Három óra

Próbáltam más címet keresni e bejegyzéshez, de nem találtam, mert ismét csak rohanás volt az egész találkozónk. Eredetileg otthon lubickoltunk volna a medencében, de mivel beborult és csepegett az eső, ezért más megoldást kellett találnunk a közös időtöltésre.

Mivel szombaton dolgoztam, ezért vasárnap tartottuk meg a hetvenedik kapcsolattartásunkat. Az előrejelzés azt mondta, hogy aznap sütni fog a Nap, erre abszolút borús volt az ég, apró szemű esőcseppecskékkel. Na szép, a pancsikolásnak lőttek. Mitévők legyünk?

Ekkor eszembe jutott, hogy a gyerek anyai nagynénje már régóta szeretne találkozni Dórival, ezért úgy döntöttem, hogy látogatást teszünk nála. Piliscsaba nincs messze, ezért hamar megjárnánk, és még jut időnk miegymásra is, úgyhogy bejelentkeztem. Szerencsére otthon voltak, így tárt karokkal vártak minket.

(Már többször próbáltam létrehozni a találkozót, de az Anya ellenállása miatt ezidáig nem jött össze. Még a gyerek második születésnapjára sem akarta odaengedni a nagynénit valamiféle gyűlöletre (stb.) hivatkozva, úgyhogy itt volt az ideje annak, hogy összehozzam őket. Tettem ezt annak ellenére is, hogy semmi közöm az exem családjához és zűrjeikhez)

Út közben ért engem egy meglepetés. Dóri a gyerekülésben ülve egyszer csak megszólalt:

- Apa, szeretlek!

Majd mégegyszer:

- Apa, szeretlek!

Mondanom sem kell milyen boldogság lett úrrá rajtam, hiszen a kislányom magától, bármiféle ráhatás nélkül nyilatkozta ki nekem az irántam táplált érzelmeit :)

Néztem őt a visszapillantó tükörben, ahogy figyel engem hátulról, néz felém miközben vezetek, s közben jókedvűen mosolyog.

- Én is szeretlek Kicsim! Én is szeretlek... - válaszoltam, majd hátranyúlva megsimogattam a lábát. Dórinak nagyon jól esett a visszajelzésem, s boldogan tekintgélt kifelé az ablakon. 

Amikor megérkeztünk Piliscsabára és megálltunk a célnál, Dóri az ölembe bújva, megszeppenve nézett körül. Még sosem járt itt. A kapu felé haladván megálltunk a szomszéd ház előtt és elmondtam neki, hogy régen Anya ebben a házban lakott, és innen költöztek oda, ahol jelenleg élnek. Dóri csendben figyelte a gazzal felvert, elhagyatott kertet, és próbálta megérteni a hallottakat. Azt hiszem még nem érti, hogy miért lakott itt Anya, amikor most máshol laknak, meg úgy általában, hogy az emberi lakhatás mit is jelent. Viszont úgy éreztem, hogy el kell neki mondanom, aztán vagy leesik számára, vagy nem. 

A nagynéni végtelenül örült Dórinak, éss az élettársa is nemkülönben. Dóri persze bújt a nyakamba, szorosan átölelve engem, s amikor helyet foglaltunk a konyhában, még akkor sem akart kikászálódni az ölemből. Végül persze muszáj volt, főleg akkor, amikor a helyi kiskutya is körbeugrálta.

Ezután kapott reggelit is. 

Süti és kakaó

Dóri kezdeti "félelme" csakhamar elmúlt, amikor lehetősége nyílt kergetőzni a kutyával. A kutyus a szájában cipelte a labdát, amit Dóri megpróbált tőle elvenni. Néha ez sikerült is neki, amit aztán eldobott, a kutya pedig felvette. Roppant élvezte a játékot, aminek az indulásunk vetett csak véget. Muszáj volt rövidre fognunk a látogatást, ha a rendelkezésünkre álló idő alatt még kettesben is szertnénk lenni. 

(Még egy gyerekkori képet is megnéztünk a falon Anyáról)

Írhatnék bővebben minderről, de igazság szerint perpill alig van rá időm, ugyanis dolgozom. A munkahelyemen vagyok, ahol annyit kell ugrabugrálnom, mint eddig még soha. A lényeg, hogy Dóri jó szájízzel jött el a nagynénitől, és megígértük, hogy majd jövünk máskor is.

E kiruccanással mintegy fél óra telt el. Hová menjünk még?

Eszembe jutott Dobogókő, hogy az biztos tetszene a gyereknek, máskülönben pedig van ott egy játszótér is, ahol eltölthetnénk az időnket. Hát jó; Dobogókőre nagyjából negyed óra alatt felmegyek a Trabival, úgyhogy nem elérhetetlen távolságra van a számunkra.

Úgy is lett, mindössze 18 perc alatt a hegycsúcson voltunk.

Dóri nem tudta hol jár, és az egész környezet újszerűnek tűnt a számára. Láttam rajta, hogy érdeklődve néz körbe. Felkéredzkedve az ölembe, elindultunk a kilátó felé.

Amikor megérkeztünk, Dóri egyszercsak elkiáltotta magát:

- Dóri megérkezett Bobogókőre! Dóri megérkezett Bobogókőre!

Azzal szempillantás alatt fel is mászott a csúcsot jelző kőre:

A környék tetején állva

Ekkor megkért, hogy másszak fel én is mellé és nézzük együtt a tájat. Amikor megtettem, elmagyaráztam neki mindent, ami a szemünk elé tárult. Láttunk folyót, rajta hajókkal, hegyeket-dombokat és házakat... még egy repülőt is az égen.

- Ez a Föld, kislányom. Ez a hazánk. Ez Magyarország, amit látsz.

Dóri hallgatott és figyelt...

- Hatalmas világban élünk, és sokminden van még, amit megismerhetsz - folytattam. - Idővel mindenhová elviszlek majd és megmutatok neked mindent. 

Dóri nem szólt semmit, hanem a távolba nyúló messzeséget figyelte. Szerintem már járt erre az anyjával, vagy talán anyósommal/apósommal, nem tudom, mert úgy ugrott fel a csúcskőre, mintha ismerné a helyet. Nem tudom, talán csak rögtönzött, de mindenesetre jól érezte magát a szédítő magasságban, ahol szó szerint kitárulkozott előtte a világ.

Aztán átmászott a másik kőre is:

Jó lett volna, ha van annyi időnk, hogy lemenjünk a Rám-szakadékba is, de jelenleg már a hazainduláson kellett gondolkodnom. Szerintem élvezné a vízesésekkel teleszabdalt szurdokvölgyet. Mindegy, lesz még rá időnk, a Rám-szakadék megvár minket.

Aztán elkezdtünk játszóteret keresni. Úgy emlékszem, hogy volt ott valami ilyesmi, de tévedtem, mert semmit sem találtunk. Dórit viszont annyira feltüzeltem a játszóterezéssel, hogy egyfolytában azt hajtogatta, játszótérre akar menni. Mit volt mit tenni, kénytelenek voltunk beülni a kocsiba és visszahajtani az Pilisvörösvár felé.

(De komolyan: nincs Dobogókőn egy nyavalyás játszótér??? Nincs játszótér ott, ahol turisták százezrei, családok ezrei fordulnak meg egy évben???)

Pilisszentkereszten aztán elhaladtunk egy cukrászda mellett, úgyhogy nyomva egy padlóféket, betértünk egy fagyira.

Alighogy kiszálltunk a kocsiból, Dóri berohant a cukiba

Aztán megvolt a várva-várt fagyi:

Dóri valamiért utál zokniban és lábbeliben lenni, ezért ledobálta magáról a cuccot:

A fagyi után jött egy kis Krémes, de abból csak hébe-hóba evett valamicskét, így a maradékot jószerivel nekem kellett befalni. Ezt ő valamiért nem tudta kivárni, úgyhogy mindúntalan megpróbált meglógni az udvarra, én meg pattanhattam fel a helyemről, hogy elkapjam a grabancát. 

Odakint volt valami gyerekjáték, ezért végül ott lyukadtunk ki.

A játékot vizsgálva

Amikor bebújt az egyik nyíláson, hirtelen éktelen sikongatásban tört ki. 

- Mi a baj Kicsim? - kérdeztem.

Dóri rémülten, rángatózva, szinte sokkolva kiáltotta nekem valamiféle segélykérő jeladóként, hogy pókot talált a játékban megbújva, amitől fél. Egyszer már eljátszotta ugyanezt a Családsegítőben, ami után elmagyaráztam neki, hogy nem kell tőle tartania, mert egy ártalmatlan kis pókról van szó, aki jobban tart tőlünk, mint mi tőle, így nem fog megtámadni minket. Most ugyanez történt: el kellett magyaráznom neki, hogy ez a pici pók nem árt senkinek, hanem csak úgy éldegél és fogdossa a legyeket. Szemléltetésképp még a kezembe is vettem a picinyke petezsákjával együtt, hogy hát lám-lám, ez a pók nem bánt senkit.

- Látod? Nem csíp, nem csinál semmit, csak fogja a kicsinyeit.

Dóri nézte-nézte, majd megszólalt:

- Hol fogja a kicsinyeit?
- Hát ott, a lábai közt. Az egy pirinyó kis zsákocska, amiben a gyerekei alszanak. Még nem keltek ki.
- Miért nem keltek ki? - kérdezte.
- Azért nem, mert még fejlődnek. Még kicsik, de hamarosan kikelnek és saját otthont építenek maguknak. Megfogod?

Dóri egyből nyújtotta a tenyerét, hogy közelebbről is megvizsgálja a pókot.

- Látod-látod, nem is bánt ez a kis pók. - nyugtatgattam őt, Dóri pedig megkönnyebbülve könyvelhette el, hogy alaptalan volt a félelme.

Nem tudom miért fél ennyire a pókoktól, de tartok tőle, hogy az anyja miatt, ugyanis az is nemegyszer sikongatva szólt nekem, ha meglátott valahol egy pókot. Olyankor mindig mennem kellett intézkedni, és most is ezt tettem, mert Dóri az anyja példáját tanulta el. Alaptalanul rémül meg a póktól, hiszen nincs olyan emléke, hogy pókok támadták volna meg, vagy ilyesmi. Akkor mégis miért fél tőlük?

Apa kéne mellé, aki megtanít neki bizonyos dolgokat. A reakcióin tökéletes látható, hogy jelenleg nem kapja meg az impulzusokat tőlem, mert annyira kevésszer vagyunk együtt. 

Dórinak persze most is elmondtam, hogy vannak pókok, amelyek nagyot csípnek, ha megfogja őket. Elmondtam, hogy vannak pókok, amik nagyobbak (például a keresztes pók) és félelmetesek is, viszont nem kell pánikba esni tőlük, mert egyáltalán nem támadnak meg minket, és feltehetően csak akkor csípnek, ha megfogjuk őket. 

Miután mindent elmondtam neki, amit a pókokról tudni érdemes, útjára engedtük szegénykét, majd nekiálltunk játszani.

Az időnk eközben vészesen fogyott, és mivel Dórinak sem jött be annyira ez a mászósdi, lényegében útra is keltünk. Azt hiszem azzal volt baja, hogy egyfolytában a pókokat kereste a sarokban, abból pedig volt jónéhány a játékban.

Mintegy negyed órányi út után érkeztünk meg a pilisvörösvári játszótérre. Itt amint megálltunk, Dóri egyből célba vette a legközelebbi pocsolyát. Szerencsére gumicsizmában volt.

Valamiért él-hal a vízért, és persze mondanom se kell, hogy már Dobogókőn kisütött a Nap és ránk tört a kánikula. A játszótérre érve pedig már a víz is folyt rólunk, ezért Dórinak egyre kellemetlenebb lett a sok-sok gönc, ami a testére tapadt.

Eleinte még bírta, úgy ahogy... 

...de aztán a tiltásom ellenére nekikezdett vetkőzni:

Előbb a csizma, aztán a nadrág

Önfeledt rohanás Apához:

Úgy döcögött, csoda, hogy nem hagyta el magát

A vége természetesen az lett, hogy megkereste a leghűsítőbb megoldást, a tócsában való tapicskolást:

Az időnk lejárta felé közeledve kénytelen voltam őt valamelyest rendbetenni, és persze erélyesebben rászólni, hogy ne akarjon teljesen levetkőzni. Dóri fogta az alulgombolós ruciját, és teljesen kinyitotta lentről, majd amikor a kúthoz menve ittunk egyet, ő váratlanul fogott egy marék homokos iszapot a kút tálkájából és egy marékkal bekente vele a pisilőjét.

- Hééééékááás! - rivalltam rá. - Mit csinálsz, te?!

Dóri megszeppenve várta a retorziót.

Miközben a popsiját a csap alá tartva, gyors ütemben elkezdtem kiöblíteni a pisilőjét, Dórit lelkitréningnek vetettem alá:

- Nem szabad a puncidba belekenni semmit, kislányom! Az egy érzékeny hely és tisztán kell tartani! Ott nagyon könnyen elkaphatsz valamit! Hogy gondoltad, hogy belekened az iszapot???

Dóri hallgatott, én pedig többször átöblítettem őt a csordogáló víz alatt.

- Rengeteg bacilus van az iszapban, és ha elkapsz valami fertőzést, akkor az nagyon tud fájni, viszketni, égetni. Egész nap fájna a pisilőd és jajgatnál.

Azt hiszem Dóri megértette, hogy itt most hülyeséget csinált, és teljesen megszelidülve várta, hogy befejezzem az alvázmosást. Persze mindemiatt a ruhája alul vizes lett, s amikor hazaértünk, az anyja le is teremtett minket:

- Csupa víz a ruhája!

Persze most nem volt ingerült, hanem csak figyelmeztetőleg szólt ránk, én pedig mentegetőztem, hogy legalább harminc fok van és ezerrel süt a Nap. Pont úgy, mint ahogy óhajtotta még anno a játszótéri kalandjaink közben (lásd: Játszótéren 3.). 

- Legalább hűsíti ebben a dög melegben - válaszoltam, ő pedig látszólag egyetértett velem.

Dórim ekkor előadta az anyjának, hogy iszapot kent a puncijába, mire az anyja visszakérdezett tőle, hogy valóban? És igen, Dóri bólintott egyet a szöszke kis fejével, majd nézte a reakciómat, hogy Apa vajon mit szól ehhez? Nem akartam beárulni őt, ehelyett megtette ezt ő maga.

- Kiöblítettem a csapnál - feleltem, majd annyiban is hagytuk a dolgot.
Dóri eközben levetkőzött meztelenre és úgy rohangált az udvaron, majd megitattam őt a maradék almalével, amivel jól nyakon is öntötte magát.

Tulajdonképpen ennyi volt a három óránk: rohanás végig, és egy kicsi ebből, egy kicsi abból...

Ma kedd van, holnap pedig jön a nyolcadik bírósági tárgyalásunk, ahol remélhetőleg elegendő bizonyítékkal szolgálhatok arról, hogy a kislányomra megfelelően vigyáztam és mindketten jól éreztük magunkat. Persze lehet, hogy majd felróják nekem hibának az "iszapot kenünk a punciba" dolgot, de ez épp egy olyan eset, amire senki sem lehet felkészülve, és amit nem lehet meggátolni sehogy, max úgy, ha a négy fal közé zárjuk a gyereket és bilincset teszünk a kezére. Talán játszhatnánk másképp is, abban egészen biztos vagyok, de ha a nyári szünidőt tényleg élményekkel gazdagon szeretnénk tölteni, akkor ahhoz több időre lenne szükségem - ami azt hiszem kijárna végre mindkettőnknek.

Holnap ismételten kérni fogom a Bíróságtól a legalább hat órás kapcsolattartást, és reménykedem benne, hogy megváltoztatva a jelenlegi ideiglenes végzést, meg is kapjuk azt.