2017. július 17., hétfő

Ebcsont beforr

A hetvenharmadik kapcsolattartásunk sajnos nem volt sérülésektől mentes, de hát ilyen az élet, amely mindig tartogat számunkra némi meglepetést.

Aznap hűvös volt a reggel, így Anya pulcsiban adta át Dórit, majd szigorúan a lelkünkre kötötte, hogy most kivételesen ne pancsoljunk a homokozóban, mert a gyerek felfázhat. Az időjárás miatt nem terveztem, de végül mégiscsak pancsoltunk egyet, ugyanis mire hazaértünk Dórival kisütött, a Nap, és izzasztó meleg lett.

Először körbejártuk a házat, majd felporszívóztuk a nappalit, ezután levettem Dóri pulcsiját, mert olyannyira bemelegedett alatta. És tényleg jó idő volt, mert pillanatokon belül gyöngyözni kezdett a homlokunk. Mit is csináljunk, mit is csináljunk...

Aznap reggel gondban voltam a programunk kitalálása terén, mert a három óránk vajmi kevés rá, hogy messzebre utazgasunk Pilisvörösvártól, úgyhogy arra a döntésre jutottam, ha kisüt a Nap és meleg lesz, csapunk egy közös pancsolást.

Amikor Dórinak felvetettem, hogy menjünk a homokozóba, ő készséggel vetette bele magát az elképzelésbe. Pillanatok alatt ledobálta magáról a ruháit, majd sikongatva rohant a homokozóba, én pedig szorgos hangyként hordtam a pancsoláshoz szükséges vizet. 

Először a medencéjét töltöttem meg langyos vízzel, majd szép sorjában minden más vödröt is a rendelkezésére bocsátottam, amiből meríthetett magának vizet a forró homok öntözéséhez. 

Gödörásás közben találtunk egy lótücsköt

Amikor ásni kezdtünk egy gödröt a dagonyázáshoz, egyszercsak találtunk egy lótücsköt. A lótücsök elég ronda egy állat, de mivel magam nem ilyedtem meg tőle, ezért Dóri is bátran a kezébe merte venni. 

- Apa..! Apaaa, a lótücsök kaparja a kezem! - kiáltott fel Dóri, mire elmondtam neki, hogy a lótücsök a föld alatt él és most épp szeretne magának egy lyukat ásni, de mivel a tenyerében van, ezért nem tud, és hát nem kell tőle félni, mert nem tud kárt tenni a bőrében. 

- Tedd le a homokba és nézd meg hogyan ássa be magát - mondtam Dórinak, mire ő letette a homokba az állatot, ami szempillantás alatt bele is fúrta magát. - Látod, hogyan ás a lábaival? Direk olyanok a lábai, hogy könnyen ásni tudjon velük a talajban.

- Miért ás a talajban? - kérdezte Dóri.
- A lótücsök a föld alatt él, mert ott érzi biztonságban magát. Apró bogarakkal táplálkozik és azokat keresi. 

Dórit nagyon érdekelte a lótücsök élete, ezért sokáig nézte a nyomában maradt lyukat, hátha felbukkan ismét. Később is talált lyukakat a homokban, és minden egyes alkalommal mondta nekem, hogy lótücsök járt arra. 

Játék közben párszor megjegyezte, hogy keressünk pókokat, és mivel a hazavitelek során is mindig erre kér, így arra a következtetésre jutottam, hogy Dóri megtanulta a tőlem hallottakat, miszerint nem kell félni a pókoktól, mert nem bántanak senkit. A mai nap találtunk is egy apró kis pókot az egyik szőlőlevél alján, amit megfutkorásztatunk a kezünkben. Persze Dóri lelkére kötöttem, hogy egyedül sose fogjon pókot, mert egy-egy nagyobb példány akár meg is csípheti, viszont azoktól sem kell félnie, mert alapjáraton egyik sem támad. 

A vödörben lemoshatta magáról a homokot

Mivel magam is a homokozóban fetrengtem Dórival, ezért sajnos nem készítettem képeket a játékunkról, mivel csupa homok volt a kezem. Dóri úgy szerezte az első sérülését, hogy amikor az egyik homokkal teli kis vödröt megrántotta, beleakadt az ujja a fülét tartó egyik pontba. Ez egy bemélyedés a vödör peremének alján, amit a gyártó nem kerekített le, hanem sarkosra hagyta. Dóri fájlalta az ujját, s amikor megkérdeztem mi lelte, ő megmutatta, hogy megkarcolta őt a vödör. Végülis nem volt nagy seb, csak egy pici karcolás, de amikor az ujja a vízhez ért, kissé csípte neki. Ekkor mindig felszisszent és az ujja végét nézegette.

- Tegyek rá ragtapaszt? - kérdeztem.
- Nem.
- Biztos? Akkor nem fog csípni a víz.
- Biztos...

Hát jó, gondoltam. Ha nem, hát nem. 

Mivel a homokba öntött víz folyton elszivárgott, ezért ástam egy nagyobb gödröt, aminek az aljára leterítettem egy nejlont. A tetejére homokot szórtam, majd az egészet felöntöttem vízzel, ami által kaptunk egy iszapos állagú dagonyát. Dóri hatalmasakat ugrott bele, majd bele is csücsült és úgy fröcskölte szanaszét a csöpögő masszát. Én is kaptam belőle, úgyhogy csakhamar úgy néztem ki, mint egy disznó.


El is döntöttem akkor, hogy egyik nap a homokozó felét kikaparom majd, ami alá kiterítek egy nagyobb fóliát, hogy ezáltal a homokozó ezen része dagonyázható legyen, ha úgy adódik felöntjük vízzel. Épp ezért a kerti csapot is megcsinálom végre, hogy ne kelljen ki-be rohangálni a házból a vizesvödrökkel.

Emlékszem, hogy anno az Édesapám is ugyanígy játszott velem és a bátyámmal, mi pedig élvezettel csapkodtuk a slag végén csordogáló vizet a homokban. Emlékszem még arra is, hogy Édesapám egy idő után elzárta a csapot, mondván, hogy drága a víz és nem lehet pazarolni, amit azon nyomban meg is értettem, így nem volt semmi hiszti a részemről. Lehettem akkor kábé másfél éves, és ugyanezt mondtam én is a lányomnak még a Családsegítőben, amit látszólag ő is megértett. Itthon viszont más a helyzet, mert a vizet kútból szivattyzom fel, az pedig egyelőre kimeríthetetlen forrás. 

Homokvár építése közben

Mivel az időnk az utolsó harmadába lépett, ezért lassacskán fel kellett készítenem Dórit az induláshoz. Csak hosszas könyörgés árán volt hajlandó kikecmeregni a homokozóból. Mivel a rengeteg homokot és koszt le kellett mosni magunkról, ezért végül beígértem neki egy fürdést a kádban, amire azonnal igent mondott. 

Ujjongva hasalt el a kád alján, én pedig a zuhannyal össze-vissza locsoltam őt, hogy megkapja az apai vizes élményét még az utolsó órában. 

Itt volt egy érdekes jelenet: mivel magam is csupa homok voltam, ezért kénytelen voltam vele együtt zuhanyozni. Eddig még sosem vetkőztem le előtte, de most muszáj voltam megtörni a jeget, hiszen az alsógatyám tele volt homokkal, amit ki kellett mosni. Dórinak eleinte fel sem tűnt, hogy az apján nincs ruha, majd egyszercsak megállt előttem, s a micsodámra meredt. Atán elfordult és tovább locsolta magát a zuhannyal, majd ismét rámnézett, és ismét elfirdult. Egy idő után azonban megkérdezte tőlem, hogy az micsoda...

- Mi micsoda? - kérdeztem.
- Az ott! - felelte Dóri, mintha nem látott volna még soha fiú-pisilőt. 

Gondolom nem lehet neki új dolog egy fütyi látványa, hiszen az anyósom új kapcsolatából született 7-8 éves fiúgyerekkel már egészen biztos pancsoltak együtt a kádban, viszont az apját még nem látta így, ezért meredten nézte (én pedig eltakartam magam). 

- Ez egy pisilő, ami a fiúknak van - magyaráztam neki, mire ő felé nyúlva megkérdezte:
- Megfoghatom?
- Dehogy foghatod, Kicsim! Miért akarod megfogni?

Dóri nem válaszolt, hanem inkább elfordult tőlem és folytatta a pancsolást. Az új tapasztalat tehát ennyi volt, és azt hiszem Dóri is megértette, hogy ezt a dolgot nem forszírozzuk tovább, mert nem illik. Igazából fogalmam sincs mi játszódott le a fejében, de azt vettem észre, hogy ha érdeklődik is, mégsem erőlteti a kérdést. 

Ezután megtörölgettem őt és felöltöztünk, majd megettünk egy doboz pudingot. Nézegettünk képeket is, bekapcsoltuk a tévét, közben pedig beszélgettünk mindenféléről, ami épp eszünkbe jutott (őszintén szólva, már elfelejtettem, hogy miről). 

Dóri ki akart menni a kis műanyag motorjával az udvarra, de mivel az még a tereprendezés miatt nem motorozható jelenleg, ezért megtiltottam neki. Ő viszont minduntalan bepróbálkozott, és amikor az üdítője után kotorásztam a hűtőben egy pillanatra nem figyeltem rá, ő kiviharzott a teraszra az engedélyem nélkül. Meg is lett a baj, a második sérülése képében: látván, hogy a teraszon nem tud motorozni a hely szűkössége miatt, úgy döntött, hogy leszáll a motorjáról és visszajön a házba, csakhogy - mivel nem volt rajta szandál - a pici lába éppen befért a teraszdeszkák közti résbe, amit a bejárati ajtónál a slag miatt kicsit szélesebbre hagytam. Az ember ha belép az ajtón, a köszöbbel együtt lépi át a rést, de mivel Dóri épp ott szállt le a motorról, így pont belelépett, ami el is nyelte őt térdig.

Nem volt komoly sérülése, éppenhogy a felső vékony hámrteget horzsolta le, de ez is elég fájdalommal járhatott, úgyhogy Dóri éktelen sírásba kezdett.

- Hajajjj, hajjajjj... - kaptam fel a karomba a tehetetlen kis csöppséget, majd hosszú percekig vígasztaltam őt az ölemben. - Látod, mondtam, hogy ne menj ki az udvarra nélkülem - mondogattam neki, ő pedig rendületlenül sírt tovább. 

Bevittem őt a szobámba és leültettem az ágyra, Dóri pedig megmerevedve nyújtotta felém a lábát, mintha azt várná, hogy csináljak vele valamit. 

Miközben a lába végét tartottam, óvatosan puszilgattam a horzsolás helyét. Dóri sírva mondta: - Neee, Apa neeee!
- Jaj, Kicsim. Ennyire fáj?
- Fááááj...!
- El fog múlni hamar, meglásd. Nem komoly a sérülés, csak most fáj, mert a deszka végignyomta a bőröd. 

És valóban: a "seb" se nem vérzett, se nem nedvedzett, éppenhogy csak egy kis hámsérülés volt az egész. 

- Elestem a járdán... - magyarázta Dóri.
- Amikor gyerek voltam, én is mindig megsérültem - mondtam.
- Miért?
- Hááát, mert folyton ugraburgáltam és elestem. Folyton szaladgáltam, megbotlottam, lehorzsoltam a lábam vagy a kezem. Ha az ember nem figyel oda, akkor könnyen baleset érheti őt. Ezért fontos, hogy mindig hallgass rám és Anyára. Nem véletlenül mondjuk neked, hogy ne rohanj vagy ne menj ide-oda, mert te még kicsi vagy és nem tudhatod milyen veszélyes az, amit csinálsz. 

Dóri figyelte amit mondok.

- Nem véletlenül mondtam neked, hogy ne menj ki egyedül az udvarra. Látod, nem hallgattál rám és megtörtént a baj. Most tanultál belőle. Viszont így erősödsz meg, így leszel egyre ügyesebb. Csak arra kérlek, hogy mindig hallgass rám, ha azt mondom nem szabad. Megígéred?
- Megígérem...

Amikor Dóri abbahagyta a sírást, csak soká tudott a lábára állni, és akkor is csak úgy, hogy a sérült lábára alig nehezedett rá. Bicegve, lábujjhegyen araszolgatott előre, többnyire a segítségemet kérve. 

- Állj rá bátran, akkor előbb elmúlik a fájdalom, ha használod a lábad. 

Dóri hallgatott rám, mert addig-addig erőltette a járást, mígnem teljes egészében használhatóvá vált a lába. 

Aztán megint megtörtént a baj...

A nyuszi ládikájának a tetején volt egy répa, és Dóri úgy döntött, hogy odaadja neki. Épp mondani akartam, hogy csak dobja be neki a lyukon, mire Dóri könyékig betolta a répát, a nyuszi pedig megijedve a hirtelen mozdulattól, odakapott a kezére. Ilyen még sosem fordult elő, így nem is feltételeztem róla, hogy képes bárkit is megharapni.

Dóri ismét éktelen sírásba csapott, és felém nyújtva a kezét mondta, hogy megharapta a nyuszi.

- Ajhaj... - fogtam a fejem ismét. - Mutasd, megnézem.

Dóri kezén egy nagyjából egy centi hosszúságú karcolás volt látható, ami szerencsére nem volt mély és nem is vérzett, de elegendő volt ahhoz, hogy a gyerek megijedjen tőle. 

- Megharapott a nyuszi! - sírt Dóri, én pedig lenyalogattam a sebet.

Nem is tudtam mit mondjak neki, hogy megnyugodjon.

- Megijedt tőled a nyuszi és ezért harapott meg - feleltem. - Nem szabad egyik állat felé sem odanyúlni hirtelen, mert azt hiszi, hogy bántani akarod, és védekezésképp rádtámad. 

Dóri sírt, csak sírt, én pedig felvéve őt az ölembe puszilgattam a kezét. 

- Ebcsont beforr, nincs semmi baj. Igazi kis harci sérült vagy. Ez a mai nap most így sikerült. Legközelebb már tudni fogod mit nem szabad.

Végül Dóri abbahagyta a sírást és elindulhattunk haza. Nem akart menni, de muszáj volt. Otthon az anyjának elmeséltem mi történt, ő pedig elmondta, hogy legközelebb fertőtlenítsem le a sebet. A Betadine-t javasolta, amire megígértem, hogy beszerzem, bár ilyen kis sebeknél magam nem használnék fertőtlenítőt. 

Aznap ismét vittem nekik rőzsét, meg egy szatyor ringlószilvát is, amit az érkezésünkkor átadtam neki. 

Anya megkérdezte tőlem, hogy akkor szerdán (19-én) tudok-e vigyázni a gyerekre, mire elmondtam, hogy igen. Megkérdezte, hogy Budapesten veszem-e át tőle a gyereket vagy Pilisvörösváron, amire nem tudtam még válaszolni. Az exem elvileg fél 3-ra megy felvételizni a harmadik kerületbe, ami nem tarthat egy óránál tovább. Ha ott veszem át tőle, akkor ugyan elmehetünk Dórival a Margitszigetre, de kevesebb időnk áll majd a rendelkezésünkre, viszont ha itthon veszem át, akkor legalább három órát együtt lehetünk, vagy még többet. Mondtam, hogy majd eldöntöm még.

Aztán kérdeztem tőle, hogy nem megyünk-e el együtt a szigetre, mire az exem megjegyezte, hogy már voltak a Margitszigeten korábban.

- Voltatok a Margitszigeten? Hogyhogy? - kérdeztem.
- Néha bemegyünk a városba császkálni - felelte.

Nekem ez új. Hogyhogy bemennek? Csak úgy?

Persze, miért is ne mehetnének be, de fura, hogy csak úgy bemennek, mert nem jellemző rá az ilyen. A Margitszigetre általában randizni jár az ember, így feltételezem, hogy ő is találkozott valakivel, ahová elvitte magával a gyereket.

- A szigeten van pár jó játszótér, amit megmutathatnánk a gyereknek - mondtam neki, mire azt felelte, hogy látták már, de azok nem neki valók, mert gagyik (vagy valami ilyesmi).
- Pár napja adták át a flújított szigetet, és van egy csomó új játszótér új játékokkal. Legalábbis a tévé szerint. Megnézhetnénk.

Az exem erre nem felelt, ami egyenlő azzal, hogy nincs kedve velem együtt a Margitszigeten császkálni.

Hát mindegy. Jó lett volna, mert akkor több időt lehetnék a gyerekkel, mint így.

Mi is történt még ma...
Lényegében ennyi.



Ez volt a hetvenharmadik kapcsolattartásunk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése