2017. szeptember 22., péntek

Felpofozni egy babát

Szeptember 17-én tartottuk meg a nyolcvankettedik kapcsolattartásunkat. 

Mivel a munkahelyem október elsejétől megszűnik, ezért új munka után kellett néznem. Úgy néz ki találtam, méghozzá jobbat, mint ami volt, de egyelőre nem írok róla semmit, mert még bármi változhat menet közben.

Mindeközben intéznem kellett a házam télre való felkészítését is, ami abból állt, hogy a talapzatot víz elleni szigeteléssel kellett ellátnom, valamint le kellett raknom a térkövet (amit vízben, latyakban, fagyban nem lehet) és megoldást kellett találnom az utcáról hozzám beömlő csapadékvíz elvezetésére. Emellett lefestettem a házamat is, amire már tavasszal sort kellett volna kerítenem. Akkor nem volt rá pénzem, most meg, hogy van, muszáj voltam elvégezni a feladatot, hogy a lambériaborítás ne menjen tönkre az elkövetkezendő tél alatt. Minderre természetesen rengeteg szabadidőm volt, csakhogy közbeszólt az időjárás, és pont azokon a napokon ömlött az égi áldás, amikor odakint dolgoztam volna az udvaron.

Ezt a földet is be kellett hordanom az esős napok megérkezte előtt
(a föld ingyen volt, épp annyi, amennyi az udvar egy részére feltöltés gyanánt kell)

Hosszasan sorolhatnám még, hogy mi mindent kellett csinálnom az elmúlt héten, de a lényeg végülis az, hogy néhány dolog megvásárlása arra a napra maradt, amikor épp a kislányommal vagyok. A lányommal délelőtt 10-től délután 1-ig vagyok együtt, s ha ezután megyek anyagbeszerző körútra, akkor már nem marad elegendő időm rá, hogy aznap érdemlegesen bármibe is belekezdjek.

Amikor megérkeztem a lányomért, meg is kérdeztem az anyjától, hogy elengedi-e velem két órával tovább a gyereket, de azt felelte, hogy nem. Kábé erre számítottam, viszont nem akartam olyan könnyen feladni. Ismét megkérdeztem tőle, hogy ad-e nekünk plusz két órát, de nemet mondott megint. Megkérdeztem, hogy miért, amire azt felelte, hogy ha előbb beszéljük meg, akkor talán, de mivel nem beszéltük, ezért nem. Mondom neki, hogy hát beszéljük meg most, hiszen tökmindegy neki a két óra ide vagy oda, de hajthatatlan maradt: nem adja oda a gyereket több időre, csak annyira, amit a Bíróság megítélt. Kérdeztem, hogy miért, mire azt felelte, hogy csak, és örüljek neki, hogy a három órámat is megadja.

Ez utóbbin kicsit felkaptam a fejem: mi az, hogy "megadja"?!

A pontos szövegre nem emlékszem, így a fentiekben szereplő mondat nem a szó szerinti idézet, viszont a lényege az volt, hogy ha úgy dönt, hogy nem adja oda három órára a gyereket, akkor megvonhat tőlem pár órát.

(Kár, hogy az utóbbi egy évben már nem rögzítem diktafonnal a találkozásainkat)

Nem tudom, hogy ezt komolyan gondolta-e, de ha igen, akkor valami iszonyatosan nagy űrzavar van a fejében. Nem is részletezem mindezt, mert abszolút nincs kedvem felbaszni rajta az agyam, de az olvasóim talán tudják, hogy mit mondanék, ha mondanám.

Valahogy nem volt kedvem rákérdezni, hogy jól hallottam-e azt, amit mondott, így a kérdéses rész fölött csakhamar elsiklottunk. Talán ő sem így akarta mondani, nem tudom. Egyébként jó kérdés, hogy ő mit gondol a rendelkezésemre álló három órámról: lehet, hogy az álláspontja szerint még ez is sok, és ha "rosszalkodok", akkor kénye-kedvére megvonhatja az időmet? Ha így van, akkor sürgősen helyre kéne tenni a tévedéseit.

És itt bukik ki a lényeg a tűzifával kapcsolatban, amiről a múltkor írtam (lásd: Tűzifa). Ugyanis hatalmas pofa kell ahhoz, hogy elfogadja tőlem a tűzifát, míg ő ugyanaz maradt, aki a bírósági ítélet előtt volt. Semmit sem változott. Semmit! Én lehetek jó fej, kedves és elnéző, ő meg semmi. Emlékezzünk rá vissza, hogy a kislányom szülinapi buliján meghívtam őt ebédre, valamint adtam neki korábban ezer forintot is, csak úgy, és vettem nekik öt liter almalevet, szintén csak úgy, pusztán jó szándékból, ő pedig akadékoskodik szaros pár órán, mintha az élete múlna rajta. Persze-persze, az ebédet ki akarta fizetni, míg én erősködtem, hogy meghívom rá, és belátom azt is, hogy az ezer forint sem nagy összeg, viszont mégis adtam neki, mert a gyerek megfázás elleni gyógyszere például 3800 forintjába került, amit így könnyebb kifizetnie, mint enélkül. Úgy vélem, hogy az ilyen-olyan támogatásaim (még ha csekély dolgokról is van szó) természetes dolgoknak kell lenniük, minthogy neki is el kéne jutnia odáig, hogy a gyermekem fejlődése szempontjából mindenképp előnyös lenne az, ha több időt adna számunkra. 

Ha mereven az ítéletre hagyatkozunk, akkor aszerint nekem havonta huszonötezer forintot kell fizetnem és nem többet, cserébe pedig kapok a gyerekemből három órát egy héten. Ezzel szemben viszont folyton viszek nekik valamit a gyermektartásdíjon túl (kis almalé, kis zsebpénz, kis csoki, kis tűzifa, stb.), míg ő csupán alkalmanként ad egy-egy órát a gyerekkel, például annak szülinapján, vagy amikor szüksége van a segítségemre gyerekfelügyelő képében. Tudom, nem lenne rá köteles, de mégiscsak ad, amiért hálás is vagyok neki, csakhogy ez az egész helyzet gusztustalan, hogy úgy kell könyörögnöm némi engedményért, hogy a saját gyermekemmel lehessek egy kevéssel több időt!

Ilyenkor úgy érzem, hogy valahogy elfelejtette a kedvességemet, mintha nem is lennének.

Igazából nem tudom mit gondoljak róla. Meg azt se, hogy ő mit gondol...

Úgy érzem, hiába minden jószándék, mert ő hajthatatlan marad. Hiába lenne a gyermek érdeke az apjával töltött minél több idő, őt egész hidegen hagyja. Mintha abból indulna ki, hogy a gyerek őáltala eleve megkap már mindent, s velem csak azért találkozik a gyerek, mert hát Istenem, vagyok én is valahol, mint apuka, és hát a Bíróság megítélt számomra valamit, amolyan apró, elém vetett morzsákat. Mintha szánna, hogy hát egye-fene, lásd a gyermeked te is...

Ma elmondtam neki, hogy elmennék a gyerekkel a Bauhausba, majd utána az IKEÁ-ba is, de nem hatotta meg. Mondtam, hogy a gyerek szeret vásárolni és vennék neki valami kütyüt (amire egyébként helyeselt, mondván, hogy tényleg élvezi a bevásárlást), de nem érdekelte. Csupán két órával kértem többet, de mégsem ment bele.

Miért nem?

Vajon mit számít neki az a plusz két óra? Szerintem semmit. Vajon foglalkozásra viszi őt? Vagy moziba? Színházba? Jönnek a rokonok? Időpontra mennek valahová? Ugyan... Semmi dolguk nincsen, de a gyerek az ne legyen többet az apjával annál három óránál többet, mint amit a Bíróság megadott.

Nincs rá magyarázat, hogy miért nem járul hozzá a becsületes időtartamhoz. Heti hat órát kértem, amelyre magasról tesz.

Végül persze beadta a derekát, de nem rögtön: azt mondta, hogy vigyem őt az IKEÁ-ba, mert a gyerek nagyon szereti. Megkérdeztem, hogy voltak-e már ott, mire azt felelte, hogy igen. Érdeklődésképp megkérdeztem, hogy mit vettek, amire viszont azt válaszolta, hogy "semmi közöd hozzá". Ezt. Piti kis hülye dolgok ezek, mégis hétpecsétes titokként kezeli. Ha mondjuk vettek egy új ágyat, arról nem tudhatok. Sem arról, ha esetleg új bögréjük van. Persze ő folyton kérdezősködik erről-arról: mi van az új barátnőmmel, mi van az új munkahelyemmel, és hasonlók. Ha majd eladom a házam, tutira veszem, hogy az is érdekelni fogja, hogy mennyiért adtam. Ha netán megkérdezi tőlem, hogy hová viszem a gyereket a kapcsolattartás alatt, akkor mondjam én is azt, hogy semmi köze hozzá?

Ez az egész annyira de annyira gáz..!

Tehát, a kérlelésem hatására végül (VÉGÜL) kaptunk még egy órát pluszban a három óránk mellé. Nem tudom miért gondolta meg magát, de megadta a felét annak, amit kértem. És ha Bauhausba még ezzel együtt sem is tudtunk elmenni, végül az IKEA így már elérhetővé vált számunkra. Most már csak azt kellett kitalálnunk, hogy a gyerek akar-e velem IKEÁ-ba jönni. 

Miután Dórinak felvázoltam a lehetőségeket, ő mindenre azt felelte, hogy oda akar menni:
- Megyünk IKEÁ-ba?
- IKEÁ-ba akarok menni.
- Menjünk játszóházba?
- Játszóházba akarok menni.
- Menjünk át hozzám?
- Hozzád akarok menni.

Dóri szemlátomást nem tudta eldönteni, hogy hová is menne a leginkább. Végső esetben a játszóházat vetettem fel, ahol egyszer már voltunk (lásd: Játszóházban), de úgy nézett ki, az IKEA most jobban bejönne neki. 

Tehát kaptunk egy órával többet, úgyhogy betéve Dórit a kocsiba, elindultunk az IKEA felé. Viszont amikor kikanyarodtam volna a főútra, Dóri közölte, hogy inkább a játszóházba menne, és nem akar az IKEÁ-ba menni. 

- Biztos? - kérdeztem tőle.
- Biztos... - felelte.

Hát jó, akkor menjünk a játszóházba, úgyhogy afelé vettem az irányt. Úgy voltam vele, hogy ezzel viszont inkább nem használom fel az Anya által adott plusz egy órát, hanem visszaviszem Dórit az eredeti időben. Na persze nem azért, mert nem akarok a gyerekkel lenni négy órát, hanem mert nem akarok visszaélni Anya "bizalmával".

(Jó fej vagyok)

A játszóházba érve Dóri egy másik világba csöppent, ami a viselkedésén is meglátszott. Hihetetlenül felpörgött a kalandvágytól, s amikor beléptünk a játszótérbe, sikítva, nevetgélve rohanta körbe a terepet, pont úgy, mint az eslő alkalommal. A nyomába sem értem, úgy eltűnt a játékvár labirintusában. Alább a képek:

Csúszdázás közben

A magasban

Egy másik csúszda

Kukucs

Motorozáskor

Pihenő

Az egyik alkalommal - amikor végigvágódott a sárga babzsákon - Dóri észrevette, hogy a szomszédos zsákon egy pici baba pihengél. Nyomban megkérdezte tőlem, hogy megnézheti-e a babát, mire felkapva őt az ölembe, odamentünk hozzá.

Dóri és a baba

- Apa, megfoghatom a kezét? - kérdezte tőlem.
- Meg, ha az anyukája megengedi - feleltem.

Így tehát leggugoltunk a baba elé, aki máris érdeklődve figyelt minket, viszont az anyukája nem vette észre, mert épp a másik irányba tekingélt. Dóri ekkor hirtelen odakapott a gyerek kezéhez, majd teljes erejéből megmarkolta az öklét. A kisbaba erre megszeppent, mert nem értette, hogy mi ez az agresszió a részünkről, én pedig abban a pillanatban elrántottam Dóri kezét a baba elől, hogy abbahagyja a piszkálódást.

- Hééékááás! - szóltam rá Dórira. - Miért bántod a babát?!

Dóri csak mosolygott, a baba édesanyja pedig ekkor figyelt ránk fel, aki nem szólt semmit, csak figyelt minket.

- Apa, pofozd fel a babát! - mondta Dóri, s közben szúrós szemmel figyelte a csöppnyi méretű gyermeket.
- Miért pofozzam fel, hallod e?! - kérdeztem Dóritól. - Miért akarod őt bántani?
- Pofozd fel! - hangzott az újabb kérés.
- Kicsim, ő egy aranyos kisbaba. Nézd milyen édesen néz ránk. Miért akarod őt bántani?

Dóri nem felelt, a baba anyukája viszont minden szót hallott.

A kislányom kéréséről a legdurvább horrorfilmek jutottak eszembe, amikor a nagyobbik gyerek a kistestvér életére tör. Vajon mi késztethet egy gyereket, hogy a kistestvérét bántsa? Honnan jön elő belőle ez az ösztönösnek tűnő viselkedési forma? Ha mondjuk együtt fürdene vele a kádban, akkor bele is folytaná a vízbe?

Miközben ezen gondolatok jártak a fejemben, Dóri többször is elmondta, hogy pofozzam fel a babát, én pedig hosszasan magyaráztam róla, hogy miért nem szabad bántani egymást, főleg egy ilyen kicsi és védtelen, nála gyengébb babát. Szerintem nagyon is jól értette, hogy miről papolok neki, de mégis jó érzéssel töltötte el a gondolat, hogy akár meg is üthetnénk őt. Tegyük fel, ha megtenném Dóri kérését, akkor mire gondolna utána a gyermekem? Eszébe jutna a síró kisgyerek láttán, hogy ez nem volt szép tőlem? Vagy megelégedve nyugtázná, hogy kapott a pofijára az a nyomi baba, és hát Apa jól megmutatta neki? Ijesztő ez az egész...

Tudom, elég durva gondolat mindez, de hát a kislányom épp erre kért. Azt feltételezi rólam, hogy megtenném, csak azért, mert megkért rá, s mert az apja vagyok?

Elborzasztott, hogy egy hároméves gyermeknek ilyenen jár az esze. A gyengébbet, az elesettet, a védtelent bántani... Hogyan merülhet fel benne ilyesmi?

Valószínűleg az anyuka is láthatta rajtam a kétségbeesést, mert egyszercsak megszólalt:

- Hagyja, a kisgyerekek ilyenek. Féltékenyek a másikra.
- Hallottam ilyenről, igen - válaszoltam -, de azt a kistestvérrel kapcsolatban és nem egy idegen gyerekkel. 
- A báttya is folyton bántani akarta - folytatta a baba anyukája -, és sokáig nem tűrte el maga mellett. De mostanában elmúlt. Már elfogadja.
- Azért ne fürödjenek együtt még egy jó darabig - nyugtáztam a hallottakat, majd ismét elmondtam Dórinak, hogy miért butaság amit mond.

Ha egy idegen gyerekkel ezt csinálná, akkor mit tenne a saját kistesójával, ha lenne? Vajon ez a bennünk szunnyadó ősi ösztön miatt van? Mindenkiben van egy gyilkos állat, ami hároméves korban kezd a felszínre törni? Vajon mit szólna hozzá Dóri, ha egy nálánál nagyobb gyerekkel pofoztatnám fel őt? Megértené, hogy mi a kapcsolat a két dolog között? Mert ugye az ember a saját kárán tanul a legjobban, s kétlem, hogy az okfejtésem világosságot gyújtana benne e kérdésben. 

A babapofozós tízpercük után már egyikőnknek sem volt kedve játszani. Elvíve Dórit a kisbaba mellől, letettem őt a földre, aki viszont nem találta a helyét. Tanácstalanul téblábolt körbe, hogy mihez is kezdjen magával, s szemlátomást beleunt a céltalan ugrabugrálásba. 

- Hová menjünk, Kicsim? Elmenjünk az IKEÁ-ba? - kérdeztem tőle.

Dóri azt felelte, hogy maradni akar, de igazából ő sem tudta igazán. Amikor közöltem vele, hogy elindulunk, akkor nem próbált meg maradásra bírni, hanem készségesen váltott irányt az öltöző felé. 

Amikor befészkeltük magunkat a Trabiba, át kellett gondolnom a dolgot, hogy vajon mennyi időnk maradt az egészre: A játszóházba 15 perc alatt jutottunk el, ahol 40 percet töltöttünk. A beszállással együtt már eltelt egy óránk, vagyis mindössze 3 óránk maradt a 4-ből. Szerintem megjártuk volna, de csak szűken, s a vége az lett volna az egésznek, hogy megintcsak rohantunk mindvégig. Az IKEÁ-ba kábé egy óra az út, míg ott is elcsatangolunk vagy 60 percet, de inkább 80-at, minekután szélsebesen kellene hazaszáguldanunk, hogy tartsuk a megérkezési időt. Vajon van ennek értelme? 

Aztán eszembe jutott, hogy a legjobb barátom már nagyon kíváncsi Dórira, akinek ezidáig többször is megígértem, hogy elviszem neki bemutatni a lányomat, de mindeddig nem kerítettünk rá sort. Gondoltam, most itt a tökéletes alkalom, hogy elmenjünk hozzá, aki az IKEA felé félúton lakik. Erre pont van annyi időnk, ami szükséges az út megtételéhez.

(Botrányos, hogy ezen kell agyalnom. Arról nem is beszélve, hogy a gyereket még egyetlen rokonom se látta: sem az apai nagypapa (az Édesapám), se pedig a nagybácsik (vagyis a testvéreim). Anno hiába említettem meg a Bíróságon, hogy azért szükséges számomra a heti egyszeri 6 óra, hogy a családomhoz is el tudjunk menni, a Bíróság egész egyszerűen szart az egészre, vagyis ránk. Efölött a mai napig nem tudok napirendre térni, hogy az - elvileg - felettünk álló "elit" miért ilyen korlátolt és gyalázatos gondolkodású. A mai napig úgy vélem, hogy a családjogi bírák az apák kivégzésére szakosodtak, de nem arra, hogy a gyermek érdekeit és az erkölcs értékeit védjék).

Tehát elindultunk Budakeszi felé.

Amikor megérkeztünk, Vili barátom, a felesége és a gyermeke már vártak minket. Egy apró faházban laknak, amely ugyan elég szűkös a vendéglátáshoz, viszont a fél órányi beszélgetéshez épp elegendő hely kínálkozott a számunkra. 

Dóri az ölemben ülve, félénken nézett körbe. Vajon hová hozott Apa?

A bemutatkozás kissé bátortalanul zajlott, de végül Dóri másképp tekintett a vendéglátóinkra, amikor a nálánál másfél évvel idősebb kisfiúk megmutatta neki a játékait. 




A barátkozás ezután szempillantás alatt végbement, amit Dóri egy ajándék TúróRudival erősített meg. 



Nem is szaporítom tovább a szót: a bemutatkozás megtörtént, és végre, három év után megismerhették a lányomat a legjobb barátaim is.

A villámlátogatás után Dórival sebtiben Pilisvörösvár felé vettük az irányt, ahol a hátralévő egy óránkban (amit Anyától kaptunk) még elmentünk ebédelni a Gondola Étterembe. Dóri nagyon örült az elébe tett pizzának, amit almalével öblített le.



Mivel sokan voltak az étteremben, ezért az ebédet akkor hozták ki, mire a egyedik óránk is letelt. Épp ezért felhívtam telefonon Anyát, hogy késünk, amit tudomásul vett és nem szólt semmit.

Viszont a várakozási idő alatt alkalmunk nyílt rá Dórival, hogy elbeszélgessünk ilyen-olyan hétköznapi dolgokról. Azt hiszem élvezte, hogy az apjával úgy tud beszélgetni, mint ahogy két jóbarát teszi. Elmesélte az ovis kalandjait, s mindig rákérdezett, hogy én mivel töltöm az időmet, amikor nem vagyunk együtt. Pár nappal ezelőtt már egyszer kérdezett valami hasonlót, amire én azt találtam mondani, hogy ha nem vagyunk együtt, akkor egész nap őrá gondolok. Megkérdezte, hogy szoktam-e közben sírni, mire azt feleltem, hogy igen. Ezt játszotta el most is, hozzátéve még egy kérdést, hogy "miért?". Erre nem tudtam mást válaszolni, minthogy azért sírok, mert hiányzik. Dóri elgondolkodott ezen, és láthatóan jó érzéssel töltötte el, hogy az apjának rettentően hiányzik minden nap, olyannyira, hogy néha még sírva is fakad. És bár ez így nem teljesen igaz, viszont az tény, hogy sokszor lábad könnybe a szemem, ha az elmúlt találkozásainkra gondolok. 

Miután elköltöttük az ebédet, haza kellett vinnem Dórit. Számára ez a pillanat mindig nagy megpróbáltatást jelent, mert egész egyszerűen nem akar megválni tőlem. 

Most ismét elmondtam neki, hogy a kisbabákat nem szabad bántani, és eszébe ne jusson felpofozni egy ilyen védtelen, nálánál gyengébb teremetményt. Dóri megígérte, hogy nem fogja, majd adván egy puszit, elindult befelé az anyjával. 

Még alig távolodott el tőlem pár lépésnyire, amikor egyszercsak visszaszaladt hozzám és közölte, hogy a fülembe akar súgni valamit. Odatartván a fülemet, kíváncsian vártam, hogy mit fog bele mondani.

- Szeretlek... - súgta oda, majd mosolyogva nézte, hogy vajon mit szólok hozzá.

Nincs ennél jobb ajándék, minthogy kinyilatkozza számomra, hogy szeret. 

- Én is szeretlek téged... - súgtam magam is a fülébe, majd búcsút intettünk egymásnak.

Ez volt a nyolcvankettedik kapcsolattartásunk.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése