2017. június 29., csütörtök

Jó, hogy itt voltál, Apa!

Az elsőfokú ítélet után sokáig nem tértem magamhoz. Dühös és kétségbeesett voltam, ami érthető, ha az ember (a szülő) jogait csorbítják, ráadásul teljesen értelmetlenül. Másnap semmihez nem volt kedvem, és kora délután inkább elmentem sétálni, csakhogy ne kelljen otthon depizni.

Mivel az exemnek ígértem a kertből borsmentát, ezért szedtem belőle pár tővel, amit délután 1-re felvittem hozzájuk. A borsmentát már lebeszéltem vele, de azt, hogy mikor viszem el még nem. A biztonság kedvéért azért odaszóltam neki telefonon, hogy megyek, tehát nem állítottam be váratlanul. 

Ő és a gyerek épp a bölcsődéből értek haza, mire magam is a ház elé értem. Dóri a kerékpárjuk gyerekülésében ült, és amikor megpillantott, először föl sem fogta, hogy az apját látja. A kezében egy szívószálas üdítőt szorongatott, s közben kérdőn tekintett rám, hogy mit keresek ott.

- Szia Kincsem! - köszöntöttem őt, Dóri pedig mosolyogva nyugtázta, hogy nagyon örül a találkozásnak. - Hoztam neked szívószálas üdítőt - mutattam neki a vadiúj dobozt.

És bár Dóri épp akkor itta meg az előző üdítőjét, mégis boldogan vette át tőlem azt, amit vittem.

- Szívószálas üdítő! - mondta, majd megkért rá, hogy bontsam ki. Az anyja eközben a kerékpárt tartva figyelte, hogy mit csinálunk. 

- Szomjas vagy Kicsim? Ha igen, akkor kibontom.
- Szomjas vagyok.

Az anyja ekkor megszólalt:
- Most ittál, majd este megiszod.
- Most akarom meginni - válaszolt Dóri, majd nyújtotta felém a dobozt, hogy szúrjam bele a szívószálat. 
- Este megkapod - győzködte őt az anyja, de ekkor már a szívószálat beletoltam a helyére, majd átadtam a fogyasztásra kész üdítőt a gyereknek. 

Miközben Dóri a gyümölcslevet kortyolgatta, kivéve őt a gyerekülésből, letettem a földre. Tulajdonképpen ekkor kezdte el magát jól érezni velem, amit úgy mutatott ki, hogy folyton a karjaimba akart ülni. Egyszer fent, egyszer lent. Hol lekéredzkedett, hol pedig föl. Igazából játszani és rohangálni szeretett volna velem, de mivel az anyja ekkor már finoman jelezte neki, hogy ideje lesz felmenni a lakásba, Dóri inkább befészkelte magát az ölembe, hogy minél később keljen elválnia tőlem. 

Szinte összeért az orrunk, olyan közel hajoltunk egymáshoz. Dóri élvezte a közelségem, és közben motyogott ezt-azt a kis gondolatvilágából, aminek igazából a felét értettem csak, mert még nem szoktam hozzá a sajátos nyelvezetéhez. 

- Menjünk fel Felisz, éhes vagyok, neked is ebédelned kell - mondta az anyja, de Dóri nem moccant a karjaimból.
- Kicsim, menned kell, mert Anya éhes. Most jött haza a munkából és nem evett még semmit - fűztem hozzá én is.
- Nem megyek - felelte Dóri.
- Mit csináljunk szombaton? - kérdeztem. - Mit szeretnél enni?

Dóri nem felelt, mert - azt hiszem - nem tudta, hogy szombaton megyek érte.

- Tudod, jövök érted szombaton. Főzzek neked valamit? Vagy együnk pizzát?

Dóri motyogott valamit nekem, de nem értettem. Az biztos, hogy nem a kérdésemre válaszolt.

- Együnk megint hamburgert?
- Együnk hamburgert - válaszolta, majd rámutatva a kezemben lévő szatyorra megkérdezte, hogy abban mi van.

- Hoztam neked Kinder-tojást.
- Apa, add ide a Kinder-tojást.

Ekkor letettem őt a földre, majd a kezébe adtam a csokitojást. Ő átnyújtotta nekem az üdítősdobozát, majd nekilátott kicsomagolni a tojást. Mivel megkért rá, hogy tartsam a tenyerem a csomagolóanyagnak, ezért az üdítősdobozt lettem a földre. Ez az anyjának nem tetszett, mondván, hogy koszos lesz a doboz, én pedig azt feleltem erre, hogy tök mindegy, mert Dóri mindjárt megissza a tartalmát és az egsz kimegy a kukába. De nem is értettem miért gond az, ha a doboz alja éri a földet. Egyrészt úgyis kidobjuk mindjárt, másrészt, ha netán mégsem, akkorsem lenne belőle baj, ha mondjuk a konyhapultra teszi odafönt. Felvisz valami bacit? Mindezt csak azért említem meg, mert az együttélésünk alatt is folyton mindent fertőtlenített, vegyszeresen kezelt, a konyhapulttól kezdve a gyerek kezéig, csakhogy minden steril legyen. Folyton hangoztatta is, hogy nálam minden koszos és koszosan élek, amely egyáltalán nem volt igaz. Az ő tulzott tisztaságmániájához mérten igen, de egyébként nem. Persze, azért volt néha egy kis por, de az is csak azért, mert építkezés közben voltunk, viszont ez még nem indok arra, hogy folyton mindent fertőtlenítsen.

Na mindegy, ez az ő dolga, és végülis nem nézhetek rá rosszallóan, mert takarításmániás. 

Dóri csakhamar elkezdte befalni a csokit, én pedig leggugolva elé néztem, ahogy eszik. Olyan jóízűen tette, hogy öröm volt nézni. Ő pedig egy tapodtat sem akart melőlem elmozdulni, mert élvezte a közelségem, így hosszú percekig maradtunk mozdulatlanul. Néha adott nekem egy falatot a csokiból, majd majszolgatott tovább. 

Amikor a csokievést befejeztük, az exem ismét elmondta, hogy ideje felmenni, de a gyerek nem akart, ezért elkezdett kitalálni dolgokat, hogy azzal is hózza az időt: csak megnézi mi van a földön, most benéz a bokor alá, most szed egy kis levelet, szedjünk pókokat (!), mutassak neki valamit, dobjuk ki a szemetet, meg hasonlók. Azért csinálja mindezt, mert egész egyszerűen velem akar maradni. Mindezt az ölemben ülve vezényelte le...

- Kicsikém, fel kell menned, mert Anya éhes.
- Nem akarok - hangoztatta Dóri, majd amikor letettem őt a földre, ő ismét felkéredzkedett a karjaimba. 
- Hol a Trabi? - kérdezte.
- Azt most otthon hagytam. Gyalog jöttem.
- Miért?
- Hááát, kedvem volt sétálni. Jó idő van.
...
- Dobjuk ki a szemetet. 
- Gyere, dobjuk.

Beletettük az üres üdítősdobozt és a csokitojás szemetét a zacskóba, majd elindultunk a kuka felé, miközben Anya árgus szemekkel figyelte, hogy mit csinálunk.
- Felisz, ideje felmenni... - szólt rá a gyerekre kicsit erélyesebben.

Dórit persze nem érdekelte, Anya pedig egymás után ismételgette az előbbit.

Miközben a kuka felől haladtunk vissza, Dóri fülébe súgtam:
- Kicsikém, mondhatok neked valamit?
- Igen.
- Te vagy a legnagyszerűbb lány a világon. Nagyon szeretlek!
Dóri elmosolyogta magát, majd halkan az orrom alá dünnyögte:
- Szeretlek...
Ezután szégyellősen felnevetett, mintha egy különleges és bizalmas titkot szivárogtatott volna ki. És bár nem volt számomra meglepetés a "szerelme", mégis boldog vagyok, ha ezt a kis szájából hallom.
- Tudom Kicsim, és nagyon örülök neked! - válaszoltam, azzal szép lassan vissza is értünk a bejárati ajtóhoz. 

Még ekkor sem akart lekászálódni a kezemből, holott az anyja már kezdett ingerültté válni. Úgy döntöttem, hogy beviszem őt a lépcsőházba, hátha akkor könnyebben elenged, bár megmondjam őszintén, hogy nem akartam, hogy elengedjen és nem akartam tőle elválni.

- Szedjünk pókokat - hangzott tőle a felhívás.
- Óóó, a pókokat nem kell leszedni a falról, mert összeszedi a legyeket. 
(- Felisz, most már ideje felmennünk)

Próbáltam őt letenni a földre, de mindúntalan felemelte a lábait.

- Baba, figyelj, már csak kettőt kell aludnunk és ismét találkozunk. Elmegyünk a tűzoltómúzeumba, mit szólsz?
- Nino autót akarok nézni.
Az anyja mosolyogva mondta: - Odáig van a tűzoltókocsikért.
- Na, akkor elmegyünk majd megnézni. De elmehetünk a Vasúttörténeti parkba is.
- Tűzoltómúzeumba akarok menni - mondta Dóri, de az anyja ekkor elmondta, hogy a Vasúttörténeti parkot már ők is betervezték valamikorra.
- Hát menjünk el együtt - feleltem, Anya pedig nem mondott rá semmit.

Többször volt ilyen, hogy a reakciójából ítélve azt hittem, hogy belemegy a közös kirándulásba, de amikor oda került a helyzet, ő nemet mondott. Most sem számítok rá, hogy igent mond, de nem mondott nemet sem, hanem az arckifejezése inkább azt árulta el, hogy "majd meglátjuk". Ha ez összejön, akkor talán nem kell sietnünk és végre egy tartalmas kirándulást tudhatunk magunkénak. 

- Felisz, most már menjünk felfelé - szólt ismét az exem, én pedig kértem Dóritól egy búcsúpuszit, de ő nem adott. Tulajdonképpen azért nem, mert az egyenlő lenne a szétválással.

Aztán Dóri egyszercsak ráborult a vállamra és gyengéden átölelte a nyakamat, egyértelműen kifejezve a kötődését. És igen, lám-lám, ez az a "hihetetlen csoda", az a "hihetetlen fejlődés", amiről a bírónő az ítélethirdetés végén beszélt, hogy egy nem egésze három éves kislány szereti az édesapját. 

Nem tudom mi ebben a "hihetetlen"... Számomra inkább érthetetlen, hogy valakinek ez hihetetlen lehet, hogy egy gyermek nemcsak az anyjához, de az apjához is kötődik. 

És hiába a megdönthetetlen bizonyíték erről, mégis korlátozzák a kapcsolatunkat oly módon, hogy nem engednek vele több időt eltöltenem. Számomra felfoghatatlan ez az erkölcsi romlottság, amely az anya és a Bíróság hozzáállását jellemzi ezen a téren. Felfoghatatlan...

Hogy tudassam Dórival, én is úgyanúgy kötődöm hozzá, mint ő hozzám, gyengéden simogatni kezdtem az alig háromtenyérnyi hátát. A pici és törékeny hátacskáját, ami akkora volt csupán, mint egy hálóba kötött kilós krumpli. Olyan érzés volt ez, amit megfogalmazni sem lehet.

Mivel az anyja mindeközben folyamatosan mondogatta, hogy most már ideje felmenniük, ezért odafordítva a fejemet Dóriéhoz, a lehető leghalkabban belesúgtam a fülébe:

- Kicsim, én sem akarok tőled elválni, de most már menj fel, hogy Anya ne legyen dühös...

Dóri megértette, hogy nem kellene tovább feszítenie a húrt, így kiegyenesedve a karomban, adott egy búcsúpuszit a számra. Ekkor letettem őt a földre, Dóri pedig jókedvűen és mosolyogva indult el a bejárati ajtó felé. Mielőtt azonban belépett volna rajta, még hátranézett rám és csillogó szemekkel üzente: "Jó, hogy itt voltál, Apa!"

Persze mindez csupán belemagyarázásnak tűnhet, de abból a tekintetből, ahogy ő a szemeivel a szemeimbe nézett, tisztán kiolvasható volt valami ilyesféle üzenet. 

Tökéletes volt az összhang kettőnk között. Apró kis jelek, jelzések. 

Minek köszönhető mindez?

Azt hiszem talán annak, hogy mindig mindent őszintén elmondtam a gyereknek. Bármit kérdezett rólam és az anyjáról, mindenben kimerítő feleletet adtam a számára, valamint minden alkalommal kifejeztem neki a szeretetem. Szép lassan ő is felnőtt mindehhez, és talán a mai napon született meg benne a felismerés, hogy mit is jelent a szeretet. Mert ugye az anyja felé természetes a kötődése, hiszen minden nap látja, vele kel, fele fekszik, ő eteti és ruházza, ő tanítja és ő olvas neki mesét (és emiatt talán a szeretet fogalmát sem érti felé, mert számára ez a megszokott és a természetes), viszont az édesapját csak olykor-olykor láthatja és akkor is kevés időre, így az az alkalom számára, amikor velem lehet, az olyannyira különleges, hogy akkor ölt igazán testet benne a szeretet fogalma, vagyis megértheti akkor, hogy van egy különleges személy az életében, akit őszintén szeret.

(de hosszú mondat volt...)

Nem tudom érti-e az olvasó, amit mindezzel mondani akarok. Tulajdonképpen érzéseket, pillanatokat próbálok meg szavakba önteni. 

A kislányom fokozódó kibontakozása a szeretet kifejezésére egyre nagyobb teret hódít, és reménykedem benne, hogy ezt a kibontakozást azok is észreveszik egy idő után, akik épp azon munkálkodnak, hogy korlátozzák a kapcsolatunkat. Az világos, hogy a Bíróságot egy csöppet sem érdekli az apa-gyermek kapcsolat mélysége, és még abban ez esetben sem adnak lehetőséget (esélyt) a számunkra, ha pozitív visszajelzést kap, viszont a gyermekem családja dönthetne akár az ítélettel szemben is, ha az a gyermek javát szolgálja. Egyelőre nem teszik, de talán idővel belátják majd, hogy ennek a tiltásnak egyáltalán nincs semmiféle értelme, és meg kellene adni a gyereknek és nekem mindazt, amit a becsület és a jóérzés is megkíván. 

Még ma is előttem van a kislányom búcsúpillantása, azokkal a boldog kis mosolygó szemekkel. 

Rádöbbentem, hogy ez az élet értelme: felnevelni őt és boldoggá tenni. Bármi áron.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése