2017. augusztus 8., kedd

Esztergomi kiruccanás

Augusztus 6-án elérkezett a várva várt idő, hogy Dórival Esztergomba látogassunk. Már régóta tervezem, hogy megmutatom neki a bazilikát, de eddig a megfázása miatt nem keríthettünk rá sort.

Mivel Anya épp dolgozott, ezért annak húga adta át a gyereket. Nem is beszélgettünk semmit; átadta, majd Dórival elindultunk a nagy kaland felé.

Biztos emlékszik rá az olvasó, hogy nemrég, a kapcsolattartási időn kívül, elvihettem Dórit moziba (lásd: Dóri a moziban). Akkor elmondtam Anyának, hogy legközelebb játszóházba viszem a gyereket, amire Anya azt felelte, hogy ne oda vigyem őt, hanem az esztergomi strandra, mert az jobban tetszene neki. Erre azt feleltem, hogy ahhoz sajnos nincs elég időnk, mert ugye csupán három órát kaptam a Bíróságtól a kért hat óra helyett, amelyre azt válaszolta, hogy akkor ad nekünk egy órát pluszba, amellyel már lesz elég időnk a kiruccanáshoz. Ez egy váratlan kedvezmény volt a számomra, így örömmel vettem tudomásul, hogy hamarosan egy tartalmas kirándulásban lehet részünk. Mivel Dóri a múlthéten taknyos volt, ezért az esztergomi utat erre a hétvégére csúsztattuk.

Tehát volt négy óránk az útra, így hatalmas várakozással tekintettem a mai napra.

Szerencsére egész jól elbeszélgettünk az odafelé vezető úton, így a negyvenöt perces időtartam sokkal rövidebbnek tűnt, mint ahogy az általában szokott. Dóri elmondta, hogy megtanulta a színeket, és hogy a fekete a kedvence mindközül, majd rátért a kedvenc játékaira, hogy miket szokott csinálni otthon. Beszélgettünk az autóvezetésről is: mondta, hogy menjek gyorsan, mert szereti, ha az autó gyorsan megy, mire elmagyaráztam neki, hogy nem szabad száguldozni, mert az balesetveszélyes. Megkérdezte, hogy miért, én pedig alapos gondossággal ecseteltem neki a járművek tulajdonságait, vagyis, hogy az autók hogyan reagálnak a kanyarokra, a csúszós útfelületekre, a fékezésre, és hasonlók. Elmagyaráztam neki, hogy be kell tartani a közlekedési szabályokat, és ha az ember balesetet szenved, akkor abba bizony bele is halhat. Dórit lenyűgözték a hallottak, és folyamatosan magyarázatot követelt minden új információra. Bizony! Például tudni akarta, hogy miért veszélyes, ha az autók összeütköznek, én pedig felnőtt észjárással elmagyaráztam neki az autók gyűrődési zónáját, amibe az is beletartozott, hogy egy autó olyannyira össze tud törni, hogy nemcsak ki kell dobni utána a kukába, de még az ember is összetörhet benne. Ahogy észrevettem, Dórit ez nagyon érdekelte, és mintha maradéktalanul megértett volna mindent. Meséltem neki a közlekedési lámpákról és az útjelző táblákról, amelyek nemcsak a forgalmat irányítják, hanem megmondják a vezetőnek, hogy milyen gyorsan mehet az autóval az úton, stb. A témánk végén Dóri kijelentette, hogy ő is akar autót vezetni és tanítsam meg őt, én pedig elmondtam neki, hogy ahhoz még fel kell nőnie és engedélyt kell rá szereznie, amit egy ilyenért felelős ember adhat meg. Persze mindezt az ő kis világához igazítva magyaráztam el, és nekem úgy tűnt, hogy átment neki minden új információ. Az egészet azzal zártam le, hogy idővel mindent megfogok neki tanítani, hogy ő legyen a legokosabb kislány a világon.

Mire kimerítettem a témát, gyakorlatilag meg is érkeztünk a Duna-partra, Esztergom és Tát közé, a Tati-sziget nyugati csücskéhez. Anya úgy akarta, hogy az esztergomi strandhoz menjünk, de végül a szigetre mentünk, mert úgy véltem, hogy ott nem lesz senki. Tévedtem, mert meglehetősen sokan voltak, a szeles időjárás ellenére.

Amikor elindultunk Pilisvörösvárról még sütött a Nap, mire pedig megérkeztünk a Dunához, egyszeriben beborult az ég és elkezdett fújni a szél. Szerencsére nem volt hideg, de a nagyszerű strandoláshoz már nem egészen voltak ideálisak a körülmények.

Dórit persze mindez egyáltalán nem érdekelte, s amikor meglátta a vizet, szinte megőrült érte. A néhány strandoló és kempingező között kerestünk egy viszonylag szabadabb és elszeparált partszakaszt, majd leterítve a pokrócot nekiálltunk a pancsolásnak.


Dóri megjegyezte, hogy nagyon hangosak a hullámok, úgyhogy inkább a parton ácsorogva figyelte a tájat. Amikor bementem a vízbe térdig, szóltam, hogy jöjjön be ő is, de annyira félt a hatalmas víztömegtől, hogy nem mert utánam jönni, aztán amikor mégis, akkor meg közölte, hogy hideg a víz.

Látni rajta, hogy félve lép be a vízbe

Hát jó, gondoltam, akkor gyűjtsünk kavicsokat...

Amíg Dóri a kavicsmosással volt elfoglalva, én építettem neki vesszőkből egy gátat, amit kaviccsal és homokkal töltöttem fel. 


Megkérdezte, hogy ez mi, mire elmondtam, hogy egy gát, amely megfogja a vizet. Dóri ámult-bámult, aztán maga is látta, hogy a hullámok megtörnek a gáton és a víz egyáltalán nem hatol át rajta. A példámból tanulva aztán ő is elkezdte a maga kis gátját építeni.


Persze neki már nem ment olyan jól az építkezés, amit viszont cseppet sem bánt, mert folyton talált valami más és érdekesebb elfoglaltságot. 

Egy óra múltán Dóri végül beleunt a Dunába, ezért mondta, hogy menjünk el onnan. Az idő eléggé rosszra fordult, hűvüsebb lett és fújt a szél, így tehát kitettem őt a pokrócra, megtörölgettem, majd ráadtam egy pólót.

Száradás közben a telefonomat nyomkodta

Gyakorlatilag volt még százharminc percünk, úgyhogy az elképzelésem szerint belefértünk még az esztergomi kirándulásba is. Gyorsan felöltöztünk, majd szedve a sátorfánkat továbbhaladtunk a bazilika felé.

Út közben Dóri azt mondta, hogy haza akar jönni hozzám a házamba, így mérlegelnem kellett, hogy a hátralévő időnkben végig tudjuk-e járni a bazilikát, vagy inkább menjünk haza Pilisvörösvárra és játszunk a homokozóban szokásunk szerint. Nehéz volt döntenem, ezért Tát felé kanyarodván megtekertem az agysejtjeim, hogy dűlőre jussak. Hazamenjünk, ne menjünk?

Végül nem mentünk, ezért egy balkanyart véve, rákanyarodtam az Esztergom felé vezető útra. Dórinak elmondtam, hogy mégsem megyünk haza, mert mutatok neki egy annál érdekesebb dolgot, amit épp akkor az útról is látni lehetett.

- Látod azt a hatalmas házat a hegy tetején? - kérdeztem tőle, mutatva a bazilika felé.
- Látom.
- Odamegyünk és megnézzük. Az egy hatalmas házikó, amely majdnem felér az égig.

Dóri nézte-nézte, és nem szólt semmit.

Azon aggódtam, hogy lesz-e parkoló a bazilikához közel, mert nem akartam az időnk egy részét sétálással tölteni, de szerencsénkre volt - ötszáz forintért. Ahogy Dórit kivettem a gyerekülésből és letettem a földre, rögvest megkérdezte, hogy hol van az a nagy ház. Azt feleltem, hogy mindjárt meglátja, ha felmegyünk a lépcsőn a fűre.

Úgy is lett. Amint megpillantotta a bazilika égbeszökő látványát, hangosan felkiáltott:

- Apaaa, ott a babilika!
- Igen, Kicsim. Az ott a bazilika - helyeseltem neki, majd készítettem róla egy fotót:

Vigyorgó mosoly

Ahogy haladtunk előre, Dóriból úgy tőrt elő fokozatosan az elemi erő. Jobbra-balra szaladgált, hangosan kiabált, örömujjongott, s kerülgetett, mint a légy. Annyira felszabadult volt a hatalmas tér láttán, hogy magam se akartam elhinni, hogy egy gyermek ennyire tud örülni a szabadságnak.

A bazilika elé érve aztán lefékezte magát, és csodálóan tekintett a hatalmas, még felnőtt szemmel mérve is felfoghatatlan méretű oszlopokra. A főbejárat csarnokában állva szinte tátott szájjal nézte a hatalmas teret, amely a fejünk fölé magasodott, majd egy hangos kurjantás után észveszejtő szaladgálásba kezdett.

Megállás nélkül rohangált a térben


A főbejárat előtt állva mondani kezdte, hogy menjünk be azon az ajtón (fenti kép), mire elmondtam, hogy egy másik ajtón megyünk be a bazilika oldalán. Kedvemre lett volna még ácsorogni egy kicsit az oszlopok között, de mivel gyorsan fogyott az időnk, ezért hívtam magam után a bejárat felé.

Dóri engedelmesen követett, viszont a lépcső alján egy középkori fickót látva egyszercsak megtorpant. Ilyet még sosem látott: ez az ember fura, színes ruhában volt, és a szájához emelve valamit, amolyan furcsa hangot bocsátott ki magából.

- Az egy furulyás ember. A szájához tartja a furulyát és azzal zenél ilyen szépen - mondtam.

Dóri óvatosan közeledett felé, megnézte magának, majd visszaszaladt hozzám.

- Ne félj tőle. A bácsi csak zenél. Amit fúj, az a furulya.

Nem szólt semmit, hanem tátott szájjal bámulta a különös szerzetet.

- Látod a ruháját? Ilyen szép és színes ruhákban jártak az emberek régen.

Ekkor Dóri kezébe nyomtam egy százforintos érmét.

- Dobd bele a dobozba, ami ott van a földön - mutattam előre, Dóri pedig óvatosan odasomfordált a furulyás ember elé.

Meredten figyelte a furcsa embert, és nem tudta eldönteni, 
hogy beledobja-e a pénzt a dobozba, vagy sem

Dóri láthatólag nem értette, hogy miért kell beledobni a pénzt a dobozba, amit inkább megtartott volna magának, de amikor ismét elmondtam neki, hogy dobja csak bele, ő odasétált és beledobta.


A furulyás ember meghajolt, Dóri pedig visszaszaladt hozzám. 

Tetszett neki az előadás, amit hosszasan néztünk. Elmondtam neki, hogy a furulyát hogyan kell használni és hogyan jönnek ki belőle a hangok, meg azt is, hogy van egy csörgő a bácsi lábán, amivel még rá is tud játszani a zenére. Ennél többet magam se tudtam elmondani, így Dórival némán figyeltük a műsort. 

Azt hiszem sokáig nézte volna még a furulyást, de mivel fogyott az időnk, ezért indultunk kellett a bejárat felé. 

A bazilika ajtaján belépve aztán méginkább felfokozódott a hangulat: Dóri képtelen volt betelni a látvánnyal. Felemelve a tekintetét, a mennyezetre meredve téblábolt az emberek között, szinte elveszve térben és időben. Pillanatok alatt nyomomat vesztette, és csak annak volt köszönhető, hogy nem bandukolt el tőlem nyomtalanul, hogy gondosan követtem őt amerre megy. 



A piros kötéllel elkerített részre is felment, mert nem tudta még, hogy a kordon mit jelent, és amikor hívtam őt vissza a megengedett helyre, ő nem értette, hogy miért kell visszajönnie és miért nem mehet feljebb, ahol pedig annyiféle csodás dolgot láthat.

Tovább akart menni, de nem engedhettem

Bámulattal tekintett a gyertyatartókra, a faragott felületekre, a piros szőnyegre, a szobrokra, a padokra... majd amikor végre ismét a közelemben tudtam őt, az ölembe fektetve megmutattam neki a mennyezeti freskókat. Elmondtam neki, hogy a freskókon mennyi-mennyi angyalka van (hatalmas szárnyakkal), közöttük pedig az Isten, aki letekint ránk. Elmondtam még azt is, hogy ez a hatalmas épület az angyalok háza - amelyről nem is mondtam többet, mert így is elegendő információt kapott minderről, na meg amúgy sem értette volna. Az anyja által - gondolom - már hallott az angyalkákról, ezért nem volt új dolog a felemlegetésük, de kérdéses, Dóri mennyire vette komolyan, hogy a bazilika az ő házuk lenne.

Kicsit odébb mutattam neki pár szobrot, amelyek angyalokat ábrázoltak, Dórit viszont jobban érdekelte a rohangálás, így muszáj voltam letenni őt a földre.

A kupola alatti térben

Az emberek fura kis párosnak tarthattak minket, mert egyfolytában mosolyogtak Dórin, s keresték a kapcsolatunkat a tekintetükkel. Gondolom levágták, hogy egy apa kirándul a gyermekével, és roppant cukinak tartották Dórit, amint ő kitörő öröme kifejezéseként szaladgált fel s alá. 

Az egyik elkerített részre belópódzva, Dóri talált két érmét a földön, amiket felvéve zsebre akart tenni. 

- Apa nézd, találtam pénzt! - kiáltotta Dóri, az emberek pedig meredten figyeltek engem, hogy miképp reagálom le a gyereket.
- Tedd vissza a földre, az nem a miénk! - Szóltam rá.

A szemtanúk most Dórit figyelték, hogy hogyan viselkedik az apai intelem után, Dóri pedig leblokkolt a sok-sok ember figyelő tekintetétől.

- Tedd vissza, Kicsim. Azt nem szabad felvenni, nem a miénk - mondtam ismét. 

Dóri hezitált, mert nem értette, hogy ha egyszer a földön találta, akkor miért ne tarthatná meg? 

- Kicsim, azt direkt odadobta valaki, hogy a templomnak adja. Az a templomé és nem a miénk. Nem vehetjük fel.

Kis drágaságom, nem egészen értette, hogy ha a templom kapja a pénzt, akkor miért dobják azt a földre (amúgy ezt a buta szokást én sem értem, hiszen ott van erre a persely). Hol engem, hol a bámulókat nézte, akik várták a történet végét, hogy Dóri végül miképp fog dönteni: meglóg-e a pénzzel, vagy visszateszi-e azt a talált helyre, na meg persze, hogy a gyerek apja mit szól majd hozzá.

Dóri képtelen volt dönteni. Gondolkodott nagyon: vajon megtartsa a pénz, vagy visszategye a földre?

Dóri a szentély előtt, 
lába alatt két lépcsővel pedig az érmék

Sokszor kellett elmondanom, hogy az a pénz nem minket illet, mire végül hajlandó lett búcsút inteni az érméknek. Először elindult velük a kordon felé, mintha megakarna lógni, majd egy másodperc múltán már vissza is lépett az alsóbb lépcsőfokra, hogy óvatosan visszategye az érméket a földre. Ez roppant cuki volt, mert a két érmét egyesével tette le, arra a helyre, ahol találta őket, méghozzá ügyelve arra, hogy a megfelelő távolságra legyenek egymástól. Szépen megigazgatta őket, majd odaszaladt hozzám. Belátta, hogy az lesz a legjobb, ha inkább nekem és nem a gyűjtögető ösztöneinek akar megfelelni, én pedig boldogan öleltem magamhoz, hogy nem engedett a pénz csábításának.

A minket figyelő népes csoport is megnyugvással vette tudomásul, hogy egy jólnevelt kisgyerekkel állnak szemben, akit az édesapja megfelelően tart kordában, s ezt dícsérő mosollyal jelezték felénk. 

Leggugolva Dóri mellé elmondtam, hogy ezt a pénzt azért dobják az emberek a földre, hogy megajándékozzák az angyalokat, akik szeretnek minket és vigyáznak ránk. És belátom, bár ez a történet valahol sántít, Dórinak azért még nem feltétlenül kell tudnia a pontos információt. A reakcióin viszont láttam, hogy megértette a lényeget és örül, hogy sikerült megfelelnie az elvárásoknak. 

Ezután a kis palántám ismét szaladgálni kezdett, én pedig a kilátó felé vezető lépcsőhöz tereltem. Itt megvettem a jegyet (700 Ft), amit Dórinak adtam, hogy nyújtsa át a jegykezelő bácsinak. Kicsikém ezt roppant komoly dolognak tartotta. Megszeppenve figyelte a bácsit, aki egy készülékbe téve a jegyet, csippantot egyet. 

- Látod, Kicsim? A bácsi leellenőrizte a jegyünket és mindent rendben talált, úgyhogy mehetünk felfelé.
- Hová megyünk? - kérdezte.
- Felmegyünk a toronyba. Jó magasan van. Őrizd meg a jegyet, mert csak ezzel tudunk lejönni.

Amint kinyílt a beléptetőkapu, Dóri rohanni kezdett felfelé a lépcsőn, szorongatva a jegyet az ujjai között.

Az első pihenőnél, jeggyel a kézben
(a kék pólós néni is Dórin mosolyog)

Akármerre jártunk, szinte mindenki megmosolyogta Dórit, aki édesen, megfeledkezve a világról, járt-kelt közöttük. Látszott Dórin, hogy nem feszélyezi magát, nincs megilletődve, nem fél senkitől, hanem csak úgy ott van, aki Apával sétálgat. Az anyja korábban azt mondta, hogy Esztergomba menjünk, mert azt szereti a gyerek, így feltételezem, hogy már jártak a környéken, viszont úgy vélem, hogy ide nem jöttek fel, ezért valamilyen szinten Dórinak új élményt jelentett a hely. 

Rohanás a csigalépcsőn

Amin meglepődtem, hogy Dóri szinte felrohant a lépcsőn, s úgy kellett rászólni, hogy várjon meg. Míg én pihegtem a lépcső végén, rajta semmi sem látszott, hogy akár egy kicsit is fáradt lenne, pedig a lépcsők a lábaihoz mérten sokkal nagyobbak, mint nekem.

A magsságból letekintve

Odafent aztán ismét meglepetést kaptam: míg én a tériszonyommal küzdve megpróbáltam nem a korlát szélén menni, ő kapásból odarohant, s bármiféle félelem nélkül meredt a tájra. Végig is szaladt a járdán, én pedig szaladhattam utána, hogy valahol az emberek között elkapjam.


Persze az út hosszabbik része még csak ezután következett: egy szűkebb és meredekebb csigalépcsőn lehetett feljutni a kupolába, ahol Dóri ugyanúgy előreszaladt, mint korábban, még mindig a jegyet szorongatva a kezében.

A hely láthatóan szűkebb, 
viszont a lépcsőfokok valamivel kisebbek

Csak mentünk és mentünk, tekeregtünk felfelé, és csaknem akartak elfogyni a lépcsők. Tisztán kivehető volt Dórin, hogy arra számít, hamar felérünk a tetejére, de nem így lett. Nézett felfelé, viszont nem látott semmit, és úgy láttam már kezd becsavarodni a folytonos, véget nem érő körforgás miatt. 

Csupán az előttünk haladó által tudom, hogy a századik lépcsőn jártunk, amikor Dóri felkéredzkedett az ölembe. Szerintem bírta volna még a maradék ötvenet is, de annyira bezsongott a szűk helytől és a végtelen körözéstől, hogy kicsit elbizonytalanodhatott a küldetés sikerességében. Mintha egy végtelen lépcsőbe kerültünk volna, amely önmagába kanyarodik vissza. Ilyen helyen még biztos nem járt, így örömmel nyugtáztam, hogy Apával már megint egy érdekes kalandban lehetett része. 

Amikor elértük a célt

A tetőre kijutva aztán iszonyú vihar fogadott minket. Olyan erősen fújt a szél, hogy kapaszkodva is alig bírtunk továbbhaladni. Ráadásul a fenti járda is keskenyebb volt a korábbinál, ezért a tériszonyom a lábaimat is maradásra próbálta bírni. És míg én alig-alig haladtam előre, Dóri - dacolva a széllel - már majdhogynem körbe is szaladta a kupolát. 

A képen eredetileg csak Dóri szerepelt volna, 
de mire becéloztam őt a fényképezőgéppel, 
már a karomba is fújta őt a szél (látni, ahogy a fejét is elfordítja a szél elől)

Aztán egy idő után Dórinak nehézkessé vált kapaszkodni is, meg a jegyet is fogni, ezért azt nemes egyszerűséggel betűzte a nadrágjába.

Kéne egy zseb, kéne egy zseb...

Ezen mosolyogtam egy kicsit. Édes kis bogyóm elkezdett gondolkodni rajta, hogy hová tegye a jegyet, és nem jutván más eszébe, végül elrejtette a nadrágja alá. Mivel végül a jegy kiesett onnan, Dóri felém nyújtotta azt, hogy tegyem el én, mert ő nem tudja. 

Megkerülve a kupolát, végül hamarosan elindultunk lefelé. Itt már az ölemben tartottam Dórit, mert ha elesett volna, nem állt volna meg a csigalépcső aljáig. Máskülönben pedig a csigalépcső peremén is átfordulhatott volna, s amilyen kicsi, simán le is zuhant volna a mélybe. Ott ugyanis csupán egy kapaszkodócső volt középen, de ez és a lépcső között volt vagy harminc centi, alatta pedig a több emeletnyi mélység, bármiféle védőháló nélkül. 

Végül leértünk, és még pontosan egy óránk volt hátra, így nem kellett rohannunk. Negyvenöt perc az út hazáig, ezért beígértem Dórinak egy fagyit.


El kell, hogy mondjam: Dóri nem akart hazamenni. Ezt többször és egyértelműen a tudtomra adta. Az egy óra plusz kedves gesztus volt az exem részéről, hogy megajándékozott vele, de a négy óra még így is kevés arra, hogy normális kirándulásokat tegyünk. Ugyanis az oké, hogy a négy órába belefért az esztergomi kiruccanás, de arra már nem jutott időnk, hogy az út végén még leheveredjünk a pokrócra, vagy betérjünk valahová ebédelni. Ami - lássuk be - igencsak jól esik mindenkinek, ha kirándulni megy. 

Dórval aznap nemcsak ebédelni mehettünk volna még, de számtalan más játékot is kipróbálhattunk volna. A bazilika előtt volt egy városnéző vonat, amire szeretett volna felülni, és ennek többször is hangot adott, szinte könyörgött érte. Volt egy hinta is valahol a réten, de arra sem ülhetett föl az időnk szűke miatt. Sétálhattunk volna a városban, körbenézhettünk volna, hogy milyen hely ez az Esztergom, de nem lehetett, mert lejárt az időnk. Pedig, ha megkaptuk volna a hat órát, amit kértem, akkor nem lenne ez a felesleges rohanás, és lássuk be, nem egy elrugaszkodott kérés volt a részemről, hogy hat órát kapjunk a kapcsolattartásra.

Jogosan leszek dühös, ha a bírósági ítéletre gondolok, hiszen ok nélkül és jogtalanul korlátoznak minket! OK nélkül és JOGTALANUL. 

Úgy vélem, hogy hiába a Bíróság a nagy-nagy Tudor, a Törvény őre, a "helyes út" megmondója, ha ehhez az ítélethez nem lett volna joguk. Nem volt erkölcsi alapjuk arra, hogy megvonják tőlem a gyereket és kimondják, hogy egy héten csak három órát láthatom őt. Magyarázatot nem adtak erre, így maradt a gyalázat, és a tudatlanságuk bizonyítéka.

A lényeg viszont mégiscsak az, hogy Dóri nagyon jól érezte magát. 

Hogy ne unatkozzon a hazafelé vezető úton, a kezébe adtam a tabletet, hogy rajzolgathasson rajta. Mire Dorogra értünk, ő már úgy aludt az ülésben, mint a bunda.


Vicces volt, amikor felébresztettem. Ugyanis amikor megálltam a parkolóban és kihúztam a keze alól a tabletet, ő egyszercsak felriadt, rám nézett, közben pedig az ujjával úgy tett, mintha rajzolna a tabletre, holott az már nem is volt az ölében. Tehát rajzolás közben aludt el, amit a fél órás időkiesés után is ott folytatott, ahol abbahagyott, csak éppen a tablet nélkül. 

A kis álmos szemeivel azt se tudta merre van, s csak az anyja hangjára eszmélt fel, hogy bizony már hazaértünk. 



Így telt el a hetvenhatodik kapcsolattartásunk...


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése