2017. augusztus 22., kedd

Libegés

Augusztus 19-én ragyogóan szép idő köszöntött ránk, ezért lehetőségem nyílt rá, hogy Dórinak ismét egy újdonságot mutathassak be: a budapesti Libegőt.

Az út nagyjából fél órán át tartott, ezért a kiruccanásunk belefért a három órás időkeretünkbe. 

Elsőként az áruházba mentünk vásárolni, mert se élelem, sem pedig innivaló nem volt nálunk. Dóri nagyon élvezte a vásárlást:

Rafinált grimasz a zsákmánnyal

Az édességsorban járva aztán hirtelen ránk köszönt valaki: az exem nagynénje volt az, akit Piliscsabán szoktunk meglátogatni. A nagynéni nagyon örült Dórinak, de Dóri - ahogy azt mással is csinálni szokta - szégyellősségében nem foglalkozott vele. Inkább a csokikat válogatta a polcon, de nem ment oda hozzá üdvözölni őt. Mivel a nagynéni is sietett, ezért mihamarabb búcsút intve egymásnak, a kasszákhoz vettük az irányt.

Az utunk végén olyan sokan voltak a Libegőnél, hogy amikor megérkeztünk Zugligetbe, nem találtunk szabad parkolóhelyet. Így tehát félreálltam a Trabival az út erdővel határos szélén, majd felgyalogoltunk a Libegő bejáratához. Igen ám, de ekkor vettem észre, hogy a fák takarásában van egy megállni tilos tábla, amit lentről érkezvén nem vettünk észre. Ekkorra már két autó is leparkolt mögénk, úgyhogy amikor visszagyalogoltunk, hogy átálljunk máshová a kocsival, felhívtam a figyelmüket a feljebb lévő táblára, miszerint érdemes onnan elállni, míg meg nem bírságolnak minket.

Dóri megkérdezte, hogy miért megyünk odébb, mire megmutatva neki a táblát kifejtettem, hogy az út szélén tilos a parkolás.


- Miért tilos a parkolás? - kérdezte.
- Azért, Kicsim, mert szűk az út és nem engedélyezik, hogy az autók megálljanak a szélén. Különben nem férnének el miattunk az úton az erre elhaladó autók. 

Dóri alaposan megnézte a táblát, amit odébb egy másiknál szintén elmagyaráztam:
- Egy piros karikában két piros vonal, amik keresztezik egymást. Ez a megállni tilos tábla. Piros karikában egy piros X.
- Megállni tilos tábla - ismételte Dóri.

A Libegő fogadócsarnokában hosszú sor fogadott minket. Ennek oka az volt, hogy jegypénztáros helyett jegykiadó automatákból lehetett jegyet venni, ami igencsak hátráltatta a haladást. Tök jó ez a modernizáció, csakhogy ezzel jelentősen lelassították a forgalmat. Dórinak elege is lett az egészből, ezért kérte, hogy vegyem fel az ölembe, mert elfáradt az ácsorgásban. Mindeközben magában motyogta a korábban hallott új infót:

- Megállni tilos. Megállni tilos. Megállni tilos. Megállni tilos...

Az emberek alaposan megnézték maguknak Dórit, aki megállás nélkül hajtogatta: "megállni tilos". 

- Megállni tilos. Megállni tilos. Megállni tilos. Megállni tilos...

Dórinak annyira tetszett a tábla, hogy gyakorlatilag addig ismételgette a nevét, amíg a jegykiadóhoz nem értünk. 

"Megállni tilos"

Itt viszont az automata gép kijelzője és villódzó fényei kötötték le a figyelmét, valamint a jegyvásárlás bonyolult menete: ha felül beledobjuk a pénzt, alul kiadja a jegyet. 

Sajnos neki is vettem jegyet, holott hároméves kor alatt ingyen utazhatott volna. Ez plusz 800 forintomba került, amit jegypénztáros híján nem váltottak vissza, aztán meg el is felejtettem, hogy esetleg eladhatnám valakinek a sorbanállók között. Mindegy. Végülis egy évig felhasználható a jegy, úgyhogy elhatároztam, odaadom majd egy barátomnak, akinek van egy ötéves kisfia, aki minden bizonnyal örülne a libegőzésnek. 

Dóri tágra meredt szemmel figyelte az előttünk induló libegő hintákat, s amikor oda kellett állnunk az egyik elé, hogy belehuppanhassunk mi is, néma csendben várta, hogy most mi is fog velünk történni. Az ölemben fogva őt gyorsan beültünk az ülésbe, majd lehajtva a korlátot elindultunk fölfelé. 

Mint ahogy azt a múltheti dzsemborink alkalmával már elmeséltem, magam iszonyú tériszonyos vagyok, így amíg Dóri holt lazán vette a felemelkedéssel járó lelki gyötrelmeket, addig én megpróbáltam inkább valami másra gondolni. Dóri mosolyogva tekintett le az alattunk elterülő tájra, én pedig mindvégig az ülés rögzítési pontjait figyeltem, hogy vajon az mikor adja meg magát és enged el minket a mélybe. Paráztam, mert sosem bíztam ezekben a szerkezetekben.

- Vajon meghúzták jól azt a csavart, amivel az ülést a drótkötélhez rögzítették? - járt a fejemben a gondolat.


Dóri szeretett volna fényképeket készíteni a telefonommal. Elmondtam, hogy ezt most inkább ne, mert ha elejti a telefont, akkor az leesik a mélybe és elveszítjük. Eleinte nem voltunk olyan magasan, de amikor a pálya lakóházak vagy utak fölött haladt át, máris megnövekedett az alattunk lévő mélység nagysága.

Egy frissen gyepszőnyegezett birtok fölött áthaladva

Dórival valahogyan elkezdtük kivesézni a magasságot és a leesés kockázatát. Már nem tudom hogyan jutottunk el a témához, de egyszercsak kijelentette, hogy szeretne leugrani.

- Miért akarsz innen leugrani? - kérdeztem.
- Menjünk oda - mutatott egy ház irányába.
- Oda akarsz menni? Minek? Nem ugorhatunk le innen, Kicsim.

Dóri gondolkodott, majd ismét elmondta:

- Oda szeretnék menni!
- Ugorjunk le innen? Ezt szeretnéd? - kérdeztem.
- Ugorjunk le.
- Hát jó, ugorjunk. De az nagyon fog fájni.

Dóri figyelt...

- Először ledoblak innen, majd utánad ugrom, jó? - kérdeztem tőle, ő pedig helyeslően bólintott.

Ekkor megragadtam Dóri hónalját, hogy megemelem, mire ő mosolyogva tiltakozni kezdett. Persze nem emeltem volna meg, de ő félig-meddig talán mégiscsak azt hitte, úgyhogy mosolyogva kérlelte, hogy ne tegyem.

- Hát mi az? Mégsem akarsz leugrani? - kérdeztem tőle.
- Nem akarok - felelte. 
- Tudtam, hogy csak viccelsz! Tudtam jól, hogy nem akarsz leugrani, hiszen összetörtéd magad. Te is nagyon jól tudod - nevettem el magam, amire ő is ugyanígy reagált, nevetéssel. 

Dóri nagyon kis vakmerő leányka, mert ezután folyton ki akart hajolni, meg előre akart csúszni, hogy jobban láthassa az alatta elsuhanó tájat. Ilyenkor mindig viszahúztam a helyére, hiszen az előttünk lévő korlát alatt simán lepottyanhatott volna. Jobbnak láttam, ha inkább átkarolom őt a válla fölött, nehogy valami meggondolatlan lépés miatt mégiscsak a mélyben kössön ki. 


Tehát Dórinak nagy élmény volt a libegőzés, visszont ennek ellenére a visszautat már nem akarta. A Libegő fenti végállomásán enni akart valamit, és kérlelni kezdett, hogy üljünk le az asztalokhoz ebédelni. Sajnos nem tehettem eleget a kérésének, mert nem volt rá pénzem. Igaz, hogy a hónap kétharmadánál jártunk, de már most elfogyott a fizum, s csupán 3-4000 forintom maradt. Ahogy az árakat végignéztem a kihelyezett étlapon, a zsebemben lévő mintegy ezer forint apró sem lett volna rá elég, hogy bármit is vehessünk a helyi büfében. Már odalent is felfigyeltem rá, hogy itt mindent háromszor-négyszer annyiért adnak, mint a boltban vagy az egyébb büfékben. Egy háromdecis vízért 5-700 forintot kértek, egy darab kolbászért pedig 1200 forintot. Mit is mondjak, rablás ez a javából. Ugyanaz az eset ez is, mint a múltheti vörösvári dzsemborinál, ahol ötszáz forintért kínáltak egy ötperces menetet a játékokon. Ha kicsivel olcsóbban adtak volna mindent, bizonyára több vendég lett volna, és ahogy akkor ott is, most itt is üresen álltak az asztalok. Ez a magyar üzletpolitika...

Ott, ahol sok a turista, úgy gondolja a helyi vállalkozó, hogy majd jól lehúzzák az embert, mert közel s távol úgysincs semmi, ami konkurenciát jelenthet. A Balatonnál ugyanez, ahol a két hónapos szezon alatt akarnak meggazdagodni. Gusztustalan az egész.

Persze megjegyzem, hogy épp itt van jelentősége annak, hogy mennyi is a gyermektartásdíj összege. Nem nagy pénz a havi húszezer forint, de a fizetésem sem az, amit a Bíróság egyáltalán nem vett figyelembe. Egyedül a gyermek anyagi igényeit firtatták, de például azt, hogy ennek a gyermeknek mondjuk az apjára is szüksége van, az már nem érdekelte őket. Az apát le lehet szarni magasról, viszont lehetőség szerint húzzuk le alaposan lóvéval.

Ez van. 

Dórinak elmagyaráztam, hogy nagyon drága helyen vagyunk és nincs most pénzem az ebédre, mellesleg a kocsiban van az ennivalónk, amit rögtön befalunk, ha visszaértünk a parkolóba. Dórinak nem tetszett az ötlet, viszont az ebédről való lemondás után rögvest elkezdtett kérlelni, hogy ne menjünk vissza, hanem menjünk el a környéken sétálni. Ez még nekem is tetszett volna, viszont nem akartam elkésni hazulról, ezért igyekeznünk kellett vissza. 

Ezzel ismét kibukott a három órás időkeretünk hátránya, ugyanis ennyi idő alatt képtelenség a gyereket tartalmasabb foglalkozásra vinni. Milliónyi értelmes és gazdag lehetőség közül választhatnánk, de nem lehet, mert az általam kért hat óra helyett mindössze hármat kaptam. Értelmetlen és buta döntés volt ez a Bíróság részéről, és kétlem, hogy elsőfokon egyáltalán mérlegelték annak a lehetőségét, hogy a kérésemnek eleget tegyenek. Szerintem nem mérlegeltek semmit, mert leszarták. Nem érdekli őket, különben nem döntöttek volna így.

Kinek elég három óra a gyerekéből egy héten?! Kinek?!

Dórinak sem elég, amit mostanság egyre intenzívebben ad a tudtomra.

A visszaúton persze már nem volt "hiszti", hanem ugyanúgy élvezte a libegőzést, mint felfelé. Ráadásul most megcsodálhattuk a Budapestre nyíló panorámát is.


A leugrás témája ezennel is felmerült, minek során elmagyaráztam Dórinak, hogy ne is gondoljon ilyesmire, hiszen összetörné magát, ha leesne. Tudta jól ő is, de valahogy mégis felvetette a témát, számomra érthetetlen okból. 



Csendben ereszkedtünk alább, s közben megmutattam neki, hogy a nagy hegyeken túl lakunk, ahol azok a távoli tornyok vannak.


Édes volt, ahogy elmerengett a tájon, én pedig meséltem neki Magyarországról és legnagyobb városáról, Budapestről. Persze azért azt tegyük hozzá, hogy még nem tudja mi Magyarország és Budapest, de szeretném mindezt minél előbb elültetni a fejébe, hogy aztán kialakulhasson benne a hazaszeretet fogalma. Szeretném elérni, hogy ő legyen a legokosabb gyermek az oviban, és ahogy észrevettem, eléggé fogékony a különféle újdonságokra, és sokszor vissza is mondja ezeket, ha olyan helyzetbe kerülünk.

A Libegő hamarjában leért az állomásra, úgyhogy a kikászálódás után a Trabi felé vettük az irányt. Amikor megkérdeztem Dóritól, hogy milyen táblára mutatok, ő hangosan kiáltva mondta:

- Megállni tilos tábla!

Ezután hozzáfűzte azt is, hogy "kiszúrom a Trabit a pajkojóban".

Ez utóbbit azóta mondogatja mindig, mióta egyszer az áruház parkolójában észrevette az autót, én pedig megjegyeztem neki, hogy "milyen ügyes vagy, hogy kiszúrtad a többi kocsi közül".

Amikor beszálltunk a Trabiba, megkérdeztem tőle, hogy akar-e pár falat sütit, mire elmondta, hogy nem. Viszont elkérte a tabletet, hogy rajzolgathasson egy kicsit. 

Amíg a készülék bekapcsolására várt, elkezdte mondogatni, hogy a házamba akar jönni. Erre nem mondhattam neki mást, minthogy nincs rá időnk, mert lassan lejár a három óránk. Még kerek egy óránk volt hátra, de abból fél óra az út, úgyhogy arra a döntésre jutottam, hogy inkább megállunk a vörösvári tavak partjánál, ahol fagyizhatunk egyet.

- A házadba akarok menni! - ismételte meg Dóri a korábbit.
- Kicsim, most haza kell mennünk.
- Menjünk kirándulni! - kérlelt.
- Most nem lehet. Tudod jól, hogy haza kell érnünk időben.

Dóri sajnálta a dolgot, de megértette, hogy vannak korlátok, amelyek meghatározzák a lehetőségeinket. Így tehát beindítottam a Trabi csörgő-zörgő motorját, s elindultunk Pilisvörösvár felé. 

Fél óra múltán meg is érkeztünk Vörösvárra, ahol leparkoltam az egyik tó partján. Miután megvettük a fagyit, séta közben bejártuk a Vörösvári Napok helyszíneit. 


Szép lassan a bábszínháznak is otthont adó sátorhoz értünk, ahol Dóri felismerte a múlt vasárnapi bábszínház helyét.

- Báb-báb-színházat akarok nézni - mondta a sátor felé bökve.
- Bábszínházat? 
- Igen.
- De a bábosok már nincsenek itt.
- Hol vannak a bábosok? - kérdezte.
- Elmentek haza.
- Akkor menjünk haza, ahol laknak!
- Óóó, Kincsem. Mennék én, de nem tudom hol laknak - feleltem neki.
- Én tudom hol laknak a bábosok.
- Te tudod?
- Tudom.
- És honnan?

Dóri erősen gondolkodott, és azt hiszem ekkor jött rá, hogy nem is igazán tudja.

- Menjünk oda ahol laknak - válaszolta.
- Hát jó. Ha te tudod hol laknak, akkor menjünk oda. Mutasd az utat.

Dóri nem felelt.

Közben persze már körbejártuk a helyet, s lassacskán közeledtünk a kocsink felé. Megállva az út szélén megkérdeztem Dóritól:

- Nos? Merre menjünk tovább? Balra vagy jobbra?
- Balra.

Csigatempóban elindultunk balra, majd megkérdeztem:

- És most?

Dóri gondolkodott egy kicsit, majd újabb útbaigazítást adott:

- Jobbra!
- És azután? - kérdeztem ismét.

Láttam rajta, hogy töri a buksiját, de a választ maga sem tudja.

- Látod, Kicsim, te sem tudod merre laknak a bábosok. Ők sokfelé fellépnek, így nem lehet tudni, hogy épp merre vannak. Egy héttel ezelőtt itt voltak, de most már nincsenek, hanem elmentek máshová.
- Miért? - kérdete Dóri.
- Azért, hogy más gyerekeknek is játszhassanak egy kicsit. 
- Akkor menjünk utánuk.
- Mennék, de nem tudom hol vannak - feleltem.

Dóri igencsak elszomorodott, amiért muszáj voltam megvígasztalni őt. A kocsiban ülve kérlelni kezdett, hogy "menjünk el arra!", ezért beindítva a kocsit, elcsörömpöltünk abba az irányba, amerre az ujjacskáival mutatott. Persze ott már nem volt semmi, és a múltkori dzsemborinak is hűlt helyét találtuk.

- Nincs itt az ugrálóvár - mondta Dóri, én pedig helyeseltem, hogy igen, már elmentek ők is.

Ezután sok-sok miértre kellett feleletet adnom, és sok esetben nem találtam rájuk kielégítő választ. Már a házuk udvarán parkoltunk, amikor elkezdett a gyerekülésben sírni, hogy ő a bábosok után szeretne menni. Patakokban folytak a könnyei, amelyek végiggurulva az arcán, lecsöppentek az ölébe. Komoly kis könnyek voltak ezek, de már gyanítottam, hogy igazából nem is a bábosokkal akar lenni, hanem velem. Egész egyszerűen nem akarta, hogy véget érjen a napunk, mert szeretettet volna még velem csavarogni.

Ekkor eszembe jutott, hogy a Trabiban van egy plüss süni, amit nemrég kaptunk a nagynénitől. Levéve a fejem fölötti polcról, elkezdtem vele játszani.

- Szia Dóri! - szólt a süni. - Látom szomorú vagy...

Dóri mosolyogni kezdett, de nem szólt semmit.

- Odamehetek hozzád? - kérdezte süni, majd felugrott az ülés fejtámaszára.
- Igen - felelte Dóri kacagva.

A süni ekkor lemászott a fejtámaszról és megállapodott Dóri lábán.

- Összeérintjük az orrunk? - tette fel a kérdést a süni, majd miután Dóri igent mondott, felmászott a hasán és Dóri orrához dörgölte a puha kis orrát.

Dóri ezen jót kacagott, majd mikor a süni megkérdezte, hogy adhat-e neki egy puszit, boldogan mondott rá igent.

Nagyon tetszett neki a rögtönzött kis bábelőadás, s már csak nyomokban bújt meg egy-egy könycsepp a szemeiben. Rám nézve azonban láttam rajta, hogy nem akar még tőlem elbúcsúzni. 

- Menjünk játszani - mondta.

- Jaj, Kicsim - néztem rá szomorúan. - Lejárt a három óránk. Tudod, hogy nem lehet. 
- Miért? - kérdezte.
- Ennyi időt adott nekünk a Bíróság. Nem lehetünk együtt a három óránál többet
- Miért?
- Tudod, ha a két szülő, Apa és Anya nem tudnak dönteni valami felől, akkor a bírónő dönt helyettük. Azért van a bírónő, hogy eldöntse kinél lakjon a gyerek és mennyi időt lehetnek vele a szülei. A bírónő úgy döntött, hogy Anyánál kell laknod, és megmondta nekem, hogy mennyi időt lehetek veled. Tudom, hogy kevés ez a három óra, de ha ezt a szabályt nem tartjuk be, akkor Anya nem enged el velem többé.

Dóri a szemeimbe nézve figyelt, és tisztán látni lehetett a tekintetében, hogy minden szavamat érti.

- Most három éves vagy, igaz? - kérdeztem tőle, mutatva neki három ujjamat.
- Nem igaz. Még csak két éves vagyok - javított ki Dóri.
- Igazad van, még csak két éves vagy - helyesbítettem, majd behajlítva az egyik ujjamat, felmutattam neki a maradék kettőt. - Most két éves vagy, de pár nap múlva három leszel - folytattam a mondókámat, majd visszaegyenesítettem a harmadik ujjam. A negyedik ujjamat is elővéve folytattam: - Jövő nyáron leszel négy éves, majd rá egy évre öt. Ha betöltötted az ötödik évet, akkor már bárhová eljöhetsz velem, még akár a világ végére is.

Dóri mosolyogva nyugtázta, hogy örül a hírnek, miszerint lesz olyan időszak, amikor velem tölthet egy egész délutánt is - akár. Persze örülnék, ha a másodfok megváltoztatná az elsőfok ítéletét, és helyt adna a kérésemnek, de amíg ez nem történik meg, addig abból kell élnünk, amink van.

- Hidd el kicsim, hogy hamarosan elvihetlek bárhová. Bízz bennem, kérlek. Légy türelmes. Most csak három órát kirándulhatunk, de később sokkal többet is.

Dórikám még mindig figyelt és hallgatott, szinte belém mélyesztve a tekintetét. 

- Elviszlek téged a bábosokhoz is egyszer. Van egy bábszínház Budapesten, csak ahhoz sokat kell utaznunk, és jobb, ha Anyától kérünk hozzá még pár óra időt. Ígérem, hogy megkérdezem Anyát róla, és akkor elviszlek téged a bábszínházba. Rendben?
- Rendben - felelte Dóri.

- Nemsokára lesz a szülinapod is. Megpróbálom megkérni Anyát, hogy engedjen el minket egy olyan helyre, amitől a lélegzeted is eláll, annyira gyönyörű. Ott van egy tó, aminek a szélén van egy hatalmas vár. Vastag kőfalai vannak és hatalmas tornya, a vár mögött meg egy erdő, aminek nem földből van az alja, hanem víz borít mindent. Úgy tudunk bemenni a fák közé, ha csónakba ülünk...

Dóri lélegzetvisszafolytva hallgatta a mesémet, ahol leírtam neki a tatai lápvidék kínálta lehetőségeket, majd rátértem, hogy ha Anya megengedi, akkor tehetünk majd egy hosszab kirándulást is a születésnapja alkalmából.

- Megkérdezem Anyát, hogy elenged-e minket a tatai várba. Rendben?
- Rendben.

Dórit sikerült végre lenyugtatnom. A sírásos kifakadása valós volt, és elszomorított, hogy ennyire hiányzom neki. Lehet benne valami, hogy esetleg a bábosokat is meg akarja nézni, viszont valószínűbb, hogy azért akadt ki ennyire, mert ismét el kell válnunk egymástól. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy a múltkori bábszínházat sem akarta végignézni, mert nem érdekelte egyáltalán. Viszont ma egész végig az ölemben akart lenni, s amikor kikászálódtunk a kocsiból, hogy átadjam őt az anyjának, nem is akart leszállni a földre, hanem mindvégig a nyakamba borulva ölelgetett. 

Ahogy a bejárati ajtóban álltunk megkérdeztem az anyját, hogy mit szólna egy bábszínházhoz, mire ugyanazt mondta el, amit feljebb már leírtam, minthogy a múltkor nem érdekelte a gyereket a bábsznház, így valószínűleg ez is egy felesleges kör lenne.

Aztán megkérdeztem őt a tatai túráról, amihez hozzáfűztem, hogy akár ő is eljöhetne velünk. Erre nem mondott semmit, én pedig ecsetelni kezdtem, hogy közel van hozzánk és mi minden található arrafelé. Nem mondott rá igent, de nemet sem, úgyhogy elképzelhető még az is, hogy a kislánykám harmadik születésnapját ezzel az úttal ünnepeljük meg. 

A búcsúzás előtt Anya megkérdezte tőlem, hogy mit veszek a gyereknek szülinapjára, mire elmondtam, hogy még nem tudom. Ekkor odasúgta nekem, hogy ő már megvette a gyereknek való játék babakocsit, én pedig vegyek neki egy orvosi játékszettet vagy egy markológépet, mert ezeket szereti. Bólogattam, hogy oké, bár mindezek anyagi vonzatát még ki kell kalkulálnom.

Aznap ismét egy szép napnak lehettünk részesei. És bár Dóri jól érezte magát a társaságomban, az ismételt elválást mégiscsak nehezen viselte. Rossz volt látni rajta a tehetetlenség fájdalmát. A legrosszabb az egészben az, hogy hiába tudjuk miért nem lehetünk többet egymással, ha annak kiváltó okára nemcsak, hogy ő nem, de én sem tudok magyarázattal szolgálni.  

Sajnos van az úgy, hogy a gyerek akaratát nem veszik figyelembe, és az igazán elkeserítő ebben az, hogy az esetünkben mindezt ok nélkül teszik. Ugyanis nincs olyan ok, amely a kapcsolattartásunkat korlátozná: nem kell hazasietnünk, nem várja őt otthon semmiféle sürgős feladat, ami a hat órás elvitelt kivitelezhetetlenné tehetné, valamint én sem vagyok az a negatív alak, akitől félteniük kéne a gyereket.

Büdös ez az egész...

A gyermekemmel való kapcsolatom korlátozása semmi más, mint a butaság és a hatalommal való visszaélés ékes példája. 





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése