2017. szeptember 10., vasárnap

Harmadik születésnap

Eljött hát az idő, hogy megünnepeljük a lányom harmadik születésnapját. A várakozásokkal ellentétben kicsit felemásra sikeredett e nap: nem így terveztem ugyan, viszont egész kellemesen töltöttük az időt. 

Anya előző nap hívta fel rá a figyelmem, hogy a gyereknek napok óta megy a hasa, méghozzá olyannyira, hogy gyakorlatilag a popsiján is pisil, szóval ha nem múlik el valamelyest ez az állapot, akkor a délutáni medveparkos kiruccanásunkat el kell halasztani máskorra.

Mikor Dóriért mentem délelőtt 10-kor, a hasmenése valamelyest enyhült, viszont még mindig fennállt a veszélye, hogy kellemetlenségben lesz részünk. Abban állapodtunk meg, hogy Dóri és én hazamegyünk hozzám, ahol megtörténik az ajándékozás, majd miután letelt a három óránk, eldöntjük még, hogy menjünk e a medveparkba vagy sem.

Tehát Dórit átvittem magamhoz, ahol felköszöntöttem őt a születésnapja alkalmából.

A gyertyafújás végén
(igazából három gyertya van, de csak kettő látszik)

A tortát maga szelte fel

Falatozás közben

Az ajándékait már nagyon várta, így amint befejezte az étkezést, máris rohant kibontani a csomagokat. A várakozásaival ellentétben nem sikerült számára kitörő örömet szereznem, ugyanis a rokonoktól kapott ruhák nem érdekelték, valamint az általam vásárolt LEGO-nak sem örült különösképp.

Szerettem volna vele felpróbáltatni a nagynéni által kötött egyrészes ruhát, valamint a dédnagymami által vásárolt ünneplőt (szoknyát és inget), de egyiket sem akarta felvenni, és a horgolt kiserszényt is csak egy fénykép erejéig próbálta ki, majd mindent úgy is hagyott a szőnyegen szétdobálva.


Azt hiszem ő még abban a korban van, amikor a ruhák, divatos kellékek még egyáltalán nem érdeklik, és tulajdonképpen nem is foglalkozik vele, hogy milyen göncöket aggaszt rá az ember. A játékon kívül más nem köti le a figyelmét, ezért a továbbiakban az általam elébe tett doboz tartalmára fordította a figyelmét.

A LEGO-szett összerakás közben

Sokat gondolkodtam rajta, hogy mit vegyek neki szülinapjára, de az előző évek tapasztalataiból levont következtetések után arra az álláspontra jutottam, hogy olyan játékot választok, amivel hosszú évekig tud majd babrálni. A LEGO pedig egy ilyen játék, ami több korosztályt is leköt.

Bár a csomagoláson a 6-12 év közötti korosztályt tüntetik fel potenciális érdeklődőknek, mégis abban bíztam, hogy Dórit is leköti valamelyest. 

Tévedtem.

Az összerakás például egyáltalán nem érdekelte. Néha megkérdezte ugyan, hogy ez meg az a darab micsoda, de lényegében nem foglalkoztatta a játék mibenléte, s inkább a tableten nyomkodta a Sweet Baby Girl nevű programot. Szerencsére sikerült rá újabb részeket telepítenem, úgyhogy amíg ő elfoglalta magát azok próbálgatásával, én összeszereltem neki a kisautókat.

Az elkészült autók

Kicsit bántott a dolog, hogy nem sikerült a kedvében járnom, viszont úgy voltam vele, hogy pár év múlva viszont le se lehet majd robbantani őt a LEGO-ról, úgyhogy amikor eljön az ideje, mindennek hasznát fogja venni.


Viszont a gyerekkel ellentétben magam igencsak élveztem a játék összerakását. Eszembe jutott, hogy nekem is mennyi LEGO-m volt anno, amelyekkel szinte kamasz koromig elvoltam. Az autókkal ellentétben nekem a várak és katonák voltak a kedvenceim, de sajnálatomra mondva, mikor magam is bevonultam katonának, anyám a tudtomon kívül elajándékozta az összeset egy ismerőse bájos kisgyerekének. Dühös voltam emiatt, mert a nagy vödörnyi LEGO-mat a később születendő gyermekeimnek szántam örökül, viszont egy év távlatából már nem lett volna szép gesztus tőlem, ha mindezt visszakérjük, úgyhogy mindenem annál a gyereknél maradt. Egy gondolat nyugtatott ezzel kapcsolatban: az, hogy sikerült egy kisgyereket boldoggá tennem vele.

Szóval Dóri még nem lelkesedett annyira a LEGO-ért, ezért megígértem neki, hogy ha legközelebb valamilyen játékboltban járunk, akkor kiválaszthatja maga azt a játékot, amivel szeretne játszani, én pedig megveszem neki.

Bárcsak Dóri fejével tudnék gondolkodni. Vajon a LEGO-k közül melyik tetszene neki? A LEGO Friends, ahol amolyan lányos-babás készletek vannak? Abban találunk kertészt, virágboltost, piknikezőst és az ezeket összefoglaló társasházat, amelyben konyha, hálószoba és fürdő is található. Ezekkel jobban elvolna magában?

Egyébként a LEGO honlapján körbeszaglászva meglepetten vettem észre, hogy már nem gyártanak várasat-katonásat, és egyedül a LEGO City-ben találni némi értelmet. Anno nekem a LEGO Castle egyik vára volt meg, amit egy gyűjtő oldalon még árulnak - mindössze 150.000 forintért. Még jó, hogy lehet kapni...

Horribilis ára van, azt meg kell hagyni, de a mai készletek sem olcsók. Egy komolyabb szett 30-50.000 forint közötti áron mozog, vagyis ha a gyerek beleszeret ezekbe a műanyag kockákba, igencsak a pénztárcámba kell nyúlni.

Viszont ezzel szemben, az anyja által tudom, hogy az eddig kapott játékait szétszórja mindig és alig nyúl hozzájuk, vagyis vagy kinőtte azokat, vagy eleve unja. Anya épp ezért egy részüket bedobozolta és kitette az erkélyre, hogy ne legyen útban. Jó kérdés, hogy ezek után mit vegyen neki az ember?

Magam egyébként a közös elfoglaltságokban látom a játéklehetőségeket: azaz inkább elvinném őt kirándulni valahová, vagy múzeumba és kiállításra járnánk a leginkább, viszont erre kevés lehetőségem adott, figyelembe véve a rendelkezésemre álló időt. Heti három óra...

A kapcsolattartásunk hátralévő részében rajzoltunk...


...és tableteztünk egy kicsit.

Mosás, takarítás, teregetés

Amikor elindultunk haza, Dórinak nem sok kedve volt megválni tőlem. Szerencsére az anyja úgy ítélte meg, hogy alkalmas a veresegyházi kiruccanásra, ezért nagy-nagy lelkesedéssel néztünk a macikaland elébe.

Anyának út közben elmeséltem, hogy mivel foglaltuk el magunkat nálam, meg azt is, hogy Dóri nem nagyon akart LEGO-zni, mire azt felelte, hogy az otthoni LEGO-val szeret játszani, csak mindig szétszórja az egyes darabokat.

Az út viszonylag hosszú a rengeteg kacskaringó által: a Pilisvörösvár - Üröm - Budakalász - Dunakeszi - Fót - Csomád - Veresegyház útvonal nem mondható egyszerűnek, de a 41 kilométeres utat végülis egy óra alatt megjártuk. 

A parkba érve Dóri lelkendezve nézett körbe. A bejárat mellől felkapott egyet a szabadon használható kismotorok közül, majd odaszáguldva vele a medvék kerítéséhez, vizsgálni kezdte az állatokat. 


Meglepő volt számomra a medvék mérete. Nem tudom ezek melyik fajtából valók, de gyanítom, hogy valamelyik kisebb termetűből. Csak utólag tudtam meg, hogy többfélék, mint például kamcsatkai, európai, illetve erdélyi barnamedvék találhatók a telepen (részletesebben lásd ITT). 

Anyának minden vágya volt, hogy Dórival megetethesse a macikat, ezért a játszótér melletti étteremben vett egy flakon mézet, amit hosszú fakanállal nyújtottak be a kerítésen.

A macik szeretik a mézet

Anya segített tartani a fakanalat


Nem tudom Dórinak mennyire tetszettek a medvék. Figyeltem az arckifejezését, és nekem úgy tűnt, mintha nem lelkesedne értük annyira. Talán azért volt ilyen kedvetlen, mert a hasmenés és az enyhe hőemelkedés miatt kissé bágyadtnak érezte magát, lézengett, erőtlen volt.

Motorozás közben gyakran kéredzkedett fel az ölembe, hogy a közelemben legyen. Amikor az anyja kézenfogva ment volna vele, akkor is inkább hozzám jött oda, hogy vegyem fel a karjaimba. 

Amikor viszont a medveparkhoz tartozó játszótérhez értünk, egyszercsak felpezsdült benne az élet. Vihorászva indult el a fák közé, s hírtelenjében azt se tudta, hogy mire akar felülni.

Erdei játszótér

Rugózás közben

A csúszdán viszonylag sokáig virgonckodott:


Hatalmas jókedv

Amikor a pókhálós mászókán volt, félúton üdvrivalgásban tört ki, hogy milyen ügyesen kapaszkodott rá fel:


Végezetül rátaláltunk a pörgős székre (vagy nem is tudom mi ennek a neve), amin viszonylag sokáig ücsörgött. Nem is akart lejönni, ezért egy idő után magam is felültem vele szemben, hogy videót készítsek róla.




Mintegy két percnyi felvétel készült róla, de már az első percnél láttam, hogy valami nincs rendben vele. Dóri elsápadt, majd a tekintete egyre üvegesebbé és kifejezéstelenebbé vált. A játék pörgött-pörgött, ő pedig ha félrenézett, olyankor megbicsaklott a feje, mintha az ájulás határán szédelegne. Szemlátomást erőtlenné vált, mint aki egyre rosszabbul van az állandó forgás miatt. 

- Babó, jól vagy? - kérdeztem tőle.
- Neem... - válaszolta gyengén.

A rosszullét pillanatában

- Megálljunk? - kérdeztem.
- Fáj a... fáj a pocim - felelte.


Több se kellett hozzá, azonnal megállítottam a játékot. Dóri szédelegve, sápadtan kapaszkodott ki belőle, mi pedig vizsgálgatva néztük, hogy nincs e komolyabb baja. Dóri egy darabig még kábán nézett ránk, majd fokozatosan jött vissza az ereje. Ekkor még azt hittük, hogy a hasmenés-hőemelkedés miatt gyengült el, de a nap végére világossá vált számunkra, hogy szimplán csak elszédült a pörgés közben, amely majdnem az ájulásához vezetett. Ő maga nem mondta volna, hogy elég volt a játékból, sem azt, hogy nem érzi jól magát, úgyhogy szerencsénk volt, hogy időben észrevettük a reakcióit. Ezelőtt vagy 5 percig pörgött egyedül, és akkor nem lehetett látni az arckifejezését, s csupán akkor vettem észre a gyengeség első jeleit, amikor magam is felültem vele szemben, hogy videófelvételt készítsek róla. Még szerencse, hiszen ha nem így teszek és pörgetem őt tovább, még az is előfordulhatott volna, hogy egyszercsak lefordul a székből és elfekszik a padlón. 

Pár percig még kóválygott a kicsikém, majd lassacskán magához tért. Anya eközben folyamatosan kérdezgette őt, hogy fáj e valamilye, kell e wécéznie, de Dóri rendületlenül hajtogatta, hogy nem. 

A hazafelé tartó úton végül egész jól társalogtak kettesben, én pedig hallgattam őket és magamban mosolyogtam, hogy milyen drága a kincsem (ők hátul ültek egymás mellett, míg én elöl). Visszafelé Budapesten át jöttünk, de az út ugyanannyi volt mint a medveotthon felé, azzal a különbséggel, hogy nem volt annyi kanyar. Érdekes volt, hogy Anyával sem oda, sem pedig visszafelé nem váltottunk egyetlenegy szót sem. Hogy ez jó-e vagy sem, nem tudom, mindenesetre nem alakult ki köztünk vita, ami pozitívnak mondható fejlemény. Talán végleg a hátunk mögött hagytuk a gondterhelt időszakot?

Dóritól többször megkérdeztük, hogy akar-e enni valamit, amire azt felelte, hogy nem. Viszont amikor megérkeztünk a pilisvörösvári Gondola Étterembe, örömében jókedvre derült, hogy pizzát fogunk enni. Itt történt egy vicces jelenet: amikor kihozták az ételt, akkor csak két pizzát kaptunk, amiből az egyiket letették elém, a másikat pedig Anya elé, Dóri etetőszéke viszont üresen maradt. 

- Nocsak, te nem kapsz semmit? - kérdeztem Dóritól, ő pedig csalódottan, kétségbeesve nézett a pizzáinkra, hogy ez mégis hogyan fordulhatott elő, hogy ő nem kapott semmit?

Nem értette miért nem kap enni, amikor elmondta, hogy éhes

Mielőtt még kitört volna belőle a jogos kérdés, megnyugtattam, hogy ne aggódjon, mindkettőnk pizzájából kapni fog. Erre a kijelentésre mindjárt jobb lett a kedve, s amikor letettek elé egy üres tányért, s mi tele pakoltuk azt pizzával, mosolyogva vette tudomásul, hogy nem felejtkeztünk el róla és nem marad el a pizza.

A nap csúcsa: pizza

Az étteremben nagyjából egy órát töltöttünk el. Dóri megkóstolta a "csípős" vizet, ami után mindig megrázkódott egy kicsit, gondolom azért, mert a szénsav csípte egy picit a nyelvét. Persze tetszett neki a bubis víz, és többször is kért belőle, de mindig gyanakvóan tekintett a pohárra. Fura érzés lehetett, az biztos, és kíváncsi vagyok rá, hogy mit gondolhatott magában, vajon miért csíphet a víz?

Mivel vezettem, ezért alkoholmentes sört kértem, amit szintúgy megkóstoltattam vele. Erre azt mondtam neki, hogy "keserű víz". Csupán az ajkait áztatta meg a pohár szélén, de máris látszott rajta, hogy nem ízlik neki. Nem is baj, viszont így már tudja, hogy mi az a sör.

Anya egyébként ki akarta fizetni a saját pizzáját, de nem engedtem neki, mert meghívtam rá. Nem nagyon akarta elfogadni. Gondolom azért, mert hülyén néz ki, hogy míg ő kicsinál a bíróságon, én meghívom őt vacsira. A medveotthonos belépőjét maga fizette ugyan, de a vacsorát én álltam teljes egészében. Azt hiszem ez így fer, ha már mostanában engedékenyebb lett velem. Végülis az volt az egészben a lényeg, hogy a gyerek mindkét szülőjével együtt lóghatott valahol, aminek ő nem állt az útjába. Dóri nagyon jól érezte magát, és ez volt a lényeg.

A nap végére ért minket mégegy meglepetés: Dórikám a búcsúnál - akárhogy is kértem - csaknem akart nekem puszit adni. Hiába kértem rá, ő minduntalan nemmel válaszolt. Így tehát puszi nélkül indultam el a kocsimhoz, mire Dóri aggódva jött utánam, hogy vajon tényleg otthagyom-e őt pusziadás nélkül?

Először elbújtam a bejárati kapuban, majd amikor kacagva kiszúrt, én odaszaladtam hozzá és adtam az orcájára egy csókocskát. Ezután ismét kérlelni kezdtem, hogy adjon ő is nekem egy puszit, de nem adott, és ezt többször is elmondta.

Másodjára már nem bújtam el, hanem kisétálva a kapun elindultam a járdán az autóm felé, ami a főút túloldalán parkolt. Dóri mindezt aggódó tekintettel, felemelt szemöldökkel figyelte, s ahogy távolodtam tőlük, akkor vált számára világossá, hogy ez most komoly, mert tényleg elindultam haza (ő pedig nem adott nekem búcsúpuszit!). 

Amikor a zajos forgalom közepette a főúton is átsétáltam, egyszercsak elszakadt nála a cérna, és hangos bömbölésben tört ki. 

- Apaaa!!! - ordibálta torka szakadtából, de a zaj miatt mindezt nem hallhattam, csak láttam ahogy tátog. Világosan láttam, hogy sír és néz rám, miközben az anyja mellette guggolt és vígasztalta. Dórikám meg csak sírt és sírt, elvörösödött arccal. 

- Szegénykém - gondoltam magamban, majd azon nyomban sarkon fordultam és elindultam visszafelé. Ekkor az autók egyszeriben eltűntek a színről, én pedig meghallottam a kétségbeesett hangot, amely a torkából áradt:

- Apaaa!!!

Miután nyilvánvalóvá vált a számára, hogy visszatérek hozzá, abbahagyva a pityergést a karjaimba szaladt. Könnyektől csillógó szemekkel meredt rám, én pedig belenézve az apró kis szemeibe megkérdeztem tőle:

- Miért sírtál Kicsim?
- Azért sírtam, mert hiányoztál! - mondta ki őszintén, én pedig hajszál híján, de majdnem elsírtam magam.
- Te is nekem, kis szerelmem - feleltem a megható kijelentésre, majd adtunk egymásnak egy puszit.
- Adsz mégegyet? - kérdeztem Dóritól, ő pedig adott egy másodikat is.

Ezután gyengéden átöleltük egymást, s a nyakamba hajtotta a fejét.

- Mindig visszatérek hozzád, ne feledd - súgtam a fülébe. - Nagyon szeretlek.

Dóri szorosabbra vonta az ölelést, majd ugyanezt elmondta ő is:
- Nagyon szeretlek...

Ezután már könnyedebb volt a búcsú, hiszen teljesítette a kérésemet. A kapuban állva nézte, ahogy távolodom, s mikor hátrafordultam, hogy integessek neki, ő visszaintett, majd elindultak befelé az anyjával.

Még sokáig gondoltam erre a jelenetre. Az történhetett, hogy Dóri nem akarta, hogy elmenjek, s mivel már tisztában van vele, hogy a búcsúpuszi után eltűnök pár napra, ezért oly módon húzta-halasztotta a búcsúzást, hogy nem adott nekem puszit. Azt feltételezte ezzel, hogy puszi nélkül úgysem megyek el, így kénytelen vagyok maradni. 

Miután látta, hogy mégiscsak elmegyek, kétségbeesett sírásban tört ki. Magyarán, elkapta őt a lelkiismeret-furdalás, hogy az apukájának nem adott puszit, az pedig emiatt szomorúan indult el haza.

Annyira édes...

Ha akartam volna, akkor sem tudtam volna továbbmenni úgy, hogy nem kaptam tőle puszit, de muszáj voltam ráébreszteni őt valahogy, hogy a kettőnk között lévő kötelék egyik fontos eleme a szeretet kifejezése, méghozzá az ölelések és a puszik által. Tudnia kell, hogy az életének mely szereplőihez kötődik igazán, és akikhez kötődik, azokkal hogyan kell köszöntenie és búcsúztatnia, valamint tudnia kell azt is, hogy a szeretteinek mindig mutassa ki az érzelmeit, mert ez a legnagyobb és legszebb ajándék, amit adhat nekik. 

Mire az autómhoz értem, Dóri és az anyja épp akkor indultak el befelé a kapun.

Így telt el a harmadik születésnap...







Kapcsolódó:


Érdekesség:



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése