2017. szeptember 21., csütörtök

Megbonthatatlan szeretet

Az elmúlt héten meglestem a lányomat az oviban...

Szeptember 11-én az óvoda mellett hajtottam el a Trabival, amikoris lelassítva a kerítés mellett, megláttam a lányom, aki a többi gyerekkel játszik az udvar túlfelén. Rögtön kiszúrtam őt a többi gyerek közül, hiszen a sajátos járása alapján egyértelműen felismerhető volt a számomra.

Először csak néztem őt a kocsiból és mosolyogtam, hogy milyen kis édesen játszik, majd amikor az egyik kislánnyal elindultak kézenfogva az épület bejárata felé, kiszállva a Trabiból odamentem a kerítéshez, hogy leszólítsam.

- Kicsikém! - kiáltottam feléje, Dóri pedig kíváncsian kereste az ismerős hang forrását. Amikor meglátott, éles hangon válaszolt:
- Apaaa! 

A felismerés után azon nyomban eleresztette a barátnője kezét, majd sietve odadöcögött hozzám. Amikor felkapaszkodott a kerítés talapzatára, megmarkolta a rácsot, s kérdőn tekintve rám feltette a kérdést:

- Apa, te miért vagy itt? 
- Hááát... mondtam neked a múltkor, hogy beköszönök neked a kerítésen. Emlékszel? - feleltem.
- Emlékszem.
- Adsz nekem egy puszit? - kérdeztem tőle, Dóri pedig a cumiján keresztül adott egy cuppanós csókocskát. 

Ekkor ért oda a barátnője is, aki elmondta, hogy egy másik gyerkőc cipőjét vette fel a lábára, ezért elindultak befelé, hogy kicseréljék a saját cipőjére.

- Hát nem a te cipődet vetted fel, Kicsim? - kérdeztem Dóritól, ő pedig elmondta, hogy nem. 

Közben észrevettem, hogy a csúszda felől néz minket az óvónéni és egy óvóbácsi szerű fickó. Résen voltak mindketten, és úgy tűnt azt találgatják, hogy vajon mit csinál a kerítésnél az az idegen bácsi (vagyis én) a két gyerekkel. Gondolom hamar rájöttek, hogy az egyik gyerek apukája az, amikor az egyikük adott nekem egy puszit. 

Dórival nagyjából egy percnyit tartott a találkozásunk, majd búcsút intve egymásnak, a két gyermek elindult kézenfogva az épület bejárata felé.

Annyira édesek voltak :)

Már az is vicces, hogy Dóri más gyerek cipőjét vette fel a lábára, hát még az, ahogy a nála nagyobb lány vezette őt az öltözőszekrénye felé. Valószínű, hogy a barátnője már középső csoportos lehet, mert ahogy beszélt, egy picivel komolyabbnak, azaz érettebbnek tűnt. 

(Vajon, amikor Dóri más cipőjét vette fel, akkor tudta, hogy az nem az ő cipője? Látta, hogy az másé, de felvette, mert kellett neki egy cipő az udvarra?)

Ahogy integettem a távolodó lánykám után, észrevettem, hogy az óvónéni is megindult felém a udvar túlvégéből. Gondoltam bevárom és bemutatkozom neki, nehogy aggódni kezdjen, hogy vajon ki lehetett ez a fura alak, aki leszólított két kislányt az utcáról. Amikor odaért a kerítéshez bemutatkoztam neki, majd elmondtam, hogy Dóri apukája vagyok. Talán sejthette már, de azért látni lehetett rajta a megkönnyebbülést, hogy nincs semmi baj.

A hazafelé vezető úton aztán eszembe ötlött a gondolat, hogy vajon Anya mesélt már rólam az oviban? Vajon eláztatott engem az óvónénik előtt? 

Képzelem: "ne engedjék be a gyerekhez", "Apa nem viheti ki őt az óvódából" és hasonlók...

Mivel az óvoda vezetője épp a velük szemközti lakásban lakik, ezért úgy vélem, hogy ismer már engem, mint a rossz pénzt. És bár nem mintha rossz volnék, de az exem előadásában ez a kép alakulhatott ki benne rólam. 

Emlékezzünk vissza, hogy az exemmel anno a bölcsődében is vitánk volt arról, hogy rákerüljön-e a nevem a gyerek adatlapjára vagy sem. Az ottani helyi törzsfőnök egy-két elszólalásából már sejteni lehetett, hogy az exem fűt-fát összehordott rólam, csakhogy tudják hányadán álljanak velem. A bírósági beadványában is kérte a Bíróságot, hogy tiltsanak el engem a bölcsődéből, merthogy fennáll a veszélye annak, hogy elviszem onnan a gyereket. Ami abszurd, lássuk be, de a Bíróság elsőfokú ítélete után már úgy vélem, hogy ha Anya nagyon erőltette volna a tiltást, a bírónő még ezt is megítélte volna neki. 

Ebből kiindulva úgy gondolom, hogy az óvóda vezetője már alapból hallott rólam némi pletykát, ami nem vethet rám jó fényt. Anyósom is áztathatott előtte, amikor még ő is ugyanabban a lakásban lakott, ahol a lányom: például akkor, amikor kihívták rám a Rendőrséget, mert az eltiltott gyermekemet szerettem volna meglátogatni, s megjelentem előttük a kapuban (lásd: Rendőri védelem). (Megjegyzem: a Bíróságot valahogy nem érdekelte, hogy öt hónapig elzárták előlem a lányomat, sem az, hogy a sorozatos feljelentgetéseiket ugyanebben a sorrendben utasította el a Redőrség)

Vajon az óvóda vezetője mit gondolhat rólam? Például ő hogyan ismeri a kéménytűz történetét (lásd: Összeesküvés-elmélet)? Ő is úgy "tudja", hogy én gyújtottam fel a társasházuk kéményét?

Sok-sok apró kérdés. 

Nem tudom számít-e mindaz, hogy mit gondolnak rólam mások, és talán tojni kéne az egészre, de valahol bánt, ha pszichopaták kalimpálása miatt csorbulnak a jogaim a gyermekemmel szemben. Mint korábban már írtam, intelligens szülőknél olyan nem fordulhat elő, hogy egy apa néhanap ne vihetné haza a gyermekét az óvodából, míg nálunk igen. 

Miért jó az, hogy egy apa csak a kerítésen keresztül adhat puszit a saját tulajdon gyermekének?! Kinek jó ez? Kinek áll az érdekében? És ha valakinek ez az érdeke, akkor miért az? Mi ebben az érdek?

Ahogy a lányomon látom, átlát ő a szitán. Néha elszólja magát arról, hogy otthon milyen véleménnyel vannak rólam, de egyáltalán nem érdekli. A köztünk lévő szeretet megbonthatatlan számunkra...


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése