2017. július 26., szerda

Dóri a moziban

25-én este tudakolóztam az exemnél, hogy másnap elvihetném-e Dórit moziba, mire - a legnagyobb meglepetésemre - nem mondott nemet! Megkérdezte, hogy mit szeretnék megnézni vele, mire azt feleltem, hogy nem tudom, talán a Hupikék törpikéket vagy a Ricsi, a gólyát.

Végül a gólyás mellett döntöttünk, mert a törpikés film már lefutott, úgyhogy 26-án délelőtt útrakelhettünk az EuroCenter felé. 

Hogy Anya miért engedett el a gyerekkel moziba, nem tudom. Két dolgot tartok elképzelhetőnek: az egyik, hogy maga is látja, Dóri mennyire ragaszkodik hozzám, valamint megértette, hogy a heti három óra tényleg kevés nekünk a kapcsolattartásra, a másik pedig az, hogy így neki is lehet pár óra nyugalma, amikor elintézheti az ilyen-olyan ügyeit. Talán még az is bejön neki, hogy elkezdtem áthordani hozzájuk az olyan fahulladékokat, amelyekre nekem nincs szükségem, viszont számukra jól jön majd a téli fűtési szezonban. Apró gesztus ugyan, de mégiscsak a jóindulatom jele, amit ő azzal honorál, hogy többet lehetek a gyerekkel.

Harmadik okként talán még azt is megjelölném, hogy rájött az idők folyamán, hogy ha egyedül neveli a lányunkat, akkor kevés ideje és energiája marad másra, és mivel a szülei vidéken élnek, ők nem tudnak a gyerekre vigyázni, ha netán sürgős dolga akad. Nemsokára ugyanis új munkahelye lesz, amikoris nem tud majd időben a gyerekért menni az óvodába, ezért nincs kire rábíznia a gyereket, minthogy annak tulajdon édesapjára. Vagy tegyük fel, ha valamiért be kell mennie dolgozni, vagy tovább bent kell maradnia, akkor kire bízná a gyereket, ha nem rám?

Sok-sok tényező játszhat közre abban, hogy végül mégiscsak többet lehetek a lányommal, ezért úgy vélem végre elérkeztünk oda, hogy minden a normális kerékvágásban haladjon. 

A mai napon volt az első olyan eset, amikor az exem bármiféle időkorlát nélkül engedte el velem Dórit. A film 11:15-kor kezdődött, és addig lehetett velem, amíg véget nem ér, majd haza nem érünk a moziból. 

Dóri sosem járt még moziban, ezért mindenképp egy új dologban lehetett része. Valahol zsákbamacska volt az egész, hiszen mégiscsak egy három éves gyerekről van szó, akiről nem tudjuk hogyan reagál majd az új élményre. Tetszeni fog neki? Nem lesz túl sötét? Nem lesz túl hangos? Le fogja kötni, amit lát? Érteni fogja, hogy mit lát?

Úgy voltam vele, hogy egy próbát megér, történjék bármi. Ha nem tetszik neki az előadás, akkor maximum eltöltöttünk együtt egy kis időt és beszélgettünk egy jót.

Amikor megérkeztem a ház elé, Dóri - ahogy azt mindig is tette - most is felugrott az ölembe, ahogy a közelembe ért, majd egy gyengéd simulás után adott egy hatalmas puszit. Számomra még mindig hihetetlen ez a hatalmas ragaszkodás a szemlyem iránt, és azt hiszem az anyja részéről is az, amire nem számított még egy évvel ezelőtt. Mit is mondott a bírónő az utolsó tárgyalásunkon? Azt, hogy "hihetetlen az a fejlődés, amely a kapcsolatunk során végbement". És tényleg így van, amit a környezetem reakciója is alátámaszt: ugyanis akármerre is megyünk Dórival, az emberek mindig mosolyognak ránk, mert annyira sugárzik belőlünk a kölcsönös szeretet. Persze talán leginkább Dóri miatt, hiszen bármerre is megyünk, ő folyton jókedvűen, hangosan énekelve ugrabugrál, amire az emberek mindig felkapják a fejüket. A legutóbbi kapcsolattartásunkkor is mosolyogtak Dórin, amikor ő válogatás nélkül, hangosan énekelve dobálta bele a bevásárlókosárba a cuccokat, miközben azt mondogatta maga elé, hogy Apával vesz sok-sok felvágottat, stb...

Szaladgálás a hatalmas térben

Ma például azért mosolygott rajtunk a mozi pénztárosa, mert Dóri közölte vele, hogy Apával fog filmet nézni, amit már nagyon vár. Aztán mosolyogtak a pláza látogatói is, mert Dóri önfeledten, boldogan rohangált fel s alá, mert annyira élvezte a hatalmas teret. Őszinte volt Dóri öröme, amit egyáltalán nem is akart palástolni, én pedig boldogan mosolyogtam rá, mert annyira tetszett az ő boldogsága. 


Ritka pillanat, amikor egy apát látnak kettesben a gyermekével. Ez tükröződött a jegypénztárosról is, aki épp egy ilyen ritka pillanatot lát. Csodabogarak volnánk? És tényleg: ahogy körbenéztem, leginkább nők álltak a gyermekük mellett a jegypénztárnál, vagy komplett családok, akik a nyári szünetben a gyermekeikkel korzóznak a plázában. 

Egy magányos hölgy például igencsak rácsodálkozott, hogy egy cuki kislányt lát egy férfivel, aki a finoman szaladó lányát követi. Egyszer Dórira nézett, egyszer pedig rám, majd ismét Dórira, és simét rám. Látszólag nem értette az összefüggést, mert talán hihetetlennek találta, hogy egy apa van a gyermekkel és nem egy anya.

Meg kell említenem egy másik jelenetet is, ami Dórival történt a plázában: ma nemcsak a mozi volt számára újdonság, de a felfelé vezető mozgólépcső is. Még sosem látott ilyet, ezért lelkesen bár, de óvatosan közelített felé. Amikor megállt az alján, kíváncsian várta, hogy mit mesélek róla. Miután röviden elmagyaráztam neki, hogy a mozgólépcső hogyan működik és milyen célt szolgál, Dóri bízva bennem, hatalmas bátorsággal lépett az elsuhanó lépcsőfokok egyikére. Ahogy letette a lábát, már borult is volna hanyatt, de szerencsére fogtam a kezét, így nem történt baj. Dóri mosolyogva élvezte a lassú emelkedést, majd a végén hatalmasat ugrott, amikor a lépcső bekúszott a padló alá. Aztán pár percig még néztük, hogy mások hogyan közlekednek rajta, majd elindultunk a jegypénztár felé. 

A jegyvásárlás után körbenéztünk az emeleten. 

Benéztünk minden boltba, amely mellett elhaladtunk...

Megfogva az idegen bácsi kezét


Felszaladva a csigalépcsőn

...kipróbáltuk a pénzbedobós, repülő rózsaszín elefántot is...


...majd vettünk a mozi büféjében kólát és kukoricát.

Aztán elkezdődött a film. 

Dóri tátott szájjal meredt a vászonra (ami igazából egy műanyag tábla), ahol mindenféle rajzfigurák ugrándoztak hangos zenére, tarka-barka színpompába csomagolva. 


Azt hiszem, Dóri próbálta felfogni, hogy mit is lát...

Az előzetesek képkockái olyan gyorsan váltották egymást, hogy még nekem is nehezemre esett felfogni, hogy mit látok, nemhogy neki. Mindenféle figura pattogott fel s alá, különböző artikulált hangon, fura gesztusokkal és mozdulatokkal, aminek a jelentését egy három éves gyermek még kevésbbé érthet, vagy inkább egyáltalán nem. Még a keze is megállt a levegőben a pattogatott kukoricával együtt, annyira figyelte, hogy mi történik előtte. Szinte vibrált a levegő a villódzó fényektől, Dóri pedig egy merőben más világba csöppent. 

A Ricsi, a gólya története már valamelyest lasabb volt, amolyan típikusan európai alkotás, amely már-már az álmosságba fullad, ezért bíztam benne, hogy Dóri érteni fogja, amit lát. Persze ezt nem tudhatom, viszont az már az első fél órában lejött, hogy egyáltalán nem érdekli a film. Maga a látvány, a színek és a hangos párbeszédek lekötötték a figyelmét egy darabig, de aztán elkezdte kérni, hogy menjünk inkább haza. Tulajdonképpen a történet kibontakozásánál hagytuk abba a filmnézést, amit magam sem bántam. A szereplők megformálása és a bamba párbeszédek annyira fárasztottak, hogy egy csöppet sem csodálkoztam azon, hogy Dóri is bedobta az unalmast. Persze-persze, nem tetszett neki, hiszen háromévesen sok dolgot még nem ismert, amik a mesében szerepeltek: nem látott még baglyot, sem denevért, sem kalitkát, és nem is értette, hogy ezek milyen összefüggésben állnak egymással, meg hogy a gólyák miért repülnek a melegebb éghajlat felé, és miért nem követi őket a veréb, holott annyira akarta volna követni őket. Az már számomra is érthetetlen volt, hogyha a veréb tudja, hogy a gólyák merre repültek, akkor miért nem követte azokat egyből, és miért kellett napokig tartó kalandozásba bocsátkoznia más-más madarakkal azért, hogy kitalálja az amúgyis nyílvánvaló megoldást? A végkifejletre végül nem kerítettünk sort, mert ahogy elfogyasztottuk a kukoricánkat, nemes egyszerűséggel leléptünk az előadásról. 

Csöppet sem bántuk...

És bár a filmet hat év alatti korosztálynak nem ajánlották, szerintem Dóri egy Pixar-mesének is jobban örült volna, mint ennek. 

Anya azt mondta nekem még az indulásunk előtt, hogy a Hupikék törpikék azért nem lenne jó Dóri számára, mert megijedne Hókuszpóktól (ami lehet, hogy így van), viszont a törpök látványa egész biztosan lebilincselőbb volna, mint a gagyi veréb kalandjai. A törpöket már amúgy is ismeri a Kinder-tojások által, így talán jobban átmenne neki a történetük, mint a még nem ismert verébé és gólyáké. 

Mindegy, majd lesz rá alkalma máskor.

Dóri szeretett volna még elefántozni, úgyhogy befizettem őt pár körre. Tetszett neki, ahogy a piros gomb megnyomása után az elefánt megemelkedett, majd forgott a saját tengelye körül. Rém gagyi volt az egész, de belátom, hogy gyerekkoromban nekem is tetszettek ezek az áruházi kés pénznyelők. Az okát nem tudom, de a gyerekeknek valóban tetszik, így Dóri is odáig volt érte. 


Aztán a virágospult mellől lenyúltunk egy kismotort, amivel negyed órán át a plázában kőrözött:


Utána evett egy fagyit, majd ismét felült az elefántra:


Amikor a mesefilm a moziban végetért, s az emberek elkezdtek kifelé szivárogni, nekünk is el kellett indulnunk hazafelé. Utolsóként tettünk egy kört az üvegliftben, majd egyet a mozgólépcsőn, ezután kisétálva a parkolóba, beültünk a kocsiba. 

Dóri nem akart még hazamenni, hanem könyörgőre fogta, hogy vigyem át hozzám. Sajnos nem lehetett, így elmagyaráztam neki, hogy most csak a mozira kaptunk kimenőt, és mivel a mozinak vége, haza kell őt vinnem. Dórinak - ha meg is értette az okát - nem tetszett, hogy ilyen hamar búcsút kell intenünk egymásnak. 

Otthon végül még megvártuk Anyát, amíg hazaért a vásárlásból, úgyhogy tíz-tizenöt percet még játszhattunk az udvaron. 

A búcsúzás előtt Anyával beszélgettünk egy kicsit a mai élményeinkről. Mondtam neki, hogy ez a mozis dolog még nem köti le a lányunkat és lehet, hogy inkább majd játszóházba viszem őt szombaton, mire elmondta, hogy ne oda vigyem, hanem a Duna-partra, mert azt szereti. Ekkor elmondtam neki, hogy a Duna tőlünk messze van, és nem fér bele a három óránkba egy Duna-parti séta, mire az exem ekkor egy váratlan kijelentést tett: amikor nyomatékosítottam, hogy épp azzal van bajom, hogy a három óránk alatt nem tudom a gyereket komolyabb elfoglaltságra vinni a szűkös időkeret miatt, akkor ő felajánlotta, hogy a három óra helyett ad nekünk négyet, amivel már megjárhatjuk a Dunát Esztergom felé. 

Ezen igazán meglepődtem, mert olyan roppant kedves gesztus ez a részéről, amit még sosem tapasztaltam meg.

Elmondtam neki, hogy nem viccből kértem a Bíróságtól a hat órás kapcsolattartási időt, hiszen a három óránk nagy része utazgatással telik el, ha valamiféle komolyabb elfoglaltságot keresnék a gyereknek, majd hozzátettem, hogy nyáron még elegendő a három óra, ha nálam játszunk a homokozóban, de télen - ha a gyerek nem akar könyvet olvasni, sem pedig mesefilmezni - nem mehetünk el sehová az időnk rövidsége miatt, így a négy fal közé vagyunk szorítva. 

Úgy néz ki, hogy az exem is kapizsgálja a dolgokat, mert váratlanul belement, hogy ad nekünk még egy plusz órát. Bár ezt is kevésnek tartom az eredeti elképzeléseimhez képest, de végülis ezzel már elég időnk lesz arra, hogy egy bő órát (vagy másfelet) a Duna-parton császkáljunk. És bár Esztergom nincs közel hozzánk, így mégsem kell végigteperni az úton, hogy tartsuk az időt. 

Aztán persze kiderült, hogy Anyának dolgoznia kell most szombaton, ami közrejátszhatott a döntésében. Ugyanis a bölcsőde a nyári szünet miatt zárva tart, így otthon kellett maradnia a gyerekkel hétköznap, és mivel több szabit vett ki erre az időre, mint ami járna neki, ezért hétvégén kell pótolnia a kiesett időt. Vagyis szombaton eredetileg senki sem tud a vigyázni a gyerekre, így inkább elengedi velem, minthogy pesztrát keressen erre a napra. Persze ez így erősen sarkított, mert a húga náluk lesz a hétvégén, aki felügyel majd a gyerekre, viszont mindenképp a jószándék vezérelte azzal, hogy úgy döntött inkább nekem ad több időt, minthogy a húga legyen a gyerekkel (aki amúgy láthatja őt bármikor, ha a családi fészekben jár). Valószínűleg az exem húga is nyári szünetet tart, ami azt jelenti, hogy épp otthon tölti a szünidőt (a kolesz vagy az albérlet helyett), de mégsem akarja őt terhelni a gyerekkel, ha az apa amúgy is szívesen lenne a gyerekével.

Egyébként tényleg ez lenne a legkézenfekvőbb, hogy amikor Anya nem ér rá, de Apa igen, akkor neki adja oda a gyereket, hiszen nagyobb létjogosultsága van a gyerek fölött, mint bárki másnak a családban. 

Talán belátta, hogy ez így a jobb és az igazságosabb, nem tudom. Amíg maga nem vallja meg, addig én sem mondhatok biztosat, de mindenesetre a jelek efelé mutatnak. 

Ma tehát elvihettem a gyereket moziba, szpmbaton pedig kapunk egy plusz órát, hogy legyen időnk Esztergomba utazni.

Ollééé! :)




Vasárnap beszámolok róla...


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése