2017. július 20., csütörtök

Egy kislány az áruházban

Ahogy az exemmel korábban megbeszéltük, szerdán én vigyázhattam a kislányomra, amíg ő felvételizni van egy új munkahelyen. 

A rekkenő hőség miatt nem terveztem semmilyen új programot a gyereknek, ezért különösebben nem is készültem a mai találkozóra, viszont úgy gondoltam, hogy mivel Dóri nem járt még nagyáruházban eddig, ezért elviszem őt a solymári Auchanba vásárolni. A sejtésem beigazolódott, mert Dóri tényleg nem járt még ott, ezért ahogy azt reméltem, tényleg lenyűgözte őt a látvány.

A bevásárlókocsit már ismerte, ezért az nem okozott neki meglepetést, viszont amint beléptünk az áruház előcsarnokába, rögtön óbégatni kezdett, hogy szeretne a gyerekülésből kiszálni, mert maga is sétálgatni szeretne a végtelen térben.

A bevásárlókocsit azért még nem merte elereszteni

Az eladótér aztán teljesen letaglózta őt: tátott szájjal nézett körbe, ahol csupa csillogást látott, meg tarka színeket, hatalmas belmagasságot és a végtelenbe nyúló sorokat. 

- Apaaa, Apaaa! - kiáltozta torka szakadtából. Valószínűleg azért, hogy felhívja rá a figyelmemet, milyen klassz dolgot lát.
- Anyával jártál már itt? - kérdeztem tőle.
- Még nem jártam itt Anyával...
- Tényleg nem vásároltatok még ebben az áruházban?
- Tényleg nem vásároltunk...
- Hát jó, akkor gyere, keressük meg a játékokat, hogy vegyünk vödröt és lapátot a homokozóba... - mondtam neki, mutatva a helyes irányt.

A játékosztályon való látogatásunktól tartottam egy kicsit, mert a gyanúm szerint majd mindent meg akar vetetni velem, de szerencsére nem így történt. A sok-sok játék ugyan elkápráztatta, de a korához mérten még nem tudta, hogy melyik játék mire való. 

A polcon aztán kiszúrta magának, amivel szívesen játszana

Ahogy haladtunk előre, úgy vette szemügyre a különféle színes dobozokat, de csak azoknál állt meg bíbelődni, amelyikkel tényleg azonosulni is tudott: ilyen volt például a két-hároméves gyerekeknek szánt kisvonat (fenti képen), vagy az építőkocka kicsivel odébb, vagy az azzal szemben lévő polcon, a homokozóba való kislapát és vödör. Ez utóbbiakat - bármiféle engedély nélkül - szépen bele is dobálta a bevásárlókocsiba. 

A vagány kismotort alaposan szemügyre vette...

...majd ki is próbálta azon nyomban


- Apa, ezzel még nem tudok menni - panaszolta el nekem, mire elmondtam, hogy az még nagy neki, de később belenőhet. És bár Dórinak nagyon tetszett a motor, végül otthagyta, hiszen maga is belátta, még alig ér le a lába róla.

Szerencsére nem kellett őt noszogatni, sem pedig vígasztalni, hogy hagyja ott a játékokat, és ez roppant különösen hatott. Volt valami játék, amit meg akart velem vetetni (már elfelejtettem, hogy az mi volt), de amikor mondtam neki, hogy nincs rá pénzem, akkor szó nélkül továbbhaladt. Valami hétezerakárhány forintos játékról volt szó, tehát nem egy nagy összegről, de sajnos nem volt annyi pénzem, hogy kifizethessem neki. Ez van - sajnos. Az eddigi tizenötezer forintos gyerektartás helyett fizetett huszonötezer forint épp az ilyen esetekben szab gátat a költekezésnek, és sajnos mindent alaposan át kell számolnom, ha tartani akarom a költségvetésemet. 

Dóri még kipróbált egy csúszdát is, meg egy dömperről elmondta, hogy nagyon tetszik neki, majd amikor hívtam, hogy menjünk ebédet venni, szó nélkül követett, szorosan fogva a bevásárlókocsi oldalát. 

Alig győzött betelni a látvánnyal. A központi folyosón haladva majd' minden sorba bekukkantott, odaszaladt, majd vissza, közben néha-néha felkurjantott örömében, ha valami érdekeset látott. 

Észrevett például egy takarítógépet, amiről nem tudta micsoda.

- Apa, az mi? - kérdezte.
- Az egy takarítógép. Jó, mi? Ahogy halad előre, feltörli a koszt a padlóról.

Aztán jött velünk szemben egy takarítónő, aki egy nagyméretű, kék és bolyhos felmosórongyot tolt maga előtt egy hosszú rúdra tűzve. Dóri megállt egy pillanatra, s hosszasan nézte, hogy az alak miért tologatja azt az izét a földön, mert látszólag semmi értelme nem volt az egésznek.

- Apa, az micsoda? - kérdezte ismét.
- A takarítónéni azzal szedi fel a szöszöket a földről - feleltem.

Dóri nézte-nézte, és próbálta megérteni a dolog lényegét. Láttam rajta, hogy újabbnál újabb felfedezéseket tesz a világgal kapcsolatban, s bármerre mentünk, mindenhol valami újat talált magának. 

A ruházati osztálynál például odaszaladt az életnagyságú bábukhoz, hogy megvizsgálja a műanyag gyerekmodelleket:

A sapkája nagyon bejött neki

A kislány-bábu sapkáját el is csórta és feltette a saját fejére, amivel kapcsolatban elmondtam, hogy csak akkor vesszük el az árut a polcról, ha ki is fizetjük.

- Fizesd ki, Apa! - hangzott el a kérés.
- Van otthon sapkád, Kicsim. Most ne vegyünk másikat - feleltem. - Különben is nagyon sokba kerül.
- Miért kerül sokba? - kérdezte.
- Nem tudom. Itt az ára, látod? - mutattam neki az árcédulát. - Az egyik ruha olcsóbb, a másik pedig drágább.

Dórinak ekkor esett le, hogy azok a cimkék a polcokon mit is jelentenek. 

- Látod, ez itt ennyibe kerül, az meg annyiba - mutattam neki az árakat, már az üdítőitalos sorban járva. - Innen tudjuk, hogy mennyit kell fizetni az áruért a pénztárban. 

Dóri még mindig a hely varázsa alatt volt. Amikor a húsosztályra értünk, alaposan szemügyre vett mindent. A hűtő mentén haladva egyesével megvizsgált minden csomagolt felvágottat, majd egy másfél kilós sonkakockát bele is hajított a bevásárlókocsiba. 

A sonkakocka majdnem ledönötte a lábairól

Közben rendíthetetlenül énekelt:

- Apával megyünk vásárolni, Apával megyünk vásárolni...

A körülöttünk álló vásárlók pedig nevetettek Dóri szökdécselő, dalolászó látványán.

- Veszünk sok-sok felvágottat! - kiáltotta Dóri, aztán odaszökdécselt a husos pulthoz.
- Vegyünk paprikás szalámin, Kicsim? - kérdeztem tőle.
- Vegyünk paprikás szalámit - kiáltotta torka szakadtából, amire mindenki felfigyelt a környezetünkben. 
- Gyere ide és nézd meg melyiket akarod megenni.

Dóri rögvest az ölembe pattant, majd együtt mustráltuk végig a kínálatot. A Diákcsemegére mutatva kijelentette, hogy abból akar enni. A pultnál álló hölgy mosolyogva kérdezte, hogy mennyi lesz az annyi, mire elmondtam, hogy húsz dekát kérünk. Amikor lemérte, egy szeletet (mérésen kívül) Dóri kezébe adott. 

- Köszönd meg a néninek, kislányom... - mondtam Dórinak, ő pedig illedelmesen meg is köszönte.

A szalámiszeletet pillanatok alatt befalta, majd kért egy újabb szeletet.

Diákcsemegézéskor

- Ha a pénztárban kifizettük, akkor ehetsz belőle. Előbb ki kell fizetnünk az árát.
- Menjünk a pénztárba!
- Még nem. Előbb veszünk Nyuszinak répát, meg veszünk tejet és sütit is.

Így tehát haladtunk tovább (de előtte még visszatettem a sonkakockát a hűtőbe).

A tejtermék-osztályon - Dóri kérésének eleget téve - vettünk kétféle pudingot és egy Túró Rudit, majd a tej után odaballagtunk a sütikhez.

Annyira pattogott örömében, hogy egyetlen éles képet se tudtam róla készíteni


A sütiknél aztán elszabadultak az indulatok: Dóri mindenből enni akart; egy kis puding, egy kis galuska, egy kis rétes, egy kis csiga... mindenből akart egy keveset.

- Kicsikém, figyelj, hékás! Ennyi mindent te sem tudsz megenni. Ott van a szalámi, vettünk Túró Rudit meg tejszeletet... mit szeretnél? Válassz egyet, és azt vesszük meg. 

Dóri tanácstalan volt. Ide-oda járkált, hogy kiválassza a megfelelő sütit, bár kétlem, hogy vajmi fogalma lenne arról, mit is tartalmaz a doboz. Végül rámutatott valami csokis-lekváros piskótára, ami mellé egy kakaós csiga is a kosárba került (ezek közül később egyiket sem ette meg). 

A zöldséges osztályon vettünk még paradicsomot, meg Nyuszinak répát, majd elindultunk a pénztárba. Dórit ekkor beletettem a bevásárlókocsiba, hogy segíthessen kipakolni a cuccokat, így amikor a pénztárhoz értünk, ő nemes egyszerűséggel felhajított mindent a szalagra, de úgy, hogy majdnem minden lepattant róla. 

A vödör a lényeg!

- Hohóóó, azért finoman tedd oda, pirinyóm! - hívtam fel rá a figyelmét. 

Dóri ekkor már a nagyjából mindenen túl volt, úgyhogy kényelmesen helyet foglalt a bevásárlókocsi alján, majd fizetés után előkelően távoztunk.



A parkolóban kértem őt, hogy segítsen megkeresni a Trabit, de ő a sok-sok autó közül csaknem találta meg. Amikor a kocsi mellé értünk, csupán akkor kiáltott fel hangosan, hogy megtalálta. 

Örömittasan

Amikor beültünk a "vénasszonyba", megállapítottam, hogy alig egy óra telt csak el. Az exem azt mondta, hogy sietni fog, és nagyjából délután négy óra magasságában ér haza, de még csak fél három múlt, úgyhogy rengeteg idővel rendelkeztünk még. Mit is csináljunk...

- Hová menjünk Dórikám? Kipróbáljuk a homokozóban a vödröcskédet? - kérdeztem a gyerektől, ő pedig szalámicsámcsogás közben bólintott, hogy menjünk homokozni.

Így tehát mit volt mit tenni, hazagurltunk hozzám. 

Odahaza aztán ugyanazt játszottuk el, mint a korábbi hétvégén: pancsoltunk, homokoztunk, sikongattunk önfeledten:

Az új játékaival: két vödör, egy locsolókanna, egy hajó, egy lapát,
egy gereblye és számos komokozó forma

Dóri mindegyik játékát kipróbálta: a két vödörbe mindig tett vizet, míg a locsolókannával minden sziklakerti (növésben lévő) növényt meglocsolt. 

A locsoló lyukjait még ki kell tágítanom, mert a víz alig akar rajta átfolyni

A kishajó annyira nem kötötte le, de valószínűleg csak azért,
mert nincs még hajóval kapcsolatos élménye

Élményfokozásként megnyitottam neki a slagot
(odáig volt az örömtől)

A mai kerti murink jobbra sikerült, mint az előző kapcsolattartáskor. Elsősorban azért, mert új játékokat kapott a gyerek, másodsorban pedig azért, mert a homokozó mögötti sziklakert is átalakult, hiszen a korábbi kopárság helyett nagyrészt már megkapta az új talajszintet, azaz fel lett töltve fekete földdel. 

Dóri a kannájával meg is locsolgatta a különféle növényeket, de mivel a száraz, helyenként csomós föld nyomta a talpait, ezért inkább a köveken lépkedett. Emiatt rá is jöttem csakhamar, hogy nem letaposható és sérülékeny növényeket kell elszaporítani a homokozó szélén, hanem veszek pár négyzetméter gyeptéglát, amin könnyűszerrel járkálhat a gyerek. Magyarán, úgy akarom kialakítani a homokozót, hogy az a környező díszkerttel összhangban legyen, és a gyerek is szaladgálhasson kedvére, ha úgy dönt inkább sétálgat a különféle színvilágú és fajtájú növények között. A gyeptégla pedig eredendően puha (és szép), ami jobban a gyerek kedvére válik.

Végül a homokozást fél négykor abbahagytuk és bementünk a házba lefürdeni. Dóri - meglepetésemre - hamar túl akart lenni rajta, így még maradt időnk másra is. Ő mindent csinált volna, meg semmit is, ezért nehéz volt eldöntenem, hogy mihez kezdjünk. Úgy döntöttem, hogy megmutatom neki a korábbi felvételeinket, úgyhogy bekapcsolva a számítógépet, videókat kezdtünk el nézegetni. 

Dóri egyfolytában mosolygott önmaga láttán, és úgy vettem észre, hogy kicsit szégyellős is lett, hiszen néhány helyzetben vicces volt, amit a képeken csinált. 

Az időnk lejárta felé közeledve muszáj volt készülődnünk, ezért kértem Dórit, hogy öltözzön fel, de ő nem akart. Ekkor telefonált az édesanyja is, hogy hamarosan hazaér, úgyhogy muszáj voltunk elindulni. Mivel Dóri nem akart felöltözni, és folyton meglógott a kezeim közül, ezért egy idő után le kellett fognom, amitől ő megbántva érezte magát. Épp emiatt hosszasan magyaráztam neki ismét, hogyha nem megyünk haza időben, akkor legközelebb nem engedi el velem az anyja. Dóri megértette mindezt, de magasról tojt az egészre. Kábé negyed órán át tartott, amíg ráadtam a ruháit, de utána is könyörgött, hogy hagy maradjon nálam. 

Persze, végül azért hazavittem őt, és amíg Anya nem érkezett meg, a tabletemen rajzolgattunk egy kicsit. 

Anya megköszönte, hogy vigyáztam a gyerekre, majd én is neki, hogy vigyázhattam rá. Azt hiszem, ennek így kell működnie normális esetben, mint ahogy lebonyolítottuk az egészet, hiszen mindhárman jól járunk vele: Anya el tudja intézni a dolgait, közben Dóri is az apjával játszhat, és én is találkozhatom a lányommal a kapcsolattartási időkön túl.

Külön megemlítem még azt a tényt is, hogy Dóri velem olyan elfoglaltságban vehet részt, amit az anyjával biztos nem tud: történetesen azt, hogy mivel társasházban laknak, ezért a közös használatú udvaron nincs sem homokozójuk, sem pedig pancsolási lehetőség, és bár eljárnak ők a játszótérre homokozni, azért az közel sem olyan élmény, mint nálam. Ugyanis nálam helyben vagyunk és nem szól ránk senki, s nem kell másokhoz igazodni, és Dóri nyugodtan leveheti a ruháját, dagonyázhat a pocsolyában, hiszen helyben le tudom őt fürdetni, és még a ruhája is tisztán marad. Nem beszélve arról, hogy a játékait sem kell cipelni, hiszen azokat is helyben találja a medencéjével együtt.

Na mindegy, így telt az első gyerekfelügyelet :)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése