázatot ad, hogy mit miért tettem)

Amikor elértük Budapest határát, már a plafonon volt az agyam a hülyefaszozástól, úgyhogy egyszercsak félig a lányom felé fordulva rákiáltottam:

- Te vagy a hülye fasz, kis taknyos! Hülye fasz vagy Felisz!

(az anyja szólítja őt "Felisz"-nek)

- Nem vagyok hülye fasz! - védekezett Dóri meglepetten.
- De, te egy nyavajás, semmirekellő, hülye fasz vagy! - mondtam neki ismét.

Dóri elhallgatott, s láttam a tükörből, hogy rosszul esett neki, amit az imént Apától hallott.

- Egy hülye fasz vagy! Hülye fasz, hülye fasz, hülye fasz! - vetettem oda neki ismét.
Dóri megszeppenve nézett rám:
- Felisz aranyos kislány... - mondta lebiggyesztett szájjal.

Szó se róla, hogy a meglepetéstől teljesen ledermedt, mert erre (hogy visszakapja azt, amit adott) nem számított.

- Felisz aranyos kislány... - hangoztatta ismét, majd némán figyelte a reakciómat.

Pár másodperc szünet után ismét hátranéztem rá, majd megkérdeztem tőle:

- Jól esett, amit mondtam?
- Nem.
- Akkor te miért mondod rám ugyanezt? Miért vagyok hülye, amikor vettem neked fagyit és elvittelek a Gellért-hegyre?

Dóri nem felelt semmit.

- Szerinted fasz vagyok, amiért annyira szeretlek és odafigyelek rád? Fasz vagyok, amiért Túró Rudit vettem neked? 

Dóri nem válaszolt, hanem - ahogy a tükörből láttam - megértette a dolgok lényegét. Átment a fején, hogy olyan csúnyát mondott rám, amit amint visszakapott, sértésként élt át.

- Senki sem hülye fasz, Kicsim, senki! Értsd meg! Ahogy neked sem esik jól, úgy nekem sem! Ha szeretsz valakit, akkor ANNAK AZT MOND, HOGY "SZERETLEK" és ne azt, hogy hülye fasz! Érted?

Dóri nem válaszolt, mert - a gyanúm szerint - emésztette a dolgokat. Nem várt kirohanást tapasztalt az apjától, s jobbnak látta abbahagyni, amit elkezdett.

Gyakorlatilag a következő tíz percben így haladtunk tovább, csendesen. 

Amikor megérkeztünk haza, ő megfeledkezve a történtekről, boldogan szállt ki a kocsiból. Egy élményekkel gazdag napot tudhatott a háta mögött, ami a megérkezésünk pillanatában még aktívan benne élt. Felpörgetve köszöntötte az anyját is, rólam pedig teljesen megfeledkezve elindult faleveleket gyűjteni. Hiába kértem őt, hogy adjon nekem egy búcsúpuszit, ő fittyet hányva a kérésemre, kacarászva vitte az anyját a bokrot irányába. 

- Kicsim, nem adsz nekem búcsúpuszit? - kérdeztem tőle ismét.
- Nem adok... - felelte, majd elrohant a ház mögé (az anyja pedig utána).

(és most jön a lényeg)

Dóri ezt azért szokta csinálni, mert tudja, hogy a pusziadás a találkozónk végét jelenti, amit nem akar sosem, így általában addig húzza az időt, ameddig csak lehet, viszont most - hogy a ház mögé szaladt - úgy éreztem, hogy igazából nem is kötődik hozzám annyira, és gyakorlatilag nem is érdeklem őt. Benne lehetett még az is, hogy nemsokkal ezelőtt vérig sértettem a szidalmammal, így - mit is mondjak - tulajdonképpen lehajtott fejjel, szó nélkül kullogtam el a bejárati kapu felé. 

Nem számítottam rá, hogy Dórinak feltűnik a váratlan eltűnésem, de egyszercsak egy kiáltásra lettem figyelmes valahonnan hátulról:

- Apaaaaaa!

Amikor megfordultam láttam, hogy Dóri mosolyogva, kitárt karokkal rohan felém teljes gőzzel. 

Leguggolva elé megvártam, amíg odaér hozzám, majd amikor belefutott a széttárt karjaimba, felemelve őt felkiáltottam örömömben:

- Kicsikém, hát itt vagy?

Dóri örömittasan és mosolyogva nyomott a számra egy búcsúpuszit, majd szorosan átölelte a nyakamat.

- Szeretlek Kicsim! - súgtam a fülébe, mire Dóri a homlokát a homlokomra nyomva visszasúgta nekem:

- Szeretlek Apa...

Dóri váratlan kijelentésének hatására könnybe lábadt a szemem. Abban a pillanatban eszméltem rá, hogy minden szót, amit a kocsiban hallott, tökéletesen értett. Megértette végre, hogy a káromkodásával nagyon megbántott engem (és megbánthat másokat is), holott egyáltalán nem érdemeltem meg, hiszen végtelenül szeretem őt. Megértette a szeretet lényegét, amit most, ebben a pillanatban őszintén ki is fejezett.

"Szeretlek Apa"

Egy rövid, de gyönyörű pár órát éltünk át együtt.
Azt hiszem, immáron más kapcsolatba léptünk.


1 megjegyzés:

  1. Nagyon szép történet, amit nagyon szépen írtál meg! Sok sikert kívánok neked a kislányod nevelésében!

    VálaszTörlés